Cuppogó hangzott adott ki a gumicsizmám, valahányszor beleragadtam egy pocsolyába, ez sokszor elő is fordult. Fogalmam sem volt, hogy mióta indultunk el, de már jó ideje magunk mögött hagytuk a vadászházat. És ezt rosszul is tettük. Mint az negyedórával az indulás után kiderült, az ösvény teljesen elázott, helyenként tűnt ki csak belőle pár centi a faforgácsos útból és az oldalán lévő farönkökből.

Attól, hogy ma még nem esett mindketten teljesen eláztunk máris. De eddig még sem az angyal sem én nem estünk el a csúszós talaj miatt, pár alkalommal csak kis híja volt ugyan.

Egy dolgot azonban nagyon nem vártam. Az estét. Ötletem sem volt, hogy éjszakára hova tudnánk majd behúzódni, mert nem hittem, hogy a felázott avarban telepednénk le, turista jelzést, ami pihenőpontokat mutatna, pedig nem láttam. Nem hittem, hogy lesz még egyszer akkor szerencsénk, mint korábban a vadőrházzal.

– Jó irányba megyünk? – zökkentett ki a gondolataimból hirtelen.

Alaposan körbe néztem, majd bólintottam. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, de csak remélni tudtam, hogy ez a jó irány.

– Már jártunk ennél a fánál vagy kétszer is, nem? – mutatott egy vézna, letört ágú megkopasztott fenyőre, ami pont úgy nézett ki, mint a körülötte levő testvérei.

Ijedten vettem szemügyre. Nem volt ismerős. De az erdőben számomra minden fa tök ugyanolyan volt, szóval ez nem számított. Mi van ha tényleg eltévedtünk? Itt ragadunk az erdő fogságában és soha nem jutunk ki?

– Tényleg?

– Nem, vicc volt.

Amint kimondta megtorpantam. 

– Hogy mi?

– Jól hallottad – nézett rám úgy mintha elmebeteg lennék.

– Akkor, a humorérzékedet elhagytad valahol.

– Soha nem is volt – vonta meg a vállát.

– Észrevettem – léptem bele egy nagyobb tócsába.

Ehhez fogható párbeszédeket folytattunk a nap hátralévő részében is. Ő mondott valamit, aminek semmi értelme sem volt, én pedig ugyanolyan színvonalasan reagáltam rá. Nem tudtam, hogy mi ütött belé, amiért megeredt a nyelve, de sokkal jobb érzés volt halkan unalmas beszélgetést folytatni, mint csendben hallgatni és nézni az elázott tájat. Mar kezdtem azt hinni, hogy azért csinálta mert szóval akart tartani vagy esetleg felvidítani, de nem hittem, hogy ilyen figyelmes lenne.

Sűrű köd ereszkedett le, az idő múlásával egyetemben, egyre nehezebben láttuk, hogy merre kéne menni. Eljött az az idő, amitől eddig rettegtem. A kellemes éjszaka a hátborzongató és még mindig nedves erdőben.

– Jobb lenne, ha most megállnánk.

Nem mondott semmit erre csak forgolódni kezdett valami szél és eső védett hely után. Mázlink volt. Nemrég értük el a köves terepet, így rögtön találtunk egy kiálló hasadékot, a sziklafal oldalán, ahová behúzódhattunk.  Már a Cherokee Nemzeti Park területén lehettünk, aminek a szélen hosszúkás sziklafal húzódott, ehhez érkeztünk mi most meg. Ebből legalább tudtam, hogy jó irányba tartunk, ami valamelyest megnyugtatott.

Az egész hasadék nem volt nagyobb pár méternél, de befelé bővült a tér, így ha később esne, az majd nem ver be. Még csak barlangnak sem lehetett nevezni, így denevérektől vagy egy lomha, de vérszomjas grizzlytől sem kellett tartanunk. Amikor beléptünk nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire szűk is a kiszemelt nyílás. Bent nem volt semmi nedves, így a cuccaimat ledobva foglaltam helyet legbelül.

Ezalatt az angyalnak meggyűlt a baja a bejövetellel, de sikerrel járt. Ledobta az átnedvesedett takaróját a szárnyáról és szárítgatni kezdte a tollait. Úgy bánt vele, mint egy ötéves kislány a kedvenc babájával.

Tüzet nem tudtunk gyújtani, mert nem volt sehol száraz fa, amit el tudtunk volna égetni, ezért átfagyva ücsörögtünk a sötétben. Elemlámpa ugyan volt nálunk és jó pár tartalék elem is, de azt nem érte volna meg pocsékolni most.

Egyre jobban besötétedett, az árnyékok megnyúltak. Folyton a rés bejáratát lestem, láthatatlan ellenség után kémlelve, de ha valaki erre is járt volna kintről nem lehetett benézni ide. Mi is majdnem elsétáltunk mellette, úgy nézett ki, mintha csak egy pár centis mélyedés lenne.

– Kit vársz? –  neki is feltűnt az idegességem.

Nemtörődöm módon megvontam a vállam. Majd támadt egy ötletem. Kettesben vagyunk mélyen bent egy sziklában és hamarosan teljesen sötétben. Mi ez, ha nem a hátborzongató történetek ideje? Még szerencse, hogy e téren jól informálódott vagyok, a horrorfilmek jóvoltából. 

– Tudod, a nagybátyám gyakran mondott mesélt nekem erről a helyről – húztam össze magamon fázósan a kabátot.

– Az erdőről?

– Igen, meg ezekről a sziklákról. Sok túrázó tűnt el errefelé, mindig benne volt a hírekben, így rákérdeztem egyszer nála is.

– És? – várta a folytatást, de nem hitt nekem olyan könnyen, mint a whiskys esetnél. Nem volt olyan régen, hogy kiment volna a fejéből.

– Állítólag él erre egy lény, aki valamelyik ilyen üregben lakik és éjszakánként a környéken portyázik – váltottam halkabbra. A végét már szinte suttogtam.

– Nem dőlök be neked újra – pöckölt le egy levelet a térdéről.

– Hát pedig, akár hiszed, akár nem, ez igaz. Vesd be akkor az egyik spéci angyali trükködet és viselkedj hazugságvizsgálóként.

– Nincsenek spéci angyali trükkjeim – vonta össze a szemöldökét morcosan.

– Kár, akkor be kell érned azzal, hogy a szavaimban nincs hazugság.

– Hallgatlak.

Félmosollyal az ajkamon folytattam. 

– Hol is tartottam? – vágtam töprengő arcot. – Ja, igen! – kifújtam az eddig bent tartott levegőt – Amikor besötétedik áldozatok után kutat és ha rájuk talál felvonszolja őket az odújába és kiszívja a vérüket.

– Kiszívja a vérüket? Ennél jobbat is tudsz!

– Ó, hidd el a java még hátra van. Nem egyszerűen kiszívja a vérüket, hanem csak apránként kis kortyokban, míg csak egy száraz test maradsz. Aztán a fenevad pedig elhajít, és hozza a következőt áldozatát.

Még mindig nem nyoma sem volt semmilyen érzelemnek az arcán, de a kezét összekulcsolta az ölében.

– És soha sem hal meg, halhatatlan. Az árnyékokban jár, ő az éjszaka ura. Úgy hall és lát, mint az éjszakai állatok. Senki se hallja meg, amikor jön, csak akkor veszik észre mikor már késő. Egyesek szerint repülni is tud és képes kommunikálni a denevérekkel, mert részben ő is az.

– És van ennek a lénynek neve is?

– Igen, persze, hogy van. Az egész világ ismeri: Drakula.

Azt inkább megtartottam magamnak, hogy ha Drakula gróf valóban létezne, akkor sem Dél–Karolinában kísértene, hanem az erdélyi Kárpátokban.

– Drakula? Ez nem hangzik túl hátborzongatóan.

– Hát majd ha a szemfogait a nyakadba mélyeszti, akkor úgy fogsz sikítani, mint egy kislány!

– Aranyos történet. – Nézett rám unottan.

– Aranyos?! – sebesen vettem számba a horrorfilmeket, amiket láttam. A Drakula az alap. Mi legyen a következő? Úgy döntöttem ehhez a történethez nem passzolna egy Stephen King sztori sem, ezért azokat meghagytam máskorra. – Ha meg Drakula betoppanna, ne félj, majd megvédelek.

– Számítok rád.

Rávigyorogtam és elfeküdtem a leterített kabátomon. Nem tudtam teljesen kinyújtózni mert annyi helyem nem volt, összekuporodva próbáltam elaludni. Nem volt hideg, de a falak nyirkosak voltak és a légmozgás hiánya miatt, állott volt a levegő.

Néztem, ahogy az angyal is megpróbál számára kényelmes pozíciót felvenni, de inkább még jobban összehúzta magát, mint, hogy közelebb jöjjön hozzám. Tartotta a távolságot. Egy pillantást még vetett rám és látva, hogy őt figyelem elfordította a fejét.

Kezemet a fejem alá raktam és a mennyezeten lévő repedéseket szemléltem. Még egy utolsó pillantást vetettem az angyalra, aki szintén mocorgott még, aztán behunytam a szemem. Kimerült voltam a túrától a nehéz terepen, hiába pihentem eddig napokig.

* * *

Hajnalban ébredtem egy fénysugárra, ami a szemembe világított és nem hagyta, hogy visszaaludjak. Hangtalanul ültem fel és kezdtem el nyújtózkodni, mar annyira amennyire a szűk hely ezt lehetővé tette. A kényelmetlen fekhely miatt teljesen elzsibbadt a bal karom és elaludtam a nyakamat is.

Az angyalra pillantottam, aki még mindig az igazak álmát aludta. Egy kósza tincs a szemébe lógott, de így is kilátszódtak a hosszú szempillái, amik az arcára vetettek árnyékot. A szárnyai a bejárattal voltak szemben, de nem takarták el teljesen a hasadék nyílását, egy- két napsugár utat tört mellettük. Kísértetiesen hasonlított ebben a testhelyzetben egy szoborra, ami valahol elfeledve hever egy poros padláson, arra várva, hogy valaki felfedezze a benne rejlő lehetőségeket. Egy görög istent ábrázoló alkotás sem jutott most az eszembe, amihez hasonlítani tudtam volna, pedig elégtelen találkoztam mar az életem során unalmas iskolai kirándulásokon.

Nem akartam még felkelteni ezért nekidőltem a hűvös kőfalnak és fázva átöleltem a térdemet. A pulcsim nyirkos volt a föld miatt, ezért levetettem azt és a gumicsizmám mellé terítettem száradni. Egy szál pólóban vártam arra, hogy újra felvehessem.

– Fázol? – szólalt meg, akiről azt hittem, hogy alszik.

– Nem – Ráztam meg a fejem, miközben majdnem megfagytam a hajnali órában. A legtöbb cuccom nyirkos volt még tegnapról ezért azokat nem tudtam felvenni, hiába is szerettem volna.

Megcsóválta a fejét, tudta, hogy nem mondok igazat. - Tessék, nekem nincs szükségem rá - nyújtotta oda az összegöngyölt pulóverét, ami eddig a feje alatt pihent.

– Köszönöm, nincs szükségem rá.

– Ha attól félsz, hogy többet gondolok ebbe a sima gesztusba, akkor tévedsz.

– Nem, nem érdekel, hogy mit gondolsz. – Nem néztem a szemébe mikor kelletlenül elvettem tőle.

Újra becsukta a szemét. Ezek szerint nem akart még indulni, szeretett lustálkodni.

De ezzel elárult magáról még egy dolgot. Tegnap, amikor végigjöttünk az erdőn csak egy vékony ing volt rajta, amit hátul a szárnyainál felhasított, és a takaró azokon, amíg én majdnem megfagytam a három réteg ruhában. Tehát az angyalok nem azok a kimondottan fázós típusok.

Én is visszaaludtam, ezért csak pár órával később indultunk tovább.

~ • ~ • ~ • ~ • ~

– Csalódtam benned.

Az ember lánya érdeklődve kapta fel a fejét az angyal kijelentése hallatán. Egy elszabadult tincs az arcába lógott, de vagy nem is vette észre vagy nem vette arra a fáradságot, hogy kisöpörje onnan. – Mire gondolsz?

– Az éjjel nem jött el a kis barátod.

Láthatóan nem értette, hogy mire gondol az angyal, aki erre úgy döntött, hogy segít neki. – Tudod, az Éjszaka Ura.

A lány eleresztett egy apró kacajt. 

– Biztos, talált mást helyettünk.

– Bizonyára – mormogta ellenségesen az angyal, elhallgatva azt a tényt, miszerint fél éjjel fent ébren volt.

Ezek után dühösen menetelt tovább, azon rágódva, hogy újfent sikerült átvernie őt a pimasz halandónak. Először azzal az itallal, ami úgy égette a torkát, mintha tüzet nyelt volna, most meg a kitalált rémtörténeteivel. Elhatározta, hogy többet nem fog neki hinni. Megjátszhatja, hogy esetlen és gyenge és segítségre szorul, ahogy reggel is, de már átlátott rajta. Azt az egyet azért el kellett ismernie, hogy emberhez képest ravasz volt.