„A palota kertje, mint zöld tenger hullámzott a gyenge szélben. A napsütötte virágoskerten egy hollófekete hajú 6 év körüli kisfiú futott keresztül. Csillogó zöld szemeivel a kergetett pillangó minden szárnycsapását figyelte. Ahogy a kis rovar leszállt egy közeli kék virágra, a kisfiú is lassított. A gyermek csodálattal figyelte, az apró élőlényt, ahogy a fény sugarai átszűrődve a fűszálakon megvilágítják, tarka színekben úszó szárnyait és a virág tengerkék szirmain megcsillan a korai harmat. A fiúcska lassan felemelte az aprócska markában szorongatott üveget és óvatosan a lepke felé emelte, nehogy elriassza, vagy kárt tegyen benne. Már csak pár pillanat kellett volna, hogy fogva ejtse a törékeny teremtést.

- Loki! – csendült fel egy mosolygós hang, mire a pillangó, mintha csak erre várt volna tovaszállt. A kisfiú szomorúan nézte, ahogy fűszálról fűszálra repked, otthagyva őt bánatával.

- Anyám! Elriasztottad a lepkémet! – fordult a nő felé, kinek szőke haján úgy játszottak a nap sugarai, mintha csak aranyként omlanának vállaira. A kellemes meleg cirógatta halovány bőrét. Átható kékjeivel a fiú csalódott tekintetét kereste.

- Sajnálom fiam. – guggolt le Frigga, hogy megsimítva fia arcát megvigasztalhassa. – Majd legközelebb sikerülni fog! Meséld el milyen volt!

- De én meg szerettem volna mutatni! – fordult el durcásan a gyermek. Anyja karjai közé kapta és megcsiklandozta, mire a fiú csilingelő kacagásban tört ki.

- Inkább mond el! – noszogatta mosolyogva a feketehajút, miután amaz megtörölte vidámságtól nedves szemeit.

- Látnod kellett volna, anyám! Csodaszép lila szárnyai voltak! – ábrándozott a kisfiú, s szomorúság töltötte el, mert nem sikerült elkapnia a színes rovart. – Legközelebb már nem fogom megtalálni! Elrepült.

- Ne aggódj, Loki! Majd találsz szebbet. Kitartás! – cirógatta meg biztatóan fia porcelánfehér bőrét."

„ A könyvtár szürke fényében egy serdülőkorú gyermek görnyedt az asztalt belepő könyvek és megsárgult tekercsek fölé. Nap, mint nap az ősibbnél ősibb varázslatokat tanulmányozta. Már maga sem tudta mikor aludt, vagy evett utoljára. A kimerültség és az idegesség egyre jobban úrrá lett rajta. Újra és újra nekiveselkedett a mágia használatának, de minden alkalommal elbukott. A folytonos kudarc dühé formálódott benne.

Lehunyta szemeit és tenyerét maga elé tartva próbált összpontosítani. Egy idő után a kezében piros és sárga színekben játszó tűzcsóvák keletkeztek, melyek irányítatlanul csapkodtak szanaszét, majd végül egy kisebb sistergéssel eltűntek. Loki csalódottan temette arcát kezeibe.

A hatalmas aranyajtó halk nyikordulással kitárult és egy nő sétált be a helyiségbe, kezében újabb könyvekkel. A feketehajú ifjú a közeledő alakra emelte fáradt, üveges tekintetét, mely máskor huncutan és ravaszan csillogott. Mindig tökéletesen hátrafésült ébenfekete tincsei most kócosan keretezték kimerült arcát.

- Hogy haladsz fiam? – nézett kedvesen sápadt gyermekére a nő. Felkontyolt haja látni engedte tiszta arcát, s aggodalmasan kémlelő kék szemeit.

- Nem megy, anyám! Ezt a varázslatot nem tudom megtanulni! Akárhányszor próbálkozom nem sikerül! – csapott mérgesen az asztallapjára Loki. Frigga lerakta az eddig magánál szorongatott könyveket és megfogta fia kezét.

- Kitartás Loki! Koncentrálj erőse! Minden mást zárj ki az elmédből! Csakis a varázslatra gondolj! – a fiú lehunyta smaragdzöld szemeit. Megpróbálta lenyugtatni magát, a levegőt is egyenletesebben vette. A szíve kezdett szabályosan, lassabb ütemben dobogni, a gondolatait is rendezte. Anyja mindvégig figyelmesen nézte, hogyan változnak fia vonásai. Az arca kisimult, és ugyan a sötét karikák még mindig ott éktelenkedtek a szeme körül, már látszott, hogy sokkal nyugodtabb.

Tenyerében lassan zölden izzó lángcsóvák kezdtek fényleni. Eleinte óvatosan tekergőztek, mint a kígyók, kik még csak a környezetüket térképezik fel. Majd, ahogy nőtt az ifjú mágus önbizalma, úgy lettek egyre élénkebbek, erőteljesebbek.

Kinyitotta szemeit és halvány mosollyal a lángokra, majd anya büszke arcára pillantott. Loki tekintete sugárzott a hálától.

Megszüntette a varázst, mire Frigga szoros ölelésbe vonta. Fia pedig megnyugvással és szeretettel bújt anyja karjai közé. Szívében harag és keserűség helyett, immár elégedettség és köszönet áradt szét."

„ Az asztalok roskadásig pakolva különböző ételekkel és italokkal. A termet megtöltötte a mulatozó asgardiak hangja. A harcosok bőszen – és nem kevésbé kiszínezve – mesélték el dicsőbbnél dicsőbb csatáikat, melyeket már vagy ezredjére adtak elő. Csak a társaság fele figyelte és helyeselte a történetek minden mondatát, mert a másik fele már a sárga földig itta magát.

Egyedül Loki ücsörgött kusza gondolataival körülvéve. A bizonytalanság és kétségbeesés hálóként fonta körbe. Meredten bámulta bátyja és barátai zajos társaságát. Onnan is leginkább egyvalaki érdekelte igazán, ki nyüzsgő elméjében és ifjú szívében kiváltságos helyet foglalt el.
Tekintete álmodozva fedezte fel a fiatal lány arcának minden szegletét, hosszú, bársonyos aranytincseit, melyek egyszerű fonatokban omlottak csupasz vállaira. Keskeny alakját, most bordó selyemruha takarta.
A leány szertelen vidámsággal és talán némi unalommal figyelte az alkoholtól bódult barátai vigadozását. A zenészek egy kellemesen lágy dallamot kezdtek játszani.

Loki hirtelen határozott, nehogy ideje legyen meggondolnia magát. Felpattant a székről és sietős léptekkel szelte át a termet. A szíve zakatolt és a gyomra bukfencet vetett, ahogy elérte a társaságot.

- Lady Sif!- szólította meg a lányt a fiatalabbik herceg. Sif kíváncsi tekintettel fordult felé. - Felkérhetlek?- pirult el a fiú.

- Odanézz Sif!- szólalt meg Voltagg, mielőtt a lány válaszolhatott volna. - Van egy új udvarlód! - erre a kijelentésre mindenki felnevetett. De nem az a fajta kacagás volt ez, mely szívből jön, sokkal inkább felszínes kinevetés.

Lokit elöntötte a méreg. Vissza akart szólni, de a torka kiszáradt és egy hangot sem tudott kiadni. A düh ködként fedte el elméjét.
Kisietett a teremből. Haragtól fújtatva rótta a folyosókat. Egészen a szobájáig, ahol nagy csattanással zárult mögötte az ajtó.
Törni, zúzni akart, kiadni a sértettségét. Ököllel a falba ütött egy párszor. Felborította az asztalt, melyről nagy puffanással értek földet a könyvek. Ezután, mintha minden ereje elhagyta volna, a földre hanyatlott. Még füstölgött magában egy darabig.

Pár perc múlva az ajtó halk nyikorgással kinyílt és anyja jelent meg mögötte. Odasietett fiához, leguggolt mellé és szoros ölelésbe vonta. Loki rázkódó vállakkal viszonozta a gesztust. Nem kellettek szavak. Frigga pontosan tudta, mi történt és mit érzett a fiú. Kusza fekete tincseit simogatta nyugtatásképpen.

- Semmi baj Loki! – csitította fiát. – Kitartás! Nyugodj meg! Sif amúgy sem hozzád való. – Loki reszketése lassan hagyott alább. Anyja volt az egyetlen, aki előtt nem szégyellte, ha sírt. Aki elől nem rejtette el, ha valami fájdalmat okozott neki.

- Köszönöm anyám! – suttogta rekedten."

Az emlékek elemi erővel rohamozták meg, ahogy a romos cellában ült, hátát a falnak vetve. A bútorok összetörve, a könyvek szétszaggatva hevertek körülötte. A fehér falakat néhol vörösre festette a szilánkok okozta sebekből szivárgó vére. Mindez eltörpült a szívébe hasító fájdalom mellett.

Eszébe jutott a pár órával ezelőtti beszélgetés. Megtagadta őt. Az egyetlen személyt, aki mindvégig mellette volt. Aki vigasztalta, ha szomorú volt. Bíztatta, ha úgy érezte nem bírja már tovább. Kitartott mellette, mikor mindenki elfordult tőle.

Csalódást okozott neki. El akarta mondani, hogy szereti őt, mindig is szeretni fogja. Meg akarta köszönni neki mindazt, amit érte tett, hogy felnevelte és gondját viselte, mintha csak a saját fia lett volna. El akarta mondani, hogy a legjobb anya volt.

De már nem tehette. Frigga meghalt, és csakis ő tehet róla. Nem volt ott, hogy megvédje.

Fűtötte a harag és a bosszú. A lelke üressé vált és a fájdalom marcangolta belülről. Feleslegesnek érezte magát. Nincs, aki szeresse, aki bízzon benne. De egy hang, mélyen a darabokra tört szívéből, kiáltott neki, „Kitartás!"