Nagare mitsem törődve vele, hogy követi-e, vagy sem, sietősen, mégis kivételes óvatossággal szelte át a városkát. Mozgása egy lopakodó macskáét juttatta Hen eszébe, ahogy figyelte őt és próbálta tartani vele a lépést. Fogalma sem volt, hogy csinálja, de egy hangot sem ejtett járás közben, míg ő majdnem minden méteren megbotlott valamiben a sötét utcákat róva. Vezetője a település széléhez közel a szegényebb negyedben állt meg, majd egy ránézésre lakatlan ház omladozó falán egy gyík ügyességével kúszott fel, ijesztő pontossággal találva el a szinte láthatatlan, megbúvó kapaszkodókat. Egy kiálló tégla, egy repedés a falon, párkány és végül a padlás aprócska ablaka, amin játszi könnyedséggel csusszant be. Hen komolyan fontolóra vette, hogy ő is megpróbálja, hisz oly egyszerűnek tűnik innen lentről. Egy szökkenés, kettő és már élvezheti is új barátja semmihez sem fogható társaságát. Végül győzött a kimerültség és a józan ész, úgyhogy inkább az üresen bámuló, sötét ajtókereten lépett be a házba. Bútorok és lakók nélkül ez a viskó épp úgy festett, ahogy Hen most érezte magát. Kifosztottnak, elárultnak és borzalmasan magányosnak. Azon sem lepődött volna, meg ha egy kísértet köszön rá a lépcsőfordulóban, amilyen hangulattal bírt a hely. És bár felkészült rá, nem történt semmi ilyesmi, ezért inkább folytatta útját a félelmetesen nyikorgó, szúette lépcsőn, amiből már pár fok hiányzott, vagy betört. Mikor belökte a padlás kis ajtaját, amin csak meghajolva fért be, egy apró szobában találta magát, ahova bevilágított a csodaszép nyári holdvilág. Nagare a párkányon gubbasztott, némán kémlelve az éjszakát. Egyik lábát feltámasztotta, másikat hagyta lógni, mint aki még most is azt várja mikor rontanak rájuk. Pont, mint az erdőben azon az éjszakán. Bizalmatlan és folyton ugrásra kész. Idegesítő - gondolta Hen és körültekintett, valamiféle fekhely reményében. Látása az hold által megvilágított kis területre korlátozódott, de ez majdnem le is fedte az apró helyiséget. Szinte mindent vastag porréteg kebelezett be, akárcsak a moha azokban az ezeréves rengetegekben az óriási fák törzsén, amiket csak a könyvekben látni. Egyvalami ütött csak el a környezetéből, ami a lány talán egyetlen személyes tárgya is lehetett: egy szablyának tűnő bőrtokos fegyver a sarokba támasztva. Az ezüstös fény megcsillant markolatának gombján. Enyhén hajlított pengéje még így fedett állapotban is magának követelte a fiú figyelmét, aki rajongott a különleges fegyverekért. Ránézésre megállapította, hogy ez egy ritka, egyedi darab. Markolata aprólékos gonddal díszítve ívelt az ezüstös berakású, lapított keresztvasába. Hen gyermeteg lelkesedéssel nyúlt a kard után, de a fába fúródó tőr, koppanása megtorpanásra késztette.

– Nem ajánlom, hogy hozzáérj! – tette hozzá Nagare halk, de figyelmeztető éllel, majd tekintetét ismét a kinti sötétségnek szentelte. Kihúzta tőrét a párkányból, majd csuklójából lendületet generálva újra belevágta azt a korhadt, nyöszörgő fába.

A fiú nem illette válasszal, csak nyelt egyet és ráeszmélt, hogy a fegyver, ami előtte hever áraszt magából valamiféle erőt. Az előbb nem tűnt fel neki, de már tisztán érezte, hogy nem egy közönséges fémdarabról van szó. Olyan mintha... élne.

Megrázta fejét és elhessegette ezt a képtelen gondolatot, majd elfordult a kardtól. A furcsa érzést felírta a fáradtság számlájára és tovább botorkálva a sötétben elő kotort egy puha tapintású, remélhetőleg patkányürüléktől mentes pokrócot. Széthajtogatta és a lehető legóvatosabban elterítette a padlón, ahol talált egy kicsiny szabad felületet. Nem akarta felkavarni a vastag porréteget, hiszen a fulladásos halál nem tartozott a mai tervei közé, de az alvás annál inkább.

A tompa, egyenletes ritmusú kopogás kis híján az őrületbe kergette, de a fáradtság túlságosan is elhatalmasodott mind testén, mind elméjén az egész napos megpróbáltatásoktól és a tegnap éjjel alig kipihent eseményeitől. Vitához, vagy ellenszegüléshez sem maradt már ereje. Amint elterül a poros, doh szagú lópokrócon, az álom ádáz és rémektől terhes víziókkal támadt rá.

Az apját látta fát hasogatni, ahogy az ablakon kitekintett és a húgát sejtette az ágya mellett motoszkálni. Az édesanyja visszafojtott, kimerült zokogása a konyha felől szűrődött a kis szobába, ami hideg, nehéz fojtással terhelte mellkasát. A tehetetlen reményvesztettség szürkére és fakóra festett mindent, ami valaha kedves volt a számára. A családi idillt, a vidám mindennapokat, a terveket, a kalandokat és azt a hihetetlenül távolinak tűnő reménysugarat, hogy még egy évet megél. Hűvös és meleg egyszerre környékezték a testét, mintha a bőre még a levegő érintésétől is viszolyogna. De a legkínzóbbnak mégsem az átok bizonyult, hanem a bizsergés az ujjaiban, amit nem csillapíthat le, teste gyengesége miatt. A kórság, amivel sújtották, csak a szervezetére gyakorolt hatást, a lelkére és a tudatára nem. A szívében tomboló örvény, amit nem adhat ki magából, a felgyülemlett szenvedélyes dallamok és egy testvér hiánya... vagy inkább kettőé. A vágy, hogy végre vége legyen kínzóbb volt, mint bármilyen fizikai fájdalom, amit eddig át kellet éljen. Szinte sóvárogva akarta, hogy elég ereje legyen tenni valamit, hogy kimenjen és megölelje édesanyját és megnyugtassa, hogy átvegye a munkát, kissé már őszes édesapjától, hogy újra felkaphassa virgonc kishúgát és sikítva, nevetve hancúrozzanak, mint régebben. Az epekedés az átlagos hétköznapok után úgy tépázta lelkét, mit egy megvadult, bocsait ádázul védelmező anyamedve. Az ilyen pillanatokban érezte, hogy nem csak neki, de a családjának is megváltás lenne, ha meghalna. Néha már kívánta is, hogy bekövetkezzen...

Mikor Hen a szemét kinyitotta, a kopogás abbamaradt és fojtogató meleg tette nehézzé a levegőt a szűk padláson. A helyiség, így nappali világosságban még apróbbnak és még porosabbnak hatott, ahogy a beszűrődő fénycsíkokban lebegő és lustán szállingózó szemcséket figyelte. Az odalent nyüzsgő város zajai felszivárogtak ugyan, de a fiú nehéz, szomorúságtól súlyos szívét nem frissítette fel. Az álomtól lehet. Bár már csak széttépett és megfakult emlékei maradtak belőle, mégis eltompította elméjét. Az őt megszólító lány hangja nem csak meglepetésként, de hideg zuhanyként érte.

– Azt hittem már fel sem ébredsz többé. – A kezében forgatott rozsdás tőrt még egyszer utoljára belevágta az ablakpárkányba, ahol üldögélt és kémlelte az alattuk szaladó életet. Gunyoros hangjához mellékelt egy hamis félmosolyt is, de tekintetével nem tisztelte meg a feltápászkodó fiút.

– Akkora szerencséd nincs – vágott vissza Hen és közelebb lépkedett az ablakban gubbasztóhoz. – Amíg, vissza nem szerzem, ami az enyém, addig nem szabadulsz tőlem – szögezte le és a lány fegyverét bámulta. Régi darab, talán itt találta a padláson, vagy ellopta valakitől.

– Akarsz fogadni? – kuncogott magában Nagare, de a fiú kihallotta hangjából, hogy esze ágában sincs megszegni esküjét.

A tőr, amit egész este a fába döfködött a lába előtt, már jókora lyukat vájt párkányba. Hen lenyelte a gombócot, ami a torkában keletkezett a felismeréstől, hogy a Nagare egyszer sem szúrt mellé. Félelmetes pontossággal mindig ugyan oda vágta bele a kopott fegyver hegyét. A tőr körülötti korhadt, öreg fa érintetlen maradt.

– Ő ki? – vett elő hosszú kabátja zsebéből egy kicsit koszos papírfecnit és mutatta a bambuló fiú elé.

Bár kicsit vonakodva, de a megszólított elszakította tekintetét Nagare éjszakai projektjéről és a kérdésnek szentelte figyelmét. Elvette az ismerős tapintású papírt és széthajtotta.

– Ezt meg honnan szerezted? – Meglepettségéből düh fakadt és ezt nem is szégyellte a lánynak szegezni.

– A nyeregtáskádból – válaszolta Nagare és lábait a szobába fordította. Még nem ugrott le az ablakból, de a párkányban várakozó tőrét a csizmájában megbújó tokjába süllyesztette. – Nos?

Hen végignézte a szinte túlságosan is gyakorlott mozdulatsort, majd sóhajtva adta be derekát. Elengedte dühét, hogy a privát cuccai között matatott, hiszen ez a legkisebb problémája ebben a pillanatban.

– Ő a kishúgom. – Megsimította a papírt egyenetlen szélét, ami arról árulkodott, hogy nem valami kíméletesen tépték ki a kis füzetből, amibe a skicceit firkálgatta, az őrségben töltött éjszakákon. Emlékezett mikor ezt rajzolta. Felrémlettek érzései, amikor a kishúga haja lágy, könnyed tincseit igyekezett visszaadni a puha szénceruzával, amit még bátyjától kapott. Gyermeki huncut mosolyát, a fényt a szeme sarkában, ahogy játékosan visszatekint válla fölött.

Még most is érezte azt az illatot, ami egy olyan kis gyermeket vesz körül. Jellegzetes, édeskés és ártatlan. Hen lelkébe mérgező tövisként hatolt a felismerés, hogy mi gyötri ennyire. Hiányoznak a testvérei. Eszébe jutott az álom, amit látott az éjjel, azok a kavargó érzelmek, amik nem az övéi, de mégis ugyan annyira a sajátjának érzi őket.

– Nem is tudtam, hogy vannak testvéreid. – A lány hangja, már Hen válla mögül érkezett attól a kis asztalkától, ami jóformán nem való semmire. Alacsony, mint egy szék és... valójában inkább egy szék támla nélkül, csak kicsit szélesebb és egy hajszállal magasabb.

– Van kettő is – merengett Hen és eltette a rajzot. – A bátyám miatt vagyok úton. Egy fekete mágus megátkozta.

A fiú érezte megdermedni a levegőt, a fojtogató meleg ellenére és látta, hogy Nagare megmerevedik és teljesen mozdulatlanná válik, akár egy fadarab. Félig lehajtott fejét nem emelte meg, de tekintete Henre siklott. Egy kósza szó sem hagyta el a száját, de a fiú tudta, hogy most fején találta a szöget. Felkeltette az érdeklődését és ezt megjegyezte. Később még jól jöhet. Eltelt pár másodperc ebben a meredt állapotban, majd a lány újra megmozdult és sebes mozdulattal kapott ki valamit, hosszú kabátja a belső zsebéből. Egy összetekert pergamen volt az, de vele valami más is kicsusszant onnan és tompa puffanással érkezett le a porba. Apró kis tárgynak tűnt és Hen reflex szerűen kapta fel.

– Ne... – kezdte Nagare, de elkésett. Egy apró, arany virág kitűző bukkant elő a por alól a fiú tenyerében.

– A király embere vagy? – pillantott fel döbbenten és hirtelen sok minden fordult meg a fejében. Bizonyos dolgok értelmet nyertek, egyesek viszont elvesztették azt.

– Add azt vissza! – mordult rá a másik fenyegető hanglejtéssel.

– Előbb válaszolj! Ki vagy te? – hátrált egy lépést, de a lány keze kígyóként csapott le rá és mint ahogy a tőrrel sem, most sem hibázott.

– Te semmiből sem tanulsz? – fordította ki a földre görnyedő fiú kezéből a kis ékszert, majd, mint ha mi sem történt volna, folytatta a tekercs szétterítését és vizsgálását.

– Teljesen meghibbantál? – zúgolódott Hen az oldalát szorongatva, amit egy kifejezetten fájdalmas ponton ért találat. Mintha egyetlen pillanat alatt cikázna végig a testén egy vad, heves fájdalomhullám, de ennyivel abba is maradt. Nem tartott tovább pár pillanatnál és már semmit sem érzett.

– Minden esély megvan rá. – Alkalmi partnere elgondolkozva csúsztatta ujját a térképen, amit a másik kezével tartott meg, nehogy összeugorjon. – De jelenleg én vagyok a legjobb lehetőséged.

– Lehetőségem? Mire? – kaparta össze a maradék méltóságát Hen és felállt. – Hogy a halálba kínozz, az aljas támadásaiddal? Vagy hogy...

– Hogy megmentsd a barátodat. – Nagare felpillantott azokkal a szokatlan színű, nagy szemeivel. A fiú nem tudta nem észrevenni, hogy amikor nem szórnak szikrákat és éppen nem a gyilkolási vágy csillog bennük, egészen megigézőek tudnak lenni. Tiszta arany fényük, bárkit megbabonázhatna, ha a lány nem akarna mindenkit a tekintetével lemészárolni.

– Miből gondolod, hogy bajban van? – nézett le rá megjátszott közönnyel. Nem akarta még ennél is jobban etetni az egóját azzal, hogy igazat ad neki abban, hogy igen is az ő jóindulatától függ minden ami fontos számára.

– Idehallgass, Lángész! – szólt élesen Nagare, de habozott. Mikor újra felpillantott, Hen akkor vette csak észre, hogy azok a szemek hordoznak valami ismerőset a fáradságon és a kimerültségen túl. Végül csak annyit kérdezett: – Akarod a kardot, vagy sem?

Vajon tényleg kém lenne? A király kéme? Ezért ilyen jó a megjátszásban és a rejtőzködésben? És vajon hányadik napja nem alszik? – Hen eddig észre sem vette, hogy hogyan néz ki. Azt látta csupán, amit Nagare meg akar mutatni. Az erőt, a magabiztosságot, a fenyegető kisugárzást és a nemes eleganciát. De ebben a pillanatban mintha belátott volna az álarca mögé. Látta a lányt, akit fájdalom gyötör, a kínzó kialvatlanságot és valami nagyon-nagyon szomorút.

– Akarom... – hőkölt meg a fiú. Nem reagálva a gúnyos, csipkelődő megszólításra, bár már kigondolt pár remek visszavágást, mégis lenyelte őket. Meglepődött, hiszen Nagare aligha szándékosan mutatta meg neki mindezt. Őt inkább annak az embernek ismerte meg, aki szívesebben töreti kerékbe magát, mintsem, hogy a gyengeségeiről számot adjon. Tudta, jól, hogy bármi is történt vele ezelőtt, vagy fog ezután, biztosan nem az ő vállán fogja kisírni magát.

Így, ezeken a gondolatokon végig zongorázva újra feltehette magának a kérdést: Mi történt ezzel a lánnyal? És ki ő valójában? Hen végignézett a gondolataiba és a térkép bámulásába mélyedő „barátján". Hajának színe, most inkább hasonlított a korom matt feketéjére, a rárakodott por miatt, mintsem egy holló ékes fénnyel bíró tollára. Új ruháját és minőségi lovaglócsizmáját is szennyezte a szoba komor, fullasztó pora, de valahogy még így koszosan is árasztotta magából azt a felsőbbrendű aurát, amit Hen nem tudott megmagyarázni. Mintha lenne benne valami más, valami nem emberi. De nem úgy ahogy Ich, aki egy ember némi állati külcsínnel, hanem inkább, mintha Nagare maga lenne egy vad és vérszomjas állat, emberi vonásokkal.

A pár másodperc csend után, amit a lány a térkép, Hen pedig az ő tanulmányozásával töltött végül belekezdett mondandójába.

– Erről jöttünk – mutatott egy szélesebb zöld foltra a papíron, majd az ujját tovább csúsztatva folytatta. – A város itt van és... – Még távolabb siklott az ujja, amit a fiú feszült figyelemmel kísért. A kíváncsiság fúrta az oldalát, hogy mire is akar kilyukadni újdonsült cimborája. – Akiket üldözök erre vannak valahol. – A várostól távolabb lévő hatalmas részre mutatott, amiből Hen kikövetkeztethette, hogy az bizony egy igen terjedelmes erdő. Az aggasztó valójában nem is ez volt, hanem az, hogy a lány nem egy ujjával mutatta, hanem mind az ötöt, széttárva húzta át ezen a területen.

– Biztos vagy benne? – A csalódott szarkazmus szándékán kívül fordult gúnyos megjegyzéssé. – Gyakorlatilag a világ többi részét mutatod.

– Nos, igen... – folytatta Nagare komolyan, mintha meg sem hallotta volna. – Igyekeztem arra terelni őket, de ravaszak. – Most a nagy területen, úgy tűnt találomra jelöl meg néhány részt, egymástól szabálytalan távolságra a Hentől elcsórt szénceruzával. – Ezen a területen legalább tizenöt különálló kúria épült, ezekből nagyjából négy vagy öt lakatlan, de... – Aggodalmasan pillantott fel a fiúra, mintha nem lenne biztos benne, hogy folytassa-e. – Tapasztalataim szerint nem riadnak vissza a gyilkolástól sem. Akár erőszakkal is bevehettek egyet.

– Ahogy te sem...

– Parancsolsz? – pillantott fel dölyfösen Nagare és egy félszeg mosoly ült ki a képére. Nagyon jól tudta, hogy pimaszkodó társa mire próbál célozgatni, de adott esélyt, hogy átgondolja mondandóját.

– Te sem riadsz vissza ártatlan életek kioltásától, jól mondom? – Hen viszont nem az a fajta ember, aki lakatot tesz a szájára, csakhogy elkerülje a bajt.

– Nem tudsz rólam semmit, mégis kóstolgatsz. Bátor fiú... – Mosolya nem tűnt el, de visszatért a térkép tanulmányozásához és a tervek kovácsolásához. – Vagy inkább ostoba.

– Te ölted meg azt a két embert az úton. Az egyik még nálam is fiatalabb volt. – Hen közelebb lépett. Érezte, hogy dühének tüze felkorbácsolódik lelkének katlanában, ahogy felidézi azt a pillanatot, ahogy a szörnyűség képei szeme elé kúsztak.

– Ártatlan gyermekek, igaz? Kíváncsi vagyok akkor is ezt mondod-e, amikor megtalálod a barátodat.

– Miből gondolod, hogy Ichiro egyáltalán velük van? Vagy hogy elkapták? Bárhol lehet.

– A barátod nem olyan ostoba; – A lány pillantása beszédesebb volt, mint a szavai. Mintha leharapta volna a mondat végéről a „mint te" részt, de a fiú így is jól értette. – Jó ok nélkül nem hagyna magadra, hacsak nem hinné, hogy itt nagyobb biztonságban vagy, mint vele odakint. És szerintem arra te is rájöhettél, hogy ha rendben lenne, akkor már régen visszaért volna.

Igen. Hen ezt nagyon jól tudta. De így, hogy a lány hangosan kimondta, olyan valóságossá vált. Nem akarta hallani, nem akart vele szembenézni és legfőképpen nem akarta elveszíteni Ichirot... is. A fejében felhalmozódó rettenetesebbnél rettenetesebb rémképek alakot öltöttek előtte és elhomályosították tudatát. Csőstül érkeztek és mindegyik borzalom figyelmet követelt magának. Kétségbeesés elhatalmasodott rajta és megszédült. Meg kellett támaszkodnia azon az asztal szerű bútoron, hogy ne tántorodjon meg. A meleg fojtogatta, mégis leverte a víz és valamiért nehezen ment a légzés.

– Mi... – lihegte és ránézett remegő kezére. – Mi ez?

– Bepánikoltál – felelte a Nagare és a fiú meglepetésére kedvesség simult, általában rideg, közömbös hangjába. – A szíved eszeveszetten kalapál, ezért szédültél meg.

– De én nem is...

– Nyugodj meg! – A lány összetekerte a térképet és visszasüllyesztette foltos kabátja mélyére.

Hen megpróbált rá koncentrálni. A hangjára, ami ezúttal nem űzött gúnyt, nem szurkálta és nem próbálta minden áron meghunyászkodásra kényszeríteni.

– Van egy tervem... Megmentheted – mondta és közelebb lépett. A fiú látta, kissé beszűkült látókörébe besiklani Nagare kezét, ami bár nem érintette meg, de nagyon közel állt hozzá.

Valamiért visszakozott, pedig ő kezdeményezte a gesztust. Csupán pár centire lebegett Hen remegő karjától, de mintha egy láthatatlan fal akadályozná benne, hogy hozzá érjen. Ez az egész olyan furcsa és érthetetlen volt a fiú számára, hogy el is feledkezett a légszomjról és a szorító érzésről a mellkasában. Mikor a lány már majdnem elhúzta apró kezét, Hennek szemet szúrt valami.

– A kezed... – kezdte és bár nem gyorsan, de utána nyúlt. – Azok a sebek... – Egy pillanatra csupán, de megfogta Nagare kezét mielőtt az elránthatta volna, de még érezte. – Eltűntek.

Már korábban is feltűnt neki, hogy a lányon nem látszik, hogy sebesült lenne. Az a seb az oldalán mély volt és azok az égések végig a karján... Hen megesküdött volna, hogy élete végéig hordozni fogja annak a hegeit. Most pedig ott állt előtte olyan sima és fehér bőrrel, mint a tej hamvas felszíne.

– Hogyan? – vonta össze szemöldökét a fiú és minden további szó nélkül végignézte, hogy a lány bezárkózik és visszatér önmagához. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy bevág egy hatalmas,  kétszárnyú vasveretes ajtót az orra előtt és belül legalább öt reteszt dob rá, hogy biztos legyen a kívül maradása.

– Nem mintha lenne hozzá közöd – felelte csípősen. Modorában már nyoma sem maradt az előbbi vigasztaló hangsúlynak. Ugyan az a pökhendi és goromba kis tolvaj szólt belőle, mint eddig.

Legalább egy valami nem változik.

– Szóval?– nézett rá Hen kérdőn. Látta a lányon, hogy most semmit sem fog tudni kiszedni belőle erről. Azt már megtanulta, hogy szövetségese legalább oly makacs, akár egy három lábú öszvér. – Azt mondtad van egy terved. Csináljuk!

oOo

A szürkület talán még soha sem jött ilyen lassan, mint aznap este. Olyan lustán kúszott rá a horizontra a várva várt félhomályos alkony, mint egy elítélt, akit akasztásra visznek. De ahogy a nap utolsó sugarai is lebuktak a felszín alá, hosszú árnyékot kölcsönözve a házaknak és az embereknek, Hen elindult a megbeszél helyre, hogy teljesítse az alku rá eső részét. A város lakói nem szenteltek neki sok figyelmet, bár egymásra sem néztek, ha útjuk nem keresztezte egymást. Mindenki hazatért a családja szerető körébe, vagy éppen megfáradtan bukott át egy fogadó vagy kocsma küszöbén, hogy csillapítsa szomját egy hosszú, munkával töltött nap után. Ez volt az, amit a fiúnak ki kell használnia: a pletykás jónép alkoholba áztatott nyelvével hamar szárnyra kel majd a története. Nagare elmondása szerint, ha a dolgok kedvezően alakulnak, részük lesz némi csetepatéban, ami bűnös izgatottsággal töltötte el fiatal, kalandokra szomjazó szívét. Hatalmas mosollyal a képén és két egész aranytallérral a zsebében lépte át a város egyik neves ivójának bejáratát. Amikor zsarolója vázolta a tervet, nem tartotta valami fényes ötletnek, de most, hogy körülnézett tovatűntek a kétségei. Bár nem teljesen értette mire is szolgál ez a kis közjáték, de ha egy kiadós bunyó van kilátásban, arra mindig kapható. Azt kell csinálnia, amiben a legjobb: elvegyülnie és hallatnia a hangját, magára vonnia az emberek figyelmét. Ez eddigi élete során sosem okozott gondot. Neki legalább is nem. A szüleinek viszont annál inkább. Kis falujukban nem élt olyan öreg vagy középkorú ember, aki ne hallott volna már viselt dolgairól, amik kivétel nélkül köthetők egy- egy közeli kocsmához vagy éppen bordélyhoz. Bár az utóbbira nem volt szüksége, hiszen a fiatal hölgyek kedvelték a társaságát, de akadt egy történet, ami onnan kapott szárnyra és a mai napig nem tudja, hogyan kötött ki ott. Ha emlékei nem csalnak akkor az is egy kocsmai verekedéssel kezdődött... és egy csinos lánnyal.

Belevetve magát a társalgás sűrűjébe, Hen ezt és még sok másik történetet is elregélt a körülötte ülőknek. Beleértve a mostanit is. Az emberek figyelmét nem csupán a remek beszélőkéjével tartotta magán, hanem a két aranypénzzel is, amivel többször is befizethette őket egy körre. Az ivócimborák jöttek és mentek, de Hen alapos munkát végzett. Valamilyen formában az összes társalgásába beleszőtte a nemrég történteket. A furcsa, bomlott lányt a hosszú fekete hajával és az aranysárga szemeivel, aki kirabolta őket. A biztonság kedvéért néha még a nevét is kimondta, de kiváltképp ügyelt rá, hogy csak a küllemi információkra fektesse a hangsúlyt, semmiképp sem mondott többet. Ha valaki a részleteket akarta tudni, akkor bizony rá kell kérdeznie... ami nem történt meg.

Már kis híján pirkadt, és a kocsma küszöbét már majdnem egy egész órája nem lépte át senki mikor Hen feladta. Nem tudta hol rontotta el, de nagyon úgy nézett ki, hogy a küldetése kudarcba fulladt. Keserű csalódottsággal fizette kis a cehhet és lökte el magát a pulttól, aminek már nagyon ideje lehetett, mert megtántorodott az első pár lépésnél. Ugyan nem volt cél, de sikerült kicsit neki is a korsó fenekére néznie és ezt határozottan az egyensúly érzéke bánta. Ismerte ennek az állapotnak a szakaszait és úgy saccolta, hogy ő még csak durván a közepén lehet. A fejét és a lépteit enyhe könnyedség környékezte, de az út szegélyét még gond nélkül tudta követni. Megpróbálta felidézni, hogy merre is kell mennie ebben az útvesztőhöz hasonlatos városkában. A tegnap éjszakai utat idézte maga elé, ahogy a lány lohol előtte és egyetlen szó vagy hang nélkül siklik az árnyak biztonságot jelentő sötétjében. Egy jó darabig Hen úgy hitte, hogy ez segít és jó felé megy, de hamar be kellett látnia, hogy bizony eltévedt.

Csizmakopogás. Ez ütött szöget Hen fejébe, ahogy sétált a rejtett utcákon és kereste a megfelelő utat. Többet hall belőle, mint kellene. Megállt egy kicsit, mintha szétnézne, merre is menjen most, majd tovább indult. Jól gondolta. Valaki követi. Nagare lenne? Az kizárt. Ha valamit is megtudott róla, eddigi „barátságuk" alatt, az az, hogy ha akar teljesen hangtalanul jár. Miért követné titokban, ha ilyen zajt csap. Még csak a ritmust sem találja el. Ez a valaki igencsak botfülű lehet. Egy törött lábú ló is hamarabb venné fel Hen lépéseinek egyenletes ütemét, mint az idegen, aki botor módon a nyomába szegődött.

A következő elágazásnál, Hen befordult, de nem ment tovább. A falhoz simulva várta be követőjét. Legalább is azt tervezte, de a léptek elhaltak mögötte. Talán csak képzelődött. Paranoiás lett az elmúlt napok hatására, amit megbocsájtott magának, hiszen egy ízben óvatlansága majdnem az életébe került. Csak Nagare kifordított jóindulatán múlott, hogy nem falták fel. Hallgatott és figyelt még pár percig, de semmi. Talán csak a falak vertek vízhangot és űztek vele csalóka tréfát. Kifújta a bent tartott levegőt és tovább indult. Ám akkor megragadta egy erős kar és olyat taszított rajta, hogy feje kis híján szikrát vetett, ahogy a falnak ütközött. Fogai összekoccantak és robbanó fények villantak szeme mögött. A kótyagosság és az alkohol okozta mámoros zsibbadtság egy pillanat alatt párolgott el és helyét átadta valami sokkal fájdalmasabbnak.

– Beszélj, te kis patkány! – Mély, parancsoló férfihang jutott át kábulatának homályán és tulajdonosa, Hen ruháját megragadva, nem hagyta összecsuklani a fiút.

– Kezdek hozzászokni, – kiköpött egy kis vért, ami megharapott szájából serkent – hogy folyton elpüfölnek.

Hunyorogva nézett a tagbaszakadt, talán még nála is magasabb fickóra, aki lapát kezeivel fenyegette, de még nem verte ki vele fogait és a fiú nem is tervezte ezt hagyni neki. Henben felhorgadtak a régi kocsmai verekedéseiből szerzett tapasztalatai. Ez a pasas sem tudhat többet, mint akármelyik barom, aki mocsár részegre issza márt egy-egy húzósabb hét után. Ezen a ponton Hen meg tudta érteni barátja érdektelenségét az emberek irányába, hiszen valamilyen szinten mind ugyanolyanok. Egy sablonra épül az életük és e szerint viselkednek. De igazi énjük csak akkor dugja ki fekete, ocsmány pofáját, amikor az alkohol már kellőképpen lehántotta róluk emberi mivoltukat.

– Mesélj szépen arról a boszorkáról, aki kirabolt! – A hang apja szigorára emlékeztette. Az otthon biztonságot és kényelmet jelentő szabályaira, amit eddig oly nagy nyűgnek tartott. De most, hogy sokadjára kerül ilyen helyzetbe, visszavágyott. Az akció ezek szerint mégis csak sikerrel járt, de nem úgy ahogy azt Nagare korábban felvezette.

– Vedd le rólam a kezed! – Összeszedte magát és a férfi lába mögé lépve, alulról taszított egyet annak dús szakállba rejtett állán.

Az élet nagy igazsága, hogy az ember arra megy, amerre a feje. Akár mekkora darab legyen. Egyszerű lefegyverző fogás, ami csak akkor működik, ha meglepetésként éri áldozatát. Ami ebben az esetben ez kétségkívül bekövetkezett. A fickó nagy nyögéssel zuhant a földre, de Hen balszerencséjére nem maradt ott sokáig. Méreteit meghazudtoló gyorsasággal pattant fel és kapott a menekülő fiú után. A lábszárára fonódó vasmarok kibillentette egyébként is bizonytalan egyensúlyából és nagyon hamar a földön találta magát. Fejét ismét beverhette, mert kimaradt pár másodperc a dulakodásból és arra eszmélt, hogy a tag a törzsén ül, a menekülés lehetőségét ezzel nullára redukálva. Hatásos fogás annyi biztos, hiszen Hen hiába vergődött, nem szabadult meg a csontokat is elroppantó súlytól. Feje forró lüktetéssel tüntetett a mozgatás ellen, de túlélő ösztönök erősebben domináltak benne. A fölé tornyosuló sötét alak felé kapott, hátha sikerül megsebeznie, vagy legalább kibillentenie fölényes helyzetéből, de egy-két próbálkozás után erre nem mutatkozott több esély, mint hogy egy ladikkal és egy kortynyi vízzel szelje át a sivatag forró, szemcsés homok tengerét.

A férfi áttört kapálódzó kezeinek védelmén és megragadta Hen nyakát, majd szorítani kezdte. Egyre erősebben és erősebben.

– Beszélj, különben eltöröm a nyakadat! – hangzott az utasítás. – Hol találkoztál a lánnyal pontosan? Merre indult tovább? Mit mondott? – Ez a fickó ostobább, mint amilyennek kinéz... Hogy beszéljen, ha nem kap levegőt?

– Kérd... – A levegő már nem jutott el a tüdejébe és a hangképzés bonyolultabb lett, mint valaha – szépen...

Szemei lüktettek, látása kezdett elhomályosulni, de még látta az ismerős penge villanását, ahogy a férfi torkának feszül az egyre terjedő sötétségben...

Csupán pár hang jutott át kábulatának sötét, vastag függönyén, de azok kicsit sem biztatták ébredésre. Fájdalmas kiáltások, halálhörgés és könyörgés. Félelme adrenalint pumpált vérébe és bizsergető tettvágyat szított teste minden porcikájában. Kinyitotta szemeit és a szédülés fölé kerekedve felült, hogy körbe nézzen. De bár ne tette volna. Nagare éppen Ichiro makulátlan, védelmező kardjáról törölgette le a vért, ami majdnem az egész pengét borította ragacsos vörösével. A férfi saját vérében hempergett és már nem lélegzett. Csoda számba menne, ha mégis, annak fényében, hogy mennyi vér borította a kis sikátor poros talaját. Több ujja hevert mellette és az egyik szemgödre is üresen, vérben úszva tátongott. Arcára ráfagyott a kín és a rettegés, ami halála előtt környékezte. Hen erőszakhoz nem szokott gyomra úgy rándult össze, mintha egy láthatatlan kéz püfölné. Nem szívesen látta viszont, amit már megivott korábban, de olykor az ösztönök erősebbek, mint az elvek. Csak ült ott és remegve bámulta a fagyos, rezzenéstelen arccal maga elé meredő lányt. Érzelmeknek még csak emléke, vagy halvány foszlánya sem ült ki az ábrázatára, ahogy csizmáját egy idegen férfi vére szennyezte. Jéghideg nyugalommal törölgette a nemes fegyvert, mígnem elég tiszta nem lett ahhoz, hogy visszacsúsztassa hüvelyébe. Kezével egy apró vérfoltot próbált letörölni egyébként makulátlan arcbőréről, de csak elmaszatolnia sikerült. Így még vérfagyasztóbban nézett ki, már ha ez lehetséges egy megbolondult mészáros kislány számára.

– Mit műveltél? – Hen hangja remegett és nem tudta levenni a szemét a felé közelítő lányról. Arcán továbbra sem látszott semmiféle érzelem.

– A szó, amit keresel, az a köszönöm. – Most elmosolyodott, de nem lett tőle sokkal bizalomgerjesztőbb. Leguggolt Hen elé és végig mérte. – Csúnyán elbánt veled. Jól vagy?

– Ezt most komolyan kérdezed? Most néztem végig, hogy megölsz egy embert. Megkínoztad... – A fiú kicsit távolabb rúgta magát tőle. Nem akart az útjában lenni. De még a közelében sem.

– Ugyan már! Elájultál – állt fel a lány és hagyta, hogy Hen megtartsa a távolságot. Talán mégsem érdekelte, hogy hogy érzi magát. – Nem is láttad.

– Miféle szörnyeteg vagy te?

– Azért ne túlozzunk – mosolyodott el újfent Nagare, de most megenyhült egy kicsit. – Csak kisegített pár információval.

– Becsaptál engem... – a fiú emlékezett a tervre, amit Nagare korábban felvázolt neki. Csak beszél róla, és az, akinek kell az infó, azt elkapják. Miközben csak a csalinak kellett. – Végig ezt tervezted? Tőrbe csaltál!

Nagare nem felelt, csak szemét fordította felé és ez megadta a választ. Ahogy rápillantott szeme sarkából, Hennek feltűnt, hogy szemei halványan bár, de fénylenek. Mint egy macskáé a sötétben, vagy mint egy... farkasé.

– Akkor mostmár visszaadod? – szegezte neki a kérdést Hen olyan dühvel a hangjában, hogy még magát is meglepte vele. – Így szólt az alkunk.

– Ajánlok neked egy másik alkut – szegte fel állát Nagare, az őrült mosolygást abba nem hagyva. Le sem tagadhatná, hogy szórakoztatja a fiú dühe.

– Miféle alkut? Megint át akarsz verni? Mi van, ha azt túl sem élem? – Bár Hen legbelül őrjöngött, egy megmagyarázhatatlan érzés kezdte hatalmába keríteni: ezt a lányt jobban akarja szövetségesének, mint ellenségének, akármilyen számító és bolond is.

– Nem kell nyavalyogni. Nem vertelek át, csak nem avattalak be teljesen. – Megint az a mosoly. – Az nem ugyan az.

– De igen. A hazugság, az hazugság... – ellenkezett vele, de a lány ellépett mellette. Végzett a felszerelése elnagyolt tisztogatásában és tovább indult. Nem hagyott több időt, hogy Hen átgondolja és mérlegeljen. – Mit akarsz? – határozott a fiú és utána fordult. Nagare borongós és szomorú mosollyal fordította felé fejét.

– Azt még nem mondom el mit akarok. De cserébe mindenképpen megmentem a kutyafiút. – Kezet nyújtott, és Hen gondolkodás nélkül belecsapott, majd megrázta. Miféle szemfényvesztés ez? Miért ment bele? Ez több mint gyanús... mégis.

Sötét csendbe burkolózott kis csapatuk hosszú séta után érte el az erdő határát, ahol a fák vészjóslóan nyöszörögtek bele a veszedelmet ígérő éjszakába. Hen feltekintett az előtte tornyosuló rengetegre és eszébe ötlött Nagare története az ott élő lényekről. Vezetője magabiztos léptei kicsit sem töltötték el bátorsággal az ismeretlen veszélytől rettegő szívét, de nem maradt választása. Bíznia kell benne, hogy útitársa tartja magát a megállapodásukhoz és abban is, hogy cserébe nem a lelkét kívánja feláldozni egy ősi istenségnek. Nagyon szerette volna hinni, hogy a magabiztos szavak és a fenyegető tekintet mögött nem csak egy sértett, durcás lány áll, akinek fogalma sincs, hogy mit csinál, és hogy mi a helyes. Bár egy őrültet látott maga előtt haladni, ébredező ösztönei azt súgták, ha kitart mellette és bízik a szavában, akkor nem csak Ichet mentheti meg. Ezt fontosabbnak tartotta most mindennél. Még magánál is. Bármit megtett volna, hogy helyrehozza, ami elrontott. Hogy felszabadítsa testvérét az őt sújtó átok alól.