„Túl hosszú ideig vagyok úton..." visszhangoztak barátja utolsó szavai Hen fejében, amiket még eltűnése előtt intézett hozzá. Már két teljes napja rágódott ezen, de csak nem jött rá, hogy mit jelenthet. Egy rejtett üzenet talán? Szimpla nyelvbotlás? Akármennyire is próbált visszaemlékezni, nem rémlett neki egy eset sem, amikor Ich gondosan átgondolt és elrendezett szavaiba hiba csúszott volna. Rengeteget olvasott és szépen, választékosan beszélt. Most mégis hibázott. Egyre csak ezen rágódott és azon, hogy most hogyan tovább. Mégis mi a frászt kellene most csinálnia? Mit tenne Ich, ha egyedül maradna egy idegen városban? Ich százszor talpraesettebb nála. Nincsenek ételek, amiket nem szeret vagy hely, ahol ne tudna elaludni. Mikor befogadták még a házukba is ódzkodott bemenni. Óvatossággal a szemében pillantott az emberekre. Félt szemkontaktust kialakítani. Nem beszélt sokat és nem kifejezetten rajongott érte, ha megérintették. Szerencsére azóta már levetkőzte az ilyesfajta gátlásait és épp ugyanolyan fesztelen örömmel kelt birokra vele, vagy akár a testvéreivel, mintha közülük való lenne. Bár ez inkább régebben tartozott a kedvelt elfoglaltságaik közé. Az utóbbi egy év nem sok vidámsággal telt a család számára. Ezen gondolatmenet hatására Hent megint hatalmába kerítette a bűntudat. Az önutálat mocsarába lépve a lába egyre csak süllyedt és süllyedt, míg már nem tudott menekülni. Hiszen jól tudta: mindenről ő tehet. Az sem lehet véletlen, hogy Ich itt hagyta. Mindig is tudta, hogy csak teher barátja vállán. Hülyeség volt egyáltalán vele jönni. Gyorsabban haladna egyedül, mintha magával cipelné a fél világon keresztül.

A frissességet hordozó esti levegő egyszerre telt meg elképesztően gazdag illatáradatokkal és a fülledt mulatozás vérpezsdítő elegyével. A fiú észrevétlenül fordult bele a főút nyüzsgő tömegébe, ami egy pillanat alatt magával ragadta és megáradt folyamként sodorta a dínom-dánom sűrejébe. A fesztivál tömegét szelve, annak színárral telített förgetege összemosódott, elragadta és nem is eresztette. Az utca fényárban úszott, koszorúkkal és lámpásokkal oly gazdagon díszítve, hogy Hennek a lélegzete is elállt a látványtól. Sohasem látott még ilyen sürgő tömeget, ennyiféle árut az út mentén felállított fabódékba kipakolva. Az a mesés illatáradat elvarázsolta és a zsivaj, ami körülvette, egyenesen megrészegítette. És a zene. Az a meseszép, idegen dallam a fülébe mászott és elindított valamit. Ujjai meg-meg rándultak, ahogy csukott szemmel átadta magát a lágyan, de mégis lendületesen lüktető szimfóniának. Színeket látott csukott szemhéja fedelén keresztül. Pulzáló, vibráló színeket. Már rég rájött, hogy ezeket csak ő észleli így. Olyan árnyalatokat, amiket festményen még sohasem látott, sem a természetben. Ezek a zene egyedülálló és utánozhatatlan színei. Egy pengetős hangszer vitte a szólamot, a többi pedig lágyan kísérte. Belekaroltak és felreppentek vele a cukorszagtól telített levegőbe. A zsongó tömeg magával ragadta Hent, aki ezt a legkevésbé sem bánta. Jól érezte magát ilyen nyüzsgő közegben. A mulatozók hangulata rá is átragadt és elfeledtette vele a rideg valóság aggasztó tényeit. Az egyedüllétet, az általa okozott galibát, az otthoniakat és Ichirot is. Csak züllött és csordogált a táncoló tömeggel. Ismeretlen lányokkal táncolva hagyta, hogy az élete gondjai összemosódjanak a fejében lüktető dallamokkal. Fáradhatatlanul ropta, meg sem érezve fáradságát vagy a sajgást, ami a lábaiba költözött az órákig tartó, szünet nélküli sürgéstől.

Sok órányi tompult állapotú tánc után azon kapta magát, hogy italt vásárol. Torka szárazon, égve követelt némi folyadékot. Tudata egyik elrejtett kis zuga ugyan tiltakozott a maradék arany elköltése ellen, de a kellemes dallamok elnyomták azt, szinte biztatva a fiút, hogy igyon és élvezze ki minden cseppjét a mulatságnak. Így is cselekedett és intett az egyik sétáló árusnak, hogy kettőt kér. Egyet magának, egyet pedig az aktuális táncpartnerének. A természetellenesen alacsony kis fickó egészségtelen mosollyal szolgálta ki, de Hen túl jól érezte magát ahhoz, hogy felfigyeljen ilyesmikre. Úgy folyt ki maradék pénze az ujjai közül, mint a lágy, apró szemcséjű homok, amit szél hord a sivatag dűnéin át. Rákacsintott szokatlanul nagy és macskaszemű partnerére és egy öles koccintás után szájához emelte korsóját, hogy igyon a kissé furcsa szagú folyadékból. Egy általa eddig fogyasztott szesznek sem volt ehhez hasonló illata, de jelenleg nem tudta megállni, hogy bele ne kortyoljon. Epekedve vágyta a szinte már túlontúl édes szagú és sűrű állagú löttyöt ahhoz, hogy figyeljen elméje vészharangjára. Viszont mielőtt e vágya beteljesülhetett volna, egy fekete kesztyűbe bújtatott kicsi kéz simult a karjára és egy erős rántással akadályozta meg ebben. Az alacsony, fekete ruhába öltözött alak erősen ütközött neki, ezzel meglökve őt és kizökkentve bódult állapotából. Hen korsója a kicsúszott bizsergő ujjai közül és tartalma szétterült a felsepert utca fekete macskakövein.

– Nézz a lábad elé, kölyök! – hangzott egy ingerült vakkantás, majd sötét alakja beleveszett a tömeg forgatagába.

– Állj, csak meg, te! – próbált utána lépni a sértett, de már későn. A tömeg a másik irányba haladva tuszkolta visszafelé és nem engedte át.

A merénylő örökre elveszett, de valami más ütött most szöget Hen fejébe. Mégis mi a francot művel? Miért költött el két egész aranyat két kupa italért? Hiszen a legjobb bárban is csak két ezüst tallér a legminőségibb bor? Saját ostobaságán felháborodva rontott ki a tömegből faképnél hagyva alkalmi táncpartnerét, aki kissé csalódottan bámult utána furcsa, nagy szemeivel, de nem sokáig. Hatalmas, zöld szemeit elszakítva Henről lépett tovább, majd italát kortyolgatva tovasétált a tömeggel együtt. Fejét elfordítva hosszú, koponyáján túlnyúló fülei hegyesen meredeztek hátra, amit Hen furcsának talált egy pillanatig, majd utána belemart a felismerés. Elköltött mindent, amit Ich adott neki. Égette a bűntudat, de ennek ellenére is vonzotta valami a tömegbe vissza. Rémisztő érzéssel töltötte el az emlékfoszlány, hogy nem birtokolta a saját tudatát, hogy nem tudta irányítani a testét. A kényszeredett tánc, abban a tompult csapdában, ami rabul ejtette a elméjét. Erőszakkal tépte ki magát a vonzás ragacsos béklyójából és a tömegnek hátat fordítva a lehető leggyorsabban rohant el onnan. Nem tudta, hova tart, csak minél messzebb legyen ettől a furcsa fertőtől. Inkább választotta a sötét utcák ismeretlen labirintusát, mint a fesztivál kivilágított, látszólagos biztonságát.

A reggel sem volt hozzá sokkal kegyesebb, mint az éjszaka. Fülledt meleg és maró éhség ébresztette fel nyugtalan és legfőképpen kényelmetlen szendergéséből. Már ha annak lehet nevezni azt, hogy minden apróbb zajra felriad félálmából és remegve les ki a két szemétkupac közül, ahova tegnap éjjel sikerült beroskadnia egy eldugottabb sikátorban. A huzamosabb ideig történő szemét közötti fetrengéshez Ichnek lenne pár szava, az biztos, hiszen ez a felettébb meghitt tevékenység, kellemes illattal ajándékozta meg így – a nap állásából ítélve – késő délelőttre. Kísértették a tegnap történtek. Bár nem tisztán, de emlékezett a fesztiválra. Arra a különös lányra, akivel utoljára táncolt. A szemére, ami túl nagy helyet követelt a keskeny arcán egy átlagos emberhez képest. Kékeszöld bőrére és a hosszú, semmihez sem hasonlítható füleire, amiket apró pelyhes kis szőrszálak fedtek. A fiú nem értette, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy nem tűntek fel neki ezek a furcsaságok mindaddig, amíg az az alak meg nem lökte. Az a mozdulat... Szándékosan lökte ki a kezéből azt a korsót. Így visszagondolva, az a legkisebb gondja, hogy elherdálta a pénzét. Bár az is rettenetes probléma, de ott az a lány. Mi volt ő? Felmerült hát Henben a kérdés: Ha Ich olyan amilyen és így született, akkor miféle lények élhetnek még a világban, amiről semmit sem tud? Miféle sötét és veszedelmes hely ez, amiben élnek? Tudta, hogy fel kell tápászkodnia, erőt vennie magán és szembenéznie a valósággal, de a félelem megbénította. A rettegés vékony, csontos kezeivel belemart a tagjaiba és nem engedte megmozdulni. Lassan, de fékezhetetlenül kúszott végig a fiú testén megbénítva szívét és az elméjét is. Átkarolt térdeire hajtotta fejét és próbálta elfelejteni a tegnap történteket. Talán csak... Talán tényleg csak egy álom volt az egész. De ha Ich ilyen, akkor minden esély megvan rá, hogy más lények is élnek a sötétségben, amik kevésbé barátságosak. Nem tudott tisztán gondolkodni. Haza akart menni és elrejtőzni a szobájába, mint régen. Arra ébredni, hogy mindez csak egy rossz álomban történt és semmi sem igaz belőle. Semmi. Sem az otthoni helyzet, sem Ich eltűnése, sem a bolond lány, aki valószínűleg egy elvetemült, bestiális gyilkos is egyben, sem az a bódult táncmulatság tagnap a fura kis fickóval és az idegen, furcsa küllemű lénnyel.

– Mit keresel itt? – förmedt rá egy rekedtes férfihang, mire a fiú rémülten kapta fel a fejét.

Szólítója egy tagbaszakadt hentesnek nézett ki a véres kötényében, ahogy fölé tornyosult és a legkevésbé sem emberbaráti szeretetből szólította meg.

– Takarodj innen, vagy kibelezlek! – kiabálta és levágta szemetét, majd Hen irányába suhintott nagy, lapát kezeivel. – Az kell, hogy széttúrd a szemetet itt nekem! Takarodj! Tűnés innen! – óbégatta, és a fiú jobbnak látta engedelmeskedni, ha nem óhajtott ő is egy csinos vérfoltot hagyni a pasas kötényén.

Felugrott és egy nem túl elegáns megcsúszás után úgy iszkolt el akár egy patkány, aminek érezte most magát. Egy városi kártevőnek, ami egyszer úgy is áldozatul esik egy nálánál nagyobbnak. Akárminek, ami a sötétben lakozik és prédaként tekint rá. Mint az a lény tegnap. Nem tudja megmagyarázni, de amikor kirongyolt a tömegből és az a valami utána nézett, éhség lapult a szemeiben. Nem vágyat vagy vonzódást látott benne, hanem inkább olyasvalamit, amit egy éh koppon maradt macskáén, aki túl sokat játszadozott a kisegérrel, amit a vacsorájának szánt. Azok a nagy szemek talán örökké kísérteni fogják majd.

Megkordult a gyomra, ami kicsit visszacibálta a jelen problémáihoz. Némi józanságot erőltetett magára és számba vette a lehetőségeit. Pénzhez kell jutnia valahogy, különben éhen hal. Vagy kimehet a városból és vadászhat, ahogyan Ich tanította. Erre a gondolatra megint csak görcsbe rándult a gyomra. Nem mehet ki az erdőbe. Egyedül... Ott aztán hogy védje meg magát? Még a vadállatokkal szemben sem tudna hatékonyan fellépi, arról nem is beszélve, hogy aludnia is kell. Ichel ketten, könnyű volt, hiszen felváltva őrködtek, ezáltal biztonságban hajthatták álomra a fejüket, tudva, hogy egyikük mindig figyel. Mit tenne most Ich? - erőltette magára ezt a gondolatot a bolyongó, magányos fiú. Szétnézett, hátha támad valami ötlete.

Több helyen is próbálkozott, mire az egyik szerényebb fogadóban megszánták és kapott tiszta ruhát, és egy kisegítői munkát a konyhában. Bár Hen tudta, hogy egy kis füllentés azért belecsúszott a bemutatkozásába, amikor azt találta mondani, hogy akad némi tapasztalata, biztosra vette, hogy megbirkózik a feladattal. Hiszen az anyjának is segített régen a főzésben, nem olyan nagy dolog.

Legalább is ezt hitte eddig. De ahogy eljött az ebédidő és a vendégek egyre csak özönlöttek, erősen elgondolkodott eme korai megítélésén. Bizony keményen és kapkodósan telt a délutánja, de mikor a tömeg elapadt és a csúcsidő lecsengett, büszkén nyugtázta, hogy megy ez neki. És mindennek a tetejébe a többiek sem vették észre, hogy abszolút kezdő ilyen munkakörben. Ich büszke lenne...

Mikor ez eszébe jutott egyszerre támadt fel benne a szomorúság és a harag is. Nem tudta, honnan ez a hatalmas megfelelési kényszer Ichiro irányába, aki eddig még sohasem várt tőle semmit. A célokat mindig saját maga elé tűzte ki, és barátja legfeljebb az akadályok leküzdésében segítette. Bizonyítani akart, de még azt sem tudta, hogy mit, és ez dühítette.

– Hé, kölyök! – vakkantott oda neki a főszakács, látván, hogy úgy hámozza a krumplikat az esti hajtáshoz, mint egy szabadnapos bába. Hen felpillantott munkájából az éles megszólításra. – Add azt át neki, - intett fejével az egyik beosztottjára - ő talán végez vele, mielőtt éjfélt üt a toronyóra. Te pedig menj ki és seperj fel! Fürgén!

– Igenis, uram! – A szigort, amit a pofa tartott a konyhájában, még a hadsereg is megirigyelné. Hen szabályosan vigyázzba állt, amikor meghallotta felettese szögekkel kivert, karistoló hangját.

Hen engedelmesen lépdelt ki a söprűért, hogy eleget tegyen új főnöke kérésének és nekilátott a kis vendéglő felseprésének, ami ilyenkor legalább háromszor akkorának tűnt. A fiúnak feltűnt, hogy az emberek sokkal több hasonlóságot mutatnak a disznókkal, ha étteremben esznek, mint ahogy azt bárki gondolná. A földet étel és szemét borította és nem kis feladatnak ígérkezett a feltakarítása.

Békés söprögetését egy furcsa vendég érkezése zavarta meg. Egyből felfigyelt, amint a sötét ruhákba öltözött alak átlépte a küszöböt. Arcát csuklya takarta, csizmája céltudatosan kopogott a jócskán megkopott fa padlózaton. Alacsony alakját Hen felismerte. Látta már ezt a hosszú fekete kabátot, amit halványabb, szürkés foltok díszítettek szabálytalan összevisszaságban. Mozgása magával ragadta a fiú tekintetét és megállt kezében a söprű. Volt valami megbabonázó a könnyed, sikló járásában, a hosszú kabát fodrozódásában, aminek redői fegyvert sejtettek. A legfurcsábbnak viszont azt találta, hogy a tomboló hőség ellenére is így öltözködött. Lépteit követve Hen biztosra vette, hogy látta már valahol. Nézte a ruganyos, ragadozóéhoz hasonló mozgást, majd eszébe jutott. Az emlékek szinte lerohanták, ahogy ott állt és bambán bámulta a különös alakot. A tegnapi kötekedő foglalt helyet az egyik asztalnál az idegen személyében, aki kiborította az italát és majdnem fellökte a tömegben előre furakodva.

Hen felszívta magát és határozottan előrelépett. Eltökélt szándékkal indult neki, hogy visszakérje az italok árát, vagy legalább is az egyikét. Az egyenesbe hozná a dolgait. Elhatározása viszont csúfosan kudarcba fulladt, amikor váratlan előre lépésének köszönhetően az egyik pincér útját keresztezte, ezzel meglökve és kibillentve egyensúlyából a másik alkalmazottat. A vékonyka lány lepattant Hen szilárd és valamivel stabilabb testéről, kiejtve kezéből a tálcányi ételt és italt. A fiú már hiába kapott utána, a bukás elkerülhetetlenül elrendeltetett, akárcsak a karrierje vége. Tányérok csörömpölése, kiömlött sör és jóféle bor kísérte kollégája vádló és egyben dühös pillantásait, akinek ruháit a vendégnek szánt étel csúfította.

– Nem látsz a szemedtől? – kiáltotta rá némi jogos haraggal a hangjában.

A magas, kopasz főszakács haragos tekintettel csörtetett ki a konyhából, hogy maga derítse fel a lárma eredetét és helyre tegye a civakodókat.

– Sajnálom... – kezdte Hen, de lopva visszapillantott a csuklyája alól kileső idegenre. Nem lehetett látni a szemeit, de a fiú biztosra vette, hogy őket figyeli. – Én csak...

– Fellökött! – sipítozta a lány és megpróbálta összekaparni a földre hullott ételt, hogy kidobhassa. Felszedte a cserepeket és a kiürült kupákat, majd felállt, hogy meghallgassa az ítéletet.

– Tényleg sajnálom, én... – Még egy pillantás a furcsa alak felé, de az ... eltűnt.

– Figyelj, kölyök – kezdte a magas férfi komolyan, de Hen már tudta a végét. Felesleges is megvárni és végighallgatni. Megaláztatásból elég ennyi egy napra.

Megfordult és kisietett a kis épületből vissza sem nézve. A kinti világ már szürke félhomályba burkolózott, elmosva és mélyítve a város egyébként élénk színeit. Olajlámpások világították meg a főút vonalát, amin végighaladt továbbra is korgó gyomorral, ugyanazokkal az aggályokkal, mint amikkel reggel útnak indult. Se pénze, se társa, se terve vagy ötlete, hogy mit is kellene tennie. Ahhoz, hogy az ember egy ilyen egyszerű munkát elszúrjon, ahhoz már igazi nagy tehetség kell. És ezek szerint ő nem szűkölködik benne. Most kifejezetten örült neki, hogy Ich nincs itt. Hogy nem látja ezt, hogyan kullog el szégyenszemre.

Fénykörről fénykörre sétált a főutcán, abban reménykedve, hogy eszébe jut valami használható ötlet. Az embereket nézte, ahogy még mindig a fesztivál után takarítanak. A bódéknak már nyoma sem látszott, ahogy holnapra a mulatozásnak sem fog. Csak Henben hagytak mély nyomot a történtek, amiket még mindig nem tudott hova tenni magában. De akárhogy is, ételt kell kerítenie valahonnan. Ha szállást nem is talált, az a kisebbik gond, mert az idő jó és elalszik ő az utcán is, de éhsége már ijesztően elhatalmasodott rajta. Egyre kevésbé idegenkedett attól, hogy elvegyen valamit, ami nem az övé. Ezen lehetőség felmerülésén elgondolkodva egy pillanatra megrémült magától. Bár igen sokszor kereste a bajt, sohasem lopott. Csak egyszer. Egyetlen egyszer és akkor is a legrosszabb embertől, akitől lehetett. Vonzotta az izgalom és az ismeretlen, új élmény érzete. Visszagondolva csak egy elkényeztetett, unatkozó hülyegyerek tesz ilyet. Egy apró hiba. Mégis képes megváltoztatni egy család békés hétköznapjait és fenekestől felforgatni egy tinédzser életét. Ha megteszi, talán jobb, ha haza sem megy többé. Annál már az is jobb, ha éhen hal. Nem tudna többé az apja szemébe nézni. Ich biztosan megoldaná valahogy ezt a helyzetet is. Neki mindig mindenre van egy „B" terve.

A magába fordult fiú csendesen, tépelődve lődörgött az esti utcákat róva, amikor kellemes illatok zökkentették ki elmélkedéséből. Körbetekintve viszont több tárult elé mint hitte. A megoldás. Az egyik szélesre tárt ajtajú tehetősebbnek kinéző étkezde pavilonos bálterme közepén egy gyönyörű szép zongora állt fényesre törölgetve. Fekete alakja nemes hölgyként terpeszkedett és követelte meg a neki kijáró helyet és tiszteletet. Ez volt az a pillanat, amikor Hen rájött: Nem azt kell tennie, amit Ich tenne. Hanem azt, amit ő. Ezért volt minden egyes lépése kudarcra ítélve. Mert valaki más akart lenni. Olyasvalaki, aki sohasem lesz. Észre sem vette, de lábai már átlépték a vendéglő küszöbét, ahol elegánsan öltözött férfiak és csinos, díszruhában ücsörgő nők fogyasztották éppen „elit" vacsorájukat. Az értetlen és metsző tekintetek kereszttüzében Hen odasétált a nemes, gyönyörű hangszerhez és felhajtotta fedelét.

Leütött pár hangot.

– Maga meg mégis mit képzel? – sietett oda hozzá egy komornyik szerű, pingvinnek öltözött, karót nyelt fickó.

– Fél hang – ütött le egy másik akkordot is Hen. Nem is sejtette, hogy ez mennyire hiányzott neki. Lelke talán jobban szomjazta a húrok pendülésének édes, otthonra emlékeztető hangját, mint teste az ételt és a friss vizet.

– Mit beszélsz? Részeg vagy?– A fickó fiatal kora ellenére higgadtan kezelte a helyzetet. Nem lehetett sokkal idősebb Hennél, mégis egy gazdag család komornyikjaként találta meg számítását. Szemmel láthatóan nagyon igyekezett, hogy ne essen ki a szerepből.

– Fél hanggal van feljebb, de nem baj. Szabad? – mosolygott rá féloldalasan Hen és leütött még pár billentyűt, ezúttal már számolva a csúszással.

– Nem! Ez a hangszer csak dísznek van itt. Húzz el, kölyök! – A fiú levetkőzte a formális stílust és valamivel ingerültebben folytatta. – Menj innen, különben hívom a rendészeket!

Hen játékosan pillantott vissza rá. Ő nevezi kölyöknek, mikor maximum 2 év lehet köztük? Lábát a zongora elé helyezett szögletes, de elegáns, vörös huzattal párnázott szék lábába akasztotta és színpadiasan maga alá húzta. Leült és nagy mosollyal az arcán játszani kezdett. Alkalmazkodott a pontatlan hangoláshoz, vagy annak hiányához és leütötte azt akkordot, ami először eszébe jutott. A zongora hangja betöltötte a termet, ahogy vékony ujjai fürgén táncoltak a fekete-fehér billentyűkön. Mintha a hangszer beszélne hozzá, mintha megszólítaná és azt sóhajtaná: Sajnálom. Kiadott egy keveset a napok alatt felgyülemlett feszültségéből, majd egy sokkal lassabb, lágyabb dallamra váltott. Ahogy sejtette, senki sem jött, hogy kidobja. Éppen ellenkezőleg. Emberek az utcáról tértek beljebb, hogy hallják játékát. A darabból áradt a megbánása, a magánya és a vágyakozása, hogy mennyire szeretne most otthon lenni és együtt fűzni a dallamokat egymásba, amik közös lelkük érzéseiből születnek. Vele, aki most az ő ostobaságának issza meg a levét.

Előre dőlt és becsukott szemmel adta át magát az ismerős, kielégítő érzésnek, ahogy távoznak lelkéből a malomkő nehézségű kövek és megfakulnak fekete foltok, ahogy kitölti a hézagokat a kedve szerint variált dallamokkal. Ez mindig is így ment. Míg mások leisszák magukat a sárga földig vagy dohányt szívva keresik az megkönnyebbülés bódulattól mámoros érzését, Hen leül és addig püföli a zongorát, ameddig el nem csitítja a lelkében tomboló viharokat. De valami hibádzott. Egyszeriben több hang is megszólalt, mint amit leütött. Akár egy táncos, aki elérte a porond végét, úgy váltott most irányt és igazodva a gyermeteg dallamhoz alájátszott. Kiegészítette azt saját, érzelmektől túltöltött dallamaival. Kinyitotta szemét és bár jobban megdöbbent, mint várta, a darabot nem hagyta abba. Az az alak ült mellette és kis kezével egy igen egyszerű gyermekdal sorait ismételgette. Ő az. A lány az erdőből. Aki mindent elrontott és beleköpött a levesükbe.

– Mi a francot csinálsz? – mordult rá Hen suttogva, de ügyelt rá, hogy ne essen ki a dallamból és tovább folytatta a lány dalocskájának kiegészítését.

– Nem látsz? Zongorázom – felelte félvállról, rá sem nézve a fiúra.

Hen felismerte a kabátot a szürke foltokkal és bár most a csuklyát nem viselte, ettől még egyértelműen derült ki számára, hogy aki tegnap fellökte és aki kirabolta őket az erdőben, az egy és ugyanaz a személy: Nagare. Hosszú haja fekete kötélként, befonva tekergett le vállán és állapodott meg az ölében. A végén Hen ellopott, veretes csatja virított. Ruhája vadonatújan, méretre szabva takarta el korábban jól látható, csupasz karjait és lábait a sebeivel együtt.

– Mit akarsz tőlem? – förmedt rá a fiú. A legkevésbé sem dobta fel a lány látványa.

Nagare abbahagyta a játékot és komolyan emelte fel tekintetét. Aranysárga szemeit Henre szegezte és úgy válaszolt.

– Úgy látom rád férne némi segítség. – Végigmérte a fiút pimasz arckifejezéssel, majd felállt. – Gyere, meghívlak egy vacsorára.

– A mi pénzünkből? – követte a fiú felháborodva, otthagyva az ámulattal rá meredő tömeget és azt a gyönyörű zongorát.

– Nem kell megköszönnöd – villantott rá Nagare egy féloldalas mosolyt a válla felett. – Ennyivel tartozom a történtek után.

– De mennyire, hogy tartozol! – lépdelt a nyomában Hen és próbálta visszafogni magát, nehogy kitekerje a kis görény nyakát. – És a tegnapiért is jössz nekem! Szándékosan jöttél belém!

– Megmentettelek! – szakította félbe a lány nem spórolva a gúnnyal, amit a hangjába csepegtetett. – Megint – tette hozzá alig hallhatóan.

– Mégis mitől mentettél meg? Egy kis piálástól? – Hent frusztrálta, hogy Nagare szinte jótevőnek tekinti magát ebben az egész kalamajkában, pedig mindent tönkre tett.

– Ha megittad volna azt a löttyöt, akkor mostanra már a farkasok marakodnának a csontjaidon – jegyezte meg Nagare és sokatmondóan hátrapillantott.

Henben bennragadtak a további felszólalások. Megrémítette, amit a lány az imént mondott neki. A hátralévő pár perc, amit sétával töltöttek szótlanul telt.

– Ugye nem fogsz bőgni? – törte meg a csendet Nagare és magabiztosan lépdelt be egy lestrapáltabb étterem ajtaján.

– Hogy értetted – kezdte a fiú tétován és nyelt egyet –, hogy halott lennék? Miért?

– Úgy, hogy nem élnél, nagyokos – szúrta oda a lány és lezöttyent az egyik asztalhoz. Hen követte a példáját és amikor szembenézett a lánnyal, látta a szemében, hogy beadja a derekát és folytatja. – Azok a lények a fesztiválon – kezdte, de hangját halkabbra és sejtelmesebbre vette – Erdei lidércek. Mostanában eléggé elpimaszodtak és bejárnak a városokba, a falvakba, hogy embereket csábítsanak el. Furcsa illatot árasztanak, hogy az emberek bízzanak bennük és kövessék őket. Aztán BUMM! – csapott az asztalra, amitől Hen összerezzent. Úgy ráfeszült a történetre, hogy rendesen megrémült ettől. – Az erdő szélén rávetik magukat a bódult áldozatokra és felfalják. – Nagare remekül szórakozott a fiú ijedt és megszeppent ábrázatán, ezt kiült az arcára.

– És az ital? – Hen nagyon reménykedett benne, hogy a hangja nem remeg.

– Csak elkezdi feloldani a belső szerveidet, hogy ragacsosabb legyen. Azt szeretik. – Nagare eszelős mosollyal az arcán intett egy pincérnek, aki oda is sietett hozzájuk.

– Ez igaz? – hajolt közelebb a fiú, de reményei szerint remekül leplezte, hogy mennyire kiborítja ez a történet.

– Dehogy! – vágta rá a lány kuncogva. – Csak kitaláltam – forgatta a szemeit, majd Henre bízva, hogy elhiszi-e, a pincér felé biccentett, jelezve, hogy ideje lenne kinyögnie, mit akar enni.

A hallottakon és a marhahúson rágódva, Hen a furcsa lányt figyelte, ahogy előre-hátra hintáztatja a széket a hátsó lábain és gondolkodik. Most máshogy nézett ki, mint akkor az erdőben. Méltóságteljes, céltudatos kiállása egyértelművé tette Hen számára, hogy nem egy egyszerű kis tolvajjal hozta össze a sors. Talán nem is kém, mint Ich találgatta. De akkor ki? Vagy mi? És mik a szándékai? Mert azt Hen elég nehezen vette be, hogy megbánta, amit tett. Az a kijelentés több sebből is vérzett.

Gyorsan pusztította el tányérjáról azt a rágós, száraz húscafatot, amit itt ételnek neveztek, de jelenleg nem válogathatott. Azt ette, amit kapott, hiszen már kettőt látott az éhségtől. Az utolsó morzsáig felszívta a száraz, pár napos kenyeret is. Csak utána szólította meg „jótevőjét".

– Add vissza a csatomat és a lovamat! – Kihúzta magát, de a lányt nem hatotta meg.

– Elég sokat elmond rólad, hogy a hajcuccodat kéred vissza először – mosolyodott el a lány lenézően és az asztalra könyökölt. Kósza hajlandóságot sem mutatott arra, hogy bármit vissza akarna adni abból, amit elvett.

– Ha Ich pénzét kérném vissza – nézett végig csilivili új ruháján a fiú –, akkor azt hiszem mezítelenül folytatnád az utadat, kislány.

– Nagare a nevem, nem kislány! – villantott rá egy megsemmisítő pillantást.

– A lovamat is kérem! Szükségem van rá – folytatta a fiú kölcsön véve az apja hangját, aminek senki sem mer ellentmondani.

– A lovad már nincs nálam.

– Eladtad? – háborodott fel a fiú és kicsin múlott, hogy rá ne borítsa az asztalt vendéglátójára.

– Nem. Elengedtem – felelte a lány unottan és megint hátrabillentette magát a székkel.

Kabátja elcsúszott oldaláról, felfedve az eddig rejtve lévő fegyvert. A kopott, zöld katana látványa Henben olyan indulatokat karistolt fel, amiken már nem tudott uralkodni.

– Az Ich kardja! – kiabálta és pattant fel egyszerre. – Elvetted?

– Még szép, hogy elvettem – állt fel a lány is, de nem dühösen, hanem inkább, mint akiben egy terv ölt alakot. Eszelős mosolyra görbült a szája.

- De akkor Ich... - fegyvertelenül lovagolt el. Az erdő felé... Fejezte be magában Hen, mert elakadt a szava a dühtől.

Haraggal vegyes aggodalom lett úrra lelkén. Azok a furcsa lények odakint... Ichiro meg egyedül a kardja nélkül. Fel sem tűnt neki, hogy barátja híján van a fegyvernek, amit mindig magánál hordott. Annyira lekötötte a sértett büszkesége, hogy fel sem figyelt rá.

– Akarod visszakapni? – húzta el újra kabátját a lány, hogy jól láthatóvá váljon a szóban forgó fegyver.

– Mit kérsz cserébe? – kérdezte Hen elszántan és állta a lány őrült, vad tekintetét.

– Nos, nem sok mindent – felelte Nagare fennhéjázva és az alku részleteit le sem szögezve nyújtotta ki a kezét.

Hen vonakodott egy percig, de végül is mit veszíthet? Belecsapott az adott kézbe és fejest ugorva az ismeretlenbe megrázta azt. Sokkal jobban aggódott most Ich miatt, mintsem azon, hogy mit kérhet a lány így ismeretlenbe.