A délelőttöt a szobámban csukott ajtó mögött töltöttem, részben hogy ki tudjam zárni a külvilágot és nyugodtan gondolkodhassak, részben, hogy a földszinten járkáló alak ne kerüljön a szemem elé.

Felkaptam egy füzetet, hogy ötletelni kezdjek azon, ami igazából a legfontosabb volt most, vagyis a válasz a hova tovább kérdésre, de valahogy nem jött semmi ötletem se. Végül jó pár könyvvel feküdtem végig az ágyon, meg egy kottafüzettel. Zongora híján csak nézegetni tudtam a hangjegyekkel teli sorokat, de ez is elég volt. Elképzeltem, ahogy a régi zongora előtt ülve játszok az édesanyámmal duettet, vagy ahogy egyedül játszom el újra és újra a vizsgadarabot másnapra a zeneiskolába. Arra a vizsgára, amit soha nem tettem le, mert el se mentem rá. Aznap reggel a suliban ugyanis rendőrök jelentek meg azzal a szándékkal, hogy értesítsenek egy balesetről. Elszorúlt a torkom, ha belegondoltam. Akkor változott meg minden. Az akkor átlagosnak mondható életem felborult, a szüleim magamra hagytak, ugyan az egyikük nem önszántából, hanem pusztán azért mert rosszkor volt rossz helyen, a másikuk azonban a bűntudat, a szégyen és a továbblépés reményében ment el. Ekkor kerültem a bácsikámhoz, nem a legjobb idegállapotban. Mérges voltam nem csak a szüleimre, hanem mélyen belül magamra is, amiért nem tudtam megakadályozni ezt az egészet, így hogy levezessem a dühömet a zongora helyett áttértem a harcművészetekre.

Előtte inkább az a fajta lány voltam, aki heti pár alkalommal eljár táncolni, csakhogy örömet okozzon ezzel a szüleinek, utána amikor pedig már nincsenek, inkább csupa fiús dolgot kezd művelni. Az iskolában a magatartása csapnivaló lesz, a tanárok szavaival élve, otthon pedig magába fordul és nem nyílik meg igazán senkinkek. Esélyem se volt a tiszta lapra. - sóhajtottam fel, miközben lerakom a kottákat. Amikor pedig végre közelebb kerültem a férfihoz, akivel egy ideje éltem vége lett mindennek. Mire Martin bácsi kellően a szívemhez nőtt és a családom tagjának tekintettem, annak a családnak a részénék ahol jelenleg rajtam kívül nem volt senki, alászálltak az angyalok és tönkretettek mindent. Aztán elszaladtunk egymástól, és ha még lenne halovány remény arra, hogy életben van, soha nem fogjuk megtalálni egymást.

Hogy ezért miért nem gyűlöltem a lent csörömpölő szárnyas alakot? Azért amit a fajtája nem csak az emberiséggel hanem a családommal tett? Fogalmam sincs. Egyszerűen hiába igyekeztem távolságot tartani és hidegen bánni vele, nem ment. Már a puszta tudat, hogy egy házban tartózkodott vele vonzott és megmagyarázhatatlan örömmel töltött el. Reménnyel, hogy ő, más mint a többiek. Reménnyel, hogy vele nem csak biztonságban vagyok és nem csinálok semmi őrültséget, hanem valamilyen otthonos érzés leng körbe. Butaság, mi? Biztonságban egy gyilkossal? Mégha az a gyilkos meg is mentett számtalan alkalommal, nem lehetek benne 100%-ig biztos. Nem fogadhatom teljesen a bizalmamba, hiszen lehet hogy éppen valami rosszban sántikál.

Halk kopogtatás szűrődött be kívülről, mire felültem az ágyon. 

- Hol tanultál te jómodort? - motyogtam magam elé, de tudtam, hogy hallja. - Na, gyere már! Mit szeretnél?

Azzal az ajtó kinyílt és így megpillanthattam az angyalt, akit csak nem sikerült kiverni a fejemből. Körbenézett a szobában, aztán a tekintete egyből megállapodott rajtam. Le kellett hajolnia, hogy a szárnyai ne akadjanak fent az ajtókeretben, de a küszöbön megtorpant. - Bejöhetek? - a hangja most is, pont mint az összes többi alkalommal, varázslatos hatással volt rám. A szívem hevesebben kezdett verni, és mintha még a nap is jobban kisütött volna. Ráadásul a selymes hangszín, amin beszélt mintha simogatta volna az ember. Egyszerűen nem tudtam szavakba önteni az érzést.

- Már bent vagy, nem? - néztem rá közönyös arccal.

Szemforgatást kaptam válaszul. 

- Hoztam valamit. - emelte fel az egyik  kezében tartott gabonapelyhes dobozt, a másikban pedig egy üveg régi konyakot. - felkuncogtam a jelenetet látva.

A dobozra mutattam 

- Az mehet - majd az üvegre. - Az nem - el is felejtettem, hogy a bácsikám mindig tartott magánál jó pár üveggel a legminőségibb töményitalokból. Ez a csicsás üveg is csak egy volt közülük. - Azt hittem nem tetszett az alkohol - mértem végig.

- Ennek jó illata van - vonta meg a vállát és egyetlen lépéssel kettészelte a szobát. Pontosan ugyanúgy helyezkedett el az ágyon, ahogy én. A matrac besüllyedt a súlya alatt, de nem volt nehéz, ezt már tudtam.

- Te beleszagoltál? - hitetlenkedtem. Az angyal odalent a konyakosüveggel bíbelődött egész idáig? Végigszagolgatta az összes piát? Mi a fene történt vele? Hová lett a mogorva és lenéző útitársam?

Megcsillant a szeme az értetlen arcom láttán. 

- Fogjuk rá - kinyitotta a müzlisszacskót, majd felém nyújtotta. Kivettem belőle egy marékkal, aztán visszaadtam neki. Ám amikor az üveget is nekem akarta adni hevesen megráztam a fejem.

- Te jó ég! - emeltem a plafonra a tekintetem. - Még csak délelőtt van.

- Az baj?

- Igen, főleg ha az ember egy angyallal akarja leinni magát - tettem egy falatot a számba. - Nem félsz, hogy odafent rossznéven veszik? - böktem a mutatóujjammal felfelé.

Egy pillanat alatt leesett neki, hogy mire gondolok, de végül letette a konyakot kettőn közé az ágyra és ő is beleevett a gabonapehelybe. 

- Annyi dolgot rossz néven vehettek már, hogy ez nem sokat nyom a latban - hiába vágott egykedvű arcot, nem tudta annyira palástolni az érzését. Nem volt jókedvű, biztos voltam benne, hogy nem csak nekem van honvágyam. - Meg aztán, kit érdekel?

Felkuncogtam és újra végigmértem, ezúttal figyelmesebben. Valami határozottan megváltozott benne. Elvégre ott ült egy hupilila és sárga kockás ágyterítővel letakart ágyon egy méhecskés dobozt szorongatva miközben a társairól és egy üveg tömény sorsáról csevegett. Alig ismertem rá. Mintha amióta megérkeztünk volna a házba, nem is ő lett volna az az angyal, akivel réges-régen az irodaház tetején találkoztam. Akkor még komor, lenéző és zárkózott volt, most pedig egészen más.

- Engem igen, szóval ezt inkább hagyjuk későbbre - tettem be az ágy alá az üveget. Vissza csúsztam a helyemre és ettem még egy darab mézes gabonapelyhet, amin érezni lehetett, hogy jó régi. Aztán tétován néztem körbe, gondosan elkerülve az angyal tekintetét, aki nem vette le a szemét rólam. - Mi az? - néztem végre rá, és azt kívántam bár ne tettem volna. Ahogy az ablakon besütő napsugár fénye megvilágította az arcát, a haja arany tincseknek adott otthont, a szeme pedig még intenzívebb olivaszínt öltött. A szárnyairól már nem is beszélve, amin a tollak az arany és a réz különböző árnyalataiban pompáztak. Most sokkal rendezettebbnek látszottak, biztosan egész éjszaka azzal foglalkozott, hogy belője a finom pihéket rajta. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik késztetés erősebb. Az, hogy azonnal papírt ragadjak és lerajzoljam az angyalt, vagy az, hogy végigsimítsak a tollain. Holtverseny alakult ki.

- Semmi - húzta félmosolyra a száját. - Csak várom a kérdéseket.

- A kérdéseket? - néztem rá értetlenül, aztán leesett. Arra várt, hogy majd tovább faggassam a társairól meg az életéről. Azonban most egyetlen egy kérdés se jutott az eszembe. - Még nem találtam ki semmit se. Majd szólok ha érdekel valami - kaptam be még egy darab müzlit.

Látványosan felsóhajtott. 

- Pedig most beszédes kedvemben vagyok, de ha...

- Veszem észre - kotyogtam közbe, de rám se hederített.

- Így most akkor én kérdezek. - folytatta. Engedélyre várva nézett rám.

- Nyugodtan. - biccentettem. Mitől lettem hirtelen ilyen érdekes a számára? Már ő kérdez tőlem?

Összedörgölte a két tenyerét. 

- Első kérdés, és őszintén válaszolj!

- Amennyire tőlem telik.

- Miért elégedetlen minden ember az életével?

Felhorkantam és felvont szemöldökkel néztem rá. Úgy látszik sok jó szokását sikerült eltanulnom. 

- Azt hittem valami könnyebbet kérdezel.- morgolódtam. - Mondjuk, hogy mi a kedvenc autómárkám vagy ettem-e már sushit.

Enyhén hunyorogva mért végig. Talán azon gondolkozott, hogy lehet nem vagyok teljesen normális, de még mielőtt ennek a felfedezésének hangot adhatott volna, folytattam:

- Jó, csak adj egy kis időt. Egyáltalán hogy jut eszedbe ilyesmi? - húztam fel a lábamat karoltam át a térdemet. - A mostani helyzetre való tekintettel, szerintem teljesen normális, hogy nem boldogok az emberek, senki se így képzelte el a jövőt. Ki akart volna egyáltalán egy rakás agresszív bizar madármutációt a nyakába?

Haragosan pillantott rám. Elvigyorodtam. 

- Nem rád értettem, ne haragudj. A lényeg annyi, hogy ezelőtt se találkoztam egy olyan emberrel se, aki elégedett lett volna az életével. Biztosan akadnak olyanok, akik azt hiszik, hogy minden szuper, de... - elhallgattam egy pillanatra - én soha nem tartoztam közéjük. Miért ezt kérdezted?

Felrakta a másik lábát is az ágyra. 

- Érdekes meglátás. De azt mondtad, hogy "nem boldogok az emberek", akkor te az vagy?

Bosszúsan pöcköltem le egy porcicát az ágyterítőről. 

- Ne forgasd ki a szavaimat, ezt csak úgy mondtam. Persze, hogy nem vagyok boldog. - alighogy kimondtam, eszembe jutott valami. Igazán soha nem voltam dolog, még ha most úgy gondoltam vissza a bácsikámhoz való költözésem előtti időkre, hogy szépek voltak, nem voltak azok. Akkor mindig az volt a bajom, hogy mennyit veszekedtek a szüleim, hogy miért nem tudok úgy zongorázni a napi több órás gyakorlás után se, mint az édesanyám, vagy hogy miért lett kettes a matekdogám. Akkor ezek a problémák töltötték ki a mindennapjaimat és ezeket tartottam elviselhetetlennek. Utána pedig azt, hogy miért változott meg annyira minden, és miért kell együtt élnem valaki olyannal, aki soha nem is ismert. Most pedig egyik probléma se merült fel. Amióta az angyal útitársamul szegődött eszembe se jutott a múlt, igyekeztem a jelenben élni. Ez pedig akármekkora is a káosz a fejünk felett, pozitív dolog volt. Vettem egy nagy levegőt és hozzátettem halkan még azt, amit igaznak véltem, bármekkora bugyutaság volt is. - Mármint most jó, és amíg te itt vagy tudom, hogy ennél nem lehet rosszabb. Legalábbis remélem.

Meglephettem a válasszal, mert valami megcsillant a szemében. Szomorúság talán? De miért lett volna szomorú? Neki mit jelenthettem?

Hiába is szerettem volna választ kapni erre a kérdésre, valami miatt neki elege lett és feltápászkodott az ágyról.

- Most jobb ha megyek. - indult el az ajtó felé.

Nem tudtam, hogy miért de én is felpattantam. 

- Michael - mondtam ki a nevét, mire megfordult. - Nézd, sajnálom ezt az egészet, tudom, hogy te is sokat szenvedtél. És néha az a legjobb számunkra ha van kivel megbeszélnünk ezeket a dolgokat.

Az arca egy szempillantás alatt visszaváltozott a semmitmondó, érzéketlen maszkká, amit általában viselt.

- De nem nekem, és főleg nem veled.

Hallottam, ahogy lesétál a földszintre, aztán visszaroskadtam az ágyra. Már megint mi lelte? Egyik pillanatban kedves és érdeklődő, aztán a másikban elutasítóvá és agresszívvé válik. Pont mintha kettős életet élne. Egy angyal lehet mentálisan beteg?

Felkuncogtam a képtelenségen, hogy a lent lévő angyalnak pszichológiai problémái lennének, de eddig minden cselekedete ez vallott rá. Eldöntöttem, hogy kiderítem mi ez az egész a kis hangulatváltozásaival.

*******

Sziasztok!☺

Időközben elérte a sztori a 4k megtekintést, amiért nagyon hálas vagyok, nem hittem, hogy ennyien olvassák majd.

Bocsánat a sok késésért és kimaradásért, mostantól igyekszem majd belehúzni, jelentem már csak 1 vizsgám van hátra, utána szabadság!!😀😃