Még jóformán tíz perce se mehettünk, amikor megelégeltem a csendet. Egyszerre voltam még mindig dühös és kíváncsi, hogy minek jött vissza, ha már ennyire nem számítok neki. Már nyitottam volna a számat, hogy feltegyem ezt kérdés formájában is, amikor hírtelen hátrafordult és a szájára tette a kezét, jelezve, hogy el se kezdjem.

Így csendben maradtam. Még legalább három percig.

– Egyáltalán tudod, hogy hol vagyunk? Mert nekem nagyon úgy fest, hogy nem az út mellett, és nem látok sehol ösvényt, ami kivezetne innen.

– Mit nem értettél abból, hogy maradj csendben? – villantak meg a szemei, de halkan mondta, szinte suttogta a szavakat.

– Belehalnál, ha egyszer egyenesen válaszolnál arra, amit kérdezek?

Lehorgasztotta a fejét, de nem úgy mint aki elszégyelli magát vagy megbán valamit, hanem úgy mint aki a következő pillanatban már az orrnyergét masszírozza és a szemüvegét a fejére felcsúsztatva néz vissza rám csalódottan. Ugyanis pontosan ugyanígy nézett rám a bácsikám is, ha valami balhéba keveredtem, vagy őt hoztam kínos helyzetbe. A szemüveget leszámítva, az angyal most éppen ugyanilyen tekintettel méregetett. 

– Mögöttünk a táborban már pakolnak össze és nem akarom, hogy összefussunk velük. Ugyan a tűz feltarja őket, de...

Összeráncoltam a homlokomat, majd hüledezve meredtem magam elé. 

– Te gyújtottad fel a tábort?

Oldalra pillantott, majd zavarában a hajába túrt. Ennyi is elég volt.

– Te képes voltál ennyi embert veszélybe sodorni, hogy utána besurranj a felfordulás közepette? - nem fogtam vissza magam.

– Nem egészen ez történt – húzta el a száját. – Véletlen baleset volt.

– Baleset? Most szórakozol velem? – léptem egyet hátrébb. – Derek meg is halhatott volna. Sőt, mi van ha valakinek a te őrültséged miatt esett baja? – erről eszembe jutott, hogy milyen szerkezetet láttam a raktárban, és éreztem, ahogy egyre szaporábban szedem a levegőt. Nem nagyon értettem a bombákhoz, igazából semennyire, de azt tudtam, hogy nem tehet nekik valami jót, ha körülöttük ég a berendezés. Vagy ha azok a dobozok is lángra lobbannak, amikben a szerkezetek vannak.

Bele sem akartam gondolni.

Erre az angyal köhintett egyet, majd közönyt színlelve megvonta a vállát. 

– Ugyan már, nem akartál ott maradni, te is megkönnyebbültél, hogy eljöttél. Egyszerű emberek voltak, miért számítanának?

Ezek szerint nem tudtunk eltölteni kettesben egy órát sem úgy, hogy ne akadjak ki valami miatt. Merthogy megint ez történt. 

– Egyszerű emberek?! Akkor én mi vagyok? – tártam szét a karom.

– Egy ember lánya – hangzott el a felelete automatikusan.

– Tényleg? Akkor nyugodt szívvel haladnál most a ház felé, amiről eddig semmi tudomásod se volt, ha valami bajom esett volna a tűzben? – már éppen folytattam volna valami mással, amikor rájöttem, hogy nem szólhatok be neki úgy, hogy még a nevét se tudom, ezért irányt váltottam. – Egyáltalán tudod a nevemet?

– Ez bonyolult – reagálta le két szóban az első kérdésemet, majd szünetet tartott, mintha habozna. – Georgina? – inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek.

– Csak Georgie– javítottam ki megszokásból, és kinyújtottam felé a kezemet. – És benned kit tisztelhetek? Estleg egy Castielt, Rafaelt, vagy csak szimplán a Nagy Harcost vagy Hős Megmentőt szereted?

Összeráncolta a homlokát. 

– Nem, de három közülük a testvérem – megint oldalra pillantott, de én továbbra se húztam el a kezem, így óvatosan odanyúlt és megrázta. – Michael vagyok, de gyakran neveznek Isten Hercegének, a Mennyország Seregeinek Kapitányának vagy a Erény Hercegének. Néha még a Béke Védelmezőjeként vagy a Nyugat Uraként emlegetnek – még ki is húzta magát.

Pislogás nélkül néztem a szemébe, amíg beszélt, aztán amikor befejezte felkuncogtam. Szinte el is felejtettem, hogy most éppen dühös vagyok rá. 

–Ennél bénább címeket ki se lehetett volna találni – nevettem el magam újra. Ahogy ott állt, egy szakadt és csupa piszok angyal az erdő közepén a mesébe illő megnevezéseit sorolva, egyszerűen muszáj volt nevetnem. – Akkor, most tudtatom a kedves Béke Védelmezőjével, hogy egy utolsó szemét alak volt, amikor tüzet gyújtott a táborban – a végére lehervadt a mosoly az arcomról. – Nem voltál valami békés.

– Mondtam már, hogy baleset volt! – emelte az égre a tekintetét. – És ne szólíts így! – csattant fel. - A neveknek nagy hatalma van, nem is értem, hogy miért mutatkoztam be neked. – A végét már szinte mormolta.

– Hát én se értek egy csomó dolgot – fontam össze a karom a mellkasom előtt. – Például azt, hogy hogyan lehet véletlenül felgyújtani egy emberekkel teli tábort, vagy azt, hogy a Mennyország Parancsnoka miért utazik a Földön egy emberrel a saját fajtáját kerülve egy erdei faházikó felé.

– Fő.

Értetlenül kaptam vissza a tekintetem a derekáról lelógó díszes kardról amival korábban ablaküveget betörte. Hogyan kerülhetett hozzá? Végül azonban mást kérdeztem. 

– Hogy mi?

– Főparancsnoka.

Egy pillanatig úgy nézhettem rá, mint egy komplett idiótára, aztán megráztam a fejem és inkább megtartottam magamnak azt ami ebben a percben kikívánkozott belőlem. 

– Ha nem tévedünk el, estére akár oda is érhetünk.

– Rendben.

* * *

– Honnan van a kard? – húztam fel a térdeimet, miközben a mindketten a fák árnyékában ültünk az erdő szélén a hátunkat egy kidőlt farönknek döntve. Pár perccel korábban értünk csak ki az útra a jó pár óra hosszas bolyongás után, de végre valahára megérkeztünk. Az angyal, vagyis Michael még ugyan nem tudta, de a másik oldalon pár méterrel arrébb lévő vajszínű kopottas kerítés már a mi házunkhoz tartozott, és csak be kell majd fordulnunk a két nagy bokor mögé és már meg is látjuk a házat.

Az út amit megtettünk telis-tele volt tüskés bokrokkal és sziklás tereppel, a nap pedig lemenőben volt, ezért a naplementében gyönyörködve pihentünk és tettünk fel néha egy- egy kérdést a másiknak.

Lenézett a földön heverő kardhüvelyre, amiből csak az aranyszínű markolat látszódott ki.

– Arkangyalkard – miközben beszélt óvatosan végigsimított a fegyver végén. A következő kérdést megelőzve válaszólt. – Eddig is nálam volt, de te nem láthattad és nem is érinthetted meg, most azonban, hogy a kard a bizalmába fogadott, nem láthatatlan többé a számodra.

– A bizalmába? Egy kard? – vettem szemügyre most jobban a beszéd tárgyát, de semmi különöset nem láttam rajta. Díszes volt és kidolgozott, nem több.

A nap utolsó sugarai tökéletes szögből érték az angyalt, most is alig tudtam róla levenni a szemem. Haja ugyanolyan színben csillogott, mint a kard, a szeme pedig az olivazöld és a folyékony arany árnyalatát öltötte magára. Megint olyan hatást keltett, mintha most lépett volna ki a fodrásztól, hiába vett körül minket az erdő. Biztosan bele volt kódolva a génjeibe, hogy soha ne nézzen ki ápolatlanul vagy szarul, amit egy kicsit irigyeltem is.

A korábbi dühöm és rosszallásom nyomtalanul elpárolgott, valami miatt elhittem neki, hogy a tűz egy véletlen folytán támadt, annak ellenére is, hogy nem avatott be annak a véletlennek a körülményeibe. Talán még egy leheletnyit örültem is annak, hogy újra itt van velem, mert újra biztonságban éreztem magamat, ami ugyan botorság volt a részemről, de elhessegettem ezt a gondolatot. Melegség és még valami más megmagyarázhatatlan érzés járt át a közelségétől.

Még beszélgetni is tudtunk, pont mintha valami feloldódott volna akkor azzal a kézrázással egyetemben köztünk, mert ő se volt olyan távolságtartó és nem mutatta ki, hogy mennyire viszolyog a közelségemtől, én pedig nem kaptam fel a vizet, ha mondott valami sértőt, mert láttam rajta, hogy igyekszik mellőzni a sértéseit. Egészen más volt most.

Ettől különlegesnek éreztem magam, még ha bűntudatom is támadt miatta. Azért mert én beszélgettem a naplementét nézve egy angyallal, aki nem is volt akkora bunkó, mint azt korábban hittem és mert ez az egész most olyan természetesnek hatott. Olyan valóságosnak és problémamentesnek. Na meg persze hihetetlennek.

– Igen, és ez csak kevesekkel esik meg. Megemelni persze így sem tudnád, mert azt csak a tulajdonosa tudja, de ez így is páratlan eset. – úgy nézett a kardra, mint egy anyuka az újszülött kisgyerekére a bölcsőben. Őszinte rajongással és szeretettel.

– Szóval van egy király átlátszó kardod is meg egy csomó hangzatos címed, hajfestékreklámba illó frizurád – mértem végig – akkor mit keresel itt egy emberrel?

Korábbi érzelemmentes maszkja eltűnt, biztosan jól esett neki, hogy őszinte lehetett eddig velem, ezért most is úgy válaszolt. 

– Gondolom azt már kitaláltad, hogy nem önszántamból.

Bólintottam és pár centivel közelebb csúsztam hozzá, hogy jobban halljam.

– Bujkálok – nyelt egyet és lekapta rólam a tekintetét. Bátorítóan elmosolyodtam, mire folytatta. – A társaim elől. Gabriel halála után engem akartam megválasztani Hírvivőnek, de nem fogadtam el a posztot. Aztán egyik nap megpróbáltak megöletni, ezért eljöttem.

Szóhoz se jutottam. Elmenekült? A mellettem ülő, harcias, komor és erős angyal? Isten Hercege? Nyílván az ő fejében is ezek a gondolatok járhattak, mert összébb húzta magát. Valósággal sütött róla, hogy bűntudata van és szégyelli azt, amit tett.

– Nézd... – tettem a kezem a vállára, és mivel nem rándult össze és nem is rázta le, rajta is hagytam. – nincs semmi rossz abban amit tettél. Nem egészen értem még mindig, hogy nálatok mi a helyzet ezzel a dologgal kapcsolatban, de abból amennyit tudok, szerintem helyesen döntöttél. – bele se akartam gondolni abba, hogy mit csinálok. Éppen egy bűntudattal teli angyalt vígasztaltam! Azonban nem hagytam abba. Egészen felbátorodtam attól, ahogy kíváncsian és reménykedve fordította felém a fejét. – Csak az olyanok vállalták volna el a vezető szerepét, akik vágynak erre a hatalomra, de ők nem is érdemlik meg, nem is lesznek olyan jók. Tudom, hogy ez sovány vígasz, de ahhoz amit tettél sokkal több bátorság kellett, mint ha maradtál volna.

Döbbenten vettem tudomásul, hogy eközben az angyal gyengéden megfogta a kezemet, amit a vállan pihentettem és megszorította. És nem engedte el.

Ostobának, sekélyesnek és még giccsesnek is hangzottak a szavaim, de valami miatt a szárnyasnak, Michaelnek bejöttek.

Így ott ültünk kettesben, egy angyal; aki elmenekült a társai közül és egy ember lánya; akinek igazából nem is voltak soha, egymás kezét szorítva a naplementében nem sokkal a vadászház bejáratától a hátunk mögött hagyva a külvilágot.