Igazán nagy meglepetés akkor éri az embert, amikor dohos, élősködőktől hemzsegő börtönmatrac helyett illatos, vasalt ágyneműben ébred. Hito szaggató fejfájással tért magához egy számára idegen helyen. Nem tartotta valószínűnek, hogy ez a falu fogdája, ahol lennie kellene, azokból a halovány emlékekből kiindulva, amik ájulása előttről valók. Körültekintett a sötét helyiségben, hátha rájön, mibe is keveredett és hogy hol kötött ki.

Egy hatalmas baldachinos ágyban feküdt, ami mellett lakkozott diófa éjjeliszekrényen egy pohár vizet hagyott valaki. Az elegáns, kristálymintázatú üvegpohár ezüst tálcán nyugodott, aminek szélét valamilyen kövekkel raktak ki. Hito tanácstalanul meredt rá, mert valószínűleg ért annyit, mint a műhelye vagy a háza. Ugyan nem értett a drágakövekhez, de első ránézésre rubinnak tűntek a beágyazott kis kavicsok. Elszakította tekintetét a puccos, akár ékszernek is beillő tárgyról, majd felült, hogy alaposabban is körbesétáltathassa tekintetét a szobában. A hatalmas ablakok elé nehéz, földig érő, súlyos anyagú függönyöket akasztottak és ahol nem értek össze, ott éjszakai, ezüstös holdvilág szökött a szobába. Roskadásig pakolt könyvespolcok, drága kárpitos fotelek, állványon nyugvó arcszobrok vették körül, amik valószínűleg régen elhunytak képmásai. Ez egy gazdag család otthona. A fiú egy percig sem kételkedett ebben. Mindenből olyan ismerős szag áradt, de Hito feje túlságosan is hasogatott ahhoz, hogy magával barkóbázzon, hol is lehet most. Ennek kiderítésére egyszerűbb módszert is tudott. Felvergődte magát a hívogatóan puha ágyneműből és megtámaszkodva a baldachin egyik oszlopában még visszapillantott a kényelmes fekhelyre. Úgy érezte magát, mint aki egy kihasznált szeretőt hagy hátra. Nem mintha tudná, valójába milyen is az, de ilyesminek képzelte el. Egy bizonytalan lépés után újra a bokájába nyilallt a fájdalmas sajgás, ami a délutáni emlékeket is magával rángatta. Mindent. A fogadót, az ütközést és... Őt. Tovább nem is tétovázott. Nem törődve feje kínzó lüktetésével, sem bokája nyilallásával szapora léptekkel szelte át a szobát és tépte fel annak hófehérre festett ajtaját. A folyosóra kilépve, husángként vágta fejbe a kinti fény, amit a jól elhelyezett kis lámpások biztosítottak. Meg is szédült egy pillanatra, de megkapaszkodott és megvárta míg elmúlik. Tudta jól, hogy erre nincs ideje. Meg kell őt találnia.

– Jól érzed magad? – kérdezte egy halk, de nagyon is ismerős hang. Gyorsan összeszedte magát és felnézett szólítójára.

Nanao állt előtte és csillogó, aggódó szemeit le sem vette a fiúról. A hosszú hálóing ellenére, amit viselt, nem úgy festett, mint aki álomból ébredt éppen. Hito a hangját kereste, hogy válaszoljon, de teste ellene fordult. Teljesen más dolgok jöttek ki a száján, mint amit mondania kellett volna.

– Hogy kerültem ide? Mi történt? Ő hol van? – Nanao megszeppenten fogadta a hallottakat, de válasz helyett közelebb lépett a fiúhoz, hogy kezét megfogva visszavezesse a szobába, ahonnan jött.

Mikor mindketten beértek, megfordult és gyanakvóan kilesett, majd magukra fordította az ajtó kulcsát. Gyakorlott mozdulatokkal meggyújtott egy ugyanolyan olajlámpást, amilyenek a folyosón is biztosítják az éjszakai fényáradatot. Hito figyelmét nem kerülte el a tény, hogy bár jóléthez szokott, nem támaszkodik szolgálókra az ilyesfajta műveletek elvégzéséhez. A fiú tudta jól, hogy több komorna is lesi a lányok minden kívánságát, azonban Nanao nyomában még egyet sem látott loholni eddigi ismeretségük alatt. Már észrevette, hogy a nővérének segítenek cipekedni a vásárlásnál vagy ők kötik meg a cipőjét, ha az utcán kibomlik. A fiatalabbik leány valamiért mellőzte ezt a fajta luxust, pedig megengedhették maguknak, ez nem is vitás.

– Hitoshi – szólította meg Nanao, de közben valamiért leszegte tekintetét. – Azt hiszem, nagy butaságot csináltam.

Szemeire, amik általában vidámságtól csillogtak, most bánat és aggodalom kúszott, felkeltve ezzel Hito figyelmét. Nem tudta, hogy mi lehet az a „butaság", de elöntötte egy érzés, hogy meg kell nyugtatnia őt. El kell mondania neki, hogy minden rendben lesz és nincs miért aggódnia. Bár most úgy érezte, hogy neki is jól jönne egy ilyen nyugtatás, mert jelenleg fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tennie, hogy hova kellene mennie. A szíve fékezhetetlenül dübörgött az emlékképektől túlcsordulva. A remény felizzó csillaga hívogatta. Mennie kellett. Menni akart.

De talán okosabb előbb leülni és meghallgatni a lány mondandóját, hiszen ő végignézte a délutáni eseményeket. Talán többet tud mindenki másnál arról, hogy mi történt akkor és ami fontosabb, hogy azóta mi történt. Ráadásul tényleg csinálhatott valamit, ha ilyen zaklatott lett tőle. Hito megérezte a lány idegességét. Ha nem lenne érzékeny az emberek által kibocsájtott, hangulatoktól függően változó illatokra, akkor is jól látná, hogy valami komolyan nyomja a lány lelkét. És Nanaot ismerve ez nem olyasmi, hogy megvett egy cipőt, amire nem kapott engedélyt. A lány nyugtalanul füle mögé igazított egy hajtincset, a szájába harapott és nedves szemeivel az ágynemű mintázatát vizsgálva kereste a bátorságot, hogy szólásra nyissa a száját.

– Mi a baj? – Türelmetlenségét leplezve Hito leült az ágyra Nanao mellé, aki csak tördelte a kezét és kerülte a fiú tekintetét. – Mondd el, kérlek!

– De... - pityeredett el. – Nem akarom, hogy meggyűlölj... Én csak... – Szipogott párat. – Megijedtem és... Segíteni akartam.

Kiserkenő könnyei akár a virág szirmáról lepergő esőcseppek, egymással versengve gördültek le puha, bársonyos arcbőrén. Könnyáztatta arca tőrként mélyedt Hito kedves, barátságos szívébe. Tennie kellett valamit. Eluralkodott rajta egy érzés, vagy inkább egy ösztön, hogy vigaszt nyújtson barátjának. Az előtt cselekedett, hogy átgondolta volna tettei következményét. Ez a mai napon nagyon is jellemzőnek bizonyult rá. Az a bizonyos belső hang, ami régen jóbarátként suttogott a lénye legmélyéről, most láncait csörgető szabotőrként működött a fiúban. Közelebb hajolt és megölelte sírdogáló barátját, nem figyelve rá, hogy ez milyen sebeket tép fel. Akár a lányban, akár benne.

– Mondd el – suttogta a lány fülébe. – Esküszöm, hogy nem foglak meggyűlölni.

Nanao kecses alakját átkarolva borzongás futott végig a testén. Ez most más volt, mint a korábbi, amikor a lány félelemtől remegve bukott a karjaiba. Azt a helyzet szülte, feszült szükségállapot és akkor eszébe sem jutott semmi hasonló. De most ez más. Nanao haja, ami az arcát csiklandozta, remek illatot árasztott. Lágy, kellemes szappanét, ami felidézte a fiúban a nyári rózsabokrok élettől duzzadó, lángvörös szirmait. Bőre kellemes meleget sugárzott a vékony hálóingen keresztül, ami akaratlanul is felkavarta Hito érzékeit. Az illata, a melege...Teste megint forróvá vált, így olyan hirtelen engedte el barátja karcsú alakját mintha egy izzó piszkavassal perzselték volna meg.

– Mi a baj? – tette fel a kérdést a lány tétován. Vörös szemei nedvesen csillantak meg a kis olajégő fényében. Egyáltalán nem értette Hito viselkedését. De, ami ennél is rosszabb, az az, hogy maga a fiú sem.

Hito felemelte tekintetét és zavartan elmosolyodott. Azt mégsem mondhatja, hogy azért húzódott el, mert nem akarja megégetni. Hogy képtelen irányítani a testében tomboló mágiát. Hogy akármennyire tagadja, vagy próbálja elnyomni magában, mégis vágyik a lányra. Hogy már nem kislányként tekint rá, aki felmászik utána a fára, mikor duzzogva akart elmenekülni a világ elől. Már nem azt a cserfes, kócos kislányt látta benne, aki követte a pajtába, mikor a lovak illata nyújtott csak vigaszt számára ebben az életben. A szuszogásuk, ahogy csendesen ropogtatják az illatos szénát. A meleg, mély tekintetük, az a jellegzetes illat, ami egy tiszta istállót leng körül. Akkoriban, azután a borzalmas incidens után mindenki úgy tett, mintha minden rendben lenne. Mintha senki más nem venné észre, hogy elvesztett valamit, amitől már sohasem érezheti magát egésznek. Mintha semmi sem változott volna. Pedig akkor, azon a napon... minden megváltozott. Legalábbis Hito számára.

– Csak... - szemét szándékosan másra szegezte. – Azon gondolkodtam, hogy te ugye nem sérültél meg? Korábban nem volt alkalmam megbizonyosodni az épségedről. – Hito próbált észrevétlenül távolabb húzódni Nanao kellemes, illatos bőrétől.

– Persze, jól vagyok – felelte a lány kissé csalódottan. Figyelmét nem kerülték el Hito apró mozdulatai. – Hála neked. – Habozott egy pár másodpercig, majd ismét szólásra nyitotta a száját és halkabban, mint eddig, remegő hangon folytatta. – Azt mondtam apámnak, hogy eljegyeztél. Hogy amikor délután utánad mentem, megkérted a kezem.

Hitot pofonként érték szavai, de feltámadó dühét elrejtette. Higgadtságot erőltetett magára, hiszen megígérte, hogy nem borul ki. De mégis. Az előző kellemes emlékáradatot vad, fekete folyóként dübörögve mosta el az értetlen düh zabolátlan hulláma.

– De... – kezdte kicsit élesebben, mint szerette volna, de aztán vette egy nagy levegőt és nyugodtabb hangnemben folytatta. – Miért csináltad?

Arcán végighúzta tenyerét, hogy ezzel kicsit elterelje figyelmét a hasogató fejfájásról, ami a koponyája hátújából terjedt szét, de ez sem segített. Így jár, aki hagyja magát kiütni egy verekedésben. Hasogatni fog a feje és akarata ellenére házasságba hajszolják. Ez a nap egyre csak jobb lesz.

– Mert... – kezdte Nanao továbbra is kerülve a fiú faggató, aranysárga szemeit. – Mert nem akartam, hogy börtönbe zárjanak. Tudtam, hogy így apám ki fogja fizetni az óvadékot érted és ide hozat. Itt biztonságban vagy és az orvos is megnézett.

Tehát ezért az ötcsillagos lakosztály. Hito vékony vonallá préselte össze száját, nehogy bármi is kiszaladjon rajta, amivel megbánthatja Nanaot. Hiszen csak segíteni akart. De ez akkor is feldühítette. Most mégis mit kellene csinálnia? Ha meghazudtolja a lányt, akkor bajba kerül és a szava elveszti a hitelét. Csak egy bolond, szerelmes kislányt fognak látni benne, aki vágyálmokat kerget. Ha nem teszi meg, akkor ő kényszerül bele egy olyan helyzetbe, ami felett nincs hatalma. Ráadásul a dolgokat gyökeresen megváltoztatja az a tény, hogy "Ő" él. Ez mindent átértelmez, mindent felülír. De talán mindenekelőtt meg kellene bizonyosodnia a lány valódi kilétéről. Ha mégsem ő az... Ha ez tényleg csak egy véletlen... A világ csúf, csalfa humora, ami ma előszeretettel űz gúnyt mindenből, ami Hito számára fontos. A gondosan, kavicsról kavicsra felépített jó híre. Az emberek belé vetett hite. A szabadsága. A múltja.

– Most – kezdte, majd felállt és az ajtó felé lépett. – Most mennem kell.

Elfordította a kulcsot, majd amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a szobát és a bejárati ajtót vette célba. A lány ezúttal már nem követte. Nem loholt a nyomában mosolyogva, mint eddig mindig. A szobában hagyta egyedül a gondolataival. Hito nem bírt tovább egy helyben maradni. Érezte a vonzást a börtön irányából és mennie kellett. Biztosra vette, hogy most akkor is visszavonulót fújna, ha nem a legyűrhetetlen vággyal kelne birokra és maradna alul csúfosan. Nem ismerte a házat, de egy-két forduló után már felismert bizonyos részeket, ahova belátott korábbi látogatásai során. A lépcsőt, a szalont és végül a kijáratot. De mielőtt kilépett rajta, meglátta a kis tarisznyáját felakasztva az ajtó melletti elegáns, faragott agancsra hasonlító fogason. Leakasztotta és meglepetten tapasztalta, hogy az nem olyan súlyos, mint lennie kellene. Beletúrt, hogy feltérképezze, mi hiányzik belőle. A szikra kő megvan, a kesztyűje, a korábban felskiccelt tervek egy-egy megrendelőtől. Na, de az aranyat már nem találta meg. Egy hosszúkás hasíték csúfította a kis batyu alját, amiből rájöhetett, hogy valamikor a nap folyamán bizony kizsebelték. Nyilván az ütközés következménye ez is. Bosszúsan felcibálta ütött kopott csizmáját, majd kilépett a fátyolosan derengő holdfénybe, ami megvilágította ezt az egyébként csodaszép éjszakát.

Mérgében, talán kicsit öblösebben vágta be maga után az ajtót, mint szándékozta, de már nem akart visszafordulni, hogy bocsánatot kérjen. Nem tudta, hogy felvert-e valakit vagy sem, de ez most nem is érdekelte. Bicegve haladt az alvó falu üres utcáin, a fogdát tűzve ki célul. Sikátorról sikátorra osont, bár maga sem igazán értette, hogy miért settenkedik. Végtére is nem csinált semmi rosszat. Amikor a fogdától már csak pár sarokra lehetett, vezényszavak harsanása törte meg az éjszaka álmos nyugalmát. Ösztönösen húzta arcába kabátja csuklyáját, hogy ezüst színű haja ne rikítson annyira, akármit is keresnek a király emberei idekint ilyenkor. Nem lenne túl bölcs megint belekeveredni olyasmibe, amiből nem tud egyedül kimászni. Akkor aztán senkinek sem lehet a hasznára és senkit sem kutathat fel, hogy megbizonyosodjon szíve legnagyobb reményéről. Korábban óvatlanul cselekedett. A lány felbukkanása elvette az eszét egy pillanatra és az is, hogy Nanao veszélybe került. De most már, bár kicsit dühös, de tiszta fejjel nézhet szembe a törvénykezés embereivel, ha szükséges. De inkább elkerülné a találkozást, ha módja akad rá. Csendesen, egy neszt sem keltve, lopakodott egyre csak közelebb az épülethez. Az utcáról szűrődő hangokból ítélve könnyedén elkerülte őket és már csak egy őrt kellett valahogyan kicseleznie. Méghozzá azt, aki a börtön bejáratát őrizte. Odabentről lágy félhomály szűrődött ki a nyitott ajtón át. Talán egy vagy két fáklya ég csak odabent, ami a fiú malmára hajtja a vizet. Ő jobban lát kicsit sötétebb körülmények között is, mint egy átlagos ember. Az elegáns, de könnyed páncélt viselő férfi a királyi kitűzővel a mellkasán egyedül strázsált, ami Hitot arra engedte következtetni, hogy a többiek odakint róják az utcákat. Történhetett valami. Valami rendzavarás talán. Ezek az őrök nem csatára készültek, ez látszott rajtuk. Még sisakot sem viseltek. A rabok, akiket őrizniük kellett csupán piti kis tolvajok csapatából állt. Talán egy két rendzavaró kötekedő még, de ennyi. Ehhez nem kell nehéz fegyverzet és harci viselet.

Most már csak az a kérdés, hogy mit tegyen, hogy elcsalja onnan az őrt? Testével a börtön falához simulva tekintett körbe, hogy mit használhatna az elterelésre. Kilesett a sarok mögül, így pont rálátva az ajtóra és az őrre. Szemközt egy hasonlóan sötét kis utca húzódott, fából készült ládákkal, amikben a szemetet gyűjtötték össze. Talán, ha erősen koncentrálna, akkor sikerülne felgyújtania ilyen távolságból is, anélkül, hogy a hozzá tartozó ház is lángra kapna. Régen, amikor még kölykök voltak és felfedezték új erejüket, rengeteget gyakorolt. Nagy távolságokból is megtudott gyújtani egy apró kis gyertyát, ha akart. Akkoriban ez olyan természetesen ment, akár a lélegzés. De aztán... Megtörtént. Őt elrabolták, és Hito többé már nem tudott uralkodni az erején. Akaratán kívül működött, olykor álmában szökött ki pár szikra az ujjai közül, borzasztó következményeket idézve elő. Nevelőszülei ezért is látták jobbnak elhozni a fővárosból és itt, a hűvös hegy árnyékában folytatták a nevelését. Így tanult bele a kovácsolás mesterségébe és így tett lakatot lángoló szívére, ami azon a napon egy örökké vérző sebet szerzett. De most feltámadt a remény, hogy az a seb begyógyuljon, hogy újra együtt lehessen a másik felével.

Kinyújtotta karját, a szemben lévő faláda felé és behunyta a szemét. Koncentrált. Megpróbálta tudatával elérni és megérezni benne a hőt, amit felerősíthet és mágiával táplálhat. Elképzelte, hogy a láda tartalma kigyullad és a vörös lángok forró ujjaikkal változtatják hamuvá azt. Mikor kinyitotta szemeit, fájdalmasan és csalódottan vette tudomásul, hogy semmi sem történt. De talán ezen nem kellene meglepődnie. Ahogy egy rég nem használt izmot sem tudna ennyi idő után csak úgy munkára fogni és teljesen kihasználni, úgy ez sem mehet parancsszóra. Muszáj találnia egy másik megközelítést. Vissza kellett emlékeznie kisgyermeki éveire, mikor még csak tanulták erejüket és áthidaltak bizonyos lépcsőfokokat a kötelék kialakításban. Szétnézett maga körül, hogy mit is használhatna ennek megvalósításához. Felvett egy kis kavicsot a földről és a levegőbe lendítette, majd elkapta. Ez megteszi. Felforrósította a tenyerében, már szinte izzott, amikor elhajította a szemközti láda felé. Ez így megkönnyíti a kapcsolat teremtést. Egy olyan tárgy, amivel korábban már kialakult a kapocs. Valami, ami már kellőképpen forró. Bár, ha eleget gyakorolt, akkor saját maga is meg tudta érezni a dolgok természetes hőjét, amit használva szinte bármit lángra tud lobbantani, majd a tüzet táplálva, akár erdőket, falvakat hamvaszthatna el. A keze meglendült és olyan nagy lendülettel hajította el a kavicsot, hogy a lába megcsúszott az éjszakai fagytól csúszóssá vált utcaköveken. Hátra tántorodott és mikor megkapaszkodott az egyik ládában, az megadta magát és egy hangos reccsenéssel tört darabokra keze nyomán. Az egyik oldala kiszakadt és a benne felhalmozott szemét nagy robajjal szóródott szerteszét a sikátorban.

– Ki van ott? – hallotta az őr hangját és a kopogó lépteit, amik a közeledtét jelezték.

Hito megrémült. Ha most elkapják, akkor újra lecsukhatják rongálásért. Nem maradt sok ideje gondolkodni. Felugrott és sajgó bokáját figyelmen kívül hagyva a szomszédos ház faláról elrugaszkodva fellendült a fogda tetejére. Éppen csak elgördült a tető pereméről, amikor az őr befordult és hosszú lándzsáját lóbálva, mindenre készen sétált be a sötét kis utcába. Hirtelen jött az ötlet, de hatásosnak bizonyult. Mire nem képes, ha az esze helyett inkább az ösztöneire hallgat. Amíg az őr a zaj forrását derítette fel, ő csendesen végigbicegett a börtön tetején, majd a bejáratnál leereszkedve belendült annak nyitott ajtaján. Végig haladt a rácsok előtt, de a legtöbb lakó nélkül meredt vissza rá, üresen. Mivel ez egy kis falunak számított, így a bűnözés sem ütötte fel a fejét oly mértékben, mint a fővárosban, ahol igazi bűnszervezetek is kialakultak már. Emberrablók és kereskedők fenyegették a lakosságot és a királyi őrség, bár megtett mindent, olykor az is kevésnek bizonyult. A falu börtöne nem tartozott a leghatalmasabb épületek közé, de Hito most úgy érezte, hogy sohasem ér a keresése végére. Feszült izgatottság lett úrrá rajta, ahogy egyre beljebb és beljebb haladt. Mintha minden lépése egy örökkévalóságig tartana. Egyik lassú lélegzetvétel a másik után. Csak lépkedett és benézett minden cellába, de mindeközben, a mellkasában hangos harci dobokat püfölt valami félkegyelmű, mert olykor bizony kihagyott egy-egy ütemet. A várakozás és a vak remény olyan súllyal telepedett a nyakába, hogy azt hitte megbolondul, mire a cellasor végére ér. Egyik lépés a másik után. A rabok, megnézték őt. Felpillantottak, mikor elhaladt a rácsaik előtt, akár a halál angyala, fekete kabátban és arcát árnyékba borító csuklyában a félhomályos folyosón. Senki sem állt fel, senki sem szólította meg, senki sem könyörgött kegyelemért vagy szabadságért. Csak a szemükkel követték lassú, kimért mozdulatait és lélegzet-visszafojtva vártak, hogy mit fog tenni.

Már csak pár lépés, aztán egy forduló. Ott kell lennie. A problémásabb rabokat, hátra zárják és amennyire ismeri a lányt, ha nem változott sokat gyermekkoruk óta, akkor ő nagyon is problémásnak számít. Sohasem bírta a szabályokat, vagy ha megmondták neki mit csináljon. Ahogy délután elnézte, vérmérséklete mit sem változott tizenkét hosszú év alatt. Heves, szenvedélyes, hirtelen haragú és éles nyelvű. De ha csak ketten voltak, kedves és odaadó annyi szeretettel a szívében, hogy Hito már régen sem hitte el. Ezért csinálja ezt. Tudta, hogy az emberek kihasználják az ilyesmit. Ezért épített falakat maga köré már annak idején is. Hatalmas, szürke, áthatolhatatlan várfalakat és csak nagyon kevesen kaptak oda bebocsájtást. Hito viszont egy volt ezek közül és ezt mindig is kiváltságnak tartotta. Az utolsó emlékképe, ahogy elhurcolja egy magas, barna hajú férfi. A lány könnyektől áztatott arca, a sikolya, ahogy a nevén szólítja. Ahogy segítségért könyörög, de Hito akármennyire akart is, már nem tudott segíteni neki. Megpróbáltak ugyan harcolni, de a rablók fölényes létszáma ellen két nyeszlett kölyöknek, akik még a tízet sem töltötték be, még mágiát használva sem volt semmi esélyük. Hito nem emlékezett mindenkire, aki akkor részt vett a támadásban, de azt az egyet, aki a vállára dobta a sikoltozó, rúgkapáló lányt el sem tudná felejteni . És élete végéig emlékezni is fog. Arra a gusztustalan mosolyra, ami rettenetesen mocskos gondolatokat rejtett, a többnapos izzadtság és egyéb piszok gyomorforgató bűzére, ami a ruhájából áradt. A vérző jobb szemére, amit Hitonak sikerült megsebeznie védekezés közben, de hiába. Még csak le sem lassította a férfit. Nem volt elég, hogy megvédje azt, aki a legtöbbet jelentette számára.

Hito elérte a fordulót. A szíve majdnem kiszakította a mellkasát olyan vadul dübörgött. Nem hitte el, amit lát. A cella rácsa meghajlott és még érezni lehetett a jég hideg, halálhoz hasonlatos leheletét. Látni lehetett a fehér jégkristályokat a rácsok meggörbült, fémes felületén. Bár már csak halovány deres lenyomat ékítette a falakat itt-ott, kétség sem fért hozzá, hogy ő az. A fiú leguggolt és megérintette a fagyott, kristályos mintákat a rácson, amik még mindig fényesen csillogtak abban a kevéske fényben is, amit az a pár fáklya biztosított. A lány mágiája páratlan lenyomatot hagy maga után. Hito felismerte. Ez biztos, hogy ő. Emlékezett rá gyermekkorából, amikor együtt gyakoroltak. A mágia minden apró formáját, a határait kutatták együtt. Akkoriban elválaszthatatlan jóbarátok, szinte testvérek voltak. Ha minden mást elfelejtene ebben az életben, és még a nevére sem emlékezne többé, ezt a mágiát akkor is felismerné. Erre a vibráló energiára válaszolt ma az ő ereje is. Ezért akart kitörni.

Egy egész két fele. Ezek voltak ők.

– Te meg mi a fenét keresel itt? Ki vagy te? – harsant egy idegen férfi hangja a háta mögül, amire már felkapta a fejét. Nem vette észre, hogy bejött valaki. Annyira elmerült a nosztalgia sűrű, szirupos masszájában hogy megfeledkezett a fedett akció lényegéről: ne vegyenek észre.

– Sajnálom... Én csak... – kezdte, de maga is rájött, hogy teljesen feleslegesen tépné a száját mentegetőzéssel. – Mindegy.

Ez a pofa egyedül van. A társai a lányt keresik szerte a faluban, bár mindhiába. Hito gyorsan előre lépett párat, mintha el akarna szaladni mellette. Az őrt meglepte ezzel, aki már lendítette is fegyverét, hogy ezt megakadályozza, de akkor a fiú oldalra táncolt, így teljesen a férfi mellé fordulva, majd ellenfele meglepetését kihasználva két ujjával megérintette annak halántékát. Az őr, krumplis zsákként csuklott össze, de mielőtt a feje koppanhatott volna a kemény, döngölt padlón, Hito alányúlt és elkapta. Nem akarta, hogy megsérüljön. De azt sem akarta, hogy a fickó végig üldözze a falun és tovább is, ha kell. Az márt sok lett volna neki így, sajgó bokával és fájó kobakkal. Egy gyógyító nem okoz sérüléseket. Kivételes esetekben visszaélhet hatalmával, mint amilyen a mostani is, de ez még mindig jobb, mint egy kard markolatával csapni fejbe, ahogyan ők is tették vele. A gyógyítómágia sokféle alakot ölthet, de az alapja midig ugyanaz. Bárki képes elsajátítani, aki megérti működését és képes az uralma alá hajtani a világban terjengő szabad, nyers mágiát. Elragadni valaki eszméletét kegyes dolog, ha fájdalmas, nehéz sebet hordoz, de ez esetben most Hitora nézve kegyelem, hogy nem kell még futnia is ilyen állapotban. A katonának nem esik baja, csupán alszik pár órát. Ugyan emlékezni fog rá, hogy mi történt, Hito arcát nem láthatta. Így nem fogja tudni, hogy ki tette. A fiú könnyedén kapta vállára, ügyelve rá, hogy ne a terhelje bal lábát, majd elsántikált az őrrel a börtön első részében kialakított kis pihenőig. Mivel a király emberei egy hetes szolgálatokat teljesítenek itt, majd visszamennek a fővárosba, vagy egy másik faluba vezénylik őket, itt laktak arra a kis időre. Ágyak és szekrények biztosították számukra azt a minimális kényelmet, amire szükségük lehet az őrségváltások között. Hito óvatosan fektette le az egyik heverőre új „barátját", majd felegyenesedett és elmosolyodott. Őrült egy nap...

A fiú ezzel az elégedett mosollyal a képén vágott neki a falu sötét utcáinak. Útját hazafelé vette. Ott csend és nyugalom várja, ami segít átgondolni a következőket. Mit kezdjen az eljegyzéssel? Mit kezdjen az elveszett lánnyal? Megkeresse? Hogyan akadjon a nyomára? Néha már úgy érezte füstöl a feje a rengeteg gondolattól, amik olyan sebességgel születtek és sorvadtak el, hogy még ő sem tudta követni őket. Aztán eszébe jutott valami nagyon fontos, amiről eddig megfeledkezett. A lánynak volt egy társa. Egy fiú. Emlékezett rá a fogadóból. A fekete, szemeit rejtő hajára, a különös érzésre, amit érzett, ha ránézett. Biztosra vette, hogy idegen valamilyen módon. Talán külföldi. Talán egy másik mágus. Gondterhes, gyanús aggodalmak lettek úrrá a fiú elméjén.Ki lehet az a fiú?

Ez nevetséges. Addig rágódott ezen, mígnem a féltékenység kezdett alakot ölteni elméjében. Mikor ezt realizálta magában, majdnem hangosan felnevetett. Hogyan lehet féltékeny egy olyan személyre, aki még csak fel sem ismeri? Akit tizenkét éve még csak nem is látott? Ekkor tudatosult számára, hogy valóban eltelt tizenkét esztendő azóta. Ha a lány túl is élte, már más emberek fontosan a számára. Az idő nem állt meg. Csak Hito szívében. Ez végtelen szomorúsággal töltötte meg fiú lelkét és fekete lyukat égetett mellkasa közepére. Nincs is joga féltékenynek lenni, vagy jogot formálni a lány szeretetére, hiszen már mindketten teljesen más emberek lettek azóta. A világ megváltozott. Mindkettejüknek.

Borús gondolataitól terhelve lépett be háza ajtaján. A feje egyre jobban lüktetett és ez a pár mérföldes séta a bokájának sem tett jót. Már nem vágyott másra, csak egy kiadós alvásra és arra, hogy végre vége legyen ennek az átkozott napnak. Holnap, majd kipihent fejjel újra átgondolja a történteket és számba veszi a fennmaradt lehetőségeket. Olyan fáradtnak érezte magát, hogy legszívesebben csak az ágyába roskadva aludt volna egy hétig, de akkor is le kell fürdenie. Ellenkezett rendszeretetével a gondolat, hogy ily mocskosan hajtsa álomra a fejét. Egy igen mozgalmas és fordulatokkal teli nap állt mögötte. Ha jobban belegondolt egy hosszú, és forró fürdő nagyon is vonzó gondolat számára. Éppen annyira vágyta az izmait ellazító, kellemes meleggel simogató víz ölelését, mint az ágya kényelmét. Elsősorban a bokája és a feje kiáltott némi lassításért, de a többi tagjára is ráférne egy kis pihenés. Végig loholt a falun, sárban hempergett és kis híján verekedett is. Több zúzódás rontotta közérzetét, mint amennyit hajlandó lenne számba venni. Mocskosnak érezte magát. Valahol még a hátizsákját is elhagyta. Most varrhat magának másikat. Fáradtan fejtette le magáról kabátját, majd a fürdő felé vette az irányt. Először vizet mer a nagy kádjába, majd ki kell mennie, hogy a ház mögött alágyújtson. Bár meg tudná melegíteni ilyen hajcihő nélkül is, nem akarta még többet használni a mágiáját. Fáradtan bicegve nyitott be a fürdőszobájába, de nem ment tovább. A döbbenettől földbe gyökeredzett a lába. Tátott szájjal bámult a kádjában lubickoló lányra. Hosszú fekete haja kiengedve, tintaként lebegett körülötte a vízben és ő is pont olyan meglepetten bámult vissza rá. Látszott, hogy düh és meglepettség keveredik a tekintetében és a szavakat keresi.

– Tudod... – kezdte és valamivel lejjebb bukott, hogy a víz és a gőz eltakarja nőiessége részleteit. Tejszerű fehér bőrét, mellkasa domborulatait, a csípője vonalát. – Nem illendő így rárontani egy hölgyre. Meglesni míg fürdik, egyenesen modortalanság.

– Elnézést! – nyögte ki Hito és sietve lépett ki a saját fürdőjéből, majd paprikavörös arccal vágta be az ajtót.

Kellett pár másodperc, mire rájött, hogy ez az ő otthona. És az ő fürdője. Miért is kért bocsánatot?

– Na, álljunk csak meg! – fordult vissza és újra be akart nyitni, de már nem tudott. Valami megakadályozta. Mintha az ajtó elé toltak volna egy súlyos tárgyat.

Csalódottan vette tudomásul, hogy várnia kell. Miután meggyújtott pár lámpást, hogy mégis legyen némi fény, lerogyott elnyűtt olvasó fotelébe és a fürdő ajtajáról le sem véve tekintetét várakozott. A lány nem siette el. Nagyjából egy óra múlva került elő Hito hosszú fürdőköntösébe burkolózva. A szégyen legkisebb jele nélkül vette birtokba a házat, mintha csak otthon lenne. A mozdulatait tekintetével követő Hitoról még csak tudomást sem véve, elhemperedett annak megvetett ágyán. A hosszú köntösben szinte elveszett apró termete, ami megint csak egy leheletnyi pírt kölcsönzött a fiú vonásaiba.

– Már megbocsáts, de mit képzelsz? – állt fel Hito némi éllel a hangjában és próbált úgy tenni, mint aki a legkevésbé sincs zavarban.

– Ohh, még mindig itt vagy? – pillantott fel rá a lány közömbösen. – Te vagy az a fura fickó délutánról, igaz? Az ölelgetős...

– Hogy itt vagyok-e? Ez az én házam.

-– Valóban? – a lány aranysárga szemeiből némi vád tükröződött. – És ki vagy te?

– Tényleg nem ismersz meg? – hátrált egy lépést Hito csalódottan. Ez a bizonyosság még mindig undok, savanyú, fanyar ízt hagyott a szájában és keserűséggel árasztotta el szívét fájdalmassá téve és nehézzé. Mintha már nem is izmokból állna, hanem valamilyen ragacsos, fekete csomóból. A keserűségbe fordult reménykedése égő érzést kölcsönzött mellkasába, amitől még a lélegzés is nehezebbnek hatott.

– Honnan kéne ismernem téged?

– Én vagyok az. Hito... – próbált elmosolyodni, de nem ment. Elfordította tekintetét. Fájt neki a gondolat, hogy az érzései nem találnak utat az egyetlen emberhez, akit valaha is igazán közel engedhetett magához. Mert ő az egyetlen ezen a világon, akit nem tud megégetni.

– Honnan... – kezdte a lány, de elakadt a szava. Szeme sarkában izom rándult, jelezve, hogy csak most dereng fel neki valami. – Honnan ismered ezt a nevet? – Szemében dühös tűz lobbant. Mégis emlékszik?

– Onnan, hogy az enyém – nézett értetlenül a fiú. – Ez a nevem. Togawa Hitoshi.

– Az nem lehet... – Még mindig nem hitt neki, de megváltozott a tekintete. Mint akinek fájdalmai vannak és szeretné, ha igaz lenne, de inkább gondolja ezt valami rossz tréfának, mintsem, hogy higgyen a lehetetlenben. – Ő halott. Nagyon régen megölték. – Úgy beszélt, mint akinek csak most ugranak be részletek. – A szemem láttára végeztek vele. – Dühös mozdulatokkal tápászkodott fel beszéd közben és hevesen lendített egyet karján, mint aki ezzel nyomatékosítja mondandóját.

– Majdnem odavesztem, ez igaz. – Hito, mint egy bizonyítás képpen felhúzta felsőjét felfedve ezzel törzsét. Egy hosszú heg húzódott mellkasától a csípőjéig még fehérebben rikítva, mint a lány természetesen világos bőre.

– Nem... – lehelte a lány elakadó hangon és közelebb lépve vékony, apró ujjaival megsimította a régi sebhelyet. Az érintés hűvössége meglepte és kicsit összerántotta a fiú hasizmait, de egyben jó érzéssel is eltöltötte. A lány úgy kapta el kezét onnan, mintha megégette volna és szemében könnyek gyűltek. – Hito... – Ízlelgette a rég nem használt nevet. – Tényleg te vagy? – rebegte gyanakvóan és felnézett rá. A fiú látta aranysárga szemében a felismerés csodás pillanatát. Egyik remegő kezét szája elé emelte és arcáról meghatott döbbenet tükröződött.

– Én vagyok... – engedett utat a saját érzelmeinek is a fiú. Tárt karokkal lépett előre, mire a lány megfeledkezve magáról és a kimérten tartott távolságról, bele ugrott a meleg ölelésbe. Hito érezte a lány szívének felolvadó jégtábláit, könnyei forróságát, amik patakként folytak szeméből és csöppentek le álláról.

– Hito... – zokogta a lány, olyan erősen szorítva magához, amennyire csak telt tőle.

– Úgy örülök neked – Hito most érezte csak igazán, hogy hazaért –, Nagare!