Braddock gyors, de gyakorlott mozdulatokkal előhúzott az iszákjából egy utolsó gránátot ajtókeret felső részéhez nyomta, és mikor annak alja hangos cuppanással az idegen fémhez simult, megfordult és a folyosó túlsó végében várakozó társaihoz rohant.

A nagydarab vordiak felemelte hosszú fejét és a levegőbe szimatolt, a hátán sorakozó szarupikkelyek halk csörgés kíséretében rezdültek össze, mikor az ajtó felé fordította az otromba gépágyút. Rowland megigazította a különböző színű bőrdarabkákból összevarrt földet seprő kabátját és magában már el is verte a szajréért kapott fizetséget. A mellette Cletos támasztotta a falat izmos vállával és a fegyverét tárazta. Vele szemközt egy Bogg nevű tsumiari toporgott, szürkésbarna bőrén nyálka réteg csillogott, fekete nagy szemei üresen meredtek a semmibe.

Ki a ruhájára festve, ki a bőrére tetoválva, de mindannyian a Zsigerelők acéllemezre harapó koponyáját viselték. Kivéve egy valakit.

– Lesz harc? – kérdezte ez a valaki a folyosó másik végéből.

Hátát a falnak vetetve álldogált, közben végig-végighúzott egy rongyot a zöld pikkelyes kezében tartott enyhén ívelt pengén. Keskeny ajka vérszomjas vigyorba húzódott, felfedve a szájában ülő hegyes fogakat.

– Ha szerencsénk lesz, akkor nem – mondta Braddock. – És ha harcra is kerülne sor, akkor maga hátul fog álldogálni és kivárja a végét. A bátyja utasítása.

Alkesh mosolya halványabb lett, de a szemei még vérszomjasabban lángoltak.

– A pengéim már szomjasak – suttogta, és egy szerelmes gyengédségével simított végig a kardon.

Braddock zsoldosként számtalan világra eljutott, számtalan faj egyedével találkozott és végzett velük. A larnok vérszomjáról szóló meséket túlzónak érezte, ameddig nem találkozott Akterral és nem látta a saját szemével hogy oldja meg a problémáit a nagyra nőtt zöld seggfej.

– Nem sokáig maradnak azok – mondta.

Hátrébb állt és megnyomta a távirányító gombját. Az ajtó keretre erősített gránátok fülsiketítő pukkanással dobták be az ajtót a mögötte lévő sötétségbe.

A csapat tagjai egyszerre emelték fel a fegyverüket támadásra számítva. A csendet szinte vágni lehetett, de nem mozdult semmi se az árnyékok között

– Én hatolok be előbb – mondta Braddock, – Broxor, Cletos velem jöttök. A többiek a hátvéd...

Elhallgatott, mikor Alkesh betolakodott a zseblámpák fénykörébe, félrelökve Rowlandet.

– Megyek én is– mondta, karmokban végződő ujjai összeszorultak és szétnyíltak.

– Mindig ők fedeznek – mondta Braddock, közben lopva a larn hátraívelő agykoponyájára nézett, és elképzelte, ahogy érett gyümölcsként robban darabokra. – Ők a legjobbak.

– Én vagyok a legjobb! – megbökte mutatóujjával a roncsvadász mellkasát. - Ha nem viszel magaddal elveszed tőlem a harc jogát. Ezzel megalázol, és az olyan lenne, mintha a bátyám hírét szennyeznéd be.

Braddock már felakarta arról világosítani a larnt, hogy mindig három bandatag lép be a szobába, olyan alakzatba amiben a zseblámpáik fénye bevilágítsa a sötét sarkokat. A fiatal larnok úgy viselkedtek, mint egy begőzölt dougulkakas.

A bal vállán megsajdult a régi sérülés, amit még egy venbilak energiabárd vágott annak idején. Mintha figyelmeztette volna, hogy a dühös larnok környékén hirtelen megszaporodnak a lefejezett és megcsonkított szerencsétlenek.

– Akkor ön lesz a hátvéd hátvédje – mondta.

Aztán utasítást adott a társainak. Ő helyezkedett háromszög felső csúcsa, Broxor és Cletos pedig a jobb és a bal oldalára helyezkedtek. Alkesh szorosan hátánál haladt, rá-rávicsorítva az árnyakra, szorosan fogva a pisztolyát.

Mikor átlépték küszöböt, a fegyvereik csövére erősített zseblámpák fénysugarai végigjárták a terem ívelt falain. Megcsillantak évtízezredek óta működésképtelen ovális képernyőkön, a porral fedett padlón. Braddock lámpájának sugarát a falból harminc centire kiemelkedő félgömb alakú tárgyon állította meg.

– Megvan – suttogta. – Az irányítóterem.

Braddock egy intéssel Broxort a bejárat bal oldalához küldte, míg Cletos körbejárta a termet valami mozdítható után kutatva. A jobb kezében ott volt a pisztolya, ahogy a Braddockéban is.

Ezek a hajók tízezer éve hevertek ebben az átkozott dzsungelben, a növényektől benőve, félig a földből kimeredve. A legénységükből akik nem a zuhanásba vesztették az életüket, biztosan valamelyik szerencsésebb ragadozó gyomrába végezték. Az egykori zsoldos meg amúgy sem hitt a szellemekben.

Ő sokkal e világibb veszélyektől tartott.

Az egyik konzolhoz lépett, és rárakta a kezét. A tenyere halk cuppanással hatolt át a berendezést védő rugalmas membránon, az alkarja elmerült a meleg és lágy nyálkában. A gyomra felkavarodott.

Alkesh jobb dolga nem lévén odalépett hozzá.

– Mit művelsz? – kérdezte türelmetlenül

– A munkámat végzem. – felelte a zsoldos, beljebb lépett hogy a karja beljebb hatoljon a belső tárolóhoz vezető járatban. A középső ujja szilárd és sima felülethez ért hozzá. – Kapás van. Lépjen hátrébb, ezeket a cuccokat valahonnan elő is kell szedni.

Braddock csukott szemmel megmarkolta a gömböt és várta, hogy az abból kicsapódó lángcsóva csontig leégesse a húst, vagy kisüsse az agyát.

Mikor semmi ilyen nem történt, kitépte a gömböt annak nyálkás bölcsöjéből. A membránon ejtett lyuk szélei egymáshoz tapadtak, lezárva azt.

Felemelte és letisztogatta a szürkéskék gömb felszínét. A nyálka alól előbukkanó inda formájú mintázat ismerős volt Braddocknak

Cletos aki egy hasonlót húzott elő egy másik tárolóból feldobta a levegőbe, és elkapta a fémgömböt.

– El ne ejtsd! – kiáltotta oda a roncsvadász. – Ha eltörik, akkor...

– Van elég – mondta, és igaza volt. Egy-egy portyáról három- négy ládányi ilyen orbbal is visszatérhettek. És egész jó summát kaptak értük, mivel a különféle egyetemek és kutatóintézeteknél állandó hiány volt az escalani ereklyékből.

– Az első zsákmány – nyújtotta át Braddock az orbot Alkeshnek, mint egy királyának hűséget esküvő lovag.

A larn elvette és megforgatta kezében a tárgyat

– Mihez kezdjek ezzel?

– Rakja ki a polcára – vágott vissza Braddock. Mikor a larn tekintete megvillant, helyesbített. – Értékes trófea, a feketepiacon roppant sokat adnak érte...

– Mi larnok nem adjuk el a trófeáinkat!

– Akkor tartsa meg – mondta Braddock, és a társai felé pillantott. - Mi pedig végezzük a munkánkat.

Cletos a negyedik tárolót fosztotta már ki, mikor Braddock az utolsó sértetlen félgömbhöz lépett. Átnyúlt a membránon, kitapintotta ami benne van. Egyből felszaladt a szemöldöke, mikor az ujjai a megszokott kemény gömb helyett, valami sokkal áramvonalasabb köré fonódtak. Puhának érezte annak bordázott oldalát. Mintha egy alvó élőlényt tapintott volna, várta hogy annak izmai összeránduljanak és fogaival a kezébe vájjon. Az azonban továbbra is mozdulatlan maradt.

– Kapás van! – kiáltotta Braddock. - Nem orb.

A társai köré gyűltek, még Alkesh is odalépett, és előrehajolt.

– Akkor mi – kérdezte Cotton.

Broxor izgatottan felmordult. Keskeny szemeire egy pillanatra rásimult másodlagos szemhéja aztán újra kettényílt. –

Braddock végigtapogatta a tárgyat, és mikor megérezte annak keskenyebb végét megragadta, és annál fogva kihúzta a kocsonyából. Úgy nézett ki, mint egy hűtőből kivett ragadozó hal lándzsaforma orrával és hátraívelő hátsó részével

– Lehet valami fegyver – hajolt közelebb Cletos, és ráirányította zseblámpájának fénysugarát a Braddock kezében tartott tárgyat. Az megcsillant a dolog középső részén húzódó kék-zöld kristályokon.

– Lehet, hogy ez azoknak az ivadéka, akiké a hajó volt – szólalt meg a larn. – Ha ez egy tojás és kitörne belőle az utód, akkor az enyém lesz – suttogta és vallásos áhítattal végigsimított a bal kardja markolatán.

– Nem a legbiztonságosabb hely egy fészeknek, nem? – kérdezte Braddock.

– A gyermekeink apáikkal tartottak a háborúkban, hogy szokják a haldoklók hörgését és a vér illatát – mondta büszkén.

Braddock gyomra felkavarodott.

És csodálkoztok, hogy miért vagytok egyre kevesebben. Négy generáció és kipusztultok. Lehet befekszek egy élethosszabbító kezelésre. Megérné a pénzt, hogy az utolsónak a képébe röhöghessek a fajtátokból... – Gondolta továbbra is a leletet méregetve. Vagy lehet rá is segíttek, és egyenként vadászlak te benneteket. Addok én nektek akkor olyan vérszagot, meg halálhörgést.

– Hát persze – mondta Braddock, és megfordította. Az egyik vörös kristály nagyobb volt és párhüvelyknyivel kiemelkedett a foglalatából. Ráillesztette a hüvelykujját, és a társaira nézett. – Hátra. Nem akarom, hogy a darabjaim bemocskoljanak benneteket, ha esetleg felrobbannék.

– Nagyon bátor vagy – suttogta Alkesh, és meghajolt.

– Köszönöm – felelte Braddock a tárgy felé fordult, a hátát mutatva a larnak, hogy elrejtse az arcára kíülő savanyúságot. Megnyomta a gombot. Várta, hogy az lüktetni kezdjen, vagy az elejéből kicsapódó energiasugár lyukat üssön a mennyezetbe, vagy az ő testébe. 

Aztán tárgy „nyakát" övező kristályokból kék fénysugár csapódott ki.

– Dobd el Brad... – kiáltotta Cletos. – Mielőtt felrobban!

– Nézd – utasította Bradock. A fénypászmák kockák, gömbök és az alakjukat folyamatosan változó foltok alakját vették fel.

– Mi lehet ez? – kérdezt Broxor. Cletos megrázta a fejét.

– Nem tudom. Azt tudom, hogy működőképes, és az ilyet aranyáron mérik. – mondta.

Ha volt is valami értelme a cucc által a levegőbe vetített hologramoknak, akkor azt csak is a készítők szemének, vagy más érzékszervének szánták. Őt nem nagyon érdekelte, ellentétben pár kutatóintézettel a Fővilágokon. Azok bármit megtennének, hogy megfejtsék és bármennyi pénzt lecsapnának az asztalra, hogy megkapják. Lehetőleg annyit, hogy neki is jusson. Megnyomta újra a kristályt, eltüntetve a hologramokat a levegőből. Aztán gondolt egyet és az értékes zsákmányt  átnyújtotta a gépet Alkeshnek. 

A larn pedig mohón marta el tőle a tárgyat.

És a pokol ekkor szabadult el.

Sorozatvetők éles pukkanásai tépték szét a terem templomi csendjét kintről. Cletos aki háttal állt a bejáratnak hirtelen összerázkódott, a szíve felett egy vörös kráter nyílt. Braddock behúzódott egy falifülkébe egy gép precizitásával biztosította ki pisztolyát, mikor a támadóik közül belépett az első. Aztán még kettő követte.

Hosszú, S alakban hajló nyakuk végén rovarszerű fej ült. Összetett szemeikkel fáradhatatlanul figyelték a sötétséget. Barna posztóköpenyt viseltek, amely szabadon hagyta térdüknél hátrahajló ízelt lábaikat. Bandájának riválisai közül az akethineket gyűlölte a legjobban. Senki sem tudta, hogy hol van a bázisuk. Azt se, hogy kiknek adják el az általuk begyűjtött szajrét.

Braddock kihajolt a fedezékéből és lőtt. A golyó szétszaggatta a lény keskeny mellkasát. A másik kettőt Broxor kaszálta le a gépágyújával. Braddock intett a társainak, és elindultak kifelé az irányítóteremből. Futásnak eredt, mikor a folyosó végéből tűzharc hangjait hallotta. Még éltek, bizonyítva hogy jó ötlet volt tőle felállítani egy ideiglenes őrállást a folyosó végében. Persze néhány rovarfattyú átjutott. A nagyjuk lefoglalta az őrséget, néhányuk pedig átjutnak.

Közben a szájához emelte az adóvevőjét, mikor az felpittyegett

– Lövéseket hallani felőletek – jött belőle Ghiun hányingerkeltően lágy hangja. Szinte látta maga előtt a gazdáját sápadt, boltozatos fejével, és azt az annak felét elfoglaló vörös vizorral, ami szabadon hagyta széles, hegyes cápafogakkal teli száját.

– Akethinek ütöttek  rajtunk– kiabálta túl Braddock a lövések hangját. – Menjetek a B2-es vészfolyosón a hajó hátsó része felé. Várjatok minket a végébe...

– Ez mégis hogy történhetett meg? – jött az ártatlannak tűnő kérdés. Húzta az időt, amiből most minden cseppnyi roppant értékes volt.....

– Ez a hajó nagy, az akethinek meg gyávák és csöndesek! – kiáltotta. Egyre közelebbről hallatszottak a lövések. Egy fájdalmas fejhangú sikoly jött.

– Odamenjetek, ahova mondtam – kiáltotta, a jobb kezével leakasztott egy gránátot az övéről. – Braddock kilép.

- Neyy – szólt bele, de az adóvevőből halk sistergés jött. Megnyomott pár gombot rajta, megrázta, de továbbra is a sistergés hallatszott, aminek a monotomiáját pár pillanatra törte meg egy elnyújtott fütty. Az emberszabású csótányok már megint mindenre gondoltak, és felszereltek egy zavaróegységet.

Gépfegyverek zakatoltak fel. Braddock és a két társa megtorpant, mikor egy padlóba vágott lyukba botlottak folyosó közepén. Egy még sötétebb folt a folyosót megülő szürkületben. Mint egy veremcsapda az esőerdő közepén, az aljában hegyes karókkal.

A következő pillanatban egy ízelt kar emelkedett ki, karmokba végződő ujjai között egy fémtojást szorongattak. Az akethin, aki arra az esetre rejtőzött ott, ha a társai kudarcot vallottak volna eldobta a gránátot, pont közéjük.

Hangos robbanás és fény szakította szét a világot, mikor Braddock hátraugrott. Az utolsó hang amit hallott, egy halk puffanás volt, ahogy a padlóhoz csapódott. Az ájulás előtti utolsó gondolata különösen szeretetteljes volt.

A wc-be az esti italt akár már a wc-be is önthetted, Carise- gondolta, mikor a világot betöltő fény kihunyt és sötétség ereszkedett rá.