Kínzó fáradtság lüktetett szemei mögött, Hito mégsem tudott elaludni. Vagyis inkább nem akart. Félt, hogy ha hagyja győzedelmeskedni a kimerültséget és elalszik, olyasmire ébred majd, amit nem tudna mégegyszer elviselni. A lány, aki senkiben sem bízik és előbb harap, mint kérdez, ott pihegett békésen a vállán elbóbiskolva, még mindig az ő fürdőköpenyébe burkolózva. A hajnal belopódzó ezüst sugarai megcsillantak, frissen mosott, kesze-kusza hajzuhatagán, ahogy az épp oly zabolátlanul terült szét a fehér lepedőn, mint amilyen ő maga. Mint fekete csipke, úgy szelte keresztül a makulátlan ágyneműt és éjsötét vízesésként lógott le az ágy szélén, ahol hossza már meghaladta az ágy területét.

Hito csak nézte és nézte azt a tiszta, és ártatlan arcot. Elegáns, és gyönyörű vonásain legeltette tekintetét, mígnem azon kapta magát, hogy teste lángol és ujjait csak egy centi választja el az alvó lány bőrétől. Amint észrevette mit művel, elkapta kezét és fejét hátra vetve rejtette el szemeit szégyenében.

– Engem nyugodtan megérinthetsz – hallotta a lány halk, de mégis éber hangját maga mellől. – Tudod... nem fogok eltűnni. Nem válok köddé.

– Ébren vagy? – nézett le barátjára, bár csak elterelésnek tette fel a kérdést, Nagare mégis illedelmesen válaszolt.

– Igen – kuncogott fel. – Bűzlesz. És a szíved is versenyt fut. – Sokatmondóan pillantott fel, majd mosolyogva hozzátette – Ilyen hangzavarban nem lehet aludni. És ez a szag...

– Na igen, valaki betört hozzám és elfoglalta a fürdőmet – ásította jókedvűen a fiú, de közben sem vette le szemét feltápászkodó barátjáról.

Nagare felült és az egyik vállára húzta a kócos hajzuhatagot, majd ujjaival kezdte fésülgetni, rendezgetni. Arcára valamiféle bűntudattól terhes kifejezés ült ki, ahogy belefeledkezett a műveletbe. Hito épp szólásra nyitotta a száját, mikor az ajtó kinyílt és az események felgyorsultak. Nagare felpattant és szemmel alig követhetően hajított el valamit, ami keményen állapodott meg az ajtófélfában. Az a fiú állt ott kerek szemekkel és majdnem összecsinált alsóval, akit a lánnyal látott korábban. Döbbent rémületéből felocsúdva tátogott párat, mint aki a szavakat keresi, de Nagare megelőzte.

– Sen, az ég szerelmére! – huppant vissza az ágyra bosszankodva. – Hányszor kell még majdnem kinyírjalak, mire megtanulsz kopogni?

– Csak a szerencsémet próbálgatom – húzta széles mosolyra száját a fiú. – És a borotvaéles reflexeidet. – Nyelt egyet ahogy a fejétől éppen csak pár centire a fába fúródott dologra nézett.

Hito csak akkor nézte meg jobban a kis tárgyat. Bár innen nem látszott tisztán, de a hajnali nap fénye keresztül hatolt rajta és megcsillant felületén. Eddig a pillanatig, azt latolgatta magában, hogy Nagare honnan szerzett tőrt, vagy hogy hol rejtegette ezidáig. De rá kellett döbbennie, hogy a lány végig fegyvertelen volt, de mégsem. Az ajtófélfájába egy kisebb tőr méretű jégszilánk fúródott és árasztott magából fagyos párát. Még a környező fa felületre is rákúszott a harmatos fehérség, azzal a jól ismert indamintás mágialenyomattal díszítve, ahogy a lány ereje utat talált a külvilág felé. Megdöbbent és meg is rémült egyidőben. Ő még csak a mozdulatot sem látta jól, ahogy Nagare a másodperc töredéke alatt fegyvert csinált a semmiből és nem riadt vissza használatától sem. Tudta jól, hogy semeddig sem tartott volna egy ugyanilyen mozdulat a részéről, ha az, aki benyit nem barátságos szándékú. A lány, akit ő tanítgatott még annak idején, aki úgy leste minden mozdulatát, mintha egy istenségre nézne fel, most fényévekre tőle tündökölt. Míg ő a saját nyomorával küszködött annyi éven át, amíg nyalogatta a megcsonkított lelkén ejtett sebeket, Nagare erőt kovácsolt fájdalmából. Mindig is egy harcos megszelídíthetetlen lelkével bírt, de így, hogy képességeit is ehhez edzette fel, tulajdonképpen egy élő fegyver lett belőle. Erre a gondolatra Hitoban megkeseredett a csodálat. Valószínűleg nem jókedvéből lett ilyenné.

– Ugye nem zavartam meg semmit? – tette fel a kérdést a frissen érkezett, amikor Nagare hiányos ruházatára tévedt a tekintete.

– Ne legyél pofátlan, – szikráztak fel a lány szemei, de alig észrevehető mozdulattal összébb húzta magán a fürdőköpenyt – különben a következőt már nem „vétem" el. – Beszédes pillantást vetett az ajtófélfában olvadozó halálos jégdarabra. A fiú alig leplezve aggályait, nyelt egyet, majd beljebb lépett és becsukta az ajtót maga után. Elzárva ezzel a kintről beáramló kora reggeli hűs frissességet. Különösen ügyelt rá, hogy ne érintse a lány mágiájából született kis fegyvert. Vagy ösztönből, vagy rossz tapasztalatból, vagy csupán ravaszabb, mint amilyennek látszik. Mindaddig ameddig a lány kapcsolatban áll azzal a szilánkkal, addig nem érdemes  megérinteni sem, mert igen kellemetlen mellékhatásai lehetnek. Végtag vesztés, vészes kihűlés és legrosszabb esetben halál.

Kettejüket elnézve, Hiton a megkönnyebbülés édes hulláma söpört végig, mert a vak is láthatja, hogy ezek ketten koránt sincsenek romantikus kapcsolatban. Az még mindig nem lett világos számára, hogy milyen szálak fűzik egymáshoz őket, de kezdetnek nem is rossz a "nem szerelmesek" státusza. Nem tudta, hogy miért is foglalkoztatják ilyesfajta részletek, hiszen semmi köze hozzájuk, de mégis. Valahol legbelül nagyon is utálta a kis vakarcsot, amiért ő Nagare mellett lehetett. Amiért ő vált a társává. Helyette. Sohasem szokott első ránézésre ítélni, de ezt a kölyköt nem bírta. Még a hangja is idegesítette. A fiú nem sokkal lehetett fiatalabb náluk, de mégis magasabb hangfekvésben szólt, ami hagyott egy hamiskás utóízt Hitoban. Mintha nem is saját hangján beszélne.

– Nekem... – kezdte Hito és az ágy szélére araszolt. – Nekem van egy kis dolgom. – Ezen elgondolkodott. – Igazából rengeteg dolgom van. De ti érezzétek csak otthon magatokat – pillantott hátra kedves barátjára és ettől egyből megenyhült. Akármennyire is érezte magát kellemetlenül a váratlanul feltörő, ellenséges érzései miatt a lány csalfa mosolya elfeledtette vele ezeket. Mikor rávillantak azok a cinkos fényt hordozó szemek, csak meleg elégedettséget érzett. Újra egésznek érezni magát olyan boldogsággal töltötte el, ami még harmadik kerék keltette bizonytalanságát is elfeledtette vele.

Felállt és tett egy lépést, de csak is éberségének köszönhette, hogy nem esett akkorát, mint egy újszülött csikó a domboldalon. Az egész éjjel tartó sétálgatás és a tetőkre felugrálás, az ájult őr cipelése, vagyis minden, amitől az orvosok óva intenek egy kiadós rándulás esetén, megtette hatását és Hito bokája kellemesen merevre dagadt. Vett egy szaggatott, fájdalmas lélegzetet, ahogy megkapaszkodott az ajtófélfájában és az enyhe szédüléssel dacolva neki hajtotta fejét. Lehetett volna annyi esze, hogy legalább egy hideg vizes borogatást tesz rá, de annyira lekötötte a figyelmét a lány visszatérte, hogy saját szükségleteiről el is feledkezett.

– Ez nem néz ki jól – hallotta Nagare kedves, gondoskodó hangját közvetlenül maga elől, mire kinyitotta szemeit. A lány pehelykönnyű léptei még a padló deszkákat sem nyikorgatták meg, ahogy utána lépett. Mintha csak egy szellem lenne. – Le kellene ülnöd, falfehér lettél.

Barátnője óvatosan karja alá nyúlt, hogy visszasegítse az ágyhoz.

– Jól vagyok – mosolygott le rá Hito, de azért hagyta magát vezetni. Belátta, hogy kezdeni kell valamit sérült tagjával, különben nem sokmindent tud elintézni. Ilyenkor érezte csak igazán balszerencsének, hogy a gyógyító mágia nem hat a használójára.

– Nem kell keménykedned – viszonozta a mosolyát Nagare, majd leültette az ágyra.

Hito nem is nézné ki Nagaréból ezt a gyengéd, gondoskodó magatartást, mind annak fényében, hogy nemrég még könnyűszerrel vert péppé nála jóval termetesebb férfiakat. Agresszív habitusú, harcra termett mozdulatai ilyenkor sehol sem voltak. Szinte gyakorlottnak lehetne nevezni azt, ahogyan gyorsan felgyűrte Hito nadrágszárát és kis tenyerét rátette a fájdalmasan megduzzadt bokára. Mosolyából egy édesanya nyugalma áradt, aki beteg gyermekét ápolja. Aláhulló, puha hajszálai meg-megérintették a fiúérzékeny bőrét, amitől megborzongott.

– Fáj? – nézett le a bokájára Nagare, amin a kezeit nyugtatta. Hitonak, csak ekkor esett le, hogy mit is szeretne csinálni.

– Nem. – Kellett egy kis idő, mire feldolgozta, hogy mi is történik.

A tökéletes harmónia a tökéletes ellentétekből születik. Tűz és jég, fegyver és pajzs, háború és béke, koromfekete és... ezüstszürke. Hito mindig is így gondolt kettejükre. Mint testvérlelkek, akik, ha nem is egyeztek vérükben, mégis ezt jelentették egymás számára. A pusztítás követei, akik egy isten hatalmával születtek, egymásban mégsem tudtak kárt tenni. Ez így van rendjén, a fiú tudta jól. Bár néha nagyon is jól jönne, ha Nagare ereje hatással lenne rá. Mint mondjuk most. Amikor ő feldagadt, lüktető bokával fetrengett az ágyán és a lány nagy erőkkel igyekezett lehűteni erejével Hito lángoló bőrét, de mindhiába. Nem érezte hidegebbnek a levegőt is megkristályosító erőt, mint a lány természetesen hűvös érintése.

– Ezt nem értem. – Ez nagyon jól látszott a lány tekintetén. – Ennyi erő általában elég egy ember kopogósra fagyasztásához is, de... – megpróbálta két kézzel is. – Valamiért nem működik az erőm.

Ezt viszont Hito nem értette.

– Te... – kezdte és kérdőn tekintett fel barátjára. – Te nem emlékszel?

– Mégis mire kéne emlékeznem? – Nagare alig hallotta meg szavai súlyát. Ránézett a szoba másik sarkában könyvet olvasó Senre és oda intette magához. – Sen, gyere csak ide! Rajtad sem működik?

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – foglalta szavakba a másik fiú érzéseit Hito, amiket könnyű szerrel le lehetett olvasni annak arcáról.

Sen tágra nyílt szemekkel süppedt bele a fotelbe, amiből ordított, hogy esze ágában sincs odamenni és fejét önként a fagyos pokol guillotine-jába hajtani.

Hito felemelte kérdő, kutató tekintetét és az ágy szélén ücsörgő lányét kereste. Mintha tükörbe nézne, úgy bámult vissza rá barátja, de hiába. A válaszokat nem találta.

– Szent egek, mi történt veled? – nyújtotta kezét a lány arca felé. Most tényleg meg akarta érinteni. Szenvedést látott az erő mögött. Megannyi gyötrelmet, amit egy elrabolt kislánynak kellett kiállnia, hogy újra visszatérhessen hozzá. Látta a palástot, az álarcot, amit Nagare dicső vértként hordott, mint eddig mindig. De ezúttal... Hito nem látott be mögé, és ez mindennél jobban fájt neki.

Törődő gesztusát, barátja egy mosollyal nyugtázta, majd távolabb húzódott. Megnyugtató melegséget árasztottak szemei és hamis sérthetetlenséget.

– Hiszen tudod mi történt. – Elszakította tekintetét Hitoétól. Mint régen, most sem bírta, ha aggódik érte. – Elraboltak. De már minden rendben. Megöltem őket. Végeztem az összes féreggel. – Egy hűvös, hátborzongató mosoly. Hito még sohasem hallotta ezt a mondatot ilyen hidegvérrel kimondva.

Méghogy az ő lelkét csonkították meg...

Nincs is annál szörnyűbb látvány, mint amikor egy olyan kedves, szerető és gondoskodó lényből, mint amilyen Nagare volt, így kiölték az emberséget. Az ember elveszthet végtagokat, megöregedhet, elhagyhatja az emberekbe, vagy a világba vetett hite. De mi történik akkor, ha a lelkiismeretétől fosztják meg? Akkor mit kell tenni? Sérülések, törött csontok, mérgezés és sok egyéb testi nyavalya gyógyításának tudománya ott várakozott tettre készen Hito elméjében. De fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen egy olyan helyzettel, ami a szemei előtt öltött alakot. Nagare gyönyörű fiatal hölgyé cseperedett az évek során, ameddig nem látták egymást. Bár ezt már akkoriban is lehetett sejteni, hiszen fehér bőrét még a nap sem fogta meg, akármennyire is tűzött nyaranta. Egy daliás, fekete tollú holló fényével pompázó haját dajkái mindig is nagy gonddal fonták különleges copfokba. Nagy sárga szemei és barátságot, szeretetet hordozó mosolya még a legborúsabb napokon is fényt csempészett a fiú életébe. De most... Mostmár Hito is látta hogy mindezt csak álarcként hordja, hogy eltakarja vele a hiányzó darabkákat. Hogy a normálisság látszatát fenntartsa.

A tűz elemésztő hője, amivel nap mint nap birokra kel, most eltörpült a jeges félelem árnyékában. Féltette barátját önmagától és a világtól is. Mintha újra elvesztette volna a szeretett lányt. Hiszen akit vissza kapott, többé már nem egy egész ember. Mosollyal az arcán beszélt életek kioltásáról, amik Hito számára oly értékesnek számítottak, mint apró gyertyalángok egy dermesztő téli estén.

– Kérlek, ne nézz így rám! – állt fel a lány lesütött szemekkel.

Nagare meghátrált. Kitaszította Hitot a bizalma és közvetlensége bűvös köréből. Újra, mintha csak két idegen lennének, akik véletlen futottak össze a piacon. Már régen is megvolt a lánynak az a rossz szokása, hogy nem nézett az emberek szemébe. Legalább is azokéba nem, akiket nem ismert, vagy nem is akart ismerni. Akiket nem tartott a barátjának, azoknak be kellett érniük azzal, hogy többnyire az irányukba emelte aranyszínű, daccal teli szemeit, de az igazi szemkontaktust csak Hito és Nagare bátyja érdemelte ki. Most pedig megint azt csinálta. Csak ezúttal Hitoval. És ő ezt nem tudta elviselni.

– Nagare, nézz a szemembe! – bukott ki belőle kicsivel élesebben, mint szánta, de elérte célját. A lány megtorpant, és felé fordult. – Nézz rám és mond meg, hogy mit tettek veled! – Hito hangja elcsuklott, ahogy belegondolt a lehetséges válaszokba.

– Kiképeztek – nézett fel a Nagare, de nem sikerült olyan rendíthetetlenül és bátran állnia barátja tekintetét, mint amennyire próbálta. – Összetörtek. – Közelebb lépett egyet. – Újjá építettek. Engedelmességre bírtak. – Összevonta szemöldökét az újra feltörő emlékek hatására. – Nem volt más választásom. Csak egy gyermek voltam. Annak is elég kicsi.

– Persze, hogy nem volt választásod – esett meg rajta Hito szíve. Nagare félre értette a kérdését, hiszen ő nem kérdőre akarta vonni. Csupán felejtése okára próbált rájönni.

Mindeddig kicsit sértetten érezte magát, hogy a legjobb barátja, aki az ikerkardja másik felének forgatója, még csak fel sem ismerte őt.

– Ha a te mágiádat birtokolnám, tudnod kell, hogy felperzseltem volna ellenségeimet, hogy írmagjuk se maradjon. – Szemeiből szikrát hányt a gyűlölet, a harag, de nem Hito irányába. Ő mégis úgy érezte, hogy a lány teljes erejéből megütötte. Lelkéből törtek elő a múlt keserű emlékei és kátrányként szennyezték be a pillanatot, amit nem sokkal ezelőtt éltek át ketten. A viszontlátás örömét, a nyugodt reggelt és a boldogság halovány foszlányát.

– Azt hiszed, én nem tettem meg mindent? Azt hiszed azt akartam, hogy elvigyenek? Hogy nem szakadt meg a szívem, mikor arra ébredtem, hogy élek és te nem vagy ott? Hogy nem csak egy rémes álom volt az egész? –bukott ki Hitoból a válasz.

– Én nem ezt mondtam! – A lány dühe mostmár jól érezhető lett. Megvetette lábát, fejét felszegte és vádló él szökött hangjába. – De elég csak rád néznem és látom, hogy mást sem csinálsz, csak rettegsz! Talán, ha nem félnél a saját erődtől, akkor az egész meg sem történik!

– Hogy mondhatsz ilyet? – A fiú sebe megint nyilallni kezdett, pedig már oly régen érezte utoljára azt az önutálatot amiben oly sok évig dagonyázott. Hiszen a lánynak nagyon is igaza volt. Meggyőzte magát, hogy megtette, amit meg tudott, de már látta, hogy egészen idáig csak áltatta magát, hogy hazugságban élt.

Ha az ember elég sokáig mondogat magának valamit, az emlékei megváltozhatnak. Módosulnak annak érdekében, hogy egy traumán könnyebben felülkerekedhessen. Kellemes és békés megoldás ez, ha az a személy, aki még érintett az ügyben, már nem tartózkodik az élők sorában. De mi van akkor, ha visszatér és kérdőre von? Ha kiderül, hogy végig hazudtál mindenkinek, de legfőképpen saját magadnak? Mindezt csupán azért, hogy ne roppanj bele a gyászba... hogy ne veszítsd el a józan eszed. Vajon vétkes az ember, akit egy ilyen kegyes hazugságon kapnak?

– Mond csak ki! – A lány nem tágított. Sen csak figyelt és hallgatott kerek, megdöbbent szemekkel szemlélve a kibontakozó eseményeket. – Mond a szemembe, hogy megtettél mindent! – Válasz híján Nagare lépett még egyet előre és megragadta Hito gallérját. – Mond a szemebe, hogy félsz!

Hito nem hitt a fülének. Pedig olyan boldog volt egy órával ezelőttig. Most pedig... Minden elromlik. Keserű és gonosz gondolatok kerítették hatalmába. „Mégis ki retteg? Ki az, aki félt elmondani a tulajdon bátyjának, hogy mi is valójában? Miért kellett egyáltalán az erdőben próbálgatniuk az erejüket?"

– Igazad van – nyelt egyet a fiú, hogy ne vágja barátja fejéhez mindazt, ami a nyelvére jött. – Igazad van, félek. Félek, hogy bántok valakit. Hogy nem tudom irányítani az erőt, amit a szüleimtől örököltem. – Egyenesen bele nézett azokba a haraggal teli szemekbe. – És ha visszamehetnék... Helyrehoznám. – Könnyek martak bele a lelkébe, de nem engedhette, hogy feltörjenek, akármennyire is fájt ez az egész. – Bárcsak megtehetném!

Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és elfordította tekintetét. Már megtörtént. Nem tehet semmit. Bármennyire is szeretne. Nagare nem szólalt meg. Hito nagyon jól érezte, hogy a lány feszültsége elpárolog és helyét valami sokkal sötétebbnek adja át. Szomorúságnak. Lazított szorításán és hagyta Hito viseletes ruháját kicsúszni ujjai közül. Elfordult és lendületesen indult meg a fürdő felé, ahol a ruháit hagyta előző este. Már majdnem magára csapta az ajtót, amikor kopogtattak. A döbbenet egyetlen hullámként söpört végig mindhármukon, hiszen alig múlt pirkadat. Nagare csak egy pillanatra torpant meg, majd folytatta útját, de még mielőtt bezárkózott volna, kikiáltott a helységből.

- Sen! Emeld fel a segged, és nyisd ki az ajtót!

- Igen is... - morogta az orra alatt a fiú és feltápászkodott, a fotelből, ahol általában Hito szokott üldögélni és tanulni, ha egy kis szabadideje akadt.

Számos regény sorakozott Hito polcain, de leginkább orvoslással foglalkozó szakirodalmat gyűjtött. Szerencséjére az agya egy szivaccsal is vetekedhetne, ha ilyesmivel akarta bővíteni tudástárát. Nem sok hobbit tudhatott magáénak, de erre szívesen gondolt kellemes időtöltésként. A munkáját, a kovácsmesterséget ugyan örökölte és szerette is űzni, de igazi boldogságot ebben talált. Kreativitását kiélte műhelyében, de a tudásszomját csak is itt csillapíthatta. Az ő kis szentélyében. Gyakran előfordult, hogy arany helyett egy- egy ritka, nehezen megszerezhető könyvet kért, az értékes fémért cserébe. Bár szülei lelkére kötötték, hogy nyers fémet sose adjon ki kezei közül, ő néha mégis megszegte a szabályt. Olykor képtelen volt megfékezni mohóságát, ha gyűjtői, vagy egyetemi tanulmányokkal találta szembe magát. Végtére is mi baj történhetne? Arra mindig gondosan ügyelt, hogy éppen annyi fémet adjon magánszemélyeknek, hogy ne tudják harcászati célra fordítani. A bűvöléshez, pedig túl kevesen értenek ahhoz, hogy számottevően megnövelje a kockázatot. Más úgysem kereskedhet vele. Éppen csak annyit kérhet érte, mint egy rendes szerszámért, hiszen a hitelességét semmivel sem tudja bizonyítani, így nem éri meg eladnia.

– Hitoshi! – Egy lágy, melegséget ébresztő hang. Hito szíve feldobbant, ahogy a lány belépett.

– Nanao – eszmélt fel Hito és ágya szélére csusszant, hogy felállva üdvözölje vendégét, de dagadt, fájdalmas bokáját el nem feledve, inkább ülve maradt. – Elnézést, a szegényes fogadtatásért! Mi járatban vagy itt, ilyen korán?

A lány kérdőn nézve araszolt el Sen mellett, aki bár egy kedves mosollyal fogadta, mégis kérdéseket vetett fel a jelenléte. Nanao szemmel láthatóan remek nevelésben részesült, mert könnyűszerrel hidalta át a kommunikációs problémát.

– A nevem Sada Nanao – nyújtotta kis kezét a nálánál fiatalabb, de jóval magasabb fiú felé. – Örvendek a találkozásnak.

– Ohh, de modortalan vagyok! – kapott észbe a másik és zavart mosoly közepette elfogadta az adott kezet. – Az én nevem Yasui Senkaku és úgyszintén, szép hölgy. – Formálisan kezet csókolt Nanaonak, majd elengedte és több figyelemben nem részesítette. Alig észrevehetően kiaraszolt a konyhába és keresett magának némi elfoglaltságot.

Az ágyhoz lépő lány lélegzetelállítóan gyönyörű ruhát húzott. Fején egy könnyed tavaszi kalap koronázta elképesztően vörös hajzuhatagát. Hitoban megint megmozdult valami. A szelíd őzsuta szemek őt vizslatták és néha- néha lopva visszasiklottak a konyhában ügyködő Senre. Magyarázatra várt és Hito nagyon is át tudta ezt érezni, mert valaki őt is felvilágosíthatná, hogy mi ez a nem kívánt gyülekezet a házában.

– Ne is kérdezd – suttogta a fiú játékosan. Jól esett neki egy ismerős arc látványa. Valaki, aki nem hánytorgatta fel a múltat és nem várt tőle semmit. Azon kívül, hogy elvegye feleségül. – Borzalmas reggelem volt. – Fájt neki, hogy ezt kell mondania, de így érzett.

– Azt látom – nézett végig rajta újdonsült menyasszonya. – Jól vagy?

– Voltam már jobban – felelte leszegett fejjel Hito és itt nem is igazán a testi sebeit értette.

– Mutasd a bokád! Nem néz ki jól – vette kezébe az irányítást arája és Hito nem tudott mást tenni, csak engedelmeskedni. – Hozok rá valami hideget, ne mozdulj!

– Ennek nem fordítva kellene lennie? – mosolyodott el a fiú és gyengéden kiigazított egy hajszálat abból a csodásan sugárzó arcból. Annyira csodás illatot árasztott.

– Bocsáss meg, de én nem vagyok olyan ügyetlen – kuncogott fel a lány, majd felállt.

– Ó, nagyon köszönöm! – vonta össze játékosan a szemöldökét Hito. – Ez segít.

A lány nem felelt, csak kisietett a konyhába egy rongyért, amit odakintről némi hóval töltött meg. Befele haladt, amikor Nagare végzett a fürdőben és nagy elánnal sietett ki. Csizmája úgy kopogott végig a százéves fapadlón, mint egy háborús felvonulás. Szigorúan és kegyetlenül hangzott, ahogy átszelte a házat, hogy elhagyja azt. Mikor szembe találta magát Nanaoval, megtorpant előtte és kérdőn vette szemügyre. Nanao sértett döbbenettel tekintett rá és Hito már-már katasztrófától tartott, amikor végül is Nagare szólalt meg, szokatlanul kedves, negédes hangon.

– Szia! A nevem Nagare. Te ki vagy? – Szavaiban valós kedvesség csendült. Ezt nem színlelte. Tényleg érdeklődött a másik iránt.

– Ő a menyasszonyom – szólt oda Hito, mikor látta Nanaon, hogy torkán akadtak a szavak és csak nézi azt az embert, aki egy egész éjszakát töltött vele. – Sada Nanao a neve.

Szavai hallatán mind ketten felkapták fejüket és bár egy kicsit meg akarta bántani Nagarét az előbbi jelenetért cserébe, még akkor is, ha igaza volt valamilyen szinten, láthatóan ez nem jössz össze. Nagare arcán egy csapásra tűntek el a komor viharfelhők és őszinte csillogással a szemében rázott kezet a még mindig csak bámuló Nanaoval, aki nem tudta eldönteni, hogy mi is zajlik körülötte.

– Mondhattad volna hamarabb is, hogy házasodni készülsz – kacsintott hátra Nagare és ebben a pillanatban változott meg a fény a szemében. Huncut gonoszság vette át a helyét, ahogy folytatta. – Akkor nem az ágyadban töltöm az éjszakát. – Egy gúnyos vigyor kíséretében lépte át a ház küszöbét és olyan erővel csapta be az ajtót maga után, hogy az majdnem kiszakadt a keretéből.

Nanao próbálta leplezni, de arcáról nagyon is lerítt a sértettség és a csalódottság. Erőt véve magán, Hito ágyához ballagott és bokájára tette a hóval teli, hideg borogatást.

– Sajnálom az előbbit – szólította meg Hito a tekintetét keresve. – Nem történt semmi, és nem is úgy értette, csak...

– Igazából semmi közöm hozzá. Én csak... – halkan valami olyasmit mormolt, hogy „milyen ostoba" és mást már nem mondott.

– Nanao – lágyult meg a fiú szíve. Rácsodálkozott, mekkora a különbség a két lány között. Nagare akár egy hurrikán, Nanao pedig egy kellemes oázis a sivatag közepén. – Feleségül veszlek, ha ezt szeretnéd.

– Nem szeretném, ha... – a lány nagyot sóhajtott. – Ez nem ilyen egyszerű. Hiba volt hazudnom apámnak. Az lesz a legjobb, ha hazamegyek és tisztázom ezt a félreértést.

A lány felállt és ő is kifele indult, de Hito megállította. Majdnem leesett az ágyról, ahogy utána nyúlt, de sikerült elérnie és kezét vékony csuklója köré fonnia.

– Kérlek várj! – A lány meglepetten nézett vissza rá. Ő annyira más. És annyira... – Én is akarom.

Abban a pillanatban jött rá, hogy ezt akarja hallani. Őszinte boldogságot vélt átsuhanni a lány arcán és akkor megértette. Ameddig ez boldoggá teszi, addig nem lehet rossz dolog. Nanao hevesebben cselekedett, mint Hito várta volna. Olyan nagy lendülettel vetette magát a nyakába, hogy a gondosan elhelyezett kalap lereppent fejéről és mind ketten elborultak az ágyon. Hito tudta, hogy ez így lesz jó. Ez a helyes út. Már túl nagy a szakadék közte és Nagare között. El kell fogadnia. És legfőképpen el kell engednie. Szüksége volt erre a reggelre ahhoz, hogy tisztán lásson.

– Figyelj rám! – húzódott el a lánytól, aki kicsit pironkodva szedte össze magát. – Van pár dolog, amit el kell intéznem, de utána esküszöm, hogy visszajövök és rendesen is megkérem a kezed. Gyűrűvel és virággal... Ahogy illik.

– Megígéred? – tette fel a kérdést izgatottan Nanao. Tekintete akár a csillagos égbolt egy felhőtlen nyári éjjelen. Annyi ragyogást még az égen sem látni, ami most nem csak a szemét, de láthatóan a szívét is megtöltötte.

Nem tudott uralkodni magán. Mégegyszer szorosan átkarolta a fiú nyakát és nem csak az illata változott meg, de a légzésének a ritmusa is. Annyira boldog volt.

Hito hátrébb húzódott egy leheletnyit és vett egy mély levegőt. Vadul dübörgő szívén felülkerekedve, a lány boldogságából bátorságot merítve megtette azt, amit már réges-régen meg kellett volna. Kezével óvatosan túrt a lágy fürtök közé és gyengéd csókot nyomott Nanao puha, édeskés ajkaira. A mámor hirtelen, szédítő hullámként söpört végig a testén és mikor tudatosult benne, hogy valóban szédül, akkor jött rá, hogy elfelejtett levegőt venni. Miért hazudott magának ennyi éven át? Miért tagadta meg magától a boldogságot? Bár erre nagyon is jól tudta a választ, most mégsem értette. Ez a csók olyan hatással volt rá, mintha valaki a vállait megragadva erőnek erejével rázta volna meg, hogy ébredjen fel végre.

Miután Nanao elment és csak ő meg a fura srác maradtak kettecskén, Hito úgy döntött ideje lemosni a tegnapi nap mocskát. A hideg-vizes borogatás megtette hatását és az az újfajta boldogság is, hiszen már a alig érezte a lábában lüktető fájdalmat. Óvatosan sántikálva bicegett ki a fürdőjébe és merte tele a nagy kádat. Akármi is történt közte és Nanao között, Nagare szavai akkor is ott csengtek a fülében. „Mond a szemembe, hogy félsz!", „Mást sem csinálsz, csak rettegsz". És mennyire igaza van. Fel kell ébrednie és megfékezni az erejét. Újra meg kell tanulnia kordában tartani, különben nem élhet Nanaoval. Letekintett kezére, majd belemártotta a teli kád vízbe. Régen is csinált ilyet. Ez igen egyszerű feladat. Csak annyi erőt kibocsájtani, amennyi a víz felmelegítéséhez kell. Lehunyta a szemét és kényszerítette tudatát, hogy érezze a vizet. Megragadni és az uralma alá hajtani. Félelem nélkül.

Mikor szemét újra kinyitotta, döbbenten, de mégis megkönnyebbülve mosolyodott el. A kis helységet kellemes vízgőz borította be és lágyan érintette a fiú megfáradt tagjait.

– Megy ez még – jegyezte meg halkan magában és elégedetten merült el a forró fürdőben.

A siker büszkeséggel töltötte le, de tudta, hogy ez még semmi. Ez csak egy kis víz. A neheze még csak most jön. El kell mennie a lánnyal, hogy újra megtanulja uralni azt a dühöngő förgeteget, amit annyi és annyi éven át elnyomott. Ha Nagare mellette lesz nem fog félni. Ő meg tudja fékezni, akár mi is lesz. És neki is szüksége van rá. Ha nem is ismeri el, ha nem is vesz róla tudomást, az hogy ilyen sok mindenre nem emlékszik, ráadásul nagyon lényeges, alapvető dolgokra, az jelent valamit. És semmi képpen sem jót. Ennek mindenképpen utána kell járnia.

A meleg víz és a fáradtság kis híján elnyomta őt, de mikor először lebukott a feje, felriadt és körülnézett. Egy másodperc volt csupán mégis egy fura álom derengett fel előtte. Egy érzés. Van a szobában valami. Kiszállt a vízből és magára tekert egy törölközőt, hogy mégse fedetlenül álljon neki kutatni. Ezüst színű, hosszúkás hajából víz csöpögött, vállára hullva a cseppek egyre csak nyomatékosították azt az érzést. Van itt valami.

Átnézett minden sarkot, de nem találta meg a különös érzést kiváltó okot. Aztán meg akadt a szeme Nagare félre hajított bőrvértjén, amit hanyagul a pad alá gyűrt csupán. A lemezkék, amik alkották nagy gonddal és aprólékos munkával lettel felillesztve, darabról-darabra. Hito felemelte a földről és jobban megnézte. Sok sérüléstől óvta már meg barátnőjét ez a kis ruhadarab. Látszott a felületén számtalan, kisebb- nagyobb sérülés is, amit igen szerencsés, hogy nem kapott be. Kard, tőr, nyílvesszők. Hito nagyon jól ismerte, hogy milyen nyomot hagynak ezek a fegyverek a kemény bőrön, amit könnyed páncélnak használnak a katonák. Magához szorította egy pillanatra a vértet, így adva hálát neki, hogy megvédte a lányt, akkor is, ha ez oly gyermetegnek tűnik, mint egy rongybabába kapaszkodni, ha félelem környékezi a gyermeki szívet. Magáénak érezte a félelmet, a magányt és a reménytelen sodródást, amit Nagarénak kellett kiállnia. Kapott egy új esélyt, hogy megvédje őt. Egy esélyt, hogy helyrehozza, amit annak idején elrontott. Akkor és ott megesküdött, hogy nem hagyja többé kicsúszni az ujjai közül. Többé nem. Kinyitotta szemeit és érezte az erőt, ami átjárta a döntésének hatására. Leengedte kezét, benne a vékony, de nagyon hasznos vérttel és már éppen visszatette volna a padra, amikor valami kiesett belőle és egy tompa koppanással érkezett a padlóra. Félre tette a ruhadarabot és közelebb hajolt a fémesen csillanó apró tárgyhoz. Egy gyűrű. Egyszerű, minta nélküli... és véres. Egy férfi vére szennyezte a kis ékszert, aki rettegett, mielőtt vérét vették és a gyűrűt megmártották benne. Talán levágták az ujjáról. Hito szeme elkerekedett. Nagare tette. Biztosan ő volt.

Felkapta a földről és gyorsan belerejtette a szögön lógó nadrágja zsebébe. Ha sikerülne megtudnia valamit erről az apró fémdarabról, akkor az egy lépéssel közelebb viheti Nagare elveszett múltjához. Az elveszett emlékeihez.