A hajnal rideg hölgye incselkedve csúsztatta hűvös ujjait Ichiro ruhája alá. Borzongatva riasztotta a régmúlt felé nyújtózó, lidérces álmából. Vékony inge nedvesen tapadt mellkasára a rémület verejtékétől. Miután felült, pislantania kellett párat, mire teljesen kiűzte szeméből és tudatából is az álmatag kábulatot. Megkönnyebbülten tekintett körbe a kis táborban.

– Már vége. – Nyelt egyet és a biztonság kedvéért még egyszer körbe nézett. – Csak egy álom... – Meghallván, hogy sóhajhoz hasonlatos hangja úgy remeg, mint a száraz levél az őszi fuvallatban, szája mosolyra görbült. Nevetségesen viselkedik.

Arcát tenyereibe rejtette és adott magának még pár pillanatot, hogy felfogja: Már nagyon régen történt. Már nem számít. Mint egy mantrát szavalta magának újra és újra: Vége van.

Ez működött. Ez mindig működik. A légzése normálisra lassult, az álom nyomasztó képei pedig úgy fakultak meg, mint egy ősrégi mendemonda története, amit mindenki másként mesél. Megdörzsölte szemeit és az arcát, majd nyújtózott egy kiadósat. Beleszippantott a hajnali levegőbe a felfrissülés reményében, de helyette valami más érkezett. Egy sugallat : Valami nincs rendjén. Valami hiányzik. Utána pedig a felismerés kólintotta fejbe. Ha a hideg ilyen gondosan öleli körbe minden porcikáját, az nem csak a nedves ruha mellékhatása. Hen elaludt őrségben és hagyta kialudni a tábortüzet. Harmadjára is körbenézett, de ezúttal már tiszta, rémképektől mentes fejjel. Szinte biztosra vette, hogy a lány már nem lesz itt. Vérének szagát már alig lehetett érezni, elhalványult és megkopott, mint régi könyvekben az írás. De azért nem tűnt még el teljesen. Halványan lapuló, de követhető maradt. A vendég fekhelyét csupán a gyűrött pokróc jelölte. Egy zavaró gondolat kúszott Ich bőre alá, szokatlanul nyugtalanná tette valaminek a hiánya. De ez nem olyan idegesség, amitől fel-alá járkál az ember vagy lerágja a körmét miatta. Sokkal inkább olyan, mintha elfelejtett volna valamit, de egyszerűen nem jut eszébe, hogy mi is lehet az.

Talán haragudnia kellene Henre, amiért ilyen óvatlanul és ostobán viselkedett, de nem tudott. Amikor ránézett, minden hibája és hiányossága ellenére, csak szeretetet érzett. Emlékezett a kiskölyök éveire, majd a későbbi serdülőkorára, ami igazából még most is tart. A szeme előtt nőtt fel és lett azzá, aki most ott ült, szemben a tábortűz maradékával és egy hosszabb faágat szorongatva, arra roskadva bóbiskolt el. Látszott, hogy próbált ellenállni, hogy küzdött az elalvás ellen, de mint általában, most is alulmaradt. Végtére is örült neki, hogy barátja olyan világban él és cseperedett, hogy nem kellett megízlelnie a rettegést, az igazi, elemésztő félelmet. Azt a fajtát, ami napokig hajszol és messze űzi az álmokat az éjszakáidból. Ami nyughatatlanná és óvatossá tesz. Ami ott lapul minden árnyékban és rezzenésben a szemed sarkában. Éppen ezért nem tudott rá haragudni. Inkább örömmel töltötte el a szívét, annak ellenére is, hogy tudta: ez az óvatlanság még az életébe kerülhet egyszer.

Nézte őt pár pillanatig, mire rájött, mi hibádzik. Hosszú, fekete haja most nem összekötve, hanem béklyójától szabadulva omlott le a fiú vállán. Szögegyenes tincsei fekete, lágy függönnyé összeállva rejtették vonásai zömét. Ritka pillanat őt ilyen hajviselettel látni. Édesapja rosszallása ellenére növesztette meg, aki igen szigorú, de jóságos és gondoskodó családfő szerepében tündökölt. Gyermekeit fegyelemre és tiszteletre okította, a munka fontosságára és a család szeretetére. Hen hosszú haját egyfajta lázadásnak tekinthette, és sokat zsörtölődött miatta. Akármi is vezérelte a fiút, amikor atyjával szembemenve elkezdte növeszteni, lázadás, dac vagy csupán így tetszett neki, mindig gondosan ügyelt rá, hogy egy szál se kószáljon szabadon. A hosszú hajat nem, de azt, hogy kiengedve legyen már zavarónak és lányosnak gondolta. Senki sem értette, hogy miért tartja, hogy miért nem vágatja le rövidre, de akárhányszor megkérdezték, nem adott egyértelmű választ. Bár másoknak nem mondta, Ichiro sejtette az okát. Hen gyermekként sokat mesélt egy bátor harcosról, aki rettenthetetlen hőstettei által lett legendává. Ich ismerte a történetet, hiszen a saját könyvei között is szerepelt egy példány, amiben az olvasó csodaszép illusztrációkon keresztül is végigkísérhette a kalandjait. Hosszú haját és páncéljának minden cifra részletét, nagy gonddal festettek le benne. Már csak azt nem tudta, hogy Hen hol láthatta ezt a könyvet, hiszen ez egy idegen, messzi ország regéje. Mindössze csak pár készült belőle és a család könyvespolcairól természetesen hiányzott. Hen szívesen gondolt magára, mint rettenthetetlen harcosra, aki gonosz szörnyekkel harcol és dicsőséget szerez, de Ich látta a valódi énjét. Azon a maszkon túl, amit mutatni kívánt mindenki felé, ő kifejezetten érzékeny, egy művész lelkével megáldott fiatalember volt, bár ezt sosem ismerte volna be. Egy bonyolult fickó, aki a saját szabályai szerint él.

Ich úgy döntött, hogy ideje kezdeni valamit ezzel az öntörvényű fajankóval. Felállt hát és odalépett a hanyag őrkapitányhoz. Az, hogy nem haragszik rá, nem azt jelenti, hogy nem leckéztetheti meg. Hegyes szemfogai kivillantak a gonosz mosoly alól, ami a képén terült szét, majd egy egyszerű mozdulattal kirúgta a fiú támaszát. Az ág egy halk reccsenéssel adta meg magát a vasalt bőrcsizma tompa orrának, Hen feje pedig a szürke, porhanyós hamu felé vette irányát. Mindenki ismeri az érzést, amikor álmában zuhan és az egész teste belerendül a valótlan becsapódásba. A felriadó fiú arcán e rémület minden szakaszát meg lehetett figyelni egyetlen pillanat leforgása alatt. Bár arca nem találkozott a tűz kihűlt holttestével, vonásai mégis a hamu színét vették fel.

– Mi... Mi történt? – dadogta értetlenül forgatva fejét. Sötétebb, éjkék szemeit bocsánatkérően emelte a felette vihogó barátjára. Hamar rájött a válaszra. – Elaludtam... – sóhajtotta. – Sajnálom, Ich! Tényleg...

– Így igaz, de ne aggódj! A képed kárpótol mindenért – nevetett fel a fiú, majd lehuppant Hen mellé.

– Mi mindenért? – Hen megtörölte arcát tenyerével. Nem kellett sok, hogy a szín elkezdjen visszaköltözni belé. – Hol a lány? – Bár megkérdezte, nem tűnt túl csalódottnak, hogy a lány hűlt helyét látja csak maga előtt. Ich tudta, mi a véleménye Nagaréról, és ez az egész nem segített abban, hogy ez megváltozzon.

– Hát, barátom, olyan mélyen durmoltál, hogy kilopta a hajadból a „pántlikádat" és kereket oldott. És te még csak észre sem vetted. – Ichiro jó kedvet mutatott, de a másik vállán a gyötrő lelkiismeret álnok tündérkéje ücsörgött, gonosz dolgokat suttogva a fülébe. Tudta, hogy ő is óvatlanul viselkedett, nem csak Hen. Ha a lány úgy látja jónak, akár a torkukat is elmetszhette volna álmukban.

– Az a kis... – kapott hajához Hen, hogy megbizonyosodjon barátja állításáról. Ujjai beleakadtak hosszú tincseibe, aminek szemmel láthatóan nagyon nem örült. – Kinyírom!

– Arra befizetek – nevetett fel Ich jókedvűen, de mikor elnézett Hen válla felett arcáról lehervadt a mosoly. Tudta, hogy mi következik. – És azt hiszem, mást is meglovasított. – Állával intve nyomatékosított. – Szó szerint.

Hen követte a tekintetét, majd meglátva, hogy barátja mire is próbál célozni, elakadt a szava. Ezúttal a rémület lopta ki a színt vonásaiból, ha lehet még feketébbé téve ezzel szanaszét álló hajzuhatagát.

– Szenátor... – Sietve lépett oda a fához, amihez előző nap kikötötte és ahol Ichiro pej heréltje most egymagában legelészett. – Az a mocsok elvitte a lovamat! – Ingerülten járta körül a fát és még a szomszédos bokorba is belesett, mintha lehetséges lenne, hogy egy akkora dög, mint Szenátor elrejtőzzön holmi fűszálak és levelek mögé.

Agresszív mozdulataitól, Ichiro lova is megrettent és hátralépve megfeszítette kötelét. Szeme fehérje szinte világított sötét üstöke alól, ahogy fejét rángatva próbált távolabb kerülni Hen haragjától, de hiába. A fiú csomói nem engednek, csak ha a megfelelő végét húzza az ember. Erre Ich tanította, miután egyszer már elszabadult ménje csapott egy ferde estét a kancáknál.

– Fogd vissza magad! – szólt rá Ich kedves, békítő hangján, de épp úgy, ahogy Hen heves, és néha igen éles nyelvhasználata nem hatotta meg őt, úgy Hen is elengedte füle mellett barátja szavait. Legalábbis most. – Megijeszted Zsoldost! – Határozottan, de óvatosan közelítette meg paripáját, hogy lecsitítsa. Szándékában állt megakadályozni, hogy lova kárt tegyen magában. Megsimította a puha szőrt az állat kecses nyakán, majd duruzsoló hangon nyugtatta a rémült jószágot.

– De elvitte! – üvöltötte Hen még mindig fel-alá járkálva. – Most aztán hogyan menjünk tovább? Szerinted mégis mennyi időnk van még? – Vádlón és egyben kérdőn meredt barátjára. – Ezért mondtam, hogy ne szedd össze! – A rá jellemző rutinnal, ami neki tán már fel sem tűnt, emelte fogaihoz hüvelykujjának tompa körmét, hogy ezzel csillapítsa saját feszültségét. – Sohasem találjuk meg! El fogunk késni... – Ich látta a fiún, hogy bár próbálja visszafojtani, de kétségbeesése könnyekbe torkollik. Ekkor értette meg, hogy nem az ellopott ló miatt rendez jelenetet.

– Hen... – Ich megszakította a szemkontaktust. Szégyenérzete lelkiismeretével ostromolta jámbor lelkét. Hen tekintete az elevenébe vágott. Igaza van. Szem elől vesztette azt, ami jelenleg a legfontosabb számára. Hatalmas hibát követett el.

– A francba is, Ich! Kifutunk az időből... – elhaló hangját nem címezte már senkinek. – És ez az én hibám...

– Veszünk egy másik lovat! – Ich sokkal határozottabbnak hallotta hangját, mint amilyennek érezte magát. Őrültebbnél őrültebb ötletek versengtek a fejében, de egyik sem volt kielégítő a jelenlegi helyzetben.

– Miből? – Hen színpadiasan körbeintett hosszú karjaival és mellé cinikus szemeivel meredt Ichirora. – Azért alszunk idekint, mert már nem telik fogadóra. Talán ezt is elfelejtetted?

Ez mély ütés a fiú részéről, de megérdemelt és mindenekelőtt teljesen jogos.

– Nekem... – sóhajtott Ich és lesütötte szemeit. – Nekem van még egy kevés pénzem. Egy gebét tudunk venni belőle.

– Sokra megyünk egy olyan lóval, ami nem bírja az iramot – dacolt tovább a fiú. – Szenátor fiatal és piszok gyors.

– Valószínűleg ezért is vitte el – morogta orra alatt Ich, de belátta tévedését. A nyeregtáskájához lépett, hátrahagyva lovát, aki fújt egyet, majd gondtalanul visszatért az ízletes, zöld fűszálak ropogtatásához.

Hen idegesen lépkedett utána, türelmetlenül igazítva ki arcából a minduntalan visszahulló hajszálakat. Ich kicsit tartott tőle, hogy megunja, és itt helyben tépi ki mindet egyesével. Beletúrt nyeregtáskájába, ahol pár személyes holmiját tartotta. Egy regényt, viaszpapírba csomagolva az őrködéssel töltött magányos estékre, némi fűszert arra az esetre, ha valami kevésbé ízletes ételhez jutnának csak, egy pár szikrakövet, egy-két almát Zsoldosnak, és az erszényét - amit most nem talált. Megnézte a másik nyeregtáskájában is, de ott sem lelte. Abban leginkább csak madzagok, bőrdarabok, egy plusz szár, egy kengyelszíj kapott helyet, arra az eshetőségre, ha valamelyikük szerszáma útközben megadná magát, némi kötszer, de annak nagy részét már tegnap elhasználta. És a kabátját is ide szokta begyűrni, ha az időjárás túl meleg a viseléséhez – mint most is. Egy bőrdarabot átnyújtott Hennek, hogy végre megzabolázhassa rakoncátlankodó tincseit. A fiú nem vette el egyből, inkább dacosan meredt egy pár másodpercig barátjára, mintha azt mondaná: „Ugye tudod, hogy ez nem old meg semmit?". De végül is beadta derekát és elfogadta. Ha másért nem is, legalább egy kicsivel kényelmesebbé teheti vele az elkövetkező perceket. Amikor is Ich közölni fogja vele, hogy bizony a pénze is eltűnt. Bár tudta, hogy hiába, még egyszer visszatért az első nyeregtáskájához és újra áttúrta. Az erszénye nem, de egy kettéhajtott papírlap a kezébe akadt. Ezen meglepődött, mert nem rémlett neki, hogy ilyesmit tett volna bele. Kivette és Hen felé nyújtotta.

– Hagyott egy üzenetet. – Hen a remény mohó csillanásával a szemében tépte ki a kezéből és olyan gyorsan hajtotta szét, hogy majdnem elszakította a vékony pergament.

Nem lehetett hosszú levél, mert egy pillanat múlva csalódottan ejtette ki kezéből, majd elfordult és dühösen rúgott bele a pokrócba, ami a lány fekhelyéül szolgált előző este.

Ich a levegőben kapta el a tollpihe könnyed hintázásával ereszkedő papírfecnit és maga felé fordította, hogy ő is elolvassa. Csak egyetlen szó állt rajta, elegáns, gyönyörűen kanyarított betűkkel:

Idióták.

oOo

– Sajnálom Hen! – Ich lesütött szemmel kullogott, akár egy kivert kutya. Jól megpakolt hátasát vezetve, gyalogszerrel haladt Hen mellett a megbocsájtásra várva.

Leeresztett vállaiból és csüggedt testtartásából sütött az alázat, a meghunyászkodás. Ilyenkor pontosan úgy festett, mint egy vén csahos, akit rajtakaptak, hogy cipőt rág, vagy a virágos kertet forgatja fel. Hen tudta jól, hogy nélküle semmire sem menne, és ha nem szégyellné ezt beismerni, akkor bizony a fejéhez is vágná az összes kutyákkal kapcsolatos sértését, ami csak az eszébe jut. De inkább nem tette. Mellkasában ocsmány kúszónövényként burjánzott a harag és a kétségbeesés különös elegye. Érezte, ahogy növekszik és egyre terjed, hegyes, méreggel teli tüskéit belemélyesztve szívébe. Fűtötte fiatal lelkét és magában esküdözött, hogy ha még egyszer útjába akadna az a bolond lány, többé nem maradna alul. Minél többször gondolta végig a kis összetűzésüket, egyre inkább arra jutott, hogy csak a szerencse fordulásán múlott. Ha akkor nem éri váratlanul a lány támadása, rövid küzdelmük egészen másként végződik. Aljas dolog orvul támadni, de az a lány egyáltalán nem szégyellte. Hen ezer meg egy hasonló harcot lepörgetett a fejében és a legtöbbnek ő lett a győztese. Legközelebb...

– Jóváteszem. – Szótlanságát Ich éppúgy a haragja jelének találta, mint ha mondott volna bármi sértő vagy vádló dolgot is. – Hen, megoldom, esküszöm! – Hangja el-elcsuklott beszéd közben, és Hennek megesett rajta a szíve.

– Muszáj lesz. Nincs más választásunk – mondta végül fölényesen sóhajtva, az előző gondolatmenet dicső hullámát meglovagolva. Hosszú, vékony ujjaival beletúrt laza tincsei közé. A bőrdarab nem tartott olyan biztosan, mint a veretes fémkapocs, ami jóformán satuba fogja a hosszú hajat, nem engedve azt szétbomlani. Így igen gyakran lazult ki és vált bosszantóan lengévé.

De nem csak ez idegesítette ebben a pillanatban. Még ha Ich hozta is a bomlottat a táborba, még ha ő erősködött is, hogy maradjon, hogy segítsenek neki, Hen lelkiismerete arról suttogott a szíve mélyén, hogy egy hangyányit talán ő is hibás a történtek miatt. Hiszen ő aludt el őrségben. Bár barátjának ilyen hallás mellet igazán illett volna felébrednie, miközben épp kirabolják őket.

– Akkor – Hen habozott. – Akkor most mihez fogunk kezdeni?

– Visszaszerezzük a lovadat – jelentette ki kurtán a másik, de továbbra sem nézett fel. Elmélyülten pásztázta az előtte nyújtózó útszakaszt, ami egy kisebb városkába visz, ha még egy jódarabig kitartanak rajta.

Csendben, szavak nélkül vezette Zsoldost. Hen nem tudta eldönteni, hogy most egy tervet készít magában, vagy még mindig emészti magát a történtek miatt.

– És hogyan? – tette fel az első kérdést a fiú, ami eszébe jutott. – Már vagy öt városon is túl jár Szenátorral. Ilyen tempóban ezer év múlva sem érjük utol.

– Ellopta a pénzemet. Azt pedig csak a városban tudja elkölteni. – Ich úgy mondta ezt, mintha magától értetődne. Így, ilyen hangsúllyal mondva, még Hen érezte magát ostobának a kérdésért. – Gondolom ruha kell neki és étel. Talán egy fürdő?

– Valóban. – Ha Ich burkolt célja volt, hogy Hen befogja, akkor elérte, amit akart. Minden további kérdésnek elejét vette azzal a ténnyel, hogy valószínűleg jóval előrébb gondolkodik, mint ő valaha is. Így minden kérdéssel, amivel idegesíteni szándékozta barátját, maga alatt vágná a fát. Saját magát pedig nem akarta ostobábbnak beállítani, mint amilyennek a jelenlegi helyzetben érezte magát.

A legközelebbi városka felé tartva, a hallgatás sűrű kellemetlen légköre telepedett a kis csapatra. Hent már kezdte zavarni barátja némasága, de tudta jól, hogy Ich nem fog megszólalni magától. Ismerte jól és tökéletesen tisztában volt vele, hogy barátja milyen személyiséggel bír. Békés, félig mindig leeresztett tekintete mögött kemény és csökönyös lélek nyugodott. Éberen kísért figyelemmel mindent, ami körülötte történt, de szívesen csinált úgy, mint aki nem így tesz. Képes volt a gondolataiba burkolózva szótlanul mászkálni igen hosszú ideig. Ez nem azt jelentette, hogy nem beszélt senkivel. De ha nem szóltak hozzá, ha nem kérdezték őt, csendben elmélkedve töltötte napjait. Hen sejtette, hogy az ilyen magatartás nem ellenük irányul, egyszerűen csak hozzátartozott a személyiségéhez, hogy időnként elvonul. Hogy magába zárkózik. Nem egyszer figyelte már meg, ahogy munka közben csak felemelte a fejét és egy békés mosollyal az arcán meredt a távolba pár percig. Mint aki messzebbre lát bárki másnál. Mint aki egy olyan dallamban gyönyörködik, amit csak ő hall. Mindig is csinált furcsa dolgokat, de sosem olyasmiket, amik ártalmasak lennének. Inkább csak olyan kedves kis bohóságokat. Kedves és jólelkű embernek ismerte meg az évek múlásával. Ha nem csinálna ilyen kis butaságokat néha és nem kerülné az emberek társaságát, akkor már természetfelettien jóságos lenne, ami már túl szép, hogy igaz legyen. Sohasem kért semmit fizetségképpen a munkájáért. Sem ételt, sem pénzt. Annak ellenére sem, hogy keményen, szívvel lélekkel végezte a ráosztott feladatokat. Hálásan fogadott mindent, amit kapott, attól függetlenül, hogy Henék a kezdetektől családtagként kezelték. Nekik oly természetes volt már a jelenléte, mintha ő is csupán egy lenne a szülei gyermekei közül.

– Elmondod végre, hogy ki az a lány? Ismered talán? – törte meg a csendet Hen, gondosan ügyelve, hogy egy csepp ellenséges hangsúlyt se csempésszen hangjába. Bár a harag fűtötte, ez nem Ichiro ellen irányult.

– Hm – fűzte hozzá barátja, de továbbra is csizmája orrán tartotta szigorú pillantását. – Szeretnéd tudni?

– Igen. Különben nem kérdezném – majom. Ezt Hen már csak magában tette hozzá. Ha el akarta érni a célját, ami jelen pillanatban az őrült lány kilétének felfedése, akkor Ich oldalán kell állnia. Legalábbis látszólag.

– Miért akarod tudni? Mit számít már? – mosolyodott el barátja türelmesen. Lazán hátracsapott fülei nyugalmi állapotról árulkodtak. Hennek akadt ideje megfigyelni és kitapasztalni barátja füleinek összes állását és a jelentésüket is.

– Igazad van, nem számít. De azért még érdekel. – Lépteit szaporázta, hogy behozza azt a pár lépést, amivel eddig szándékosan lemaradt. – Méghozzá azért, mert te különös figyelemben részesítetted, és ez nagyon nem vall rád.

– Férfiből vagyok. Miért ne vallana rám, hogy segítek egy bajbajutott hölgynek? – Megtört. Cinkos mosolyát Henre villantotta, gesztenyebarna szemeit pedig elszakította a földtől.

– Azért, mert ha akarnád, ezer meg egy gyönyörű lány lesné minden kívánságodat és ezt te is tudod. Valahogy értesz az emberek nyelvén, de te nem használod ki ezt. Téged nem érdekelnek az emberek.

– Hogy mondhatsz ilyet? Ez fáj! Megsebzel – nevetett fel hangosan barátja és játékosan a szívéhez kapott, mintha tényleg eltalálták volna, de hangjába mégis költözött egy csepp keserűség. Hen nem firtatta ezt tovább. Tudta, hogy barátja nem akarja magát ilyennek mutatni.

– Ich... – Hen lepillantott rá. Inkább visszatért az eredeti kérdéshez. – Áruld el! Miért pont ő? Miért pont egy őrült, koszos, ágról szakadt kislány? Még csak nem is csinos, vagy ilyesmi.

– Ő különleges.

– Ezt már mondtad, de ki ő? És miért olyan érdekes a neve? Namari vagy mi. – Hen szándékosan mondta rosszul, hátha barátja kap az alkalmon és kijavítja. És egyben hozzá is teszi, hogy miért olyan nagy szám a neve, vagy hogy mit jelent.

Ichiro felemelte tekintetét. Hen belenézett a ravasz, titkokat rejtő szemeibe és várta, hogy válaszoljon. Mintha gondolataiba látna, Ich alig láthatóan megrázta a fejét.

– Nem – futott széles mosoly szét az arcán. – Azért sem mondom el!

– De miért nem?

– Látni akarom a képedet, amikor megtudod. Azt a pillanatot ki nem hagynám. Semmi pénzért. – Ich halkan nevetgélt magában és hagyta Hent rágódni ezen.

– Te aljas, szemét... – kereste a jelzőket Hen, de maga sem gondolta komolyan a csipkelődést.

Bár a titokra nem derített fényt, Hen így is elérte, amit akart. Helyreállt a rend kettejük világában. Így már sokkal kellemesebben telik majd a füllesztő nyári séta az erdő szélén haladva. Hen biztosra vette, hogy ha nem az erdő védelmet nyújtó lombkoronája alatt ballagnának, akkor rendesen izzadnának mindketten. Ez az év legforróbb időszaka. Ilyenkor a nap tűz és a kellemes hűvös szellő, ami most megborzolta a felettük susogó levélernyőt, oly ritkának és értékesnek számított, mint a sós, tengeri levegő mellett pácolt vörös disznóhús. Még a fák is felnyögtek megkönnyebbülésükben, ahogy a szellő, kecses faunként vágtatott végig törzseik között, játékosan lebbentve meg a vékonyabb ágakat és felkapva a földre hullott leveleket. De a frissességet hordozó, nyári szellő talán Ich számára tartogatta a legkellemesebb ajándékot. A fiú felemelte fejét, ahogy a lágy szél megcirógatta hosszúkás, vállát érintő tincseit és csukott szemmel szippantott bele az erdő felkavarodott illatáradatába. Szája éppoly békés, nyugodt mosolyra húzódott, mint már oly sokszor ezelőtt, amikor egy másik, Henék előtti időre gondolt. Legalábbis Hen ezt hitte. Szívesen Ich bőrébe bújt volna néha, hogy megtudja, mire gondol ilyenkor, hogy érezze, amit ő érez, hogy egy kicsivel jobban megérthesse őt. Milyen lehet az ő érzékeivel élni a világot? Az ő szemeivel látni az embereket? Azt a furcsa lányt.

A hátulról érkező szellő széllé erősödött fel és Hen laza hajszálait kíméletlenül kirángatta a bőrdarab gyenge fogásából. Összekuszálta és az arcába csapta, ami kizökkentette barátja figyeléséből és a bosszúságnak engedte át a helyét.

– Hogy az a megveszekedett, tolvaj sarlatán... – kapkodott, hogy lásson is valamit a megbokrosodott, fekete hajzuhatagtól. – Boszorkány!

Ich felkacagott a jelenet láttán, majd könnyedén kisimította saját fürtjeit egy kezével a szeme útjából és kivillantotta azt a lehengerlő mosolyát, amiről Hen szentül hitte, hogy bármelyik lány kerékbe törné magát, hogy ezt neki szánják. Látta maga előtt, ahogy felvihognak, mikor elmegy előttük, a gondolataiba mélyedve, vagy ahogy hiányos öltözetben segít cipekedni az apjának. A fiatal lányok ölre mennének a figyelméért, kikaparnák egymás szemét, ha ezt a vigyort feléjük villogtatná. Persze csak akkor, amikor lelapította füleit és egy réginek tűnő, kopott fejkendővel takarta őket el. De Ich: Vagy csupán úgy csinált, mintha nem venné észre mindezt, vagy egyáltalán nem érdekelte. Gesztenyebarna szemeiben most gondtalanul szökkent egyet a levelek között áttörő nap sugara, majd újra árnyék vetült rájuk.

Az erdei illatokat hozó szelet még Hen is megérezte, és mindketten élvezték. De nem tartott sokáig. Az elkövetkező pár másodperc borzalmas változásokat tartogatott számukra. A szél lecsillapodott, majd irányt váltott. A levegő megtelt valami elképesztően groteszk, gyomorforgató szaggal, ami még a gyenge, emberi szaglással megáldott Hennek is erőteljesnek bizonyult. Előre tekintett, majd Ichre. Barátja mellette cövekelt le és nem mozdult egy pillanatig, majd lova szárát elhajítva ugrott az egyik fa tövéhez, kiüríteni gyomra tartalmát. Az átható bűztől még a hátas jószág is megrémült, idegesen toporzékolt és lendített párat a fején. Csak Hen éberségének köszönhető, hogy nem oldott kereket ő is. A fiú sebesen kapta el a szabadon, ostorként csapkodó szárat, hogy ezt megakadályozza, majd karjával védve magát a szag további belélegzésétől, orrhangon megszólította a falfehér arccal szédelgő Ichirot.

– Mi a fene ez?

– Ez... – látszott rajta, hogy önuralma csupán egy hajszálon függ. Orrát ő is könyökhajlatába rejtette, de még így is látszott a szenvedés és az undor az arcán. – Emberek. Égő emberek. Valakit felgyújtottak.

Hen aggódva tekintett maguk elé, ahol még látszott pár füstgomolyag terjengeni. Nem sokkal lehetett előttük az út mentén. Ha ki is tudták volna kerülni, Hen kíváncsi lett, hogy mégis mi történt.

– Nézzük meg – szólalt meg és Ich válaszát meg sem várva, sietve vezette el a vonakodó jószágot.

Hen olyan gyorsan szedte a lábait, amennyire az ideges lovat maga után tudta vonszolni. Megfordult a fejében, hogy inkább ki kellene kötnie, hogy egyedül nézhessék meg, de túl izgatott lett volna a csomókötéshez. Az meg nem hiányzott, hogy összesen két lovuk ne legyen meg. Hisz még az egy hiányzó is sok. Túl sok.

Nem kellett messze menniük, hogy a szag forrását megleljék. Ilyen közelről még gyomorforgatóbban terjengett a holtesteket körül lengő fekete füst. Három összeégett holttest feküdt előttük az úton. Bőrük feketére égve, foltokban levált, hogy megmutassa az alatta vöröslő nyers húsdarabokat. Arcukon fájdalom és kín hagyott nyomot, mintha a vég perzselő lehelete menekülés közben sújtott volna le rájuk. Ahogy közelebb ért, Hennek feltűnt pár dolog. Bár a holttestük úgy festett, mint akik erdőtűzben rekedtek, semmi más nem égett meg rajtuk kívül. Sem a talaj, sem a környező fák. Nem terjedt el a tűz, pedig őket elnézve nem akármi forróságnak voltak kitéve. Testük a felismerhetetlenségig perzselődött, de még így is ki lehetett venni, hogy férfiak voltak nem sokkal ezelőttig. Az egyik fiatalabb még Hennél is. Alacsony, de nyúlánk testalkatából ki lehetett következtetni, hogy éppen csak elérte a serdülőkort. Kezdett volna megnyúlni, talán már javában zajlott a folyamat, de végső magasságát, már sohasem érheti el. Nem ízlelheti meg a szerelmet, nem csókolózhat, nem kerülhet bajba a szülei bosszúságára. Mostmár Hennek is felkavarodott a gyomra.

– Haladjunk tovább! – szólalt meg reszelős hangon Ich mögüle.

Arca még mindig egy szellem sápadtságával vetekedett, de megacélozta magát. Lehet, csak a szag az, ami felkavarta lelkében az állóvizet, de könnyen meglehet, hogy a fiatal életek, egy gyermek halála feküdte meg a gyomrát. Zaklatottnak tűnt, szeméből tovatűnt a vidám csillogás és mintha réges-régen történt volna csak az a felhőtlen, vidám mosoly is. Remegő kézzel vette át a szárat Hentől és elindult. Hennek ritka rossz érzése támadt és egy gondolat furakodott elméjébe, ami nem hagyta nyugodni, majd hirtelen, igen élesen öltött alakot. Helyére került a kirakós utolsó darabja is. Ich furcsa viselkedése, a tegnap este történtek és ez a pár tetem:

– Ezt ő tette? – tette fel a legégetőbb kérdést, mire Ich megtorpant, de utána csak finoman rántott egyet a száron, majd tovább haladt.

A szótlansága éppen elegendő válasszal szolgált Hen számára. De egyben még vagy ezernyi kérdést vetett fel. Ki a fene ez a Nagare? És Ich miért védi, ha tudja jól, hogy ezt a borzalmat ő követte el, vagy legalábbis köze lehet hozzá?

A hátralévő utat mindketten szótlanságba burkolózva töltötték. Valahogy már egyiküknek sem maradt annyi jókedve a történtek után, hogy úgy élvezzék az Áldás meleg havában feltámadó hűs szellőt, ami ennek ellenére rendíthetetlenül próbálkozott. Az erdőből kiérve már nem menekülhettek a forró, kíméletlen sugarak elől sem, ami még inkább elvette a mókás kedvüket. Hent annyira lekötötték a gondolatai, hogy nem is figyelt a környezetére, pedig Ich felhívta a figyelmét rá még korábban, hogy errefelé a vidék lélegzetelállítóan gyönyörű. Mesélt a havas hegycsúcsok látványáról, amik tiszta időben láthatóvá válnak, a dimbes-dombos talajra épült városról, ami nem nevezhető szegénynek. Említette, hogy sok gazdag és tehetős család döntött úgy, hogy elmenekül a város nyújtotta zajos és sürgő életmód elől és pompás kúriákat húztak fel a hegy oldalában, vagy a várostól épphogy csak egy kicsit távolabb elterülő meseszép kilátással rendelkező dombok tetején. Ichet lenyűgözték ezek a dolgok. Hen a szemében látta a lelkes fényt, miközben gyönyörű írói képekben mutatta be pár nappal ezelőtt ezt a környéket. Furcsának érezte, hogy ő az országban született és nőtt fel ugyan, de még sohasem járt azelőtt ezeken a vidékeken. Mi több, még a szülővárosát sem hagyta el igazán. Nem járt sohasem a fővárosban. Bár barátja arról nem zengett ódákat, mint más helyekről, de elbeszéléséből úgy hangzott, mintha már az ország összes szegletét bejárta volna. És bár nem tűnt többnek 25 évesnél, Henben élénken élt a kép, hogy megismerkedésük napján is pont így nézett ki. Csak a haja hossza változott és az, hogy az élet visszatért a szemébe.

A kis csapat úgy ballagott be a város határán, mint akik a sivatag száraz, forró dűnéivel keltek birokra. Hen úgy érezte, hogy minden nedvesség kipárolgott a testéből és el van száradva akár egy partra vetett uszadékfa.

– Biztos okos gondolat, bajszot akasztani olyasvalakivel, aki csak úgy felgyújt embereket? – próbált kipréselni száraz torkán aggályaiból egy keveset. Ich fel sem nézett, azon túl, hogy választ sem adott.

Így sétáltak hosszú percekig, mikor barátja a semmiből válaszolt az előző kérdésre.

– Őszintén hiszem, hogy szót lehet érteni vele, ha az emberfia nem mászik bele a személyes terébe – erőltetett egy mosolyt arcára a fiú, de látszott, hogy ő is szenved a melegtől. – De megértem, ha félsz.

– Félni? – háborodott fel Hen. – Én nem félek, csak... aggódom. – Hen ismerte már annyira barátját, hogy tuja, szándékosan hergeli. Felrémlettek előtte a feketére pörkölt holttestek és azonnal elment a harci kedve, de ezt a világért sem mutatta ki. Büszkén húzta ki magát és úgy sétált tovább.

Miközben azon agyalt, hogy hogyan lehetett képes úgy megégetni azokat az embereket, elsétáltak pár tehetősebbnek kinéző magas, díszes ház mellett. Az utcák szélesre építve igyekeztek minél több járókelőnek helyet biztosítani, árusoknak portékáik hirdetésében és eladásában válhatott hasznára ez a nagy tér. Valamiféle fesztivál is a küszöbön lehetett, mert sokan sürgölődtek a főút feldíszítésével és tisztogatásával. Fehér vagy szürke kőből épült házak szegélyezték a megfáradt és kitikkadt utazók útját a főúton egészen a városka főteréig. Ott egy szökőkútból szikrázva lövellt a levegőbe a kristálytiszta víz, hogy aztán csillogva hulljon alá és csobbanjon vissza a színes kövekkel kirakott medrébe. Csábító hangja mindkettejüknek erőt adott és még Zsoldos is felkapta fejét, de Hen sejtette, hogy nem lenne túl pallérozott húzás engedni vágyainak és ledobva izzadtságtól ragacsos ruháit pucéran ugrani bele a hűs vízbe. Ránézett Ichre, aki fejében láthatóan hasonló gondolatok öltöttek alakot, mert úgy nyelt egyet, hogy azt szabad szemmel is látni lehetett. Mikor összeakadt tekintetük, csak megrázta fejét és tovább vezette hátasát, aki vonakodva engedett csak gazdája akaratának.

Körülöttük kisgyerekek csupasz talpai csattogtak a kidomborodó utcaköveken. A játékba belefeledkezve fel sem tűnt nekik, hogy mennyire elkeveredhettek a szüleiktől, akik árultak, díszítettek vagy éppen takarítottak a környéken. Szaladgáltak, szélforgót lengetve vagy éppen egymást kergetve. Felkapaszkodtak a főtér nevezetes szobraira, amiből az egyik a királyt ábrázolta, egy hatalmas ménen, amivel csatába vonult még hosszú évekkel ezelőtt és kivívta országuk számára a békét. Fiatal király létére jelentős lépéseket tett már meg, hogy felvirágoztassa a lepusztultabb térségeket és szövetségre lépjen a nyugati nagy birodalommal is. Elvette Sophie hercegnőt, ezáltal megszilárdítva és lepecsételve a tartós békét az egyik legnagyobb szomszédos birodalommal. Az emberek azt beszélik, hogy remek harcos hírében áll, aki nem fél belevetni magát a harc sűrűjébe és a lehető legkisebb kockázat nélkül vívja meg a csatáit. De Hen jól tudta – mivel tanították az iskolában –, hogy mindez nem csak harci képességein múlik. Hiroyoshi Sakai királyt remek stratégának is tartották, bár az köztudottnak számított, hogy néha nagyon is a törvények rabja. Szigorúan betartatta a törvénykönyv minden paragrafusát, főleg amiket ő hozott be rövid uralkodása alatt. Uralkodását még gyermekkorában kezdte meg, de ambiciózus jelleme hatására nagyon hamar kinőtte tanácsadóit és önálló, bölcs fejedelemmé vált. Bár akkoriban Hen még igencsak a gyermeki éveit taposta, úgyhogy nem is emlékezhetett rá, csak az iskola és a szóbeszédek miatt tudja ezeket. Hen nagyon szívesen ellátogatott volna a fővárosba, hogy megnézze azt a hatalmas várat, amit a király az otthonának nevez. Még sohasem látta, csak festményeken, elölnézetből, de már ott is lenyűgözte a hatalmas, szürke kövekből felhúzott vár. A legmagasabb bástyáján ott lobogott az ország címere, egy fekete árvácska, narancs és piros háttér előtt. Hen mindig is úgy gondolta, hogy bár a király remek stratéga és jó vezető, de az országuk címerét igen szerencsétlenül sikerült kiválasztania. Kiskorában mindig azt hitte, hogy egy fekete pillangó van a lobogó közepén. Csak az iskolában világosították fel róla, hogy az bizony egy virág. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozott, hogy igazán közelről még sohasem sikerült megszemlélnie a királyi felségjelzést. A király emberei, mind egy szálig egy aranyból kovácsolt árvácskát viseltek a mellkasukon, kissé baloldalon, a mellényzseb felett pár centivel. Pici és fényes. Ennyit látott belőle egy siheder korú fiú, amilyen Hen is volt, amikor utoljára dolga akadt a törvény embereivel. Kisebb falvakba vagy elhagyatottabb városokba rendszerint küldenek ki királyi katonákat, hogy a rendet felügyeljék és fenn is tartsák, ha szükséges. Jogukban áll letartóztatni bárkit, akit rendbontáson vagy mágiahasználaton kapnak. Bár ez csak a törvénykönyv szövege. Hen élete során sohasem találkozott még senkivel, aki képes lenne ilyesmire. Vásári mutatványosok és jósasszonyok jelentették számára a mágia mibenlétét, a varázslat fogalmát. Nem is igazán hitt a létezésében, ahogy talán senki sem. Egészen addig a napig, amíg tönkre nem ment a családja egy félreértés miatt.

– Itt megszállunk – zökkentette ki Ich a múltba révedéséből.

Hen felemelte a tekintetét. A főteret már jócskán maguk mögött hagyták, de a fiúnak fel sem tűnt az egyre csak szaporodó és ólmos súllyal rátelepedő gondolataitól, hogy egy kisebb, sokkal porosabb, lepusztultabb utcába tévedtek. Meglepetten pislogott párat, mire elérték tudatát barátja szavai.

– Mi van? – kérdezett vissza értetlenül. – Miből?

Egy lepukkant, roskadozó kis fogadó előtt álltak, aminek a cégérén csak annyi állt szellemesen: KiKOSarazó. Egy ezeréves fába vésett kosfej jelezte, hogy anno valaki azt hitte rendelkezik némi humorérzékkel.

Ich átnyújtotta Zsoldos kantárját Hennek, aki továbbra is fogadó nevét bámulta és próbált rájönni, hogy csak ő nem érti, vagy tényleg pocsék humorra vall. Megrázta fejét és elszakította tekintetét a tábláról. Megfogta a szárakat és próbált nem gondolni arra, hogy az a kosfej rajta vigyorog ilyen jól. Végtére is meglenne az oka rá.

Barátja minden további szó nélkül nekidöntötte a hátát a falnak és egyik lábát felemelve cibálta le róla a csizmát. Hen nem tudta mire vélni különös viselkedését, megszólalni meg végképp nem tudott, amikor Ich fejjel lefelé fordította a lábbelit és megrázta párszor. Valami fényes hullott ki a csizma szárából, majd fémesen csendült az utca lapos kövein.

– Hogy a...? – meresztette szemeit, mert el sem hitte, amit lát. A földön három egész aranyérme hevert egymás mellett. – Ezt meg hogy? Ki a franc vagy te? – vonta fel szemöldökét a fiú, de mellé diadalmas mosoly is kiült a képére. Ich mindig tudott meglepetéseket okozni.

Ich csak mosolygott önelégülten, miközben a csizmáját ráncigálta visszafele, majd felvette az érméket és a tátott szájjal bámuló barátja kezébe nyomta őket.

– Túl hosszú ideig vagyok úton ahhoz, hogy ne ismerjek ilyen praktikákat. – Hen erre már felpillantott, de nem mondott semmit. – Menj és vegyél ki egy szobát. Addig én letámasztom ezt a gebét az istállóban. – Ich elégedetten veregette meg hátasa nyakát.

Hen így is cselekedett. Mégegyszer elgondolkodott barátja szavain. Talán csak nyelvbotlás volt. De az, ahogyan mondta, nem hagyta nyugodni. Belépett a kissé dohos helységbe, ahol egy alacsonyabb, erősen kopaszodó férfi törölgette a poharakat a bárpult mögött. Kicsi hely, kevés vendég. De remélhetőleg nem lesz tetves az ágynemű. A meleg ellenére Hent kirázta a hideg már a gondolatra is, de eltemette magában ezeket az aggályokat és odalépett a pultoshoz. Ha olcsó, megteszi. Koldus ne válogasson.

– Szép napot, Jóuram! – szólította meg a lehető legudvariasabban. – Egy szobát szeretnék kivenni két főre és egy helyet az istállóban. Szénával, zabbal és friss vízzel. – Letett egy aranyérmét a fényesre suvickolt pultra, de a fogadós nem vette el. Csak néztek egymásra egy pillanatig. Ezeket a dolgokat általában Ich intézte, de Hen megítélése szerint ennek fedeznie kell az óhajokat.

– Ennek a fogadónak nincs istállója – közölte végül kurtán és barátságtalanul a fickó, majd tovább törölgette a poharat, amit a kezében tartott.

– Mi? De akkor... – Hen elugrott a pulttól, de már későn. Odakintről jól lehetett hallani az egyre csak távolodó paták csattogását.

Lendülete egyenesen kivitte a fogadóból, majdnem a szemközti falnak csapva őt, mivel a fogadó olyan eldugott és szűk utcán kapott helyet, hogy nem is csoda, hogy istállónak már nem maradt hely. Erre nem is járnak lovasok. Hen elátkozta magát lassú észjárásáért, de tenni már semmit sem tudott. Elkeseredetten nézett barátja egyre csak távolodó alakja után és csak egy valami fogalmazódott meg benne: Miért?