Idegesen helyeztem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra, miközben hunyorogva szemléltem a vakító napsütésben az előttünk elterülő kacskaringós utat. Úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb ha megnézem az utat, hogy egyáltalán jó irányba megyünk, vagy feleslegesen bolyongunk valahol a semmi közepén.

Szerencsére, felismertem, ez volt az az út, ahol végig szoktunk hajtani a bácsikám fekete luxus terepjárójával, ami most jó is jött volna nekünk. A puha bőr üléseivel és italtartóval, amiben rendszerint hűs limonádé vagy friss gőzölgő kávé kapott helyet. Mit meg nem adtam volna most egy fehércsokis mokkáért!

– Mikor érünk már oda? – rúgott bele egy kőbe, ami repült pár métert és belecsapódott egy bokorba, ahonnan egy riadt madár röppent ki.

– Ne kezdd!

Fogcsikorgatva bámult vissza rám. Megesett rajta a szívem.

– Ha csak este állunk meg akkor holnap délelőttre akár ott is leszünk.

Úgy tűnt ezzel a válasszal megelégedett és pár óráig meg sem szólalt. Nem éreztem késztetést arra, hogy megtörjem a csendet, ezért szótlanul baktattam mellette.

Visszatértünk az erdőbe, mert az úton könnyen megláthattak bennünket és a fák takarásában folytattuk az utunkat. Az eső már felszáradt, pár tócsát leszámítva, ugyanúgy nézett ki a táj, mint a faház előtt pár törött adó vagy éppen kidőlt fát leszámítva persze.

Egyszer csak mocorogni kezdett a magas fűben valami előttünk és mindketten megtorpantunk. Egy sün dugta ki az orrát az avarból és nagyokat szippantva a friss levegőből és kitotyogott a búvóhelyéről. A nyomában három kicsinye lépkedett. Mosolyogva figyeltem az aranyos jelenetet és durván az angyal karjára vágtam, amikor át akart lépni a kis állatkák felett, ezzel megijesztve őket. Amint elsietett a kis család, mi is folytattuk az utunkat. 

– Bunkó! – pirítottam rá.

Értetlenül kapta fel a fejét, de a szemével továbbra is a sünöket követte, amik arra se vették a fáradságot, hogy meg ijednének tőlünk. 

– Ez most sertés akart lenni?

– Te tényleg nem foglalkozol senkivel magadon kívül?

Leesett neki, miért szóltam rá, de ettől csak felkapta a vizet. 

– Nem fogok különleges bánásmódban létesíteni pár nyomorult állatot – kis szünet után folytatta. – Mert, még ha így is tennék, ugyanolyan szánalmasnak maradnak. Ezen nem változtat pár kedves szó és ha úgy teszek, mintha érdekelnének.

Nagyot nyeltem, a válasza miatt görcsbe rándult a hasam. Nem vágtam vissza semmivel, csöndben folytattam az utamat és igyekeztem magamat meggyőzni, hogy igaza van és tényleg ez a véleménye át emberekről. Nem változtat semmit pár kedves szó, a nap végére ugyanannyira viszolyog tőlem, csupán eddig elfelejtettem, hogy milyen oldalakon állunk is.

 Utunk során a sünök voltak az első állatok, amikkel találkoztunk, de nem az utolsók. Láttunk két kis nyulat is, de csak messziről és persze a madarakat, akik örökösen csicseregve figyeltek minket a fákról. Az angyalt egyikük se érdekelte igazán, nem hatotta meg semmi, kőből volt a szíve én pedig nem szóltam hozza többet. 

Már jóval a délután közepében járhattunk, amikor az erdő egy öregebb részén vágtunk át, ahol a gyökerek kikandikáltak a földből, és egyikről másztunk át a másikra, következett be a baleset. Az angyal bár, ügyesebben mozgott nálam, és ruganyosabb mozdulatokkal haladt, a szárnyai miatt csúszott meg. Az egyiknek a vége beleakadt egy ágba, és hogy ne essen baja, rögtön megállt, így a hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát és mire odakaptam volna, hogy segítsek elvágódott a földön. A bokájára esett, ami természetellenesen ki is fordult a helyéről.

Aggódva ugrottam oda hozzá és térdeltem le mellé. Máris elfelejtettem, hogy mit is mondott korábban, aggódtam érte és ez erősebb érzés volt. 

– Hogy vagy?

Az égre emelte a tekintetét és rosszallóan nézett rám. 

– Szerinted? – ugyan durva éllel nyomta meg a szavait, a szemében mintha egy pillanatra átsuhant valami, amit nem tudtam hova tenni. Talán meglepődött valami miatt?

Megráztam a fejem és nem törődve azzal, hogy arrébb csúszott el, megemeltem a lábát és úgy, ahogy volt a saras bakancsával együtt óvatosan az ölembe fektettem. Még ettől a kis mozdulattól is felszisszent. Finoman kibújtattam a cipőjéből és szemügyre vettem. Nem látszott rajta semmi különleges kívülről, lehet egy kicsit pirosabb volt, de más nem. 

– Szerintem csak meghúztad – Azt inkább nem tettem hozzá, hogy remélem nem komolyabb. Az felért volna egy halálos ítélettel, de ezt ő is tudta. Amíg én a bokáját tanulmányoztam ő csak unottan meredt a tőle pár centire levő fatörzsre. Le se vette róla a szemét, szinte már mániákusan szuggerálta a kidőlt fatörzsből kiálló gyökeret, ami a bajt okozta.

– Jobb lesz, ha pihenünk egy kicsit. – Úgy éreztem soha nem érünk el az úti célhoz. Először a vihar állított meg minket, most meg ez a kis baleset.

– Nem, menjünk! – válaszolta még mindig a fát bámulva.

- Ha arra számítasz, hogy majd cipellek, akkor tévedsz, angyalom!

– Angyalom? Mióta tekintesz engem a tulajdonodnak?

– Több mint egy hete ismerlek, de bunkó módon nem vetted még a fáradságot arra, hogy bemutatkozz nekem. Így az a kézenfekvő, ha mostantól egyszerűen Angyalkának hívlak. Vagy nem tetszik?

Meg sem szólalt csak összeszűkült szemmel kirántotta a lábát az ölemből és belekapaszkodott egy vastag ágba, ami lelógott a fejéhez. Annak a segítségével felhúzta magát és a lábába nyilaló fájdalom miatt a levegőt szaporán kapkodva szólalt meg újra. 

– Legyen ahogy akarod, Ember Lánya. Indulhatunk?

Hidegen hagyott, hogy minek keresztelt el magában, hiszen úgyse fog megszólítani, mert nem is beszél velem. 

– Mondtam már, hogy pihenned kellene!

– De nem kell!

– Ó, igazán? Akkor sétálj ide hozzám, anélkül, hogy megkapaszkodnál valamiben.

– Ezt vegyem kihívásnak?

– Vedd annak, aminek akarod!

Nehézkesen ellökte magát a fától és ránehezedett a jó lábára, de amint rálépett a másikra, az megremegett és majdnem orra esett, mert nem bírta el a testsúlyát.

– Látom, akkor indulhatunk is.

– Élvezed, hogy szenvedni látsz?

– Persze, hiszen tudod, hogy egy érzéketlen, együttérzésre képtelen tuskó vagyok – majd egy pillanatra úgy tettem, mintha eszembe jutott volna valami, és folytattam. – Vájunk csak! Az nem is én vagyok!

Fél szemöldökét felhúzva vett egy nagy levegőt és karját összefűzte a mellkasa előtt. 

– Számomra azt jelenti a pihenés, ha nem zavarnak meg. Ha kérhetném, mostantól folytatnád halkabban?

– Ahogy kívánod! – elhelyezkedtem egy valószínűleg a vihar miatt kidőlt vékonyka fán, és hátamat egy mögötte állónak vetettem. – Siess, nem sokáig bírom beszéd nélkül! – És ez volt a végszavam.

Ő is leült és a sérült bokáját kezdte masszírozni, ha jól láttam, akkor már el is kezdett bedagadni. A madarak csivitelését hallgattam és egy mohadarabot morzsolgattam a kezemben. Nem akartam még több időt elvesztegetni várakozással és pihenéssel. Nem éreztem biztonságban magam, még az angyallal sem. Néha főleg miatta nem. Bíztam benne, de ettől még , hogy ő volt az útitársam, veszélybe sodort engem is. Attól tartottam, hogy előbb vagy utóbb belebotlunk valakibe, akinek nem nyeri majd el a tetszését a párosunk.

Az ettől való félelmem nem is bizonyult alaptalannak, mint az később kiderült.

Alkonyodni kezdett, amikor meghallottuk az első ág reccsenését nem messze tőlünk.