A városi könyvtártól 2 sarokra lévő kávézóban ültem. Kifejezetten fontosnak vélem megemlíteni azt a részletet ,hogy minden fajta késésemtől eltekintve Carrienek nem ,hogy hűlt helyet még fagyosat sem találtam. A lábammal idegesen kopogtam a padlót és közben 3 szor kontyoltam össze a hajam. Fel-fel pillantottam a falon ketyegő régi kakukkos órára. Körülbelül 20 percet tölthettem el a forrócsokimat kortyolgatva ,de a szemem már vérben forgott. Legalábbis úgy éreztem. Nem szeretem a bizonytalanságot... a kávézó alapzaját elnyomva egyre csak azok a kérdések ismételgették egymást a fejemben zakatolva: "Eljön? vagy, Nem jön?" Carriet imádtam várakozni annál kevésbé... Szinte csodával határos módon, de egészen könnyedén kitudott engesztelni. Ne gondoljanak hatalmas dolgokra ,de Carrie vidámsága a legfagyosabb pillanataimban is mosolyt tudott csalni az arcomra.
Ms. Happyness kisaszonyt a kezdetek óta ismertem. De mit is értek kezdetek alatt?
1960 decemberében érkeztünk Brooklynba az öcsémmel és a szüleinkkel. Oroszországból emigráltunk az újra kezdés reményében.
Akkoriban Otthon minden hétköznapi vacsora mellé járt ízesítésül a kivándorlás fogalma. Aminek kérdése két részre szabta a családot. Lassan sejtenti magát az ügy ,hogy a család mely-mely része melyik álláspontot választotta. A nagyszüleink hazaárulónak neveztek minket, és teljesen megvetették az emigrállás gondolatát. Az utolsó ilyen perpatvart követő hajnalban elindultunk a leningrádi állomásra ,ahol aznap hajnalban megkezdődött a kontinentális utazásunk.

1960 december 16, Brooklyn
A New York-i emberek már karácsonyi lázban égtek. Tervezték az ünnepi fogásokat, és kihívást nem ismerve szelték az utcákat a megfelelő ajándék után kutatva. Mi is 100 százalékosan beleillettünk a képbe miszerint újonnan elfoglalt rezidenciánkon terveztük a szűk családnak a fényűző lakomát. Egy 3 emeletes viktoriánus épület 2. szintjén laktunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a nyüzsgő városra.
Max szorosan az ablakhoz nyomta orrát és így kémlelte a havas utcát. Miközben Ő kifelé tekintett nem tudtam elvonatkoztatni attól a gondolattól ,hogy akik befelé tekintenek egészen biztos ,hogy Max-be látnak az orrán keresztül.
Mint egy haláthozó varjú rikoltott fel az öcsém megtörve a halk duruzsolást:
-Nekünk mikor hozza az angyalka a fát?-miközben ezt kérdezte ki-ki pillantott az alattunk táborozó árusokra. Édesapám felállt az asztaltól és Max felé vette az irányt. Karját fia vállára tette és arcmimikájából arra következtettünk ,hogy erősen gondolkodik. Valószínűleg az angyalok létezését vetette nagyító alá fejében. Számára egy angyal létezett édes anyám. Így kellő nyugodtsággal adta át kezébe a döntést. Dús keretes szemöldöke alatt lágyan pillantott anyára...
-Szerintem ideje segítenetek az angyalkáknak ,hogy milyen fát hozzanak nekünk! Menjetek nézzétek meg miket árulnak!
Ez volt az első alkalom ,hogy egyedül hagyhattuk el a házat ideköltözésünk óta. A jeges járdán gyerekek csúszkáltak, és eközben karácsonyi zene szólt a bódék közül. A család és az otthon ünnepéhez közeledve ,egyszerre mi is otthon éreztük magunkat a vidám emberek között. Egy mosolygós lány araszolt felénk. Carrie volt az.
-Ne csak itt álljatok! Gyertek ti is! -meg sem várta a választ megragadta a karunkat és abban a pillanatban mindhárman elestünk. Hatalmas nevetésben törtünk ki mi, és a többi pár gyerek is ,akik ujjal mutogattak. A szőke magas vidám bajkeverő lány felpattant a földről ,és karjait széttárva próbált feltessékelni minket, mire a nagy erölködésben ismét visszahuppant mellénk. Néhány inga mozgás után nyugalmi állapotban pihent a hátán ,és próbálta kisöpörni arcából bongyor tincseit. Felfelé nézett és követett valamit a szemével. Elhalkult a zene és a vidám város hangját sikítások és gépi hangok váltották fel amik az égből jöttek.   Minden ember felfelé tekintett a zaj forrását keresve. Mi a bejáratunk előtt álltunk Carrie Max és én és onnan figyeltük az eseményeket. A kattogó hang egyre erősödött ,majd a legerősebb akordokat követően teljesen megszűnt. Mostmár füst és tűz uralta az utcát. A házunk tető szerkezete teljesen szétroncsolódott ,más házak pedig lángba borultak.
-Anya apa!-kiáltottam fel. A ház lakói éppen akkor értek ki épségben az épületből. Hatalmas kő esett le mindannyiunk szívéről ,ahogy a katasztrófa után ismét együtt lehettünk.
- Hol van Carrie?! -kérdezte Max a kesztyűjén keresztül prüszkölve. Carrie az apja mellett térdelt akinek, csak az arca látszodott ki a roncsok közül. A mosolygós lány a tetem fölött zokogott és sírva kérte az esemény szemtanúit ,hogy mentsék meg édesapját.
1960 decemberében két repülőgép ütközött New York City felett az egyik Staten Island-ben a másik Brooklyn-ban fejezte be utolsó tragédiába torkolló útját. Az érintett területek háborús övezetre hasnlítottak. 134-én vesztették aznap életüket ,köztük voltak utcai áldozatok is. Ez az esemény volt az addigi történelem legnagyobb légiszerencsétlensége.
A civil halottak névsorában szerepelt Carrie apja is. Ő volt az a faárus akihez a szerencsétlenség előtt indultunk. Ms. Happyness kisasszonyt a balesetet követően minden nap láttuk. Édesapját látogatta. Szentestén az egész családunk lement az utcára ,hogy együtt róhassuk le tiszteletkörünket az áldozatok előtt. Ekkor kezdődött el a barátságunk Carrie-vel.

Jelen
Az óra már a következő percbe lépett, amikor az ajtó fölé erősített csengő megszólalt. Azonnal oda kaptam a fejem és Carrie egy férfi oldalán lépett be. Ahogy meglátott felcsillant a szeme,de abban a pillanatban ,izgalma lankadni kezdett. Valószínűleg eszébe jutott ,hogy csöppet késve érkezett... Tekintetét a mellette álló fiún pihentette. Lassan és bizonytalanul araszoltak felém, bízva abban ,hogy szemmel nem lehet ölni. Carrie szinte minden lépésénél, rápillantott a szorosan mellette álló, közel sem úriemberek mondható hústoronyra. Réginek tűnő öltözéke volt, mégis tiszta és rendezett, a maga módján. Még egy örökké valóságnak tűnt amíg, a jobb felem , és a jobbfelem bal fele leültek a velem szemben lévő padra. A feszültség tapinthatóm volt a levegőben.