Megvártuk amíg egészen lemegy a Nap, és csak utána tápászkodtunk fel, hogy tovább induljunk.

Az angyal megszabadította a szárnyait pár póktol, amik a fáról potyogtak rá, amíg én csak némán meredtem magam elé. Hiszen pár perccel korábban, ott ültem egy angyallal a naplementét nézve, kézenfogja. Enyhén szólva is, furcsa volt.

- Akkor... merre tovább? - pöckölt le még egy bogarat a tollairól Michael, mire automatikusan hátrébb léptem egyet. Ő persze átlátta a helyzetet és elvigyorodott. - Csak nem félsz... - zárta össze a markát egy a mögöttünk lévő fán mászó százlábún - ettől?

Elfintorodtam a jelenetet látva és kelletlenül bólintottam egyet. 

- Kiráz a hideg tőlük. Viszont ha nem hagyod itt a kis barátodat a fán, akkor biztosan nem jöhetsz be a házba. - csóváltam végül meg a fejem és indultam el a ház felé vezető úton.

Hallottam, ahogy mögöttem valamit motyog az orra alatt, majd ő is megindult utánam.

Apró sóhaj szakadt ki belőlem, amikor megpillantottam a házat a bokrokat megkerülve. A tölgyfából készült falai már egészen bebarnultak és lassan a pókhálós ablakokat benőtte a borostyán és egy másik kúszónövény, amit nem ismertem fel, de így is boldogság járt el a ház láttára. Döbbenetes volt, hogy ennyit változott, azóta, hogy utoljára láttam. Ugyan most nem parkolt a bácsikám luxusterepjárója a garázs előtt és innen is lehetett látni, hogy az egyik emeleti ablak betörött, de elhagyatottnak és kihaltnak tűnt. 

Ezután közelebb sétáltunk, engem pedig emlékek százai jártak át minél közelebb értem a bejárati ajtóhoz és az amellett álló antik görög nőalakot formázó szoborhoz, ami eléggé kilógott a tájból, de már annyiszor láttam, hogy meg se álltam előtte, hanem csak siettem tovább. Az ajtóhoz érve bele se gondolva, hogy mit csinálok rántottam fel azt és léptem át a küszöböt. Akaratlanul rándult össze a gyomrom, ahogy belegondoltam, hogy utoljára kivel voltam itt és most ki jött velem. A félhomályban először a velem szemben lévő falra akasztott fotón állapodott meg a tekintetem, amin én és a bácsikám álltunk egy üzleti vacsorán körülöttünk az ügyfeleivel. Fogalmam se volt róla, hogy kirakta a fotót, ami egy fél éve készülhetett, és azóta el is felejtettem azt az estét. Ezért is torpantam meg és nyúltam feléje könnybe lábadt szemmel. Hiszen olyan tökéletesnek tűntünk ott, együtt. Mindketten mosolyogtunk és boldogan pillantottunk a kamerába, elegáns ruhába bújva. Arra persze emlékeztem, hogy egy másodperccel a kép elkészülte után máris elkezdtünk civakodni valamin, mert eleve semmi kedvem se volt elmenni vele a díszvacsorára. Most meg utáltam magam amiért akkor olyan voltam amilyen. Nem ezt érdemelte volna a részemről. Nem voltam jó hozzá, most pedig már késő visszacsinálni a dolgokat. Soha nem tudja meg, hogy én igazán szerettem és hálás voltam neki, azért amit értem tett.

Odanyúltam érte, azonban még mielőtt levehettem volna a képet a falról valami teljes sebességgel az oldalamnak csapódott és a földre terített. Még kiáltani se volt időm, úgy terültem el a poros szőnyegen eldöntve a mellettem álló antik vázát is, ami ezer darabra tört el alattam.

Az éles szilánkokban hemperegve próbáltam lerázni az ismeretlen támadómat magamról, aki (ami?) a fogait csattogtatva szántotta végig a több centiméter hosszú körmeivel a karomat és a nyakamat, mire sikoltozni kezdtem és tovább vergődtem. Annyit tudtam csak megállapítani, hogy a lény, ami rám támadt nem barátkozni jött, és nem egy kisgyerekkel volt dolgom még ha akkor is volt. Szempillantás alatt megragadtam az egyik nagyobb szilánkot és nem törődve azzal, hogy felsérti a kezemet ragadtam meg és csaptam a fölöttem lévő alakhoz, aki erre fülsiketítően felvisított.

Úgy kapálóztam, ahogy csak tudtam, hiába tanultam annyi ideig önvédelmet, most nem jutott eszembe semmi sem. A fejem teljesen kiürült, csak az a gondolat járt a fejemben, hogy mit akarhat tőlem ez a szörnyeteg.

Végül teljes erőmből belerúgtam és kigördültem alóla. A lény kevesebb mint egy méterre állt meg tőle, egy pillanatig, ami most mintha óráknak tűnt volna, farkasszemet nézett velem, aztán felém lendűlt. Annyi időm még volt, hogy összébb húzzam magam és lehajtsam a fejem, de nem gurultam arrébb, vártam a becsapódást. Elfáradtam, és még mindig az idegen alak váratlan felbukkanása miatti sokkhatás alatt voltam.

De az éles karmokkal és a gumiszerű sötét bőrrel való második találkozásom elmaradt, és amikor kinyitottam a szemem szaggatottan tört elő belőlem egy sóhaj az elém táruló jelenetet látva. Michael, az angyal állt pontosan köztem és a lény között, kezében a karddal, amiről sötétvörös folyadék csöpögött, a földön pedig előtte egy kupac valami hevert. Az a valami, ami rám támadt.

Amint megfordult a tekintetünk összekapcsolódott és hálásan bólintottam neki egy aprót. Nem jött ki hang a torkomon. Az angyal azonban nem tétovázott. Egy határozott mozdulattal megragadta a karomat, amin a karmolásokból még mindig szivárgott a vér és felrántott a földről. Fájdalmasan felszisszentem, de nem foglalkozott vele az ujját az ajkára téve jelezte, hogy maradjak csöndben és indult beljebb a nappali felé.

Addig tartottam csak magam, amíg el nem tűnt a fal mögött, aztán a hátamat a kabátokkal teli szekrénynek döntöttem és körbenéztem. Még csak most fogtam fel igazán, hogy mi is történt percekkel ezelőtt. Mi a fene volt az, ami rám támadt?

~ • ~ • ~ • ~ • ~

Eközben az angyal odakint érdeklődve fürkészte a házat és a környezetet, amikor a bent lévő ember léptein kívül valami mást is érzékelt odabent. Valami mást.

Michael, amint meghallotta a semmivel sem összetéveszthető morgást és a lány sikolyait azonnal cselekedett. Az arkangyalkardját előrántva rontott be a házba, és még mielőtt belegondolhatott volna, hogy mit csinál az ember és a pokolfajzat közé ugrott és egyetlen suhintással szelte ketté a lényt.

Előtte a földön az ember lánya még mindig reszketett, az karjából és a felsőtestéből vér csöpögött, tágranyílt szemmel meredt maga elé. A tekintete egy pillanatig elidőzött rajta, aztán újabb hangokat hallott, a ház felső emeletéről. Nyilván nem egyedül jött a támadó.

Gyorsan elfordult, majd szélsebesen megindult a következő helyiség felé, a kardot maga előtt tartva. Ez a ház a szöges ellentéte volt a vadászháznak, ahol korábban voltak, itt se kitömött állatok, se fakó bútorok nem álltak. Helyette rikító színű dívány és egy hatalmas téglalap alakú valami fogadta a nappali ajtajával szemben, ami körül az angyal számára soha nem látott jeleneteket ábrázoló szobrok és festmények álltak. Innen egy hófehér szőnyeggel borított falépcső vezetett az emeletre, ahonnan a hangok is jöttek, ezért nem állt meg nézelődni, hanem haladt tovább.

Magában hálát adott az égnek, amikor a lépcsőfokok nem nyikordultak meg a lépti alatt, aztán rájött, hogy ez mekkora ostobaság is volt a részéről. Hiszen ő maga egy a legmagasabb rangú angyalok közül, nem fohászkodhat magában azért, hogy ne hallja meg egy nyavalyás pokolfajzat a lépteit, akikkel hajdanán tucatjával végezett egymaga. Nem válhat ennyire emberivé.

Még a szó gondolatától is kirázta a hideg, pedig érezte ő is, hogy megváltozott. Nem elég, hogy egy emberrel utazgatott a Földön és nem ölte meg, hanem - még ha egy parányit is - meg is kedvelte. Michael, az arkangyal szándékán kívül, de a szívébe zárta az ember lányát, akit az utóbbi két napban már másodszorra mentett meg. Egyszerre öntötte el harag, amikor felidézte a lány karján látott sebeket, és szorult össze a torka ha arra a pillanatra gondolt, amikor a háztól nem messze ott ültek kéz a kézben.

Mérhetetlenül szégyellte magát ezek  az érzések miatt. Bűntudata volt, hogy így döntött. Hogy az embert választotta magával szemben, akkor amikor berontott a házba. Most már nem volt mit tennie. Nem tudta volna magára hagyni őt. Fintorogva lépkedett fel a lépcsőn.

Még azt sem tudta megmondani, hogy megbánta e a döntését. Egyrészt öröm és büszkeség töltötte el a tette miatt, és ilyet régen érzett. Hosszú idő óta nem volt büszke magára, ezért voltak ilyen idegenek az érzései most. Másrészről azonban dühös volt, mert nem ezt tervezte el. Nem megmenteni akarta az embert, hanem megszabadulni tőle. Még a lehetőség is megvolt, hogy ne neki kelljen elintéznie, de akkor amikor felismerte, hogy mi történik, bele se gondolva sietett Georgie segítségére.

Már a lány neve gondolatára is mosolyognia támadt kedve. Ugyanis soha nem hallott még olyan nevet, ami egyszerre hangzott ilyen idétlenül és aranyosan.

Az ajkába harapott, amikor felért a lépcső tetejére és körebnézett. Odafent óhatatlanul is megakadt a tekintete egy fényképen, amin a lent lévő ember lánya állt valamilyen zöld háttér előtt, egyik oldalán egy rá nagyon hasonlító nővel és egy férfival a másikon. Sok évvel ezelőtt készülhetett a kép, most már nem ragyogtak úgy a lány szemei és nem villantott olyan felelőtlen mosolyt.

Aztán újra meghallotta a motoszkálását a bal oldali résnyire nyitott ajtó mögül, és odaosont.

Michael végigsimított a kardja aranyozott markolatán és berúgta az ajtót. Újra érezte, ahogy elönti az adrenalin, ahogy egykor a csapatai élén. Odabent a félhomályban pont azt találta, amire számított. Két pokolfajzatot, ahogy a sötétben ijesztően világító szemükkel feléje néznek és elvicsorodnak. A kisebbik szinte azonnal nekirontott, a másik azonban kivetette magát az ablakon, ami már eddig is ki volt törve. Ettől a mozdulatától jó pár üvegszilánk záporozott az angyalra, aki közben a lényt próbálta lerázni magáról.

Végül, ugyanúgy ahogy a lentit, kettészelte a hajszálnyi vastagságú, borotvaéles pengével, hogy aztán a test ernyedten hulljon a lábai elé. A másik ami több métert is zuhanhatott, amikor kiugrott az ablakon, már messze járt, hallotta ahogy a fák közé veti magát.

Fejcsóválva beletörölte a kardját az függönybe, ami már amúgy is el volt szakadva, aztán kilépett a szobából és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Majd később elintézi, de előtte még van egy kis dolga. - gondolta és lesietett a lépcsőn.

Odalent Georgie-t még mindig az előszobában találta egy krémszínű szekrénynek dőlve, pislogás nélkül meredve maga elé. Michael most már gyengéden fogta meg a karját vigyázva, hogy ne érjen a sebekhez és bevezette maga után a lányt a nappaliba.

Ott leültette a kanapéra, majd tehetetlenül nézett körbe. Fogalma sem volt, hogy mit kellene most csinálnia az emberrel, akitől irtózott és csodált valami miatt egyszerre.

És persze a másik nagy kérdés. A kérdés, amit egész eddig félt bevallani magának. Hol van a többi pokolfajzat?

Mert azok soha sem jártak egyedül vagy éppen hárman. Ha ezek itt voltak, akkor a társaik se lehettek messze.

*********

Sziasztok!

Csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szépen köszönöm az összes visszajelzést, legyen az komment, csillag vagy a jó sok megtekintés. Mindegyikkel feldobtátok a napomat!

Elnézést a sok kihagyásért csak a nyakamon van a kisérettségi, de most már igyekszem utól érni magam mindegyik történetemmel!☺