YoonGi Pov.:

A baleset óta sorra teltek a napok, később pedig a hetek, és szerencsére Jimin is felébredt három hét kóma után, bár beszélni még keveset tudott. Éppen ezért a gyerekek tudta nélkül járkáltam minden délelőtt a kórházba, hogy meglátogassam őt és minden egyes dologról beszámoljak neki. Hála a jó Istennek az emlékezete is megmaradt, így nem kellett attól rettegnem, hogy hogyan fogja visszaszerezni a közös emlékeinket, amikből rengeteg van illetve volt.
Éppen az iskolából indultam haza ahol zongoratanárként dolgozok, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom, ezért kapkodva vettem fel a készüléket.
-Hallo, itt Min Yoon Gi! - Szóltam bele, illedelmesen bemutatkozva az ismeretlen hívónak.
-Üdvözlöm YoonGi, én Dr. Kim vagyok, a párja orvosa! Jó hírrel szolgálhatok önöknek, Jimin az állapota javulása miatt már képes beszélni, persze nem sokat csak minimálisan. - Jelentette be az újabb fejleményeket az idősebb férfi, aminek hallatán szinte fülig ért a szám a boldogságtól.
-K...Komolyan? És ma még be lehet hozzá menni? - Érdeklődtem, közben egyre gyorsabb léptekkel haladtam a kocsim felé.
-Igen, délután öt óráig van láthatási idő. Egyetlen kérésem lenne...Hogy ha netalántán az utóbbi időkben történt a családjukban valamilyen tragédia, ne közöljék vele. Egyenlőre nem szabad felzaklatni. - Mondta, majd nem sokkal később bontottuk is a vonalat. Hatalmas mosollyal indítottam el a kocsit, és egyenesen a gyerekekért mentem, hogy elmondjam nekik a jó hírt. Biztosan ők is éppen annyira fognak ennek örülni mint én, főleg hogy a komoly beszélgetésünk óta megértették a kicsik, hogy hogyan is kellene viselkedniük.
Amint az óvodához értem, a kocsit lezárva bementem a csoportjukhoz, ami közvetlen az öltözőjük mellett volt. Nem is kellett nekik szólni, ugyanis mihelyt az ajtóhoz értem, összeakadt a tekintetem a fiaméval ezért miközben szólt a nevelt lányomnak, elindult felém. A kezeimet kitárva öleltem meg mindkettejüket, majd az óvónőktől elköszönve segítettem nekik átöltözni. Készülődés közben elújságoltam nekik is a jó hírt, innentől kezdve pedig kérdés se volt hogy velem jönnek-e meglátogatni Jimin-t. Az autót kinyitva segítettem mindkettejüknek beszállni, a biztonságos bekötés után pedig rögtön folytattuk utunkat a kórház felé, ami még beletelt egy kis időbe. Annak ellenére hogy mostanában rengeteg rossz dolog történt velünk, mégis boldogok vagyunk mert a sok rossz után kaptunk némi jót is, például Harin halála után újra tudtuk kezdeni Jimin-nel, valamint hiába szenvedett súlyos balesetet, túlélte ami hatalmas szerencse. Ezt átgondolva, úgy hiszem hogy Harin lett a mi védőangyalunk, ugyanis visszahozta nekünk Jimin-t az életbe, mert tudta hogy mennyire szeretem őt, illetve hogy neki is van egy kislánya aki nem nőhet fel az apja nélkül.
A kórházba érve amilyen gyorsan csak tudtunk, felsiettünk a fiammal és a nevelt lányommal a szerelmemhez, aki szerencsére már kikerült a sürgősségi osztályról, az állapota javulása miatt. Percek alatt odaértünk a megfelelő szobához, aminek az ajtaját a lehető leghalkabban nyitottam ki. Mielőtt bementünk volna bedugtam a fejemet, hogy lássam alszik-e vagy sem.
-Mehetünk? - Érdeklődött halkan JiYoon.
-Igen, de csak csendben és lassan! - Figyelmeztettem őket, utána ahogy kértem tőlük, odamentünk párom ágyához.
-Sz...Sziasztok! - Üdvözölt minket rekedtes hangon, közben magára erőltetett egy kisebb mosolyt is.
-Jobban vagy Chim? - Kérdeztem aggódón, majd a hozzám közelebb levő kezét gyengéden megfogtam hogy érezze, mellette vagyok.
-Kicsit.... - Nyöszörögte halkan.
-Apa, úgy megijesztettél! - Pityeredett el a kicsi JiYoon, miközben óvatosan hozzábújt az apjához, aminek láttán egy halvány mosoly kúszott ajkaimra.
-Sajnálom kicsim! - Mondta lassan felemelve szabad kezét, amivel végül megsimogatta a lánya fejét.
-Az én hibám.... - Motyogta az orra alatt MinYoon, aminek hallatán azonnal ránéztem. Láttam rajta az őszinte megbánást, viszont tudtam azt is hogy a jelenlétünkben nem mer bocsánatot kérni, márpedig kötelessége mivel Jimin az életét kockáztatta érte.
-JiYoon! Gyere szívem, hagyjuk őket beszélgetni egy kicsit! - Szóltam kedvesen a lányunkhoz, aki nehezen ugyan, de kijött velem pár percre a szobából. A fiamat rázta meg a legjobban ez az egész, bár nem is csoda hiszen a szeme láttára ütötték el a nevelő apját, éppen ezért nem csodálkozom azon sem, hogy óriási bűntudata van. A szerelmemet ismerve pedig tudom hogy megbocsájt neki, mert ő is pont úgy szereti az én fiamat, mint én az ő lányát annak ellenére is, hogy alig két hónapja találkoztunk velük először. Sosem lehetek elég hálás Jimin-nek...Ő egy nagyon kedves, odaadó és szerethető ember. Ezért nem értem, hogy a volt felesége miért csinálta vele azt amit...Ő nem ezt érdemli, hanem azt hogy tiszta szívből szeressék, és mindent megkapjon amire csak vágyik. Én pedig ezt is fogom tenni, mert szeretem őt ahogyan a gyerekeket is, nekem ők a családom, ők a mindeneim akiket soha nem adnék oda semmi pénzért, még a világ minden kincséért sem. Én velük vagyok a legboldogabb.
Közel tíz perc várakozás után visszamentünk, csakhogy a legyengülten mosolygós Jimin helyett, két pityergő fiút láttunk, ezért azonnal odamentünk hozzájuk. -Fiam, mit mondtál neki? - Támadtam le egyből MinYoon-t, mivel egyáltalán nem erre a látványra számítottam.
-N...Ne piszkáld! Csak...A...Apunak szólított. - Nyöszörögte el a lényeget a párom, aminek hallatán kikerekedett szemekkel néztem a fiamra. Hogy mi?? MinYoon saját magától apunak szólította Jimin-t?
-Ohh...Akkor bocsánat, csak megijedtem! - Vakargattam kínosan a fejemet. Abszolút meglepett, hogy a fiam rászánta magát erre, ugyanis én teljesen abban a hitben voltam, hogy hónapok fognak majd kelleni ehhez, hogy egyáltalán elfogadja páromat pótanyjaként. Mindegy is, örülök hogy megtette ezt a lépést, mert ez már egy jel arra, hogy Jimin felépülése után valóban egy boldog család lehetünk.
Sajnos azonban nem tudtunk maradni a látogatási idő végéig, hiszen a szerelmemnek még rengeteg pihenésre volt szüksége, ezért viszonylag hamar el kellett tőle köszönnünk. Reménykedtem, hogy hamarosan újra minden rendben lesz vele, mert azért valljuk be, bármennyire is neveltük jól eddig a gyerekeinket, sokszor borzasztó nehezen lehet velük bírni. JiYoon is alig tud meglenni az apja nélkül, akárcsak én, MinYoon pedig fiú tehát szeret rosszalkodni ha úgy tartja kedve. Néha én is elszöknék otthonról, de nyilván nem teszem meg mert akkor nem lennék se jó apa, se jó pár. Mondjuk az orvos szerint már csak pár hetet kell várnom, hogy Jimin-t kiengedjék a kórházból, ám még akkor se csinálhat semmit, hiszen a nyakának még több idő kell hogy rendbejöjjön. Azonban a tudat hogy újra köztünk lehet, megnyugtat ezért is várom annyira azt az időt, és ezért is reménykedem hogy hamar eljön.
Hazaérve elküldtem a gyerekeket fürdeni, eközben én nekiálltam a vacsorának, hogy utána közösen tudjunk enni, illetve beszélgetni egy kicsit. -Ne locsoljátok ki a vizet, légyszíves! - Szóltam rájuk, mikor már túl hangos kacajokat hallottam. Persze nem baj az ha nevetnek, sőt az a legjobb dolog, csak a gyerekek ha belelendülnek a játékba, akkor képesek eláztatni az egész fürdőszobát.
Egész hamar készen lettem mindannyiunk vacsorájával, így már kissé fáradtan, de leültem az asztalhoz és vártam hogy a fiam és a nevelt lányom is megérkezzen. Szerencsére nem kellett túl sokat várnom, percek alatt siettek vissza hozzám, majd leültek ők is az asztalhoz.
-Apa! - Szólt hirtelen MinYoon, amire azonnal felfigyeltem.
-Hm? - Néztem rá felvont szemöldökökkel, várva a mondanivalóját.
-JiYoon-al azon gondolkoztunk, hogy megkérdezzük tőled hogy lehet egy kiskutyánk? - Tette fel a kérdését, melynek hallatán igencsak meglepődtem.
-Hát...Nem tudom gyerekek. Szerintem ezzel várjuk meg apátokat is, mert az ő véleménye is számít. - Mondtam el a véleményemet, ugyanis a párom nélkül nem akartam befogadni semmilyen állatot, meg akartam várni amíg közösen megbeszéljük. Az persze biztos hogy mindketten szeretjük a kutyákat és más állatokat is, tehát valószínűleg egyikünknek se fog olyan nagy gondot okozni egy kisállat befogadása.
Miután a kicsik megértették a gondolkodási módom, teli pocakkal vittem őket aludni, mivel még csak hét eleje volt, azaz korán le kellett feküdniük hogy reggel időben fel tudjanak kelni. Egy ölelés és egy puszi után elköszöntem tőlük, majd a fürdőbe menve én is elvégeztem a szokásos esti teendőimet. Jól esett a forró zuhany, minimálisan felfrissültem valamint a gondolataim is kitisztultak, arról nem is beszélve hogy a sok gond és stressz is lepergett rólam a kosszal együtt, így lenyugodva töröltem meg magam a törölközőmmel, utána a szobámba menve pizsamára öltöztem. Az ágyon elfeküdve borzasztó hiány ült a szívemre, rossz volt hogy nem feküdt mellettem senki, hogy nem volt kihez bújnom, vagy hogy nem tudtam kit csókolgatni. Nagyot sóhajtva simítottam végig a mellettem levő üres helyen, de hiába próbáltam odaképzelni Jimin-t, nem lett jobb. Hiányzott...Nagyon is. Fogalmam sincs, hogy meddig bírom még nélküle. Bár őszintén szólva azt se tudom, hogy az elmúlt majdnem tíz évben hogyan bírtam nélküle, hiszen soha nem volt olyan nap, amikor ne gondoltam volna rá. Persze Harin-nal is jó volt, meg őt is szerettem...De nem annyira mint Jimin-t. Mikor az iskola utolsó napján bejelentette hogy a szülei akarata miatt szakítanunk kell, teljesen magamba zuhantam mert tudtam, hogy a szüleinek sose leszek elég jó, bárhogyan is próbálnék nekik megfelelni. Magamat okoltam, sokszor bántottam is magamat...Aztán egyszer csak rájöttem, hogy ha Jimin meglátná a testemen a sok foltot illetve sebet amiket magamnak csináltam, tuti leszedné a fejemet és elbeszélgetne velem. Így hát abbahagytam az önkínzást, elmentem dolgozni utána pedig egyetemre hogy valóra válthassam a zongoratanáros álmomat. Ott találkoztam Harin-nal is, aki énektanár szakra járt, ennek következtében pedig rengetegszer állítottak minket párba, hiszen neki gyönyörű hangja, míg nekem jó kézügyességem volt. Ahh...Furcsa ezekre visszagondolni, mégis megmosolyogtat minden emlék, amit velük töltöttem el.

Sziasztok! ^^
Bocsánat amiért ennyit késtem a folytatással, csak zűrös napjaim voltak, de azért sikerült meghoznom! 😁☺ A történések tovább folynak, Jimin állapota szerencsére javul, egyenlőre nincs miért aggódni. Remélem tetszeni fog nektek, a következő részt pedig igyekszem hamarabb hozni! Kellemes olvasást kívánok hozzá! 💜💜