A gyűrűk már évszázadok óta komoly jelentéssel rendelkeztek. A birtoklás erőteljes szimbólumaként maradtak fent a köztudatban. Épp úgy használták érdekházasságoknál, mint ahogy a királyok is hordanak ékes, címerekkel ellátott pecsétgyűrűket. Egyre többen tartották elavult, barbár szokásnak, de az apró ékszerrel történő eljegyzés szokása mégis megmaradt a régi vágású embereknél. Az újabb gondolkodású népek ezzel szemben már medállal kötötték össze életüket. A díszes tűzzománc nyakbavalók épp oly nagy gonddal készültek, mint a jegygyűrűk, mégis egészen más jelentéssel bírtak. A szív fölött helyezkedtek el az igaz szerelem jegyében, amit a jól méretezett ezüstláncokkal érhettek el a házasodni készülők. Hito fejében is megfordult a gondolat, hogy egy medállal tesz eleget Nanao kérésének, de belegondolva mégis maradt a gyűrűnél. Nem csak azért, mert az apját kifejezetten a régi kor emberének tartotta, hanem mert így érezte helyesnek. Csak remélhette, hogy kedvese nem veszi majd rossz néven, hogy a régi hagyományok előtt hajt fejet és egy letűnt kor módszerével váltanak jegyességet.

Jelképek és tradíciók. Hito ismerte mind. Azonban most a birtoklás egy egészen új szintre lépet számára. Csapdába ejteni valakinek az elméjét, egy jóbarát elméjét, megbocsájthatatlan bűn. Elhomályosítani az otthonhoz fűző kedves emlékeit és engedelmességre kényszeríteni ezáltal gyomorforgató cselekedet. A fiú szívében szenvedélyes láng gyúlt és a harag táplálta. A Nagare vértjében talált kicsiny gyűrű létezése szembe ment mindennel, amit az emberek jóságáról hitt: hogy lakozik fény mindenhol. Hiszen még csak kislány volt. Két érzés viaskodott benne. Büszke volt barátjára, hogy nem adta magát könnyen. Erre a gyűrű létezése a bizonyíték. Mindig tudta róla, hogy akaratos, de hogy valakinek ilyen mocskos, sötét dolgokhoz kelljen folyamodnia, hogy a lány fejét rabigába kényszerítse, az magában megért egy misét. Másrészt pedig végtelenül elszomorította, ha eszébe jutott mit kellett kiállnia egy olyan apró lánynak, mint amilyen Nagare volt.

Bár a gyűrű kiléte és használati módja részéről még csak erőteljes feltételezés mindaddig míg nem talál rajta valamiféle írást, a gyanúját mégis igen megalapozottnak érezte a többi tényező ismeretében.

– Mesélj nekem – suttogta magában, miközben az ujjai között forgatta talált holmit és átnézett a közepén.

Vizsgálta közelről, nagyító alatt, erősebb és gyengébb fénynél is, de hiába. Egy árva rovátka sem ékítette, ami a bűvölésre utalna. E művelethez ugyanis a törpök archaikus nyelvén kell szólni és rímet alkotni azon. A kovácsok ősi mestersége mögött hosszú évek tanulmányai állnak és szinte lehetetlen elsajátítani egy olyan közember számára, aki egy parasztföldön tengette napjait vagy az ország útjait járva fosztogatott egész életében. Az öreg királyként emlegetett Hiroyoshi Zaburo, aki a jelenlegi király nagyapjának a nagyapja volt, bevezette ugyan az írni olvasni tanulás kötelezettségét a gyermekek számára, de a lakosság igen jelentős hányada még így sem jutott a készség birtokába. Írni olykor még a saját anyanyelvükön sem tudtak, nemhogy a már teljesen kihalt vagy eltűnt törpök legendákból szóló, dallamos szépséggel megkreált, mágiával átitatott szavain. Ennek értelmében, kizártnak tartotta, hogy azok a fajankók készítették vagy eszelték ki azt a borzalmat, amit a kezében tartott. De akkor ki? És miért?

Az apró tárgy furcsa tapintású anyaga kétségeket ébresztett a fiúban, akinek már rengetegféle keverék és tiszta, ritka fém is megfordult a műhelyében. Ez mégis különbözött mindtől. Kicsi és könnyű, érintésre kísértetiesen hasonlított az ő általa bányászott és értékesített „Égi" alapanyagra. A gond ezzel csak annyi, hogy azt aligha lehet keverni bármivel is. Már megpróbálta számtalanszor, számtalan fémmel, de hiába. Az „Égi" megőrizte tisztaságát és kilökte magából a többit. Csakis a makulátlan eredetivel lehetett kezdeni valamit, de az meg is hálálta. Mindig túlélte valódi gazdáit és generációkon átívelve szolgálta a családot. Hito maga is ismert olyan idős házaspárt, akiknek még a nagyapja vagy az ő apja készítette eszközét és még mindig tökéletes állapotában gyarapította otthonuk gazdagságát. Egyszer sem kellett élezni vagy akármilyen formában karbantartani. De gyűrűt... ilyen anyagból? Ha igaz, amit gondol, ez nem csak egy trófea vagy egy ékszer, hanem valódi hatalommal, mágiával felruházott kényszerítő eszköz. Ha tiszta fémből lenne, nagyobb hatalommal bírna, de így csak tompán pislákolt benne az erő, ami mégis elég volt, hogy Nagarét fogva tartsa ennyi éven keresztül. Miért szabadult ki? Mi váltotta ki a változást? Mi idézte elő a lány „ébredését", ami mészárlásba torkollott? Túl sok kérdés ez egyetlen apró fémdarabra.

Az asztalra dobva figyelte, ahogy megpendül és pörögve állapodik meg. Lefeküdt szépen, ahogy egy gyűrűnek illik, ha eldobják, de mégis idegen érzést keltett a látványa. Tudta jól, hogy valami nem klappol vele és ez kifejezetten nyugtalanította. Koncentrációját félretolta egy pillanatra, majd elmerengett a korábban lefolytatott beszélgetésen. Még mindig fájt neki, az a sok faktum, amit Nagare a fejéhez vágott mérgében. Kimerülten sóhajtva dörzsölte meg kialvatlan szemeit, majd mikor kinyitotta őket, kis híján halálra rémült. A műhely ajtaja szélesre tárva árasztotta be a délutáni fakó fényt és egy alak állt, sötétbe burkolózva a küszöbön. Hito ösztönösen ugrott fel az asztala mögül, ami csikorogva mozdult el helyéről. Nem tudja miért, de a gyűrűért kapott és reflex szerűen zsebre vágta.

– Ne rémülj halálra, pajtás! – Ahogy látása kitisztult és a hirtelen jött világosságot megszokták szemei, felfogta, hogy ki áll az ajtóban. Sen volt az egy széles, ravasz mosollyal a képén és belépett. – Csak én vagyok, nyugi!

Hito szíve még mindig őrült ritmust diktált, mikor tudatosult benne, hogy mi is rémítette meg. Mögé még sohasem lopakodott be így senki. Nem azért, mert nem akartak, hanem mert nem tudtak. Gyermekkori bújócskák és Nanao meglepetés „támadási" még sok évvel ezelőtt. Éles hallása és szaglása vértként védte őt az orvtámadásoktól, és kifejezetten érzékeny volt az emberek által kibocsájtott energiákra is. Ezt az intenzív érzést csakis a sajátjuknak tartotta. Egy készség, ami csak a mágusokat segíti ebben az átalakult világban. Igaz, hogy vannak tehetségesebbek és érzékenyebbek is ezekre az energiákra, mint ő, de Nagare is érzékelte valamilyen szinten az élőlényeg jelenlétét. Valami, amivel mindenki rendelkezik, de nem mindenki érzi. Az élet pislákoló lángja, egy leheletnyi mágia mindenkiben, minden emberben jelen van és néhány állatban is. De csak a mágusok képesek irányítani és formázni. A fiú néha elgondolkodott rajta, hogy vajon élnek- e még olyanok, mint ők ketten. Ha igen, miként élik meg a mágiájukat? Mit tudnak? Miben különböznek?

Megfeszült testtartással próbálta eldönteni, hogy hova is tegye ezt az iménti incidenst, de nem jutott dűlőre. Talán csak belefeledkezett a kutatásba, vagy a fáradtság miatt nem érezte meg Sen közeledtét. Kalapáló szívét lecsillapítva bámulta a fiút, aki már rég nem törődött sem vele, sem az infarktusával, amit előidézett. Mintha csak egy múzeumban lenne, úgy sétált körbe a műhelyében és szemlélt meg kíváncsian minden kezébe akadó szerszámot vagy csecsebecsét.

– Hú, ez pont olyan, mint Nagare kardja! – libbent közel gyermek módjára lelkendezve a sarokba támasztott Tűzmadárhoz. – Soha sem engedi, hogy kézbe vegyem – nyúlt a kard után.

– Ne! – Hito megtalálva a hangját próbálta megakadályozni, de elkésett. Sen teljes tenyérrel ráfogott a fegyver markolatára.

Viszont nem tartotta sokáig. Amilyen gyorsan megfogta, azzal a lendülettel el is engedte. Sziszegve tántorodott hátra a fegyver szeszélyes elutasításától, ami egy izzásig hevített fémdarabéval ért fel. Legalább is Hito ezt gondolta a fiú reakciójából leszűrve, hiszen őt még soha sem égette meg. Ahogy igazából semmi sem. A szenvedő fiút látva azonnal félretette ellenszenvét és szinte bele sem gondolt, úgy sietett segítségére. Sen falfehér ábrázattal vizslatta szinte azonnal felhólyagosodó tenyerét és másik kezével úgy szorongatta sérült tagját, mintha ez segítene elűzni a kínt.

– Hadd nézzem! – Odaérve Hito azonnal átvette az irányítást és határozottan fogta meg a másik csuklóját, hogy stabilan tartsa.

– Ne... – nyöszörögte Sen, de szemmel láthatóan csillagokat látott a fájdalomtól. – Hagyd...

– Ugyan, ne butáskodj már! – csúsztatta saját tenyerét a megégett fölé és hozzá nem érve, de elég közel hozzá, belefogott a műveletbe.

Pontosan tudta, hogy mi a folyamata egy égési seb gyógyulásának és ez a kulcs, ha a mágiát gyógyításra használja az ember. Ha nagyjából ismeri a menetét, akkor átadhatja a szükséges energiát, mágia formájában, hogy a procedúrát felgyorsítsa. Tulajdonképpen a test gyógyítja meg magát, csak sokkal gyorsabban, mint egyébként. Egy ilyen mértékű égésnek akár hét vagy nyolc hetet is igénybe vehet a gyógyulási ideje, így viszont megközelítőleg csak tíz perc.

A műveletbe belefeledkezve, Hito észre sem vette mikor kerültek a földre. A másik fiú fújtatva, az ájulás határán küszködött és mindent nézett, miközben semmit. Látszott, hogy próbál nem az égésre és a tenyerét beborító sárgás hólyagokra figyelni. Fejét hátra támasztotta egy polcos szekrénynek, amin Hito a kisebb- nagyobb vésőit tartotta. Mikor nekikoccantotta, meg megrezdültek tartójukban ritmust adva Hito visszaszámlálásának.

– Így. – Leeresztette Sen kezét és megtörölte homlokát. Olyan régen használta már ilyen aktívan a mágiát, hogy homlokán pár gyöngyöző izzadság csepp jelent meg. – Még pár napig fájhat, de mostmár rendben lesz.

Barátságosan rámosolygott a fiúra, aki kezdte összeszedni magát és ráeszmélni, hogy már nem érzi azt a fájdalmat, mint pár perccel ezelőtt. Bár a teste javarészt meggyógyult, az agyának még kellett egy kis idő, mire feldolgozta és hajlandó volt elfelejteni a kínt, amit éreznie kellene.

– Ezt hogy csináltad? – pillantott értetlenül a felálló Hitora a másik.

– Gyógyító mágia – felelte a fiú jókedvűen. – Nem hallottál még róla?

– Nem. – Újra tenyerére pillantott, láthatóan még mindig nem teljesen dolgozta fel a történteket. – Miért égetett meg? Nagare kardja is ilyesmit csinál?

– Mert nem te vagy a gazdája. – Hito könnyedén fogott rá becses fegyverére és előhúzta tokjából a nemes, vöröses fénnyel vibráló pengét. Teste régi ismerősként üdvözölte azt az érzést, mikor a mágia borzongatva járja át minden porcikáját. – Nagare kardja valószínűleg élő jégfigurát csinálna belőled egy pillanat alatt. Mivel ő erősebb nálam, azt nehezebb helyrehozni. Halott embereket nem lehet gyógyítani. Vagyis nem egyszerűen... – Leharapta a mondat végét, mert rájött, hogy csak fecseg. Amiről beszél az tiltott, fekete mágia, és bár létezik, használni szigorúan tilos és életveszélyes is arra nézve, aki megpróbálja. A siker pedig egyáltalán nem bizonyos.

– Akkor azért nem engedte – ábrándozott Sen és feltápászkodott, miközben Hito sebesen süllyesztette vissza kardját bőr tokjába és támasztotta vissza eredeti helyére.

– Csak vigyáz rád a maga módján – mosolyodott el a fiú. Bár még mindig nem értette miért.

Volt egy olyan érzése, hogy mindketten tudják, hogy a szóban forgó személy nem egy egyszerű eset, de ettől eltekintve jólelkű és gondoskodó. A maga módján.

– Apropó, Nagare – mutatott rá Hito tétován. Nem igazán akart róla beszélni Sennel, de egy kérdésbe talán nem hal bele. – Vissza ért már? Beszélni szeretnék vele.

– Még nem. – Volt valami a másik fiú tekintetében, ami kifejezetten frusztrálta Hitot. – És a menyasszonyod is vele van. – Bingó. Ha nyugtalanító tényeket szeretnél, fordulj bizalommal Senhez. – Nemrégen itt járt és téged keresett, de úgy tűnik mégsem hozzád jött. Pedig mondtam neki, hogy itt vagy, a műhelyedben.

– Hát akkor? – Pontosan tudta a választ és ez a félelem egy eddig ismeretlen formáját generálta a fiúban.

Nanao miért jött vissza? Miért ment fel a hegyre? Egyedül? Mit akar Nagarétól? És Nagare mit fog tenni vagy mondani, ha kettesben maradnak? Az ezernyi kétség és gondolat egyként öltött alakot:

Meg kell keresnie őket és elejét vennie a katasztrófának.

Lendületesen robogott ki műhelyéből és hagyta magára a sejtelmes fiút, remélve, hogy nem nyírja ki magát semmivel kutakodás közben, amíg távol van. A ház bejáratától nem messze, amerre már csak igen ritkán jár ember, felfedezte a lányok nyomait. Tisztán kivehető, hogy nem egyszerre mentek fel és az is, hogy melyik kié. Nagare egyszerű lovaglócsizmája taposta előbb a fehér havat, a szirti kilátó felé vezető ösvényen, majd a másik, elegánsabb, hegyesebb orral követte, jó pár óra elteltével.

Aggodalma csak fokozódott és egyre nyomasztóbb ötletekkel rukkolt elő lehetséges végkimenetelek szempontjából. Hito felfelé tekintett, ahova a nyomok vezettek. Csak remélhette, hogy a lányok nem estek egymás torkának, mert annak csak egy végeredménye valószínű. Bár legbelül tudta, hogy Nagarénak több esze van annál, hogy bántsa Nanaot, de azért egy halovány félsz is helyet kapott elméjében, mert ha fizikailag nem is sebzi meg, a nyelve akkor is borotvaéles és ahogy a mágiát vagy a fegyvereket sem, azt sem fél használni, ha érdeke úgy kívánja.

Körülbelül fél órányi erőltetett hegymenet után Hito már hallotta őket, de meglepetésére semmi feszültség nem volt közöttük. Éppen ellenkezőleg. Megállt a hegy lemezes köveiből kialakult természetes lépcsőn a szirt pereme alatt, hogy jól hallja őket, de ők ne vegyék észre. Nagare vidáman és kedvesen mesélt valami történetet kettejükről gyermekkorukból. Szerepelt benne a bátyja, ő és egy patak, ami a sodrásával hatalmas bajba keverte őket. Késő este értek haza azon a napon és nem kis fenyítésben részesültek mindannyian a kimaradásért.  Nagare csodás kalandokat ígérő mesélési stílusával és a az emlék szeretetével átitatott hangja úgy csordogált le a szirtről, ahogy a harmat mászik ráérősen az ablaka üvegén reggelente. A lányok csilingelő nevetését messzire vitte a tavaszi szellő és varázslatos dallamot font belőle, hogy elrepíthesse a dombokon és a magas hegyvonulatokon is túl. Hito lelkében szelíd, de becses érzés növekedett, ahogy viszont hallotta ezt a rég elfeledett kis kalandjukat, de az érzésre árnyékként vetült a bűntudata, hogy nem hitt barátja pallérozott jó modorában és egyből a legrosszabbat feltételezte róla. Azonban minden aggodalma ellenére Nanao érdeklődve hallgatta és olykor fel- felkuncogott amikor a másik eltúlzott jeleneteket illesztett a történethez, hogy érdekesebbé tegye azt. Egyszerre bús és felüdítő emlékeket ébresztett ez Hito számára, hiszen akkor, mikor ez történt borzasztóan félt, hogy mit kap ezért otthon, míg a testvérek jót mulattak rajta, annak ellenére, hogy őket sokkal szigorúbban fogták és valószínűleg a büntetés is jelentősen meghaladta az övét. De akkoriban még minden rendben ment. Együtt töltötték a napjaikat és együtt reszkettek a gyerekekre mérhető legnagyobb büntetéstől. Pálca és szobafogság. Unalmas egy hónap volt, ameddig nem látták egymást és Hito még most is érezte a vágyat, hogy bármiféle büntetés ellenében újra velük tartson a „kalandokban" és hagyja, hogy bajba sodorják.

Emlékeiből felocsúdva arra lett figyelmes, hogy szája mosolyra húzódik és hogy a lányok elhallgattak. Beszélgetésük folyamatosságát a szirtre telepedő csend vette át és szinte vágott, mint a hegyi levegőre jellemző csípős hideg szél.

Csupán a reflexeinek köszönheti és a szerencsének, hogy időben feleszmélt a múltba merengésből, hogy nem találta tarkón egy gondosan gyúrt hógolyó. Kétségkívül Nagare munkája – vagy teremtménye –, de nem keményítette gránit szilárdságúra az erejével, a biztonság kedvéért, ha mégis eltalálná. Milyen figyelmes. Legalább már nem haragszik.

– Minden szót jól hallasz? Kukkoló. – Saját dőreségén mulatva fordult a lányok felé. Beképzelt gondolat volt abban a hitben ringatnia magát, hogy csak őt segíti a fejlettebb hallás. Mi tagadás nem egyszerű hozzászokni, hogy Nagare visszatért, és épp oly élesek az érzékei, mint az övéi. Ha nem élesebbek.

A gyermekkor szabályaira alapozva, ha a fejedet vagy a szívedet éri találat, akkor azonnal kiesel a játékból. Mintha a lágy gombóccá gyúrt hó valódi sérüléseket okozna. De ez szerencsére nem következett be, mivel Hito egy gyors pördüléssel kapta el a felé hajított kásás gömböt.

Feltekintve élete legszebb látványa tárult elé. A korláton áthajolva mindkét hölgy lemosolygott rá. Nagare játékosan pillantott felé, amitől elkapta a régi érzés: a felhívás egy jó kis hócsatára. Nanao viszont vidáman, szeretettel a szemében várta a következő lépését.

– Kikérem magamnak, én nem... „kukkoltam" senkit – hajította vissza Nagare ajándékát. Vagyis csak akarta, de az olyan mértékben megolvadt a kezében, még kesztyűn keresztül is, hogy csak a táv feléig repült el a latyakos darab. – Csak meg akartam hallgatni, hogy miket hordasz össze rólam a menyasszonyomnak.

– Ne aggódj, most jön az a rész amikor pucéran rohantál végig a vár folyosóin, mert...

– Ilyen nem is történt! – vágott a szavába és Nanaora nézett. Látta a lányon, hogy remekül szórakozik. Szemei ragyogtak a boldogságtól. – Ne hidd el egy szavát se! – súgta neki, mikor elég közel ért.

– Még azt sem, hogy neki kellett megvédenie a nagyobb gyerekektől, mert olyan mimóza voltál? – Nanao beszállt a játékba és együtt nevettek Nagaréval.

– Csak volt? – kacsintott a másik.

– Szóval összefogtatok ellenem?– tettetett sértődöttséget a fiú és lassan, kimérten, szemét le sem véve róluk eltávolodott. – Jól van lányok. – Szavai hűvösek maradtak, de mosolyát alig tudta leplezni. – Legyen hát háború! – Oldalra ugrott  és megsorozta őket pár sietősen felkapott hógolyóval.

Ahogy várta, Nagare könnyedén tért ki előlük, mint aki előre látja minden mozdulatát. Jegyese viszont határozottan a könnyű célpontok táborát gyarapította, de Hitonak nem volt szíve ilyen gyorsan kiejteni és az sem biztos, hogy ismeri a szabályokat. Lazára vette hát a figurát és úszott az árral. Néha hagyta magát eltalálni, ha a gömböt Nanao dobta felé, ha viszont Nagare, akkor nem is maradt választása. A lány trükkösen ügyesnek bizonyult és fürgeségével egyikük sem vehette fel a versenyt. Még így sem, hogy szemmel láthatóan visszafogta magát és nem vette komolyan, mint korábban a rablókkal a városban. Támadásait az ő szintjükig mérsékelte vissza, de még így is sütött róla, hogy akár félálomban is képes lenne végezni velük. A reflexei és mozdulatai élesek és kimértek voltak, túl pontosak egy átlagos, gyermeteg játékba. De nevetett. Őszinte, vidám mosoly ült arcára, amit biztosan nem színlelt. Élvezte a közös mókát az olvadozó hóban a szirti kilátó lélegzet elállító látványával és a lustán alábukó nap összképével.

A következő hógolyó váratlanul érte Hitot és el is találta a vállán. A fiú annyira belefeledkezett Nagare mosolyába, hogy észre sem vette a másik támadását, és bár Nanao nem bizonyult olyan pontos célzónak, azért megérte a pénzét. Előrehajolva kacagva gyúrta a következőt, míg Hito gyorsított a tempón és megtévesztésből őt vette célba, majd kikerülve Nagare halálos fejlövését, ő is dobott egy igen jól sikerült hógömböt a lányok felé, régi barátját célozva. Valahogy nem érezte helyesnek komolyan meghajigálni a menyasszonyát, még játékból sem. Valahogy nem tűnt oly természetesnek, mint Nagarét elkapni, kigáncsolni és jól meghempergetni a hideg hóban. És bár a lány nem viselt többet annál a mintás ingnél és a lovagló felszerelésnél, amit korábban is hordott, egyáltalán nem úgy látszott, mint aki fázik. Az ing vékony anyagát inkább lehet nyáron látni a divatot kedvelő hölgyeken. Befont haja fekete kígyóként tekergett körülötte, ahogy Hito megpróbálta minél inkább megfürdetni a fuldokolva nevető lányt.

– Most visszakapod, kisasszony, amit velem tettetek az álnok testvéreddel! – utalt vissza a jó pár évvel ezelőtti hócsatákra, ahol általában mindig ő maradt alul a többiekkel szemben, hiszen ők mindig ketten voltak ellene.

Szíve nagyot dobbant, amikor Nanao hátúról a nyakába vetette magát és átkarolva próbálta ledönteni a lábáról. Zavarba jött ettől a közvetlenségtől és bár játszottak mindhárman, nem tudott elvonatkoztatni jegyese illatától, a haja selymes, lágy hullámaitól, amik lehet megkeserítették a mindennapi készülődéseket, de Hitoban az imádott napfelkelték vörösét idézte. Beleszeretett a göndörkés csigákba ugró fenséges hajkoronába és akárhányszor meglátta, csak az jutott eszébe: Bele akar túrni. Érezni akarja az ujjai között a selymes érintését, az illatát. Örökre. Ahogy előrébb bukott, a lány is követte és a haja is, ami megcsiklandozta a fülét, az arcát és pillanatnyi kimaradást okozott a szíve ritmusos verdesésében.

– Fogd erősen! – kiáltott Nagare és a földről felpattanva gáncsolta el, majd billentette ki szilárd pozíciójából.

Megadta szerelmének az esélyt, hogy leterítse őt, aki szenvtelenül ki is használta. Nem törődött vele, hogy magát megüti-e, vagy sem, csak a játék járt a fejében. Hito viszont vigyázott rá és úgy helyezkedett, hogy ő kerüljön alulra mindenképpen.

– Megvagy! – viháncolta Nanao győzedelmesen, majd huncut vigyorral átvetette lábát felette és mint egy lóra, ráüld a fiú derekára. – Elkaptalak! – De mennyire, hogy el. Szemei szikrát vetettek a hóról felszökkenő fénnyel és úgy ragyogott a tekintete, mint a makulátlan telihold a tintafekete égbolton. Zöld színű ruhája, amit a szeméhez választhatott, lepelként terült szét Hito törzsén, de nem csak ez tartotta lent. A lány testhelyzete és közelsége akaratlanul is gondolatokat ébresztett Hito szelíd, békés elméjében, amiket már nem tudott elrejteni.

Az esés következtében haja kibontakozott a bőrdarab fogásából és félig meddig takarta arcát, de biztosra vette, hogy nem eléggé. Érezte, ahogy a pír forrósága egyre feljebb kúszik és elveszi a maradék józan eszét is. Beszűkült világban most csak két ember létezett. Talán Nagare mondott valamit, de már olyan távoli helyről szólt Hito számára. Csak a vöröset látta, csak a szerelmét. Nanao lehajolt hozzá és megcsókolta fekvő vőlegényét. Igaz, hogy korábban ő kezdeményezte a gesztust, most mégis elakadt a lélegzete. Ez olyan váratlan és közvetlen. Talán ez a normális. Átadta magát az érzésnek és ki akarta élvezni a pillanat lassú mocorgását, de Nanao kegyetlen ember. Még mielőtt igazán felfoghatta vagy kiélvezhette volna, elszakította száját az övétől. Felnéztek és Nagare ravasz tekintetével találták szembe magukat.

– Ne már, srácok – nevetett – ez itt egy háború!

Kaptak mindketten egy- egy hógolyót, és azzal tovább is szökkent, mire felkeltek és követték az ösvényen be a közeli erdőbe. Hito igyekezett lemaradni tőlük és lehiggadni, mert kezdte kényelmetlenül érezni magát. Ahogyan ő megérzi más emberek hangulatának változását, szinte biztosra vette, hogy Nagare, mint egy mentőövként dobta azokat a hógolyókat és zökkentette ki őket az előbbi pillanat börtönéből. Vagy legalább is őt.

A fák között már érdekesebb lett a játék. Nagarét igen nehéz volt fülön csípni, hiszen fürgesége párját ritkította. Könnyed ruganyossággal siklott egyik fától a másikig miközben sorozta őket a maga gyártotta kis hógolyókkal.

– Amit csinálsz, az csalás! – súgta oda Hito közelebb manőverezve hozzá, hiszen le sem kellett hajolnia a következő adag hóért. – Játssz tisztességesen!

– Nem tudja? – pillantott Nagare lopva a másik lányra, aki serényen gyúrta saját lövedékeit és épp nem figyelt rájuk.

– Persze, hogy nem. Mit gondoltál?

A lány csak egy megvető, értetlen pillantással felelt, és eloldalgott. Úgy tűnt, a játéknak vége. Nagare ki nem mondott szavait Hito nagyon jól értette. A pillantásából olvasott, mint akkor régen, de most másról árulkodott. „Feleségül veszed és még csak azt sem tudja ki vagy." – hallotta fejében barátja szavait.

– Én nem szégyellem, aki vagyok – morogta válla fölött még végszóként, a szirt felé véve az irányt.

Határozott léptei Nanaonak is feltűntek, aki abba hagyta a gömbök gyártását, ahogy elhaladt mellette. Úgy tűnt mondani akar valamit, de akkor Nagare megtorpant. Fejét feszülten fordította az erdő sűrűbb része felé és csak figyelt. Hall valamit, az már biztos. Hito megpróbálta előhívni a benne rejlő farkast, hogy ő is megérezze mi folyik itt, de hiába. Oly sokáig mellőzte és nyomta el ösztöneit, hogy azok most sértett gyermekként hagyták figyelmen kívül a szólongatást. Nagaréval ellentétben ő nem érzett semmit, de tudta, hogy ha barátja ilyen arcot vág, az nem vicc. Pupillái kitágultak, kényszerűen fürkészve a félhomályos, rejteket nyújtó fenyvest. Mint egy vadra tartó véreb. Tett egy tétova lépést hátra és a mögötte álldogáló Nanao felé fordult. Szólásra nyitotta száját, de akkor a fák között íj húrja zavarta fel a felszült csendet. A hang hatására Hito szíve adrenalint pumpált ereibe, érzékei kiélesedtek, a világ lelassult. Mostmár ő is érezte az idegen férfi szagát nagyjából hetven méternyire, vagy még annál is távolabb. A fiú távolabbról nézte végig az események sorozatát. Az egész jelenetet felfogta, ami a szemei előtt zajlott le. Nagare tett egy sejtető mozdulatot, hogy elkerülje a nyílvesszőt, de mégsem fejezte be. Meggondolta magát és inkább a lövedékért nyúlt, de akkor már későn. Egyetlen nyílvessző, egyetlen találat. Nagare vállába fúródva, erőszakosan lökte hanyatt a kistermetű lányt. Mint amikor kötéllel rántanak meg valakit, úgy vágódott el a porhanyós, puha hóban, ami itt az erdő nyújtotta árnyékos területeken még javában dacolt a tavasz enyhítő melegével. Mintha csak külső szemlélődő lenne saját életének ebben a pillanatában. Lábai nem mozdultak meg, a levegő beszorult tüdejébe, szemei tágra nyíltak a sokktól. A fájdalmas kiáltás térítette magához a döbbenten bámuló fiút, aki a lehető leggyorsabban indult el barátjához. Futólépésben rövidítette le a köztük lévő távolságot. A vérszag elvette az eszét. Nagare drága vérének szaga mindent betöltött és majd beleőrült. Rémület, aggodalom, düh. Érezte, hogy önuralmának felszíne vékony tojás helyként reped meg és ereje offenzívan keresi a felszínre vezető utat.

– Menekülj! Futás! – üvöltötte a meredten álló Nanaora, aki ledermedt a felgyorsult események hatására.

Sóbálvánnyá meredve nézte a makulátlan hóra fröccsent vöröset, ami sötét kátrányként mocskolta be ártatlan fehérségét. Előkészített, kupacba gyűjtött hógolyói vértől szennyesen olvadoztak lábai előtt, Hito egyre feljebb törő, pusztítani vágyó erejétől.

– Menj már! – kiáltott rá még egyszer a fiú kétségbeesetten és lökött rajta egyet.

Jegyese mintha álomból ébredne felpillantott, majd futni kezdett. Ki az erdőből, le a szirtről, és ezt a lehető legjobban tette. Hito nem szabott gátat többé erejének és nem is tudott, ha szeme a földön vérző Nagaréra tévedt. Nem küzdött tovább az indulatai ellen. A hőmérséklet hirtelen ugrott meg és a körülöttük szétterülő hó azonnal váltott halmazállapotot. Az erdőben gőz szállt fel, hirdetve dühét és annak mértékét. A hó alatt megbúvó zsenge hajtások összetöpörödtek és fonnyadt gazzá váltak a világot felperzselő mágiának hódolva. A fák megrázkódtak, ledobva hónapokig viselt fehér takarójukat, törzseik nyöszörögtek és meg- megpattantak katasztrófát hirdetve, de Hitot nem érdekelte. Többé már nem. El akart indulni a nyílvessző tulajdonosához és indulatainak engedve apró darabokra tépni, de egy hang megtorpanásra késztette. Mélyről jövő, vadállatias morgás hozta vissza. Mikor rádöbbent, mi történt megrémült magától. A gyűlölet és a harag kis híján átvették felette az irányítást. Mint akit fejbe vágtak úgy ocsúdott fel és vetett béklyót az őrült forróságra, ami körülötte pusztított. A fák tűlevelei perzselt füstszagot árasztottak magukból, itt- ott parázsló fénnyel sziporkázva. Nagare bizonytalan kézzel markolt a fiú kabátjának szélébe és próbálta feljebb küzdeni magát félig feltérdelt állapotából. Továbbra is morgott, szemei szikráztak ugyan attól a haragtól, ami Hitot is elragadta az imént. Állkapcsa vicsorba feszült, szemfogai megnyúltak. A lágy anyagú vörös szalag, ami eddig hajának zuhatagát hivatott kordában tartani, nemes egyszerűséggel adta meg magát az egyik legősibb elemnek és semmivé foszlott. A lány jobb karja ernyedten lógott le vérrel beborítva és összekenve mindent, amihez hozzáért. A megfeketedett talaj mohón itta magába lecsorduló cseppjeit, mitsem törődve azzal, mennyit vesz el. Hito lenézett szenvedő barátjára. Rémület heves hulláma söpört végig szívén és mozgásra ösztökélte. Elszakítva tekintetét az erdő sűrűjétől lekapta kabátját, hogy a lány vállára terítse, de az ellökte magától és dühödten nyúlt a vessző után.

– Ne húzd ki! – szólt rá a fiú, de hiába. Nagare gyorsabb volt és kitépte vállából, majd félre dobta. A csonka végű vessző súlyát vesztve, kacatként koppant a kemény talajon, ami csak egyet jelentett Hito számára. – Beletörted? – Letérdelt barátja mellé felháborodásba rejtve aggodalmát. – Normális vagy?

– Eltört, mikor eltalált... Elvékonyították... – nyöszörögte, de továbbra is a felállásért küzdött.

– Ne! – csitította barátja és a seb felé nyúlt. – Ne mozogj! – Meg akarta nézni, de Nagare újra eltaszította magától. Fodros, megráncolt nyakú, bő szabású inge nem engedett rálátást a seb pontos helyére és annak súlyosságára, ráadásul ezen szétbomló hajtengere sem segített, ami vállára omolva akadályozta a látási viszonyokat. A fiú szíve mélyéről reménykedett benne, hogy a vessző nem ért létfontosságú szervet és nem okozott maradandó kárt.

– Szállj le rólam! – zihálta, újra felszikrázó szemekkel Nagare és megborzongott. – Darabokra szedem... – Ép keze görcsösen markolt a talajba, miközben fagyos pára kísérte a farkas jól ismert acsargó hangját.

Az átalakulás összetéveszthetetlen szagát árasztotta magából, amitől Hito megrémült. Ha egy nyílheggyel a vállában veszi üldözőbe a támadójukat, az előre láthatatlan következményeket vonhat maga után, melyek közül egyik sem kedvező.

– Nem! – kiabált rá a fiú kétségbeesetten. – Hagyd abba! Elment! – és tényleg így volt. Hito már nem érezte az idegen férfi szagát. Nem figyelte, mikor és hogyan oldott kereket, de most ez számított a legkevésbé.

Meglepetésére Nagare szemében kihunyt a gyilkos tűz és lecsitultak indulatai. Nem folytatta az elkezdett átalakulást. Tekintete, amit barátjára emelt üvegessé vált, majd pillái, mint egy súlyos függöny ereszkedtek le és ő eszméletét vesztve bukott előre.

– Ne- ne- ne.... – kapott utána Hito rémülten, de barátja már nem hallotta szavait.

o.O.o

Ahogy az ajtón berobbantak, tudta, hogy Nanao visszajött ide és nem egyből haza ment. Bőrének illata betöltötte a teret. Olyan rémült és elveszett szagot árasztott magából, hogy Hito majdnem megsajnálta. A karjában az ájult, vérző Nagarét cipelte, akinek lelógó kezéről vékony patakocskákban csordogált le forró vére. Hito minden lépését követően lehullott egy csepp annak ujjáról, ő mégis jegyesét szánta. Talán azért, mert barátja rettenthetetlenül, egy sebzett vadállat vehemenciájával vetette volna magát támadójuk után, még így, ilyen nehéz sebet is hordozva. Zakatoló gondolatokkal mérlegelte a fennálló lehetőségeket az adott szituációhoz igazítva. Majd arra jutott, hogy Nanao jelenléte valamilyen szinten szerencsésnek mondható, hiszen így garantált, hogy biztonságban van, de egyben balszerencse is, hisz így nincs más választása.

– Nanao! – kiabált be a házba, miközben a karjában cipeltet igyekezett a lehető legkíméletesebben eljuttatni halószobájába. – Nanao, segítened kell!

A lány elő került a kamrából, ahová félelmében rejtőzhetett könnyáztatta szemmel és nagyon rémült, bizonytalan arckifejezéssel. Ahogy Hito végig viharzott a házon, egészen a hálóig, a lány a nyomába szegődött.

– Meg... – kezdte remegő hangon, miközben Hito letette barátját az ágyra és kiegyenesítette lábait. – Meghalt?

Annyira megrémült, hogy a fiúnak megesett rajta a szíve és kipréselt magából egy erőltetett, de nyugtató mosolyt.

– Nem, nem halt meg – felelte, de közben sebesen ledobálta felső öltözékeit, amik csak útban lennének. Csupán a vékony ujj nélküli alsóruhát hagyta magán. – De gyorsan el kell látni a sebét...

– Hívni kell egy doktort... – indult Nanao sietősen a kijárat felé, de a fiú elkapta a karját.

– Nem, arra nincs idő. Én meg tudom csinálni, de segítened kell. – Érezte, hogy feleannyira sem határozott, mint amilyennek mutatja magát. – Hozz vizet kérlek!

Nanao bizonytalanul bólintott és kibotorkált a konyhába, míg Hito visszafordult Nagaréhoz, majd egy mozdulattal eltépte a lány lucskosra ázott ingét. Vértől és verejtéktől ragacsosan dobta félre, majd saját ingéből tépve törölte le a sötétvörös alvadék alá rejtőző sebet.

– A víz hideg, az... – hallotta maga mögül Nanao reszketeg, vékony hangját, mire megfordult – az nem baj?

– Nem baj, add csak – kapkodott a fiú és elvette a nehéz vödröt jegyesétől. Beledobta inge maradékát, majd a lehető legnagyobb hőfokra melegítette, míg gőzölögni nem kezdett. Ebben az állapotában ez nem igényelt sok időt, csupán pár másodpercet.

Mire megint Nagaréra nézett, Nanao könnyeivel küzdve söpörte félre sápadt arcából a rátapadt tincseket. Hito hamar darabokra kapta a kifőzött rongyot és azzal törölgette tovább a sebet, míg láthatóvá nem vált annak egésze.

– Ha... – rebegte Nanao és elsírta magát. – Ha nem állt volna előttem, engem talál el. Miattam... – Elfordította tekintetét, mintha Nagare megvádolná éppen. – Biztos megutált ezért... Pedig azt hittem barátok lehetünk.

Hitonak kikerekedtek a szemei. Eddig a pillanatig nem értette, hogy barátja miért nem tért ki a vessző útjából. Bele sem gondolt az okokba, de most Nanao rávilágított. Élő pajzsnak használta magát, hogy megóvja jegyesét.

– Így akarta... – érte utol a felismerés és bár nem akarta, mégis kicsúszott a száján. Talán nem is Nagare volt a célpont...

– Micsoda?

– Azért tette, mert szeretlek. – Az eseményeket újra végig gondolva, ez az egyetlen logikus magyarázat a lány cselekedeteire. A gyorsasága lehetővé tette ugyan, hogy kikerülje és akarta is, de meggondolta magát, mikor eszébe jutott Nanao. Aztán már nem maradt ideje bármi mást csinálni.

Nagare felnyöszörgött és fájdalmasan rándult meg Hito érintésére, mire mindketten elfelejtették az előző beszélgetést és rá figyeltek.

– Egyedül... – zihálta reszketegen, de szemét nem nyitotta ki. – Egyedül neki... – Ép kezével erőtlenül tett próbát barátja kezének ellökésére, amivel a sebet törölgette és tartotta enyhe nyomás alatt.

– Shhh – nyugtatta suttogva Hito közel hajolva és tenyerét a lány arcára simította. – Nem vagy egyedül. Itt vagyok veled és vigyázok rád. De most aludnod kell. – Két ujjával megsimította barátja halántékát, épp ott, mint korábban az őrnek, mire Nagare elernyedt és nem nyöszörgött többet. Nem rándult össze és nem próbált elfordulni vagy menekülni a fájdalomtól.

Nanao felnézett, láthatóan nem értette az egészet, de nem kérdezett semmit. Zöldesbarna szemeiben valami újszerű csillant meg, de Hitonak nem volt ideje ezen gondolkodni, vagy megbeszélni a történteket. Jelenleg csak Nagare járt a fejében és a keserves szavak, a meggyötört, véráztatta teste.

– Ki kell vennem a nyílhegyet, mielőtt elgennyed a sebe – nézett vissza komolyan a fiú. – Segítesz?

Tudta, hogy a lány igennel fog felelni, akármi is zavarta meg, de úgy érezte a beszéd kicsit megnyugtatja. Szüksége volt a megerősítésre. Átsétált az ágy túloldalára és kotorászott egy sort az éjjeli szekrényében, mire meglelte, amit keres.

– Természetesen segítek...

– Rendben. – Adott egy borszeszégőt Nanao kezébe, reménykedve, hogy nem látta hogyan gyújtotta meg. – Ezt tartsd nekem légy szíves, de vigyázz, nehogy kiöntsd!

– J...jó – felelte a lány és elvette a kis világosságot.

Hito előkapta egyik legjobb csipeszét, aminek recézett felületű csípőjével reményei szerint ki tudja majd venni a hegyet gond nélkül. Keze egy kicsit megremegett, mikor a sebbe süllyesztette a kis szerszámot, hiszen hiába adott időseknek étkezési tanácsokat és enyhítő krémeket a köszvényükre, ez teljesen más volt. Most a legjobb barátja feküdt a kezei alatt, nem egy idegen kisgyerek kiment bokával, vagy felszakadt térddel. Nagarét meglőtték. Majdnem meghalt és...

– Hitoshi – szólította meg Nanao és ezúttal ő nézett bátorítóan. – Menni fog!

Arcát még mindig könnyek áztatták és szemei még mindig vörösre sírva pillantottak, de akkor is adott egy kis magabiztosságot Hitonak. Vett egy nagy levegőt és mélyebbre nyomta eszközét. Menni fog... Menni fog... Hajtogatta magának, míg csipesze el nem érte a kemény felületű fémet, ami talán át is megy a lány vékonyka testén, ha nem faragják meg a hegy mögötti részt. Az ilyen vesszőket kifejezetten erre tervezték. Hogy súlyosan megsebezze az áldozatot és lelassítsa, vagy hosszú és gyötrelmes kínhalálban részesítse, hiszen ha nem jut ellátáshoz és magának nem tudja kivenni, akkor akár napokig vagy hetekig is szenvedhet, mire a vérveszteség vagy a fertőzések végeznek vele. Óvatosan ráfogott és elkezdett vele kifelé araszolni. Nem fogazták és nem is volt szakálla szerencsére, de így is sok kárt okozott. Lassan, egyenletes tempóval húzta ki, mégis bő vérzés kísérte a műveletet.

– Tedd le az égőt! – utasította szigorúan a szótlanul, lélegzet-visszafojtva figyelő Nanaot. – Szorítsd ezt rá!

Amint kihúzta a hegyet rányomta a forró vízből kikapott utolsó ingfoszlányát is. Nanao átvette, és Hito ellépett az ágytól. A ruhadarabot szinte azonnal átütő vér látványa kirántotta alóla a talajt. Mit kéne tennie, most? Hiába ismerte az orvosi könyvek lexikális anyagát, hiába ölt bele annyi órát a tanulmányozásukba, most egy betű sem ugrott be belőlük. Csak a vért látta. A mindent beborító vörös vért. Ott volt a padlón, az ágyneműn, a kezén, Nanao ruháján. Nagare vére.

– Hitoshi – szólította meg jegyese és kérdőn nézett fel rá. – Mit csinálsz?

– Igen – kapott észbe a fiú és a könyvei felé fordult. Gyorsan futtatta szemét a gerincükön, hátha a címeiktől eszébe jut a tartalmuk is.

Bármi. Mit kell tenni egy nyílt sebbel? Hogyan gyógyul? Mi a folyamata? Milyen izmok, milyen szövetek szakadtak meg? Idegesen túrta hátra kibomlott hajtincseit, mintha azok akadályoznák a gondolkodásban.

– Hitoshi! – Nanao hangja kétségbeesett lett. – Hitoshi, nagyon vérzik! Meg fog...

– Nem hal meg... Nem – szögezte le a fiú és visszatért barátjához. – Nem engedem.

Nanao hozta vissza és ő segített megoldani a helyzetet. Ha mást nem is, a vérzést el tudja állítani mágiával. A többit meg kitalálja később, ha nem lesz ennyire sarokba szorítva. A vérzést... csak a vérzést...

Kezeit a vérrel teli rongy alá csúsztatta és erre koncentrált. Elállítani a vérzést. Összekötni a sérült szöveteket. Egyszerűen. Egyiket a másik után.

o.O.o

Egyedül neki szolgálj...

Hito a fotelben tért magához. Egy furcsa mondat fészkelte be magát tudatába, de nem emlékezett hol hallotta. Csak egy álom. Felpillantott és próbálta felidézni a pillanatot, hogy mikor és hogyan aludt el, de nem ment. A holdvilágos, lázas éjjel foszlányaira tisztán emlékezett. A hosszú gyógyítás, majd a seb összevarrása és bekötése. Azután, pedig csak leült egy pillanatra kifújni magát, majd képszakadás. Ilyen hosszú és kimerítő gyógyítási procedúrában még nem volt része ez előtt, de hálát adott a felsőbb erőknek – amikben nem hitt –, hogy sikerrel zárult. A szoba meglepően tisztább lett, mint amilyenre emlékezett. Már nem szennyezte vér a padlót és a kora hajnali fakó szürkeségben feltűnt neki még valami. Vagyis valaki hiánya.

Halk, de folyamatos zokogásra lett figyelmes a konyha irányából.

– Nanao... – pattant fel helyéről, de mielőtt kirohant volna hozzá, megtorpant és visszatekintett az ágyában fekvő lányra.

Nagare egyenletesen lélegzett, sápadtabban mint valaha és olyan erőtlennek tűnt, olyan aprónak. Lábain a nadrág és a csizma megégett, a forró talajtól odafent, de ez sem szúrt szemet eddig a fiúnak. Haja kócosan és összetapadva terült szét alatta helyenként beleakadva kezébe, az övébe. Hito lassú mozdulatokkal, nehogy felébressze, kioldotta csizmája bőrcsatjait és lehúzta lábáról őket. Az ágy mellé tette a lábbeliket, de valószínűleg már használhatatlanok. Tönkre mentek, ahogy a lány nadrágja és inge is. Az ágya fiókjából előkotort egy puha pokrócot és óvatosan ráterítette alvó barátjára. Abban biztos volt, hogy ha ébren van, akkor nem érzi a hideget, de azt nem tudta, hogy ilyenkor fázik-e.

Kedvesét a konyhai csapnál találta, ahogy éppen egy teknő jéghideg vízben suvickolja kezeit és keservesen sír.

– Nanao, mi... – kezdte halkan, nehogy megijessze, de nem járt sikerrel. Jegyese összerezzent hangjától. – Mi a baj?

A lány összetört lélekkel pillantott fel, mire Hito megsimította a hátát és hagyta, hogy hozzábújjon, majd még keservesebben törjön ki, mint eddig. Félt. Rettenetesen megrémült ezt Hito érezte tisztán. Mégis feltakarította a vért a padlóról, Nagare bőrét is megtisztította, ahol nem fedte kötés, arcát lemosta és az eszközöket is.

– A vér... – zokogta a fiú mellkasának. – Nem jön le a kezemről. Hiába mosom, nem...

– Na – nézett le rá Hito és megsimította a vállait, majd végig a karját. – Hadd nézzem!

Kezébe vette hitvese kecses, lágy kezeit, hogy szemügyre vegye őket. És valóban. Egy kevés barnás- vöröses kosz megragadt a lány körmei alatt egy olyan elenyészően vékony csíkban, hogy észrevenni is alig lehetett. Hitoban felötlöttek Nagare szavai és elkomolyodott.

– Beszélnünk kell – nézett a lány szemébe és közben előkotort egy puha szálú kefét az egyik fiókból. – Én nem... – ... nem vagyok igazán ember? Ez túl ostobán hangozna. Megmártotta a vízben, amit fel is melegített, de éppen csak langyosra.

Sóhajtott egyet és elgondolkodott, hogyan is mondja el az igazat. Hiszen Nanaonak tudnia kell róla.

– Én bizonyos adottságokkal születtem. – Próbált finoman rátapintani és közben figyelte a lány reakcióit, de az nem mutatott semmifélét. Csak állt ott előtte és elhagyatva nézte, hogyan próbálja finoman letisztogatni a kezéről a maradék vért.

– Ha – kezdte tétován és igen halkan a lány. – Ha arra célzol, hogy mágus vagy... – Vett egy nagy levegőt és úgy folytatta, mintha egy nagy követ gördítenének le a szívéről. – Azt már régen tudom. Csak még soha sem láttam a szememmel. A múlt éjszakát leszámítva. – Zokogása alábbhagyott és már csak szipogva kapott néha levegő után. Valóban nem tűnt valami meglepettnek.

– Tudod? De ho... hogyan? – értetlenkedett a fiú, hiszen ezt soha sem mondta senkinek és nem is mutatta meg. A gyógyítást is úgy intézte, hogy a krémek és a gyógyfőzetek hatásának tűnjön. Általában csak egyszerű gyógynövényes, nyugtató vagy hűtő kenőcsöt és kamillateát kínált „vendégeinek".

– A szüleid mondták el. Még mikor kislány voltam. – Felpillantott. – Egyszer félrehívtak, mikor látták, hogy kezdünk összebarátkozni és elmondták. – Tekintetét most a szoba felé fordította, ahol Nagare aludt. – És meséltek a barátodról, akit elvesztettél. – Kissé szomorúan folytatta, miközben Hito a döbbenetét próbálta leküzdeni. – Szereted őt igaz? Ahogy megérintetted az este...

– Persze, hogy szeretem, hiszen a barátom. – Hitoban realizálódott, hogy mi is volt tulajdonképpen az a tekintet Nanao részéről az éjjel. – Te most féltékeny vagy? – mosolyodott el játékosan és végzett a kisasszony kezével.

– Nem – nyelt egyet a lány és megerősítésből hozzátette mégegyszer. – Nem vagyok.

– Nagare különös személy. Különleges helyet foglal el a szíveben. Olyan, mintha... testvérek lennénk, de szerelmes – itt a lehető legkomolyabb hangnemét vette elő – beléd vagyok. Megmentett téged és ezért nem lehetek elég hálás neki.

– Hogy érted, hogy megmentett? Nekem véletlennek tűnt. – Látszott rajta, hogy próbálja összekötni, megérteni a részleteket, de még túl zaklatott volt hozzá. – Hogy éppen előttem állt meg.

– Ő hallotta a férfit és érezte is. Tudod... – Hito már kitisztította a vért jegyese körmei alól, de kicsit úgy tett, mint aki nem fejezte be, csak hogy babrálhasson vele még egy kicsit. Úgy érezte ez segít. – Mi gyorsabbak vagyunk és erősebbek attól, amik vagyunk, de – ezt nem könnyű elmagyarázni egy laikusnak. – Mennyit mondtak neked a szüleim? Hogyan mondták el?

– Számít ez? – pillantott értetlenül a lány. – Már nem igazán emlékszem. Csak a lényegre. – A beszélgetés érezhetően háttérbe tolta a tegnapi nap szörnyűségeit, mert Nanao fokozatosan lehiggadt és már nem is szipogott.

– Igazából tényleg nem számít, csak segítene nekem, hogyan is mondjam el.

– Csak mond az igazat. – Nanao nyelt egyet. – Ki lőtt ránk? És miért?

– Azt nem tudom. Nem volt ismerős a szaga – tért vissza a kezéhez Hito és úgy tett, mint aki rettentően koncentrál. – De tudod Nagare hamarabb kiszúrta, mint én. Azért állt meg előtted.

– Biztos?

– Biztos. Ekkora véletlen nem létezik. – Hito nyelt egyet és leengedte a kezeit, de a lányét továbbra is tartotta. – Láttam, hogy ki akarja kerülni, de mégsem tette. Az ösztönei ellen dolgozva megvetette a lábát és megvédett téged. Mert én nem értem volna oda időben.

– De miért? Akkor már mindegy lett volna, hogy én vagy ő, nem? – csúsztatta másik kezét is Hitoéba, vigaszt és válaszokat keresve.

– Nem éppen. Őt a vállán érte találat, de ha akkor a vessző téged talál el, tudod, hova fúródik? – Közelebb húzódott és a gondolatba beleborzongva homlokát Nanaoénak támasztotta. Szemeit becsukva próbálta a rémképeket elűzni, hiszen nem történt meg.

A lány vizualizálta az eseményeket és rájött, hogy válasz tényleg elég hátborzongató.

– A szívembe... – Hito szó nélkül bólintott és adott még pár másodpercet magának, míg feldolgozza, valójában Nanao volt a célpont, csak Nagare beleköpött a fickó levesébe. Ezért tűnt el, miután jegyese elszaladt.

Az, hogy miért tette, nem lett világos, de Hito emlékezetébe véste a szagát egy életre. Mint azoknak a férgeknek, akik annak idején megtámadták őket. Mostmár fel tudja kutatni és el tudja intézni, hogy többé semmit se csináljon. Hogy senkire se emelhessen kezet. Amilyen bonyolult meggyógyítani valakit, olyan egyszerű egy életre szobanövényt csinálni belőle. Vagy megölni.

– Onnan nincs visszaút. Abból nem lehet felépülni. – Hangja elcsuklott egy pillanatra, de érezte a megnyugvást szerelme szívében. Kinyitotta szemeit és akkor látta csak, hogy Nanao éppen őt nézi. Nyugodt és bizalommal teli tekintetét neki szegezte, ezzel sugallva, hogy nem fél.

– Akkor azt hiszem köszönettel tartozom Nagrénak. – Elmosolyodott és arcát áztató könnyei ellenére Hito gyönyörűbbnek látta, mint valaha. Hüvelykujjával törölte le a nedvességet kedvese arcáról. Kemény lány annyi biztos. Erre a gondolatara keze túlhaladt szerelme kerek, csodás arcán és szinte magától cselekedett.

Lágyan, lassú mozdulattal húzta ki a szalagot Nanao hajából, amivel a takarításhoz fogta össze és gyönyörködve nézte, ahogy láncaitól megszabadult főnixként bomlik ki és hullik alá a lány vállára. Beletúrt, hogy közelebb húzhassa magához, majd lehajolt és megcsókolta szerelmét. Átkarolta derekát és magához szorította. Szenvedélyes hullám söpört végig a testén és a csók heves förgetegében előre lépett, ezzel nekiszorítva jegyesét a pultnak. Érezte őt. Épp olyan forróvá vált, mint ő maga és a szíve épp olyan lendülettel dübörgött. Nem tudott betelni vele. Minél közelebb volt, annál többet akart. Hiába simultak egymásnak, hiába vesztek el a csókban, nem volt elég. Bőrének illata megrészegítette és nem bírt uralkodni magán. Még jobban magához szorította, míg már magának is fájdalmat okozott. Száját elszakítva a lányétól annak nyakán végig haladva a vállába fúrta arcát, de továbbra is csókokkal borítva. Amikor a ruha nem engedte tovább gondolkodás nélkül markolta meg és mohón húzta lejjebb. A lány selymes, puha bőre, csípőjének vonala, édes ajkai és apró sóhajai végképp elvették Hito eszét... többet akart...

Abban a pillanatban kopogtattak, amikor még lejjebb próbálta húzni a makacs anyagot és az egy hasadó fadarab hangjával adta meg magát a nem emberi erőnek. Mindketten felocsúdtak a mámorittas állapotból, és a fiú úgy lépett el Nanaotól, mint akit nekifutásból rúgtak bokán. Nekitántorodott az ebédlőasztalnak, ami csikorogva csúszott el és arcát tenyerébe temetve próbált elmenekülni a pillanat szégyenteljes valósága elől. Nem akarta látni jegyese szemében a csalódott megvetést, ezért leszegte tekintetét. Nem hitte el, hogy ezt tette.

– Kinyissam? – kérdezte a lány szenvtelenül és megigazította félrecsúszott gallérját.

– A francba... – lihegte a fiú és remegő kézzel simította hátra összekuszálódott hajszálait. – Megyek! – kiáltotta visszafogottan, hogy az alvót ne ébressze fel, de az ajtó előtt várakozó meghallja szavát.

Egy inasruhába öltözött, enyhén kopaszodó fickó állt odakint, mögötte egy csoda szép hintó, két gyönyörű, koromfekete paripa mögé fogatva. Hito döbbenetében nem tudott megszólalni és így goromba módon nem mutatkozott be és nem invitálta be vendégét. Szemei a hintóról a férfire vándoroltak, majd vissza. Értetlenségét látva az idegen vette át a szót és közönnyel fogott bele mondandójába.

– Togawa Hitoshi? A kisasszonyért jöttem, itt tartózkodik? – Ezzel nem segített sokat.

– Kisasszonyért? Mármint... – akadt el a szava. Erre nem számított. – Éppen gyengélkedik, nem hiszem, hogy...

– Amon! – lépett ki Nanao mögüle, kicsusszanva a résnyire nyitott ajtón és mosollyal az arcán üdvözölte a férfit. – Hitoshi, ő a kocsisunk – mutatta be félig meddig megjátszott jókedvvel. A fiú lopva ránézett és konstatálta, hogy az alatt a pár másodperc alatt jegyese tisztességesen rendbe szedte magát.

Kabátjával takarta el a ruháját szennyező vérfoltokat és a hátán keletkezett jókora szakadást.

– Ha nem érzi jól magát, hazafelé elvihetem a doktorhoz – közölte a kocsis még mindig azon a kimért, közönyös hangján. – Az apja nem örülne, ha gyengélkedne az esküvőn.

Kisasszony... esett le Hitonak, mikor kiszabadult zakatoló gondolatai kalitkájából. Nem az a kisasszony. Honnan is tudná bárki, hogy Nagare hol tartózkodik éppen. Olyan, akár egy fantom, sejteni sem lehet, hogy merre jár a világban. Rablóbandákat hajkurászik és a közutakat, a vadonokat rója. És ebben a pillanatban felmerült a kérdés benne, hogy vajon a testvére tudja-e, egyáltalán, hogy visszatért? Hogy életben van.

– ...csak még egy pillanat – csípte el a beszélgetés utolsó morzsáját, amit Nanao az inasukkal folytatott. – Hitoshi?

A lány szembe fordulva vele fürkészte arcát, de Hito elkapta tekintetét. Még mindig szégyellte magát az előbbiért. Nem tudott belenézni azokba a gyönyörűen csillogó, őszintén szerető szemekbe. Nem akarta látni az undort, és az elutasító megvetést.

– Hitoshi, jól érzed magad? – Az arcára sikló hűvös ujjak meglepték, de egyben kényszerítették is, hogy ránézzen szerelmére.

– Jól, – kezdte – én csak... – Elvette a kedves kezet arcáról és elengedte.

– Menjünk be egy kicsit – tuszkolta a lány be az ajtón. – El akarok búcsúzni a barátodtól.

Hangja most némi éllel csendült, ami a fiúban félelmet ébresztett. Nem látta még dühösnek Nanaot és ez megrémítette. Ha Nagare dühös, tudta mire számítson. Jégszilánkok és törött csontok kísérték haragjának útvonalát. De Nanao más. A lappangó dolgok mindig veszélyesebbek és mivel a lány mindig mosolyog...

Jegyese eltaszigálta az ajtóból és nekilökte a falnak. Bár nem volt erősebb egy lepkénél, Hito mégis hagyta magát vezetni. Vagyis lökni.

– Idefigyelj, te! – Ujjával bökött a mellkasára, ami úgy tűnt fizikai fájdalommal járt Hito számára. – Fejezd be ezt a... – itt megenyhült és majdnem elnevette magát. – Ne vágj már ilyen arcot! Így még összeszidni sem tudlak.

Közelebb lépett a fiúhoz, aki dermedten várta az ítéletet, de ehelyett Nanao csak belemarkolt ezüstszínű hajszálaiba és felpipiskedve csókot nyomott szájára, majd kicsit feljebb kapaszkodva belesúgott a fülébe. „Tetszik, mikor elragad a hév..." Hito megborzongott a lány csiklandozóan lágy leheletétől.

– Mennem kell – ereszkedett vissza a talajra és elfordítva fejét ránézett az azóta is alvó Nagaréra, aki még a helyzetét sem változtatta. – Vigyázz rá, míg visszajövök. Rendben?

– Visszajössz?

– Persze, hogy visszajövök – húzta fel szemöldökét a lány. – Miért ne jönnék?

– Én csak... – kezdte Hito és újra lesütötte szemeit, ahogy a pír újra birtokba vette arcát a történteket felidézve. – Sajnálom a ruhádat.

– Ugyan már! – ütött a vállába játékosan jegyese. – Olyan lánynak ismertél meg, akit a ruhák és a cipők érdekelnek? Valószínűleg úgy is ki kell dobnom a vér miatt, szóval ne aggódj miatta.

Megint közelebb siklott hozzá és állát megtámasztva Hito mellkasán nézett fel rá. Karjait köré fonta, de csak akkor szólalt meg, mikor a fiú visszaölelt. A lány szavai bátorsággal töltötték el és elhitte, hogy nem olyan nagy tragédia, ami történt.

– Én is épp annyira akarlak téged – suttogta alig hallhatóan, majd kibontakozott öleléséből és rákacsintva kisietett az ajtón.