Jimin Pov.:

Reggel egy pici kéz gyengéd érintésére ébredtem meg, ami természetesen a kislányom tulajdona volt. Mosolyogva nyitottam ki a szemeimet, így láttam az aranyos kis kómás arcát, amit a születése óta elmondhatatlanul imádok.
-Apa...Anya miért csinálta ezt velünk? - Kérdezte halkan, ennek hallatán pedig a mosoly hirtelen lefagyott az arcomról.
-Nem tudom JiYoon, nekem is csak annyit mondott hogy elege lett. Tudod sok ember hiába felnőtt, mégis gyerekesen viselkednek, mert nem szeretik ha szabályokhoz vannak kötve. Anya valószínűleg azért hozta meg ezt a döntést, mert úgy érezte hogy ő még fiatal és még nagyon sok dolgot ki akar próbálni, amiket egy család mellett nehéz. - Magyarázkodtam, közben pedig igyekeztem nem belevinni a saját véleményemet is, hiszen azt nem kellene tudnia hogy sosem szerettem igazán az anyját.
-Akkor...Mostantól nem lesz anyukám? - Nézett rám szomorúan, aminek láttán összeszorult a szívem.
-Kicsim, attól még hogy anya ezt a döntést hozta meg, ugyanúgy a vérszerinti anyukád lesz. Az a te döntésed, hogy szeretnéd-e vele tartani a kapcsolatot, vagy sem. - Mondtam, miközben lágyan cirógattam az arcát, ezzel próbálva őt nyugtatni. Nagyon sajnáltam szegényt, ugyanis pont ezt akartam mindig is elkerülni, hogy gyerekként tapasztalja hogy milyen elveszíteni egy szülőt. Igaz EunJi még él, viszont mivel eldobott magától mindkettőnket, ezért mondhatjuk úgy hogy JiYoon elveszítette az anyját.
Beszélgetésünk után lassan lementünk a földszintre, ahol YoonGi már sürgött-forgott hol a konyhában, hol a ház többi részében. -Jó reggelt! Valami baj van? - Érdeklődtem meglepődve nézve őt, mivel még sosem láttam így kapkodni.
-Áhh, jó reggelt! - Mosolyodott el halványan, miközben egy pillanat erelyéig ránk nézett. -Ami azt illeti, igen...Nemrég hívtak a kórházból, hogy Harin sürgősen beszélni szeretne velem, ezért igyekszem minél hamarabb elkészülni. - Hadarta el gyorsan a lényeget, aminek hallatán eléggé megijedtem. Ha sürgősen akar beszélni YoonGi-val, akkor az már rossz hír...Remélem még kitart Harin egy kicsit, hiszen szegény férjének szerintem most éppen elég gondja van.
-Megyünk akkor mi is, gyorsan felöltözünk. - Jelentettem ki határozottan, minek következtében barátom megállt minden mozdulatában, és rám nézett.
-Nem kell, megleszünk MinYoon-al. - Motyogta a fejét rázva, azonban engem nem tudott meggyőzni.
-Nem baj, nem foglak ilyen állapototokban egyedül hagyni titeket. - Mondtam, majd a választ meg se várva visszamentem a lányommal együtt a számunkra kijelölt szobába, és hamar felöltöztünk. Sejtem hogy Harin miről szeretne beszélni YoonGi-val, éppen ezért is szeretnék ott lenni vele, mert tudom hogy mennyire maga alatt lesz, ahogyan a kicsi MinYoon is, akinek szintén ilyen korán el kell veszítenie az édesanyját akárcsak az én lányomnak, annyi különbséggel hogy YoonGi felesége meg fog halni valamikor, míg EunJi csupán kidobott minket az életéből.
Amint mindannyian készen lettünk, a barátom kocsijába ülve siettünk a kórházba, én pedig a kialakult feszült helyzet miatt nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá a mellettem ülő férfihoz. Remegő kezemet lassan az övére helyeztem, ami a váltót szorongatta eléggé erősen, ám amint megérezte az enyémet, egyből ellazult. YoonGi csak meglepetten nézett rám, persze nem sokáig hiszen az útra kellett figyelnie, én pedig bizatásképp a hüvelykujjammal gyengéden cirógattam kézfejét. Régen csináltam már ezt, de nem bántam meg mert szerencsére nem húzta el a kezét, aminek kifejezetten örültem.
Hamarosan megérkeztünk az óriási épülethez, amiben számtalan beteg tartózkodott, köztük a volt párom felesége is, akihez amilyen gyorsan csak tudtunk, felmentünk. -Mi itt kint megvárunk titeket. - Mondtam YoonGi-nak, aki a fia kezét fogta kissé szorosan. Bólintott egyet, majd eltűntek a fehér ajtó mögött, én pedig helyet foglaltam a lányommal együtt.
-Meddig leszünk itt, apa? - Nézett rám érdeklődve JiYoon.
-Nem tudom kislányom, egy pár órán keresztül biztos....Most nehéz idők lesznek számunkra is és az ő számukra is. Viszont YoonGi a barátom, ezért mellette leszek mindig. - Magyarázkodtam, próbálva visszafolytani a könnyeimet. Nem szabad a lányom előtt összetörnöm, mégis egyre nehezebben tudom elnyelni a sok fájdalmat, amik az utóbbi időben értek minket. El akartam kerülni hogy a gyerekemnek ennyi idősen lelki fájdalmai legyenek, és mégsem sikerült....Persze nem az én hibám, hiszen az anyja hozta meg ezt a döntést. Azonban félek, hogy a kis lelke nem tudja majd ezeket megfelelően feldolgozni, melynek következtében nagyobb korában akár komolyabb gondok is lehetnek vele, hiába próbálnám őt normálisan nevelni. Teljesen össze vagyok már zavarodva, még Harin kérését se tudtam teljesen hova tenni, mert valamiért nem tudom elhinni, hogy YoonGi még mindig szeretne engem. A mai napig lelkiismeret furdalásom van, amiért anno szakítanom kellett vele a szüleim miatt, holott a világon mindennél jobban szerettem és szeretem őt a mai napig is.
Fejfájdító gondolkodásom közben egyszer csak kinyílt az ajtó, amin egy orvos lépett ki, majd megállt előttünk.
-A fiúk még bent lesznek egy ideig, szóval ha éhesek vagy egyéb gondjuk lenne, nyugodtan intézzék el! - Szólt nekünk kedvesen, mire mindketten meghajoltunk.
-Doktor úr! Harin hogy van? - Kérdeztem aggódón, hevesen dobogó szívvel.
-Egyre rosszabb az állapota sajnos....A szervezete kezdi feladni a küzdelmet, tehát bármelyik pillanatban távozhat közülünk. - Válaszolt a száját húzva, ami annyit jelentett hogy ő is sajnálja a nőt. Megköszöntem a pontos információval való tájékoztatását, majd a lányom kezét fogva elindultam a büfé irányába. Ennyi stressz mellett szükségem van a kávéra, na meg a nap folyamán még nem is ettünk, holott már ebédidő van. A büfés felszolgálótól kértünk számunkra kedvező ételeket valamint italokat, utána egy asztalhoz ülve nekiálltunk enni. Lehet hogy nem illik ilyenkor enni, de azt sem hagyhatom hogy a gyerekem aki nem tehet semmiről, az üres gyomra miatt legyen rosszul.
Nagyjából fél órát ücsörögtünk a büfében, eközben pedig sikerült nekem is és JiYoon-nak is egy kicsit lenyugodnunk, na meg persze a sok beszélgetést sem hanyagoltuk el. Jóllakottan, illetve kissé felfrissülten mentünk vissza arra az emeletre, ahol YoonGi is tartózkodott a fiával. A gyorsaság miatt inkább lifttel mentünk, hiszen azzal alig két perc alatt odaértünk, bár a látvány ami fogadott minket, nem volt a legjobb, sőt...Barátom a fiát szorongatva zokogott a földön térdelve, aminek láttán egyből odarohantunk hozzájuk.
-Y...YoonGi... - Szólítottam meg halkan, aminek hallatán hirtelen rám kapta könnyes tekintetét. A szívem szakadt meg ettől a látványtól, főleg úgy, hogy pontosan tudtam hogy mitől sírtak ennyire. Nagyot sóhajtva mi is megöleltük őket, ezzel éreztetve hogy mellettük leszünk, na meg hogy együtt érzünk velük.
Ám nem sokáig maradtunk a kórházban, ugyanis barátomnak mennie kellett a munkahelyére szólni, hogy egy kis ideig otthon fog maradni, valamint a gyerekek óvodájába is szólni kellett hogy miért nem mennek a kicsik. Én útközben csak egy gyors telefonhívással jeleztem a főnökömnek, hogy egész héten nem leszek, aminek igaz nem örült, viszont megértette amint elmondtam neki az indokot egy kicsit másképp. Ugyan YoonGi próbált ellenkezni, hogy csak miatta ne maradjak otthon, de nem érdekelt....Ígéretet tettem Harin-nak, amit természetesen be is fogok tartani főleg így, hogy most már sajnos nem él. Nem szeretnék neki sem csalódást okozni, még akkor sem, ha esetleg mégsem leszünk már többé együtt a férjével.

Sziasztok! ^^
Nos, így születésnapom alkalmából gondoltam megleplek titeket a folytatással, ami remélem elnyeri majd a tetszéseteket a szomorú hangulata ellenére is! Kellemes olvasást kívánok hozzá, és legyen mindenkinek nagyon szép a hétvégéje! ☺🤗💜