YoonGi Pov.:

A reggelit félbehagyva indultunk párom lányával a fiúk után, reménykedve hogy egyiküknek sem esett semmi baja.
-F...Fáj a lábam! - Nyöszörgött levegőért kapkodva JiYoon.
-Akkor gyere a hátamra! - Ajánlottam fel neki egy kényelmesebb utazási lehetőséget, amit azonnal el is fogadott, így pillanatok alatt a hátamra kaptam, majd folytattam a futást. Igaz egy kislánnyal a hátamon nehezebb volt, viszont meg akartam találni a szerelmemet és a fiamat, hogy valahogyan meg tudjuk beszélni a dolgokat. Tudtam hogy MinYoon-nak nehéz lesz feldolgoznia az anyja halálát, de hogy ennyire arra nem számítottam...Mindezek ellenére is bízom abban, hogy idővel egy boldog család lehetünk.
Alig hogy kiértem az utcánkból, a zsebemben heverő telefonom egyszer csak elkezdett csörögni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem. -Jimin? - Szóltam bele a készülékbe automatikusan a párom nevét mondva, pedig a hívó nevét illetve számát se néztem meg.
-Nem YoonGi, TaeHyung vagyok. - Hallottam meg a vonal másik végéről az öcsém hangját, ami túlságosan is komoly volt az ő vidám személyiségéhez.
-Ahh, TaeHyung most nem érek rá! - Mondtam dühösen, miközben folytattam a sietést, továbbra is JiYoon-al a hátamon.
-YoonGi, ez fontos! Jimin-t pár perce csapta el egy autó, mert meg akarta menteni MinYoon-t... - Hadarta el sírva a mondanivalóját a féltestvérem, melynek hallatán azonnal megálltam. Döbbenten néztem magam elé, nem tudtam felfogni amiket az imént közölt velem TaeHyung. -Gyere a nagy kereszteződéshez, amilyen gyorsan csak tudsz! Már hívtam a mentőket, de siess! - Adta ki az utasításait az öcsém, ezután pedig bontottuk is a vonalat.
-A...Apa... - Motyogta halkan a fogadott lányom, aminek hallatán még jobban elszorult a torkom.
-N...Nem lesz semmi baj, apa erős! - Próbáltam nyugtatni remegő hangon, azonban ez nem igazán jött össze. Összeszedve magamat folytattam a futást oda, ahova Tae mondta, bár már kezdtem egyre jobban fáradni, a hátam is fájt, az oldalam pedig szúrt. Levegőt is alig kaptam, de nem álltam meg, csak a fiam és a szerelmem lebegett a szemeim előtt.
Kissé nehezen, de végül sikerült odaérnem ahol történt a baleset, főleg hogy már messziről is lehetett látni a villogó mentősöket, valamint a rendőröket is. A zebrától nem messze megláttam a fiamat, aki az öcsém karjai között zokogott.
-Végre itt vagy! Menj a kórházba Jimin-nel, én viszem utánatok MinYoon-t! - Mondta gyorsan, kétségbeesetten nézve rám.
-Várj, ne hagyd itt JiYoon-t! - Szóltam TaeHyung-nak, aki csak értetlenül bámult rám, majd tekintete a kislányra tévedt aki lassan lemászott a hátamról. -Ő Jimin lánya, majd elmondok mindent! Vigyázz rájuk, kérlek! - Hadartam el a mondanivalómat, utána a mentősökhöz rohantam. Páromat már elhelyezték a hordágyon, amit sikeresen betettek a méretes kocsiba, amikor pedig megtudták hogy a hozzátartozója vagyok, engem is beengedtek hozzá. Eszméletlenül feküdt a puha ágyon, arca több helyen is sebes volt, ami azt mutatta hogy valószínűleg nem kicsi lendülettel ment neki a sofőr. Amint rákötötték a lélegeztető gépet, villám gyorsasággal indultunk a kórház felé, ami kitudja mennyi időre volt a baleset helyszínétől. Borzasztóan féltem, hogy Jimin-t is el fogom veszíteni, erre a gondolatra pedig a könnyeim is folyni kezdtek a szemeimből. Nem hagyhat itt még ő is, nem maradhatok az életem szerelme nélkül, és a gyerekek sem maradhatnak apa nélkül!
A kórházba érve páromat a sűrgősségire vitték, így én annak az osztálynak a folyósóján várakoztam, idegesen fel-alá járkálva. Rengeteg érzés kavargott bennem, félelem, aggodalom, kétségbeesés....Arról nem is beszélve, hogy képtelen voltam felfogni, hogy miért engem ver mostanában ennyire az Isten? Mit vétettem, amiért ezt érdemlem? Én csak vissza akartam kapni az igaz szerelmemet, és boldog akartam vele lenni, a gyerekeinkkel együtt.
-Apaaa! - Zökkentett ki a fiam síró hangja a gondolataim tengeréből, így rögtön ránéztem. Kitárva a kezeimet vártam hogy odafusson hozzám, majd szorosan magamhoz öleltem.
-Kisfiam, jól vagy? Minden rendben? - Faggattam aggódva nézve rá, eközben pedig az öcsém is megérkezett JiYoon-al az oldalán.
-I...Igen. Sajnálom apa! A...Az én h...Hibám. - Dadogta folyamatosan zokogva, ezért ismét magamhoz öleltem, hogy megpróbáljam egy kicsit lenyugtatni.
-Nyugalom fiam, minden rendben lesz, de kérlek legközelebb bármennyire is mérges vagy ránk, ne szökj el csak úgy! - Mondtam már én is szipogva, remegő kezekkel szorítva magamhoz MinYoon-t.
-Ígérem apa! - Bújt ő is egyre jobban hozzám. Perceken keresztül ölelkeztünk, utána az ölembe véve az előttem ácsorgó öcsémre, és a mellette álló JiYoon-ra néztem. Tudtam hogy TaeHyung magyarázatra vár, éppen ezért leültünk a székekre, majd nekiálltam a mesélésnek. Mivel Jimin-t órákon keresztül kezelték a sűrgősségin, volt időnk mindent megbeszélni, hiszen amióta felnőttünk és elköltöztünk a szüleinktől, ritkán találkozunk Tae-vel. Örült hogy újra összejöttünk Chim-mel, viszont annak már nem, hogy megtörtént ez a baleset. Szerencsére a kislánnyal is hamar megtalálta a közös hangot, aminek meg én örültem, mivel most JiYoon is éppen olyan nehéz helyzetben van, mint az én fiam. Szörnyűnek érzem magam, amiért a gyerekeket ilyen helyzetbe hoztam...Ennyi idősen rohadtul nem jó az, hogy tragédiák sorozatait látják, amik ráadásul a szeretteikkel történnek. Boldognak kellene lenniük, játszaniuk kellene és millió egy tervet kigondolni, hogy mit szeretnének a jövőben. Ehelyett mondhatni folyamatosan a kórházban vannak, megállás nélkül zokognak, na meg félnek attól hogy mi lesz azokkal az emerekkel, akiket a világon mindennél jobban szeretnek.
Közel három óra várakozás után végre kinyílt az ajtó, aminek láttán azonnal felálltunk, kétségbeesetten nézve a fehér köpenyes orvosra.
-Doktor úr! Hogy van Jimin? - Tettem fel azonnal a kérdésemet, mire ő egy nagy sóhaj után válaszolt is nekem.
-Őszintén szólva, óriási szerencséje van. Túlélte egy nyaktöréssel, pár bordatöréssel, valamint sok horzsolással. Most már stabil az állapota, de valószínűleg egy ideig kómában lesz. Az amnézia még kérdéses, egyenlőre úgy tűnik hogy a koponyája és az agya nem sérült komolyabban, ami a legnagyobb szerencse. A mentősök szerint közel három méterrel odébb találták a gázoló kocsitól, éppen ezért is mondom hogy csoda hogy ennyivel megúszta. - Tájékoztatott minket minden egyes információról az idős férfi, aminek hallatán egy kicsit megnyugodtam. Amíg él, addig nem félek annyira, bár nagyon remélem hogy nem lesz amnéziája.
Miután megköszöntük az orvosnak a tájékoztatást, haza kellett mennünk, mivel sajnos lejárt a látogatási idő. Útközben telefonáltam a munkahelyemre és a gyerekek óvodájába, hogy a mai nap miért nem volt a családunk egyik helyen sem. Bármennyire is nem akarok visszamenni dolgozni, kénytelen leszek hiszen valamiből mégiscsak el kell tartanom a két gyereket, később pedig a lábadozó páromat is.
Hosszú volt az út hazáig még úgy is, hogy az öcsém velünk tartott, mert nem akart ebben a helyzetemben egyedül hagyni. Hálás voltam neki, pedig a kapcsolatunk sem a legjobb...Valójában hasonló volt a helyzetünk, mint most JiYoon-nak és MinYoon-nak. Az én apám alig hét éves koromban elvált anyámtól, mert mást szeretett, TaeHyung anyukája pedig a születése után elhunyt, így az apukája nevelte egészen addig, míg a szüleink össze nem jöttek. Valahol megértem a fiam reakcióját, hogy nehezen tudja Jimin-t elfogadni pótanyjaként, ugyanis sokáig én se fogadtam el a nevelő apámat, na meg Tae-t se féltestvéremként. Bár én azért nem szöktem el otthonról, de sokat bántottam könyörtelen szavakkal őket, amiért mindig megkaptam a magamét az édesanyámtól.
-Gyerekek, menjetek a nappaliba, mindjárt beszélünk egy kicsit! - Utasítottam a kicsiket, akik szó nélkül teljesítették a kérésemet.
-Biztosan meglesztek? - Kérdezte aggódón az öcsém, az ajtóban ácsorogva.
-Igen, köszönöm hogy vigyáztál rájuk! - Sóhajtottam, majd fogalmam sincs milyen oknál fogva, de megöleltem őt.
-Ugyan már! Bármi van, hívj nyugodtan! - Viszonozta ölelésemet, és hiába nem láttam az arcát, a hangjából is könnyen kiszűrtem hogy mosolygott. Amióta féltestvérek lettünk, soha egyszer sem öleltük meg egymást, sőt én kifejezetetten tartottam vele a két lépés távolságot, sokszor bunkó voltam vele, meg még sorolhatnám. Azonban ez az eset most megtanított arra, hogy jobban figyeljek a szeretteimre, hiszen kitudja hogy mikor találkozhatok vagy beszélhetek velük utoljára.
Az öcsém távozása után én is a nappaliba mentem a gyerekek után, majd leültem velük szembe a fotelbe.
-Nos, ahogyan azt a reggelinél is mondtam, én és Jimin szeretjük egymást. Lehet hogy nehezen fogjátok elfogadni ezt a tényt, de előbb vagy utóbb biztosan hozzá fogtok szokni, csak időre van szükségetek. - Kezdtem el újra felvázolni nekik a kialakult helyzetet, folyamatosan a szemeikbe nézve. -Fiam, tudom hogy mit érzel...Hidd el, nekem is hiányzik anya! De ő maga mondta, hogy kezdjük újra Jimin-nel a kapcsolatunkat, neveljünk fel titeket, és legyünk boldogok. - Folytattam már kissé remegő hangon. -Tehát legalább az ő kedvéért fogadd el, és tartsd tiszteletben a döntésünket. Egyikünk se kéri tőletek, hogy MinYoon Jimin-t szólítsa apának, JiYoon pedig engem, ez a ti döntésetek. Viszont innentől kezdve féltestvérek vagytok, MinYoon-nak lett egy húga, neked JiYoon pedig egy bátyád, valamint mindkettőtöknek egy-egy nevelőszülője. - Fejeztem be a mondanivalómat, várva tőlük valamiféle reakciót.
-Te nem fogod eldobni apát vagy engem? - Kérdezte félénken a kislány, zavarában piszkálva a kis kezeit.
-Egyikőtöket se fogom eldobni magamtól, az anyukád nagyon buta volt amiért két ilyen aranyos tündért kizárt az életéből. Én szeretem az apukádat, és téged is ugyanúgy foglak szeretni mint a fiamat, nem fogok köztetek különbséget tenni. - Válaszoltam őszintén, egy biztató mosolyt festve az arcomra. Ezek után már nem volt több kérdés, mindketten odajöttek hozzám, végül egy családi ölelésben részesültünk, sajnos Jimin nélkül. A lelkem mégis egy kicsit meg van nyugodva, mert a tudat hogy a szerelmem életben van, óriási örömmel tölt el, így most már csak abban reménykedem hogy minél hamarabb felépül, na meg hogy nem lesz amnéziája.

Sziasztok! ^^
Így a hétvége kezdetén meghoztam a következő részt, amiben kiderül hogy mi történt Jimin-nel. Mint mondtam, sajnos továbbra is negatív hangvételű lesz a történet, de már nem sokáig! Következő héten hozom majd a folytatást, addig is kellemes olvasást kívánok hozzá, és szép napot mindenkinek! ☺🤗💜