Még egy éjszaka alvás nélkül. Hen leszegett fejjel kullogott a látszólag fáradhatatlan vezetője után, aki úgy hasította az aljnövényzetet kis testével, akár fenséges gálya az óceán végeláthatatlan, gyöngyöző habjait. Pár héttel ezelőtt nem is sejtette, hogy lesz valaha ennyire kimerült és kialvatlan, mint ebben a pillanatban. Áttivornyázott éjszakák vagy újszülött kishúguk éjeken át tartó rendzavarása fel sem ért ehhez. Csak meneteltek megállás nélkül, mindenen keresztül. Már felfogta, hogy Ich kesztyűs kézzel bánt vele mindezidáig, hiszen szinte biztosra vette, hogy ő is képes erre az embertelen tempóra, ha igazán komolyan veszi a keresést. Talán ezért hagyta magára. Keserű szájízzel vette tudomásul, hogy még mindig gyermekként bánik vele. Még akkor is, ha komolyra fordulnak a dolgok. Elhatározta, hogy nem törődik lüktetően égő szemeivel, amik minden pillanattal egyre inkább ellene fordultak. Néha alakokat vélt megpillantani szeme sarkából, akik már semmivé foszlottak mire odakapta riadt tekintetét. Furcsa árnyakat, amik csak a bolondját járatják vele és néha még vezetőjét is mintha kuncogáson kapná mikor megriadt tőlük. De mire kérdőre vonhatná, már kisimultak vonásai és nyoma sem maradt arcán a szórakozás akár legkisebb jelének sem. Meggyőződése volt, hogy ezzel is csak bosszantani akarja.

– Nem kellene félned – morzsolta a lány az orra alatt. – Nálam veszélyesebb úgy sem él a környéken.

– Csak hencegsz – felelte Hen hitetlenül. A fenyegető kisugárzás az ő idegeit is felborzolta, de biztonságérzetét még ez sem tudta megszilárdítani.

Figyelte a lányt folyamatosan. Rejtélyes és magába forduló teremtés, de mindezen felül céltudatos és szigorú is. Főleg önmagához, hiszen legtöbbször fittyet sem hány Henre. Felfogni sem tudta, hogy Nagare hogyan képes mindezt egy lendülettel, ébren csinálni, már több napja, hiszen azóta sem látta aludni. Honnan merítheti az erőt, mikor enni is csak sebtében, menet közben esznek és azt is csak alig. Akaratlanul is eszébe jutottak a sikátorban történtek. A fickó, aki úgy tűnt Nagare nyomában van. És a lány, ahogy közömbösen maszatolja el az idegen vérét a sápadt holdfényben talán még fehérebbnek tűnő arcbőrén.

– Valójában ki vagy te? – lépett közelebb a magába forduló lányhoz. – Ich-el – nevének kiejtése kéretlen gondolatokkal párosult – ismeritek egymást?

– A barátod nem mondta, ki vagyok? – egy félszeg, gúnyos mosoly és egy elvétett pillantás. Ez a válasz. Egy kérdés a kérdésre.

– Ich nem mondott nekem semmit.

– Miért nem lep meg? – Hen valami igen csípősre számított. – Én sem szeretek idiótáknak magyarázni.

– Neked – a fiú egy pillanat alatt rájött, hogy mit csinál Nagare – van egy testvéred. Egy fiú. – Ezek az „odavisszák", amik a legjobb testvéri kapcsolatokat jellemzik. – Igazam van?

A hangulat megfagyott kettejük között, válasz pedig nem érkezett egyik feltett kérdésre sem.

– Nem azért vagyok itt, hogy pajtások legyünk. – Megint morgott, mint egy vén csahos, aki csattogtatja az állkapcsát minden felé közeledőre. – Ha megmentettem a kutyafiút, elválnak útjaink – kis szünetet tartott. - Örökre.

Újabb órák néma kutyagolásba fojtva. A hallgatás vasfüggönye leereszkedett közéjük még hosszabbra és unalmasabbra nyújtva el közös túrájuk minden másodpercét.

Hen nem akarta elmélyíteni aggodalmait, de mégis tudta jól, hogy sikerült olyasmibe tenyerelnie, amibe talán nem kifejezetten bölcs dolog. Átkozta mentorát, hogy éppen most ébredt fel benne a segítési szándék és azt a lehető legrosszabb ember felé irányította. Már nagyon rég sejtette, hogy ezzel a lánnyal igazán nem stimmel valami és ő ezt nem is rejtette véka alá. Magabiztosan öltötte magára a csendes, lappangó őrület köpönyegét és olykor fel is lebbentette palástját, betekintést engedve a valódi tébolyba, ami a lelkében dühöngött. A város óta ilyen. Amióta van célja és iránya indulatainak. Ha csak ránézett, egy pattanásig megfeszített rugó jutott eszébe. A benne tomboló feszültség kiült arcára és minden apró mozdulatára is. Ahogy ujjait görcsösen szorította ökölbe néha, minden élesen kifújt lélegzete arról árulkodott, hogy bármi is jár a fejében, az rettentően feldühíti. Olyan dühöt látott szemében, ami nem párolog el magától. Azt a fajtát, amit, ha az ember nem vezet le, akkor felmorzsolja. Látta Nagarén, hogy nem kell sok, hogy elszabaduljon a benne felgyülemlett harag és előre féltette azt, akire rászakad majd. Bárki is hozta ki a sodrából, nem akart a helyében lenni. Sok kérdés megfogalmazódott az alatt a két nap alatt, amit a társaságában töltött, de egy valami nem hagyta nyugodni.

– Mondd, – kezdte csendesen – minek neked Ich kopott kardja, ha ott van neked az a pompás „jószág"? – Hangja halk maradt, de biztosra vette, hogy Nagare tisztán hallott minden szót.

Vállán átvetett fegyverét fenségesnek nevezte és annak is gondolta, de eszébe jutott, hogy még sosem látta kivont állapotában. Talán nem is egész. Talán pengéje oly csorba és sorjás, hogy egy favágó előbb venné hasznát, mint bárki egy barátságos küzdelemben. Most, hogy már feltette kérdését, megannyi lehetséges válasz lehetőség is eszébe ötlött. Végignézve útitársán semmit nem látott rajta, ami normálisnak nevezhető. Apró termetéhez viszonyítva a szablya aránytalanul nagy bőrtokja keresztezte keskeny vállait és hátát, ezzel jóval dereka alá érve. Hosszú fekete kabátját ebben a melegben is viselte és még a csuklyát is mélyen a szemébe húzta, de azok agresszív fényét el nem rejthette.

– Nem az enyém. – Nagare kurta válasza egy rövid kuncogást váltott ki a fiúból.

– Ha szabad megjegyeznem, Ich kardja sem a tiéd. Az bezzeg nem zavar – motyogta az orra alatt és feltekintett, túlpillantva szűkszavú barátja felett.

Már nem az úton haladtak. A halovány őzcsapás, amit egész előző és mai nap követtek, kifogyott a talpuk alól és most egy fenyegetően borús lápmező terült el előttük. Észre sem vette, a lány mikor térítette le róla. Borús gondolatai annyira elvették a józanságát, hogy nem figyelte, hogy merre haladtak. Nagare magabiztosan haladt tovább, de Hen megtorpant. Valami azt súgta neki, hogy ne lépjen át a határon, ami a ritkuló erdős rész és az ingoványos síkság között húzódott láthatatlanul.

– Szedd a lábad, kölyök vagy magadra hagylak! – Nagare kiélezett hanglejtése több okot is adott az aggodalomra. Kétség sem fért hozzá, hogy komolyan gondolja.

– M-mi ez a hely? – Hen sebes, de bátortalan léptekkel osont vezetője után. Szaporán zárkózott fel mögötte, és bizalmatlanul körbepillantva haladt nyomában. Éppen olyan gyámoltalan kiskölyöknek érezte magát, aki az anyja árnyékából lesve kémleli a világot, mint amilyennek a lány oly lenézően megnevezte újra és újra.

– A Sóvárgás Mezsgyéjének nevezték el. De régen, más neve volt...

– A Napistennő Kertje – fejezte be Hen a mondatot. Ámuló tekintetét a jócskán föléjük tornyosuló, a szikla durva falából kifaragott nőalakra emelte és meg torpant.

Kis híján megszédült ahogy végigtekintett annak méretein és próbálta elhitetni magával, hogy ez tényleg valóságos, nem csak káprázat. Nehezére esett, hisz elméje dacolt vele. Nem tudta elhinni, hogy ez lehetséges. Ilyen mértékben átformálni valamit, amit a zord természet oly monumentálisnak és látszólag mozdíthatatlannak alkotott. A régiek úgy alakították ki ezt a hatalmas faragványt, mintha a nő a vállán cipelt, tonnás vázájából öntözné kertjét, ami egykoron itt terült el. Már emlékezett. Egy dal szólt erről a helyről. Bátyja kutatta és lefordította ezeket a dalokat a törpök ősi nyelvéről, amit hátra hagytak rejtélyes eltűnésük után. Ujjai megrándultak, ahogy a ritmusra és a fekete-fehér billentyűkre gondolt. A grandiózus szobron meglátszott a törpök művészetének keze nyoma és az időé is, ami eltelt megalkotása óta. Elmorzsolta részleteit, nem törődve vele, hogy mekkora gondot fordítottak elkészítésére. Szeretet és csodálat vezérelhette a művész kezét, aki a vésőt fogta, és bár a női szépségről alkotott képük különbözött a mai emberétől, mégis fenséges látványt nyújtott. Vaskos alakján még látszottak a kiszögellések, és páncél díszeinek lekerekedett maradványai. Hosszú haja már nem volt oly részletgazdag, csak sejteni lehetett a moha, gyom és sok egyéb növény alatt.

– „Melahreena". – Újra és újra el kellett szavalnia a dal egyes részleteit, mire eszébe jutott a nőalak neve. A Napistennőt így nevezték a törpök, akik előttük uralták e vidékeket hosszú évszázadokkal ezelőtt. Hen akkor vette észre, hogy mindketten elbambultak, mikor ezt kimondva Nagare megmozdult mellette és bosszúsan pillantott rá, mintha csak az ő hibája lenne, hogy megtorpantak, majd újra útnak indult.

A fiú úgy hitte egy kósza másodpercre, hogy megint kap valami sértő megjegyzést, de nem így lett. Útitársa csak haladt tovább előre, tekintetét elszakítva a gyönyörű látványtól. Ellenben Hen képtelen volt teljesen figyelmen kívül hagyni ezt a mesébe illő képet. Ő ugyanis nem midig azt látta, ami a szeme előtt terült el. Vonalakat látott és perspektívákat, vázlatot, amiből majd megalkotja a kész művet, imádott, mélyfekete szénceruzájával. Most is igyekezett mindent az eszébe vésni, hogy később, ha lesz egy szabad perce, gyorsan felskiccelhesse legalább az alapokat. Ezt meg akarta mutatni testvéreinek is. Főként bátyjának, hiszen húguk még igencsak fiatal fejével nem tudja miért is különlegesebb ez, mint az, amit mesekönyvekben lát. Miután a szobor alakját és arányait eszébe véste, szentelt némi figyelmet környezetének is, ami néminemű kétséget ébresztette benne, hogy tényleg a dalban leírt helyen járnak-e. A dal egy csillogó vizű tóról mesél, minek partján virágzik az élet. Tündérfényű bogarak kergetik egymást a hold sugaraiban fürödve, míg a tó vizén hártyás szárnyú, mezítelen nimfák kötnek bokrétát és koszorút, amivel az istenséget ábrázoló szobrot díszítik fel. Itt viszont csak mocsár és lidércfények szegélyezték útjukat. Miután az enyhe kanyarulat, amin haladtak elvette tőle az álmodozás alanyát, elméjét újra átadta a bús fáradtság nyomasztó érzésének és csak kullogott.

Vékony ösvényen haladtak, ami puha, omlós sárréteget tapasztott csizmájukra és úgy cuppogott, minden lépésnél, hogy bármi szörnyűség keltette is ezt a baljós érzést ezen a vidéken, teljesen biztos, hogy felhívták magukra a figyelmét. A hangtalan közlekedés most a lánynak sem jött össze, amit Hen valamiért egyfajta diadalként élt meg. Még akkor is, ha minden hitét az előtte némán baktató Nagaréba vetette és szerette volna elhinni, hogy nem csak a szája jár. Hogy tényleg képes elintézni bármit, ami az útjába kerül. Maga sem tudta miért, de bízni akart a lányban és követni őt. Ilyet még sosem érzett senki iránt. Volt már szerelmes, érzett csupasz, testi vágyat, de ez valami egészen más. Mint amikor egy megvadult folyó sodorja magával és elpusztít mindent, épp ezért inkább vele tart, mintsem az útjába kerül. Hen tudta jól, hogy Nagare nem tett ígéretet semmire, mégis úgy hitte, segítségükre lesz, ha kitart mellette.

– Maradj ébren és kerüld a vizet. – Ezek a szavak, szinte suttogásként hatoltak át Hen ábrándjain és mikor újra meghallotta őket, akkor döbbent rá, hogy az előtte haladó lány szajkózza magában. Nem neki mondta, inkább csak bele az előttük elterülő unalmas szürkeségbe.

– Már hogy én? – Rákérdezve Hen le is pillantott a lába mellett húzódó kisebb nagyobb pocsolyákra. - Miért kell kerülni a vizet? Mérgezett? - Áporodott vizük büdös kipárolgása figyelmeztetés nélkül is biztosíthatta felőle, hogy nem szándékszik belekortyolni.

Kérdéseire nem kapott választ. Az intelmeket tudomásul véve könyvelte el magában újra, hogy Nagare nem normális. Nem alszik, szemrebbenés nélkül gyilkol és ráadásul még magában motyog is. Milyen remek ötlet minden reményét egy dilinyósba vetni.

Bolyhos pamacsú, sűrű köd siklott a vidékre észrevétlenül és puhán. Elvesztve időérzékét, Hen gondolataiba merülve követte vezetőjét, aki már igen régóta nem szólalt meg, csak menetelt szakadatlanul. A dal részleteibe merülve, amit a korábbi események és a látvány hozott felszínre, a fiú kis híján keresztül gyalogolt útitársán, ahogy az olyan hirtelen eresztett gyökeret előtte, hogy arra Hen nem is számíthatott. Egy nagyobb szigethez hasonló keresztúthoz érkeztek, ami nem volt nagyobb egy leterített lópokrócnál, és úgy tűnt Nagare most először tanácstalan. Elnézett jobbra, majd balra is. Tett egy lépést kelet felé, majd vissza és megfordult, mintha Hentől várná a megoldást, de a fiú egyértelműen jelezte tenyereit az égnek fordítva, hogy neki bizony halvány lila gőze sincs arról, hogy hol a pokolban vannak.

– Eltévedtünk? – Hen tétován kérdezett, félve hogyan reagál a lány, de meglepetésére Nagare rendes válaszra méltatta.

– Az átkozott köd miatt nem érzek semmit. – Hangjából hallatszott, hogy feszült, de ezt nem zúdította Henre. – És látni sem látok semmit. – Arcán megrándult egy izom, ami az első tudatalatti arcmimikája lehet, mióta elindultak.

– Semmi baj – próbálta vigasztalni és csitítani a lányt. Önkéntelenül is felébresztette "nagytestvéri" ösztöneit. – Pihenjünk meg, míg felszáll a köd és...

– Kölyök? – A lány Ich kardja után nyúlt, de nem rántotta elő. Éles mozdulattal fordult meg és pillantott körbe. – Kölyök?!

- Mi az? Mi bajod... – Nagare nem reagált hangjára és ez a fiú számára egyet jelentett azzal, hogy vagy teljesen megbolondult, vagy tényleg történik valami különös.

Hent összezavarta és megrémítette a furcsa viselkedésével, hiszen úgy csinált, mint aki nem látja, pedig ott állt előtte. Kutatva, feszülten nézelődött és tanácstalan arccal markolta egyre szorosabban fegyverét készen rá, hogy levágjon bárkit, aki az egyre csak sűrűsödő ködből lép elő. A köd. Mostmár feltűnt Hennek is, hogy az ő látó tere is egyre szűkül és halványabban látja a lányt minden másodperccel.

– Nagare... – Tett felé egy lépést, hogy elkapja a vállát, kockáztatva ezzel, hogy megválik karjától, de hiába. Ahogy hozzáért volna, a kicsi alak szerte foszlott. – Nagare!

„Kerüld avizet, maradj ébren..." – az utolsó pár szó, ami átjutott a köd csapdáján, majd megszűnt minden. Csak a homály maradt és az üvöltő nagy csend.

o.O.o

Fűszálak cirógatták a fülét és az arcát. A lombkoronán átszűrődő napsütés ébresztette. A leveleket lágy szellő borzolta, amik hagyták, hogy a nyári nap fénye a szemébe tűzhessen, ezzel felverve őt a jól megérdemelt vasárnapi szunyókából. Kinyújtott karjait lefelé fordítva belemarkolt a fűszálak kuszaságába. Mosolyogva nyitogatta szemeit, hogy megszokják a kacérkodó sugarakat. A domboldalon, az öreg almafa alatt könyökölt fel, ahonnan tökéletesen rálátott a kis kerti tavukra, amiben testvérei pancsoltak. Bátyja Sei, nyakába vette virgonc, örökmozgó kishúgukat és Ichnek tartott valamilyen kiselőadást, aki végtelen türelemmel hallgatta őt. Otthon voltak. Szíve valamiért hevesebben vert, pedig ebben a képben semmi szokatlant nem talált. Egy tökéletes pihenőnap a nyár közepén.

– Hen! – kiáltott fel fivére, amint meglátta, hogy őket figyeli. – Mássz már le onnan és mulass velünk!

– Ich azt mondta, egy öreg asszony vagy! – csivitelte Maori, a családjuk legifjabb csibésze. Nagyon jól tudta, hogy nem szép dolog ilyesmit mondani, de épp olyan nagy szájjal és fékezhetetlen nyelvel áldotta meg az élet, mint Hent magát. Csintalan, kislányos mosolyába Hen majdnem belehalt. Végtelenül hiányzott neki ez a nevetés, ez a zsivaj. Az otthona, a családja hangjai. Csak az nem fért a fejébe, hogy miért. Hiszen itthon van.

– Nem, – szólt közbe barátja – nem azt mondtam, hogy egy öregasszony, hanem hogy olyan, mint egy vén satrafa.

– Köszönöm, Ichiro! – tápászkodott fel Hen. – Ez igazán kedves tőled, drága barátom. – A tó felé lépkedve ledobálta felesleges ruháit, hogy beugorva vízbe fojthassa cimboráját, amiért „ellene hangolja" a kicsit. – Taníts még ilyesmiket a kishúgomnak nyugodtan, amíg ki nem tekerem a nyakad! – Hamis bosszúságát elmosta egy váratlan érzelem. Mielőtt elrugaszkodott és bevetette magát a vízbe, megtorpant. Nem csupán félt beugrani a tóba. Rettegett. Gombóc gyűlt a torkában és kellemetlenül verejtékezni kezdett a rémülettől. A hőség, ami eddig a nyomában loholt és minduntalan csak fojtogatta, most egy csapásra vált jeges zuhannyá.

Nagyon szerette volna elhinni, hogy ez a valóság, mégis torznak látta a képet. Hiába vágyott rá mindennél jobban, hogy beugorjon és játszhasson testvéreivel, a bokáig érő víznél nem tudott tovább menni.

– Mi lesz már, Hen? – unszolta Ich kacagva. – Ne csak a szád járjon!

Még egy lépés a mélység felé és lábát már térdig nyelte el a sötét, iszapos víz.

– Maradj ébren... – Maori hangja eltorzult, és Hen felnézett rá – és kerüld a vizet!

A fiú úgy hátrált ki a vízből, mintha mérges kígyók laknák. Kishúga arca szürkévé vált és szinte élettelenné. Ez volt a pillanat, amikor Hen rájött, hogy mi hibádzik ezzel a képpel.

Ezt a tavat tavaly betemették. Már nincs meg. Mikor a kislány harmadik esztendejét taposta, belecsúszott a tóba és kis híján meg fulladt, míg ő a többi fiúval a mezőn dolgozott. Édesanyja pár szomszéddal elegyedett beszélgetésbe és éppen csak egy pillanatra vesztette szem elől az örökmozgó kislányt. A fulladozó gyermek hangját Ich hallotta meg és eszét vesztve rohant vissza megmenteni őt. Mire mind odaértek, már majdnem késő volt, de Ichnek sikerült kihúznia és elérnie, hogy felköhögje a belélegzett vizet. A vérfagyasztó momentum minden egyes idegőrlő másodpercére tisztán emlékezett. A földön ernyedten elterített kislány testére, Ichre, ahogy mellkasát pumpálja és levegőt fúj a száján át a tüdejébe. Ichiro az előtt még soha sem emelte fel a hangját senkivel szemben a családban, de aznap magából kikelve, csurom vizesen kiabált édesanyjukkal. „Neked kellet volna vigyáznod rá!" Hangját Hen még ma is élesen hallotta, ha eszébe jutott. Sohasem látta még őt annyira dühösnek és megkönnyebbültnek egyszerre. Tett egy lépést elhátrálva a víztől és mintha álmából lépne át a valóságba foszlott szerte az illúzió.

Ott állt a kis szigeten a mocsár közepén, de már nem kerítette be a köd. És egyedül állt ott.

– Nagare! – Körbe fordult és tekintetével távolabbra pillantott. Talán még is itt hagyta, míg ő az illúzióban rekedt. Talán...

Valami neki ütődött a lábának és odébb gurult, ahogy ide oda lépkedett. Letekintett és megkereste szemével mi az. Szíve meglódult ahogy megtalálta és felismerte. Mostmár komolyan elkezdett aggódni a lányért. Ich kardja hevert a sárban, mellette több lábnyommal, amitől jól elkülönült a sajátja és Nagare jóval kisebb csizmájának lenyomata. Ami egyenesen a vízbe vezetett.

– Ne! – „Kerüld a vizet" emlékezett a szavakra, amit éppen az nem fogadott meg ezek szerint, aki beleültette a fejébe.

A fiú végignézett a tükörsima víz felszínén, hátha meglátja előbukkanni vagy valamit, ami arra utal, hogy próbál feljönni a felszínre, de hiába. A víz nem mozdult. Hen elméjét megtöltötték a kérdések és nem hagyták a józan eszét szóhoz jutni. Milyen mély lehet a víz? Mennyi ideje tartott az álom? Mennyi ideje lehet lent? és ami a legfontosabb és leghátborzongatóbb: Mi tartja lent a lányt? Mi volt hozzá elég merész és erős, hogy lefegyverezze és lerántsa a víz alá?

Ez rengeteg kérdés és rettentő kilátások, de Hen sosem tartotta magát annak a fickónak, aki a végletekig gondolkodik és mérlegel. Egy remegő, apró buborék érintette lágyan és óvatosan a láp vizének varázsos és egyben rémítő felszínét. A tájon csend uralkodott, egy neszt sem ejtett semmi, a fiú mégis úgy ugrott el, mintha egy rajtágyú dördülne a füle mellett. Belegázolt a sötét vízbe és teljes mellkasával szántotta, fodrozta azt, majd lebukott és egy széles mozdulattal evezett lejjebb, oda, ahonnan a jelzés elindult.

A mocsár nem mélyült annyira, mint hitte és az iszapot is jócskán felkavarta, de még így is látta azt a valamit. Csápjai, mint ragacsos, sötét hínár tekeredtek rá a lány vékony, törékeny testére, olyan csapdába ejtve, amiből nem szabadulhat. De nem is küzdött. Ha küzdött is valaha, már nem tette, csak üres tekintetével bámult felfelé, a felszín felé, amit nem érhet el. Azok az aranyszínű szemek, amiket Hen úgy csodált, most homályos, szürke üveggolyó ként meredtek a semmibe. Résnyire nyílt szájából még egy utolsó, apró, szinte láthatatlan levegővel teli buborék szabadult ki és kaptatott a felszín felé mohón, mintha ő is az éltető oxigénre áhítozna. Nagare végtelenül szomorú, szoborszerű, arca mellett a vállába mélyedő tövis keltette fel Hen figyelmét. A lényhez tartozott, ami elkapta barátját és valószínűleg, még el nem vette, amit akar, nem is ereszti el.

Átkozott teremtmény! Hen olyan haragra gyúlt, ami túlszárnyalta még bénító félelmét is. Nagare a kulcsa mindennek, amit el akar érni: kiszabadítani Ichet, megkeresni a mágust aki elátkozta testvérét és elintézni, ezzel meggyógyítva bátyját. De ez a lény el akarja venni az életét, ezzel megpecsételve megannyi másikat. A lány karja alá akasztva sajátját, ellökte magukat a fenéktől, de a lény nem engedett. Ha lehet még inkább megszorította áldozatát. Még egy buborék és egy fájdalmas rándulás a szinte már halott arcon. Erőszakosan próbálta letépni a lány vékonyka testéről az undorító, nyálkás csápokat, amik lent tartották, csapdába ejtve. A tompa ujjai csak úgy lesiklottak a zöldes-fekete béklyóról, még csak fogás sem talált rajtuk. A kétségbeesés olyasmire sarkalta, amit egyébként nem akart megtenni, de nem igazán maradt választása. Szabad kezével megragadta a Nagare hátán büszkén fénylő markolatot és kirántotta hüvelyéből, majd amilyen gyorsan és erősen csak tudott lesújtott a tekergő szörnyetegre, majd ismét elrúgta magát, de ezúttal sikeresen. Pár lépés a part, de most mégis mérföldeknek tűnt számára. Fogalma sem volt, hogy kellően eltalálta-e a szörnyet, vagy hogy a nyomukba szegődött-e. Vaktában menekült az eszméletlen lánnyal, aki még csak levegőt sem méltóztatott venni.

Kivonszolta őt a partra és elengedte a fegyvert, ami kihúzta őket a csávából, majd aggódva nézte meg a mocsár azon szakaszát, ahonnan az imént másztak ki. A lény nem követte őket. Aggódva tette le Nagarét a sárba, de itt megállt a tudománya.

– Nagare – szólított meg és arcába tapadt, fekete hajszálait kisodorta onnan. – Kérlek, ne halj meg!

Fülét mozdulatlan mellkasára tapasztotta, amiben „jéghideg" szíve dobogott erőtlenül és egyre halkabban.

– Kérlek, kérlek nyisd ki a szemed! – Könyörgése süket fülekre talált. A lány, mint általában, most is semmibe vette.

Hent megrémítette a mozdulatlansága. Épp olyan volt, mint a kishúga azon a napon. A hasonlóság érzete elmosta korábbi gondolatait. Úgy omlottak semmivé, ahogy egy laza homokvár a dagály első, fodros hullámai nyomán. Bennrekedt a pillanatban, ami régen kísértette és a mostaniban. Többé már nem érdekelte más. Elfelejtett mindent, ami történt és mindent, amiben reménykedett. Ebben a másodpercben csak a lány élete érdekelte. Nem hagyhatja meghalni, miután sikerült kihúznia a vízből, a szörny orra elől. Ahogy ott feküdt, kisimult vonásokkal, hirtelen annyira nagyon fiatalnak és gyermekinek tűnt. Csupán pár évvel lehet idősebb Hennél. Fonatából kibomlott tincsei éppen úgy keretezték arcát, mint kishúgáét álmában. És bár vonásaik merőben különböztek, egy fontos hasonlóság volt közöttük. Hen összekulcsolta kezeit és felidézte azt a napot. Ich mozdulatait. Pumpál, fúj, pumpál, fúj... és közben imádkozik.

– Gyerünk... – Suttogása akaratán kívül szakadt ki belőle és nem hagyta abba a műveletet. – Lélegezz már!

Fogalma sem volt, hogy mit csinál vagy hogy jól csinálja-e. Majomként utánozta az emlékében élő mozdulatokat. Kezdte feladni, de mikor ötödjére vagy hatodjára érintette száját a Nagare hűvös, de mégis lágy ajkaihoz, megtört a jég. A lány testét görcs rántotta össze és a mocsár ocsmány vize távozott tüdejéből. Hen átkarolta vállát és segítette a felkönyökölésben, hogy hatékonyabban kitisztuljon belőle. Hosszú perceknek tűnt a fuldoklás szerű köhögése, majd visszaroskadt a földre. Száját tűzforró párafelhő hagyta el, ahogy kifújta első, nehézkesen megszerzett lélegzetét. A lány reszketett, mint egy nyárfa levél. Akárcsak Hen. Karjába furcsa zsibbadtság költözött és felbizsergett egészen a könyökéig. Ilyen intenzív idegességben már igen régen volt része.

Nagare reszketése pár percen belül fakó remegéssé csillapodott, majd abbamaradt. Résnyire nyitva kialvatlan szemeit, kissé meglepetten szólalt meg.

– Kölyök? Mit keresel itt? – Károgása inkább tűnt egy elhangolt vonós nyöszörgésének. – Ő hol van?

– Nem tudom kiről van szó – válaszolt csendesen Hen, kissé még kábán a diadaltól. Alig hitte el, hogy sikerült. – Valószínűleg álmodtál.

– Nem... Nem álmodtam. Ott voltunk a tónál és... – Látszott a lányon, hogy nem járta be az álomból ébredés minden lépcsőfokát. Hitte, hogy amit látott megtörtént, akárcsak Hen pár perccel ezelőtt. Ha a tó látványa nem hasított volna elevenébe, akkor most rajta is egy hasonló ocsmányság csámcsogna. – Nem, nem alhatok el! – Suta kézmozdulatokkal igyekezett menekülni fekvő pozíciójából, de visszaroskadt kétszer is. Hen látta, hogy felbosszantja ideiglenes ügyetlenségége, de hamar összeszedte magát és felült, majd felszikrázó szemekkel rázta le magáról a kábulat utolsó morzsáit is.

Mintha kicserélték volna, már nyoma sem maradt az esetlen sarat markoló kezeknek, sem a remegő lélegzetnek. A vadász felébredt. Visszatért minden baljós érzés. Sérül kezére támaszkodva felszisszent és lehúzta válláról a sebet rejtő kabátot.

– Ködsóvár – ejtette a szót, mint egy szitkot. Hen nem kérdezett. Maga is látta, mi az és hogyan csalja áldozatait egy békés, végső csókra. – Ezerszer keltem már itt át, de még sohasem...

Dühödt tekintetét a mocsár felkavart vize felé fordította és ekkor látta meg csupasz fegyverét, ami szavát szegte. 

– Szerintem még pihenned kellene. Megsebesültél... – kezdett bele a fiú, de Nagare a semmiből ripakodott rá.

– Mit műveltél? – tekintete megremegett a fegyver felett, de aztán kutató szemeit Hen felé fordította. – Mondtam, hogy ne nyúlj hozzá!

A fiú nem értette a felháborodást, ami nem is igazán tűnt annak. Nagare úgy pásztázta, mint aki ellopott valami. Végig mérte tetőtől talpig, miközben sérült vállát szorongatva közelebb araszolt hozzá.

– Nem igazán maradt választásom, az a valami elkapott és nem tudtalak másként kihúzni. – Hen nem tudta miért mentegetőzik, de Nagare egyszerre látszott dühösnek és valami másnak, ami éppen annyira tűnt idegennek tőle, mint amennyire illet hozzá.

– De szóltam, hogy ne érintsd meg! – Még egy hitetlen pillantást szentelt a földön heverő fegyvernek, de azonnal visszafordult Henhez.

– Sajnálom, de... – a lány szeme megállapodott. Ép keze meglendült és Hen már arra számított, hogy megüti.

Előre megfeszültek az izmai, ami ösztönös védekezés lehet, mert a lány környezetében már többször is tapasztalta magán ezt az önkéntelen reakciót egy-egy hirtelen mozdulatára. Ha ő maga nem is, de a teste legalább tanult a hibáiból. Felpillantott a lányra, aki a jobb karját kapta el ütés helyett és szembefordította vele meztelen tenyerét. Ahol a kardot érintette, a bőre élénkvörös árnyalatúvá vált és ez a jelenség a csuklójáig felkúszott. A seb körül a bőre hártyásan vált el és szürke lett. Kifakadt hólyagok és vöröslő, hús színű felület. Mintha valaki más végtagja lenne. Nem érezte. A feszültség és a halálfélelem elnyomott benne minden fizikai érzékelést és nem vette észre, hogy az érintés fájdalommal és komoly sárüléssel jár. Ahogy értetlenül bámulta megégetett kezét, egyre csak úgy tapasztalta, hogy utoléri a fájdalom és a világ forogni kezdett vele. Mint amikor magasról siklik le az ember, úgy vesztette el a kontrollt a teste felett.

– Ne! Kölyök! – hajolt fölé a lány és majdnem megérintette, de végül mégsem. – Szedd össze magad! Itt nem eshetsz össze!

– Nem estem össze... – szavai a sárból nem hangzottak túl meggyőzően. – Nem éreztem...

– A ködsóvár mérge. Hozzáértél, mielőtt használtad a Tűzmadarat, igaz? – Ez inkább egy állítás volt, mint kérdés.

– Én... Tűz-mi? – Gondolatai puha fonalként kuszálódtak össze, és úgy érezte, már sosem lesz képes kicsomózni őket.

Pár pillanat kiesett a jelenéből, mert lüktető tenyerébe nyilalló és kisugárzó fájdalom hasított. Fújtatva kiáltott fel kínjában, de akkor apró, tűzforró ujjak tapadtak a szájára és útitársa heves csitításba kezdett.

– Shhhh! – Amikor Hen rápillantott, a lány riadtan kapta el kezét. – Hallgass Kölyök, különben meghallanak! – fűzte hozzá magabiztosan, de a szemkontaktust kerülte.

Az összes izom megfeszült Hen nyakában, ahogy minden erejével azon igyekezett, hogy ne kiabáljon, míg Nagare befejezte rögtönzött elsősegélyét. Vadiúj ruháit vér és sár szennyezte, vállából sajátja szivárgott, mégis kerített egy hűsítő rongydarabot, amit a vergődő fiú kezére tekerhet.

– Ha kiértünk a mocsárból, kerítek rá valamit. A fájdalomra – fejezte be a kötözést és újra letolta válláról a kabátot. A vékony anyagú inget lesöpörte a sérülésről, felfedve ezzel csupasz bőrét és a szúrást is.

Ha Hen nem az agónia legrosszabb formájában dagonyázna, akkor kíváncsi tekintettel szemlélné, mit művel a másik. Így viszont csak elgyötört pillantásokra futotta a lány irányába, ahogy az egy megmaradt, rongyos darabot átkötött a saját sebén, ami azt alig fedte. Némi szentségelés közepette felhúzta lejjebb ügyeskedett ruháit, majd feltápászkodott. Testét sár borította, helyenként vérrel keveredve, de ezzel mit sem törődve felvette Ich kardját a földről. Nadrágjába törölte, majd hüvelyébe süllyesztette. Irányát ez után a másik földön hagyott fegyver felé vette, de előtte megtorpant. Mintha nem akarná felvenni. Egy pillanatig elidőzött felette, és Hen már azt hitte, hogy ott hagyja. Ez volt hát az oka, hogy a lánynak másik fegyver után kellett néznie. Nem tud vele küzdeni, hiszen ha megérinti...

Nagare lehajolt. A fiú minden feltételezése elillant, amikor rámarkolt a fegyverre és felemelte a sárból. Nem engedte el, nem menekült a fájdalom elől. Suhintott vele egyet, hogy megszabadítsa a rátapadt mocsoktól, majd egy tiszta mozdulattal a hátán hordozott tokjába rejtette. Tenyerén nem keletkezett égés, mint Hennek. Sértetlenül fordult vissza hozzá. Keze épp olyan makulátlanul sima maradt, mint előtte.

Érzelem mentes arccal lépett Henhez, és leereszkedett hozzá.

– Gyere! – emelte át vállán a fiú ép karját, majd megpróbálta megemelni. – Fel kell állnod! Már nincs messze.

Meglepően sok erő szorult egy ilyen kicsi testbe, hiszen Hennek igen kis erőfeszítésébe került ülő helyzetbe vergődnie magát a segítségével. Onnan pedig szinte azonnal talpra is állította.

– Milyen szószátyár lettél – próbált valami egészen másra gondolni Hen, mint a karjából lüktető kínokra. – Szép hangod van.

– Ezt a szöveget tartogasd a szajháknak. – Ez volt az a pillanat, amit Hen a kapcsolatuk fordulópontjának gondolt, ugyanis a lány elmosolyodott. Ezúttal őszintén.

– És a modorod is elsőosztályú – heccelte tovább Hen, de a lány nem felelt. – Csak nem előkelő családból származol?

Nem érkezett válasz. Nagare összepréselte ajkait és nem szólt többet. Azon rágódva, hogy rossz témát érintett, Hen inkább befogta. Elegendő erejét emésztette fel, hogy ne rogyjon meg és saját súlyát ne adja át a szédülésnek, ami sötét dögként kapkodott utána. A lány hiába támogatta derekasan, azt azért nem hitte, hogy ha összeesne, akkor is állva maradnának. A karja alatt lépkedő lány nem nézett rá, nem is szólt hozzá, Hen mégis úgy tapasztalta megnyugtatja a jelenléte. Megint ez a különös érzés, mint korábban is. Arra hasonlított leginkább, amikor az ember viharból érkezik egy meleg, szélárnyékos helyre. Biztonságba.

Nagare megfeszült a karja alatt, és állát felszegve fordított igen aprókat fején, de tovább haladtak. Hent meglepte, hogy valaki mástól is lát ilyen ismerős gesztusokat. Mindeközben, mintha meg sem érezné Hen súlyát, szaporázta lépteiket az egyre sűrűsödő fák közé. Tényleg nem volt már messze, csak a köd eltakart előlük mindent. Most, hogy a lány visszanyerte tájékozódási készségeit, megállíthatatlanul vesztek bele a biztonságot jelentő erdőségbe.

Semmi logikus magyarázat nem támasztotta alá az érzést Henben, hogy a kínzó lüktetés, tompa hullámokká fonnyadt karjában, a lány közvetlen közelében. Őt támogatva az eddigieknél jóval közelebb kellett haladnia és még átázott ruháin át sem tudta elrejteni teste különös vibrálását. Még korábban Hen feltételezte, hogy lázas lehet, de egyre inkább rá kellett jönnie, hogy ez egy kiváltképpen téves elgondolás. Nem tudta mi ez, de egyre biztosabban tudta, hogy nem betegség lappang a hátterében. Valami sokkal hatalmasabb és pusztítóbb.

Nem kellett sok hozzá, hogy Hen is megneszelje, mire figyel olyan intenzíven az őt támogató. Emberek hordája zsivajgott, méghozzá közelebb, mint elsőre hitte. Mikor meglátta a hatalmas kúria fehér idomait, az illúzió megtört és rájött, hogy elérkezett a pillanat. Mindeddig megcsalták érzékei és azt éreztették vele, hogy annyira álomszerű ez az egész, hogy minden a távoli jövőbe veszik. De most kinyílt a szeme és mintha eddigi életéhez képest, mindennél élesebben érzékelné a valóságot. Csak bámulta azt a hatalmas udvart, tele jól megtermett emberekkel, fegyverekkel és pár holttesttel. Alattuk vér áztatta a gondosan nyírt gyepet és Hen nem tudta levenni róluk a tekintetét.

– A kutyafiú nincs köztük – suttogta Nagare, mikor észrevette, mire mered ilyen ábrázattal. – Érzem a vérének a szagát, de nincs a holttestek között.

A kúria mögötti részen nem őrködtek, ezért gondosan megkerülve a nyüzsgést ott kerestek valami rejteket nyújtó zöldet.

– Jól van – bújt ki karja alól Nagare és gondosan ügyelve, hogy ne érintsen csupasz bőrfelületet, leültette Hent egy fa tövébe. – Maradj itt! Én kihozom a kutyafiút.

– Kizárt, hogy egyedül menj! – pillantott arra a sok marconának tűnő férfira Hen, majd végignézett a lány ösztövér alkatán.

– Milyen, igazad van! – férkőzött egy feles mosoly a lány szavai közé. – Hetvenöt kiló holtsúly, kifejezetten jól jönne.

– Holtsúly? Én? – viszonozta Hen a mosolyt. – Hadd emlékeztesselek, hogy ki rángatta ki a kicsit sem lélegző hulládat a mocsárból – mutatott önmagára önelégülten a fiú, de azért a szíve mélyén fájt neki a megnevezés.

– Bíznod kell bennem! – fordult komolyra Nagare hangja és a mosoly emléke is elmenekült a vonásaiból. – Akkor jöhetsz velem, ha majd nem kerüli el a figyelmedet, hogy lefegyvereztelek. – Hen tőrét a lába előtt állította bele a földbe és a meglepetéstől a fiúnak elállt a szava.

– Ezt meg mikor...? – pillantott fel, de a lánynak már csak hűlt helyét találta.

Kihúzta a fegyvert a földből és megtörölte pengéjét nyirkos nadrágjában, majd helyére süllyesztette. Csendesen várakozott. És bízott. Két percig. Az ellenség táborában nyüzsgés támadt és Hen nem állhatta meg, hogy ki ne kémleljen a rejteke mögül. A kis cserje ágait széthúzva próbált láthatatlan maradni és közben minél többet látni. Fehér márványoszlopok és tűzpiros tetőcserép. És még azt hitte, hogy ő és a családja jómódban élnek. A szépen vágott, apró levelű bokrok, most összekaszabolva csúfoskodtak az úri lakhely felé kikövezett ösvényen. Mintha, a banditák szeme nem viselné el a szép dolgokat és szándékosan tennének kárt mindenben, ami valaki másnak a tökéletesség kósza érzését ülteti a szívébe.

Messziről hallatszott egy ismerős hang, de az irányát beazonosítani Hen nem tudta. Egy pillanatig fordította el tekintetét, majd figyelmét újabb rendzavarás ragadta meg.

– Főnök! – harsant egy fiatal legény hangja. – A blöki szökni próbált!

Az események nem várt irányt vettek, amikor Hen megpillantotta barátját. Háta mögé tekert kezekkel vezették elő. A bejelentőn kívül még kettő kísérte. Lökdösték és taszították. A vak is láthatta, hogy élvezetből kegyetlenkednek a megkötözött, fegyvertelen alannyal. Általában hófehér inge most cafatokban tapadt sebes, vérző karjára, de dacos büszkeségéből nem adott alább. Megverték, megkötözték, de szemeiben még így is mindent tudó komiszság villant fogva tartóira. Ez az a tekintet, amit mindig rejteget. Mintha, mindig készülne valamire.

– Hozzátok csak ide, majd én tanítok neki egy kis jó modort. – A főnöknek nevezett sebhelyes tag ocsmány mosolyát Hen nem láthatta, de kiolvasta barátja arckifejezéséből.

A fickónak nem tetszett az a tekintet és lekevert neki egy jókorát, amitől Ich elesett. Feje a földhöz koccant, amit nézni is fájdalmas volt, de Nagare megígérte, hogy megmenti. Hosszúkás szemfogain vér csillant és újra az a mosoly ült ki a képére. Hen bízni akart, de nem hitte, hogy ez ilyen nehéz lesz.

– Úgy látom még nem világos a helyzeted – hajolt közelebb a nagydarab és Ich felé nyúlt, nagy lapát kezével. Hen nem tudta, mit akart. Talán megragadni a fiú gallérját, hogy felsőbbrendűségét érzékeltesse, vagy a hajába markolni és fejét a földhöz csapni megint, ez sosem derült ki.

Ich sosem hátrál meg. Nem adta meg magát és nem könyörgött az életéért. Úgy kapott a fickó kezéhez, ahogy kivénhedt kutyák szoktak, ha nem bíznak valakiben. Hen ezt a pillanatot választotta arra, hogy megiramodjon. A főnök elkapta Ich karját és felfelé rántotta, miközben térdhajlatára rúgott. A gyomorforgató reccsenést egy hátborzongatóan fájdalmas üvöltés kísérte. Barátja visszarogyott a földre és görnyedten zihálva vergődött, de hiába. Kezeit hátrakötötték, nem tehetett semmit. Hen bízott Nagaréban, de úgy tűnt ő kámforrá vált. Nem várhat rá, míg bekövetkezik a legrosszabb végkifejlet. Közbe kellett lépnie.