Mielőtt véglegesen elcsesződtek volna a dolgok, Trent Hawkins kényelemben helyezte magát. Székében hátradőlve,  bakancsos lábát a műszerpultra felrakva  és hunyorogva próbálta kivenni utasai alakját túl esőerdő felé magasodó ősi hajóroncs lövésnyomoktól szagatott oldalába. Ez volt az egyetlen szórakozása azóta, mióta a roncsvadászok mióta eza hangos, de cserébe rohadtul mogorva társaság elhagyta a hajó fedélzetét.

Annak örömére, hogy egy jó ideig nem kell látnia a főnökük elégedetlen pofáját, velekortyolt a szintetikus kávéba, aminek a keserűségén nem sokat javított a belerakott mesterséges ízesítő.

Hosszúra nyúlt ez a rohadt nyaralás– gondolta. Már régen a saját hajómon kellene ezt csonálnkm

Aztán a műszerpultra rakta volna  fehér műanyag poharat, de a háta mögött megszólalt egy mély hang.

– Mondtam már, hogy ne oda

–  Csak míg megvakarom az orromat– mondta, de azért visszahúzta a kezét.

– Akkor addig rakd a pohártartóba – bökött Neyy, amanot az ülés bal karfájába épített műanyag karikára.

Naranccsárga szemeit csak pár pillanatig szegezte  Hawkinsra, de macskaszerű arca rezzenéstelen maradt. A karját borító aranybarna bundán hullám futott végig. Trent valahol azt olvasta, hogy a manotok a szőrszálaik mozgatásával mutatják ki érzelmeiket.

– Nem mindegy, hogy a műszerfalon vagy a pohártartóban ömlik ki? Ha elkap itt minket valaki, akkor iszkolnunk kell, így is úgyis  takarítatjuk. ..

– Takarítanod – vágta rá Neyy –, az takarítja fel, aki aki odaöntötte, igaz?

– Most jobb? – kérdezte és a pohártartóba illesztette a bögrét, de a társa ekkor már a kezében tartott kézikomputeren számolt valamit. Hawkins széttárta a karját.
Sejtette, hogy a manot a frgyverrendszerekre szánt pénzt számolgatka, és hogy ehhez mennyit kell lecsípentenie más dolgokból, mondjuk az ő fizetéséből.

– Sokat ígért Braddock, nem? – kérdezte Trent, de a manot válasz helyett jobbra húzott valamit a papírvékony érintő képernyőn. Aztán hozzátette – Biztos megfog látszani az én részemen is, mi?

– Hát, nem. Elfog menni burkolat javítására, üzemanyagra. – Neyy a Hawkins posztján pislákoló képernyőre bökött. – Meg akartam kérdezni, de ki látsz azon?

– Hé, nem kell – mondta Trent, és a bal szemére bökött a mutatóujjával. – Elég nekem ez. Éles, mint a sasé.

– Aha. Ezek a sasok olyan vaksik, hogy belerohannak a szélörvénybe? – morogta, és újra a szeme elé emelte a komputert.

– Hé kivittem minket belőle, nem? – csattant fel Trent. – Élünk, itt vagyunk

– Igen, itt vagyunk. Azzal a manőverező fúvókával, amit csak a mese tart a helyén...

– Az imádság, az imádság tartja ott a helyén. Az úgy van – javította ki Trent. – És nem szakadt le, visszahegesztettem.

– Hát persze – és felírt még két tételt a javítandó dolgok listájára.. – Azt se biztos, hogy megkapjuk a fizetséget. Braddock egy igazi rémálomügyfél. Jobb esetben:  kitalál valami baromságot és nem fizeti ki a pilótát, rosszabb esetben: fel kell takarítani a pilótát.

– Ezt  észben tartom – vont vállat Trent, és a szájához emelte a kávés poharat. A manot minden szava egy gyomorrúgással ért fel. Bár nem volt olyan fájdalmas mint a legelső.

– Amúgy, jó lesz az neked? Abban a kafei-ben....

– Kávé, az a neve, hogy kávé – sóhajtotta Trent.

Neyy bólintott, és folytatta tovább a hegyi beszédet.

– Akkor kávé. Szóval, láttál már camanisit?

Hawkins bólintott.

Mielőtt az Escalanra jött volna, átvezette a fehér bundás óriás termetű teremtmények egy hütőhajóját egy sötétanyag ködön. Életre szóló élmény lehetett volna, ha a raktérben nem szunnyadt volna egy egész falkányi rudawán ízelt skorpiófarkukat maguk köré tekerve, mit sem sejtve arról, hogy egy camanisi hadúr arénája vár rájuk amint felébrednek. Egy rossz mozdulat és a fürge ragadozók elszabadulnak a hajón. Nem csoda, hogy keresett egy nyugodtnak mondható bolygót.

– Na, láttam egyszer, hogy egy camanisi ivott a kafei...

– Kávé – sóhajtotta Hawkins, és megmasszírozta a homlokát.

– Lehajtotta az egészet – mondta Neyy, ujjai ide-oda jártak a különféle ikonok között. – Aztán szétrobbant. Minden hova jutott belőle.

– Aha – bólintott Hawkins. – Kedves történet.

– Meg láttam egy veorgot, aki miután bekapott egy loahbogarat, ami megszívta magát stellar colaval....

– Az is felrobbant? – kérdezte Trent unottan, mire Neyy pofájának bal oldala felhúzódott megmutatva hatalmas agyarait. – Várj, ez rondább halál volt, mi?

– Nem halt meg.

– Na, végre egy jó hír...

– Napokon át tuszkolták vissza az üregébe a szemgolyóit. Szóval csak óvatosan azzal a sárlével

Trent meglötyögtette poharat és elgondolkodva nézte a felszínén táncoló fehér habfoltokat.

– És mi lenne veled, ha te kortyolnál bele? – hunyorított a manotra.

Neyy megpöccintette a képernyőt. Hawkins látta, hogy a rajta lévő számok jegyei megváltoztak, ahogy a komputer csökkentete vagy növelte az értéküket.

– Kiköpném – mondta. – Előbb innám meg egy vortixl húgyát, mint azt a förtelmet.

Trent bal szemöldöke a plafonig szaladt.

– Honnan tudod, hogy milyen az?

Neyy bundáján két hullám futott át, miközben a manot nem emberien felkuncogott.

– Lehetnek titkaim, nem?

– Az életed egy igazi nyitott könyv – mondta Trent, Neyy újra elmerült a bevételek és kiadások tengerébe. A férfi megrázta a fejét, és visszafordult ő is a saját műszerfalához.

Egy éve ismerte a manotot, és csak annyit tudott róla, hogy hogy a Manot szövetség valamelyik, erdőkkel betelepített világán született. Fiatalkorában egyszer egy évre magára hagyták vadonba egy zavaros férfivá avatási szertartás részeként. Szeretheti a húst , félig átsütve, véresen és olyan erősen fűszerezve, hogy egy földi ember gyomrát kimarná.

Ezt is csak azért tudta, mert rákeresett egy ismeretterjesztő csatornán a „manot" szóra. És bármi is tette egyedivé a mellette ténykedő bundás teremtmény, az ott lapult a kifejezéstelen álarc mögött.

– Jókat lehet erről dumálni.

Neyy szinte belebújt komputerbe, egy ablakot félrehúzott az ujjának egy pöccintésével.

– Semmi baj. Lefuttatok egy víruskeresést harmadszor is, míg visszajönnek ezek a jómadarak.