Megjegyzések: A történet egyfajta sajátos verzióm arról, hogy mi történt Lokival, miután lezuhant a mélybe az első Thor film végén. Belekevertem kissé a képregényes dolgokat, így nem árt tudni pár apróságot (a végén lesz egy kis magyarázat, ha nem vagy képbe), de az alap akkor is a filmes világ. Szóval nem kell  semmi extrán bonyolultra gondolni. Semmi extra figyelmeztetés. 

Zuhanni a mélybe egy igazán végtelen érzés volt. Valami könnyű, egyszerű, valami olyan, ami ellen nem lehet tiltakozni, és az ember is hamar rájött, hogy nem is érdemes. Egy idő után kész megnyugvássá vált az egész. A tompa zúgás, és szorítás, az, hogy nem létezett körülötte többé olyan, hogy levegő kellemesen eltompította.

Úgy gondolta meg fog halni. Erre számított. Nem volt benne biztos, mi okozza vajon majd a halálát, de a végtelen űrben zuhanni nem egy életbiztosítás akkor sem ha isten vagy, esetleg ocsmány jégóriás. A fejében a halál maga volt a zuhanás vége, pedig közel sem biztos, hogy ennek a zuhanásnak valaha is vége lesz. Talán még a halála után is csak zuhanni fog.

De nem bánta. A mindent kitöltő keserű fájdalom, ami visszavonhatatlanul, alattomos féreg módjára rágta, majd fészkelte be magát a szívébe elviselhetetlen volt. Azt hitte, ha megteszi, Odin végre elismeri majd, és képes lesz bebizonyítani, hogy ő ugyan úgy méltó a trónra, hogy ő is a fia, és igenis egyenlő Thorral. De persze sose lesz az. Hiú ábránd volt az egész. Elvégre bármit is tett, tesz, vagy tenni fog, Odin sose gondolna rá igazi fiaként. És Loki már értette mért.

Egész életében küzdött, de mért is? Hogy bizonyítson? Hogy kikerüljön az árnyékból? Az egész tökéletesen felesleges volt. A vállalkozása halálra volt ítélve a kezdetektől. És most, az árnyék, amiből próbált kimászni elnyelte. A sötétség, ami az űr formájában egész kézzelfoghatóvá vált. Lehunyta a szemeit, és csak várta az elkerülhetetlent.

Nem tudta megmondani, mennyi idő telt el, vagy hogy eltelt-e egyáltalán bármennyi. A hideg rég a csontjaiig mart, és abban is biztos volt, hogy halottnak kellene lennie. Talán már az is volt. Akkor hallotta meg a hangját először. Finom és lágy, mégis ősi és hatalmas. Olyan, ami semmihez sem fogható.

- Milyen furcsa látogatóm érkezett - szólt a hang, talán bent a fejében, talán az univerzumot megtöltve. Lassan nyíltak fel a szemei, de továbbra is csak a végtelen űr vette körbe.

- Ki vagy te? - kérdezte. Legalábbis úgy érezte, valami mód megkérdezte.

- Ha nem ismersz, nem mutatkozom be. De ha nem ismersz, és esetleg azt se tudod merre keveredtél, akkor az idejöttöd igen különleges. Vajon hogy érkeztél?

- Talán a sors hozott - nevetett halkan. - Mindig is szeretett kegyetlen játékot űzni az életemből.

- Így lehet - helyeselt a hang. - De a sorsot a döntéseid vezérlik. Te mely döntésed alapján kerültél ide?

Eltűnődött a kérdésen. Mi hozta ide?

- Mikor ezt választottam - kezdte lassan, és újra maga előtt látta a bátyja bolond arcát, és Odin üres szemeit. - Azt hiszem csak a halált kerestem - fejezte be végül.

Nevetés hangzott fel a fejében. Olyan, amitől megremegtek a csontjai. Majd a hang csak ennyit mondott.

- Hát ha ez volt a célod, megtaláltad.

Nem értette.

- Meghaltam?

- Ugyan kérlek, nem a te kis piti életedről beszélek. Magamról - dorgálta. - Azt hittem okosabb vagy ennél, Loki az illúziók és hazugságok istene.

- Az volnék?

- Az leszel.

Hirtelen ért talajt egy sötét, száraz földön. Fel se tűnt neki, hogy párolgott el az űr, csöppent bele a végtelen sötétségbe, majd kötött ki itt. De most élettelen talaj, és hatalmas sziklák vették körbe, és letűnt korok szemete. Csontok, épületek romjai, még távolabb pedig nem volt más, csak a mindenhonnan kúszó sötétség.

Egy alak lépdelt elé. Fekete, csuklyás köpenyt viselt. Idomai női mivoltáról adtak neki tudomást, mégis, mikor a csuklya hátra csúszott, egy csupasz, emberi koponya került elő, bőr, hús, vagy bármi egyéb nélkül. Nem volt magasabb nála, mégis ösztönösen érezte, mi árad belőle.

- Azt hiszem felismertem kegyed - szólalt meg végül. Halál újra felnevetett.

- Miután bemutatkoztam nem lehetett nehéz dolgod.

- Azért elnézőnek kell lenned velem - tárta szét karjait. - Minden tudásom, minden kis falat, amit tudok rólad Asgard könyvtárának tiltott, és legeldugottabb részlegének gyümölcse, amit senki nem ismer.

- Te mégis - mutatott rá. - Benned megvan a vágy a tudás után. Ezt kedvelem. Téged valamiért kedvellek.

- Megtisztelő - döntötte meg magát. Furcsa érzés öntötte el, kellemes. Mintha a csontjai, melyek eddig ólom súlyúak lettek volna kezdenének felengedni. - Idehozott. A birodalmába. Mik a tervei velem?

- Terveim? Én nem tervezek, a halálnak nincs erre szüksége - legyint könnyedén. - A kérdés inkább az, neked mik a terveid?

- Elvesztettem mindenem, amim eddig volt.

- És vissza akarod kapni?

Loki elgondolkozott, majd a válasz egyértelműen csúszott ki a száján.

- Nem.

- Helyes - bólogatott Halál.

- Azt hiszem, tenni fogom azt, amit mindig is szerettem volna - mélázott el. - Gyűjtöm majd a tudást, ami mindig is úgy csábított. Az univerzum titkai, elvégre mind csak rám várnak, nincs igazam?

- Én segíthetek - jegyezte meg.

- És mit kér cserébe az úrnő?

Halál megindult felé. Míg lépdelt, koponyájára hús nőtt és bőr. Arca lett, és hófehér tincsek hulltak alá. Addig változott, míg egy mesés nő képére nem formálódott. Egészen elé sétált, majd karjait könnyedén a nyaka köré fonta.

- Azt szeretném, hogy szórakoztass.

Majd megcsókolta. Loki pedig az egyetlen csók alatt galaxisokat járt be.

- Nem, nem az, a másikból - intett türelmetlenül, mire az öreg végre előhalászta a megfelelő árut.

- Tudja, ezek valódi kékörvény magok - tette le a pultra a kékesen kavargó köveket. - Mégis mire tudná elcserélni, ami ér ennyit?

Loki egy unott intésére zöld lángok költöztek a már korábban a pultra készített kis lámpásba.

- Örök lángok - kommentálta. - Sosem fognak kialudni.

- Mágia - nyögte ijdeten, és elképedten az árus.

- Az.

- Maga mégis kicsoda?

- Áll az alku, vagy sem? - kérdezett vissza.

- Áll - bólogatott az öreg, és szemei mohó pillantást vetettek a lángokra. Már előre látta, mennyiért fog megválni tőlük.

- Remek - biccentett, és elrakta a köveket. Már az ajtóban volt, mikor még az öreg utána szólt.

- Azért vigyázzon magára. Nálunk, itt a Nován nem megszokottak a mágusok.

Mosoly kúszott az arcára, de nem válaszolt, csak távozott. Pillanatokkal később már egy élettelen bolygó felszínén állt.

- Na, meghoztad? - érdeklődött egy csilingelő hang.

- Meg - helyeselt, mire Halál boldogan vette el a köveket, és az egyiket rögtön be is kapta.

- Mennyei - kommentálta.

- Mások ezzel városokat látnak el energiával, te pedig csemegeként eszed őket - csóválta a fejét.

- Remek íze van - vont vállat ártatlanul.

- Te tudod - sóhajtott, majd az egyik közeli sziklára telepedett le. A következő pillanatokba maga elé varázsolt egy kis térképet, ami kékes fénnyel, hologram módjára világított előtte a levegőben. Szemei pedig szorgosan jártak rajta fel-alá.

- Csak nem megint azt keresed? - karolta át hátulról a nyakát Halál.

- Érdekel, semmi több - helyesbített. - Szeretem a pletykákat.

- Már hallottad a figyelmeztetésem nem is egyszer. Nem kéne foglalkoznod vele. Thanos nem a te súlycsoportod - ismételte bosszúsan, és borulátóan Halál.

- Thanos, huh? - ízlelgette a nevet. - Meg kell mondjam, nem találtam róla, csak csupa aggasztó dolgot. Egy titán, igaz?

- Az - egyenesedett ki Halál. - Loki, már emlékeztettelek, de megteszem újra, utoljára. Hiába született meg Hela, vagy kedvellek bármennyire is, nem védelek meg. Ne felejtsd el, hogy nekem sosem fog senki annyit jelenteni. A halál mindig pártatlan.

- Tisztában vagyok vele - biztosította egy mosollyal megtoldva. - De úgy érzem tudnom kell, ki ő.

Halál lassan elhátrált tőle, és kis kört írt le előtte. Mikor megállt, szemei szomorkásan függtek rá.

- Akkor a sors szánja neked ezt az utat, és mindent, ami következni fog.

Lihegett, vérzett, és az utolsó cseppnyi ereje is cserben hagyta. Tehetetlenül dőlt a nem is oly rég még biztos fényes, ma már inkább mocskos, és romos falnak.

Ostoba volt, rettentő ostoba. Hallgatnia kellett volna Halálra, míg megteheti, és hagyni az egészet. És bár a tények akkor sem változtak volna, de Thanos sosem tudja meg ki ő. Talán nem keveredett volna bele.

De most már késő. Érezte, tudta, hiába nem akarta elfogadni, de minden büszkeségén túl tisztában volt vele, hogy megint csak hibázott. És meg fogja fizetni ennek az árát.

Mindenét, amilye volt, tekercseket, az ősi könyv gyűjteményeket, feljegyzéseket, a modern világok fájljait, és az összes egyéb kincset, minden szerzeményét kiszorta az első dimenzióba, amiről tudja, hogy biztonságos, és elérte. Ezen kívül nem maradt sok tennivaló, mintsem szembenézni az elkerülhetetlen végzettel.

A kéz, ami megragadta olyan erőt képviselt, amit nem sok lényben látott viszont ezelőtt. Az erő, a tekintély, mind azt erősítette mennyire elszámolta magát. A gyűlölet, ami a szemében izzott, mikor ránézett, az irigy, végtelen harag pedig az elkövetkező fájdalmakról biztosította.

- Hát itt vagy - kúszott vigyor a titán arcára. - Végre megtaláltalak, Asgardi fattyú.

- Mit tehetek a nagy Thanosért? - kérdezte a torkából kiférő legnyugodtabb hangon. A titán vigyora pedig még szélesebb lett.

- Sokkal többet, mint gondolnád.  

Halál: a képregényes univerzumban Halál egy valamelyest kézzel fogható karakter, és hivatalosan Thanos azért akarja elpusztítani a fél univerzumot, hogy elnyerje a kegyeit. Jó kis udvarlás, mi? 

Még megjegyezném, hogy a történet OC keveréke a karakternek, és a történéseknek. Mert ilyen kedvem volt.