Azt mondják, a korán kelők jutalma valamiféle kincs, de Hito sohasem találkozott még azzal a kinccsel. Hiába kelt minden áldott nap még pirkadat előtt. Igaz, ami igaz soha sem a képzeletbeli kincsek ígérete mozgatta. A teendők hosszú listája sem nevezhető oknak, hiszen remekül be tudta osztani az idejét, még úgy is, hogy némelyik megrendelője türelmetlenebbnek bizonyult a királynál, aki szintén közéjük tartozott. Erre azért büszkén gondolt. A király kovácsa címet nem mindenki tudhatja magáénak.

Kimászott az ágyából, de mielőtt nekiállt volna a reggeli feladatainak, nagyot nyújtózott, aztán megvetette fekhelyét. Kisétált a konyhába, hogy összeüssön magának valami reggelit a hosszú, faluba vezető séta előtt, amit ma meg kell majd ejtenie.

– Jó reggelt, Yui! – köszöntötte megboldogult nevelőszülei öreg, hamuszürke macskáját, akiről ő gondoskodott már hosszú- hosszú évek óta.

A jószág már legalább ezer éves lehetett, mert azóta tengeti velük a napjait, hogy Hito a tudatára eszmélt. Megsimította az ablakban szunyókáló kövér macska hátát, aki lustán ásított egyet, majd megfordult és nem törődve zaklatójával, folytatta az alvást. Hito nagyon jól tudta, hogy amint a reggeli illata betölti a házat, ez az éhenkórász szőrpamacs egyből a lábainál terem majd és ételt fog kunyerálni. Ahelyett, hogy egerészne.

Kinyitotta az ablakot, hogy a kora hajnali levegő behozza odakintről azt a mesés illatáradatot, amiért valójában megéri felkelni. Ez a valódi oka, hogy a korán kelők táborát gyarapította. Semmi sem fogható a készülő reggeli és a kinti illatok keveredéséhez ebben a napszakban. Főleg tavasszal. Ezt tartotta a kedvenc évszakának, és bár a Kikelet havának az első hetét taposták csupán, a világ változása máris jól látszott. Az egyre több zöld az olvadó hó alatt, a fák, hogy az élet szép lassan visszaköltözik a törzseikbe és új rügyek fakadnak az ágaikon. A nappalok hosszabbak és több a fény, a napsütés. Ez az év legszebb időszaka, semmi kétség.

A beáramló friss levegő megsimította Hito arcát és összekuszálta az arcába hulló ezüst színű hajszálakat, ami mosolyt csalt az arcára.

– Mesés illat, nem igaz? – simította meg még egyszer Yuit, de az állat nem mutatott érdeklődést. Ugyan úgy durmolt tovább, mintha nem is hozzá szóltak volna.

Otthagyta hát és a tűzhelyhez sétált. Kinyitotta az ajtaját, hogy kikaparja a tegnapi hamut a belsejéből és friss gyújtóssal tömje meg. A pulton lévő szikrakövekért nyúlt, de keze csak az egyik érdes felületű kavicsot találta. Felemelte fejét, hogy szétnézzen, majd elmozdította a kis tálat, amiben tartotta, de mögötte sem lelte. Mivel a pulton nem tartott egyebet és máshol nemigen lehetett, így csak egy lehetőség maradt.

– Yui! – kiáltott és vissza lépkedett macskájához, aki sejtette, hogy lebukott és felvette a nyúlcipőt. Mire Hito odaért, már kereket oldott és a fiú tudta, hogy ezek után, ha akarná sem tudná elkapni erőszak mentesen, úgyhogy ráhagyta a dolgot. Nem hiányoztak neki a szétkarmolt és harapott kezek. – Egyszer még kesztyűt csinálok belőled... – morogta magában és visszatért a tűzhelyhez.

Lemondóan sóhajtott. Nagyon nem szerette ezt a módszert, de végül is nem maradt más választása. Csalódottan vette tudomásul, hogy keresztet vethet arra a kőre. Egy új pár szikrakő beszerzése is mehetett a mai teendők listájához. És egy filézőkés annak a dögnek. Hito benyúlt hát a száraz gyújtós alá, hogy az ujjaiból kiszökkenő lángok felfalhassák azt és felforrósítsák a serpenyőt, amiben a reggelijét szándékszik elkészíteni.

Már élete korai éveiben, még kisgyermek korában felfogta, hogy az erő, amit birtokol, rettenetes pusztító erővel bír. Nem is szerette használni, ha nem muszáj. Így a legbiztosabb, hogy nem bánt senkit, még véletlenül sem. Mindent megoldott úgy ahogy egy átlagos ember is teszi nap mint nap. Szikrakővel gyújtotta a tüzet, és fával vagy más esetben, ha a munkához kellett, akkor szénnel táplálta. Pedig nagyon jól tudja, hogy ezek közül egyikre sem lenne szüksége, hiszen a testében tomboló mágiával egy egész várost is porig égethetne, erőfeszítés nélkül. De ebbe még csak belegondolni is szörnyűséges. Soha sem bírta elviselni az emberek fájdalmát és szenvedését, ezért inkább száműzte ezt az erőt ez életéből. Vagy legalábbis próbálta minimalizálni a használatát.

A hagyma, a tojás és a kamrában talált régi kolbász tökéletes kombinációt alkottak, ha a serpenyőben találkoztak. Remek illat töltötte be a házat, de Yui most nem jött kunyerálni, amit Hito nem is bánt, hiszen még mindig kicsit neheztelt macskájára. Bár haragudott az eljátszott szikrakő miatt, azért most is egy kicsivel több ételt készített, mint, amit meg tud enni. A maradékot belekaparta Yui táljába és otthagyta, hogy ha a jószág biztonságosnak érzi, akkor legyen mit ennie. Ez több mint valószínű, csak az ő távozása után következik be. Miután végzett a használt tányért és a serpenyőt elmosta és eltette, hogy ne maradjon kupleráj. Szerette a tisztaságot és a rendet. Ez az élete minden területéről elmondható. Nem birtokolt sok holmit, és a házát sem zsúfolta tele felesleges dolgokkal, csak azt tartotta meg, aminek tényleg szükségét látta a mindennapok során.

Szemét verdeső haját hátra simítva, egy sóhaj kíséretében vette tudomásul, hogy mostmár felvehet még egy teendőt a reggeli készülődés listájára. Kerített egy rövidebb, de vékony bőrdarabot és a fogai közé csippentette.Egyik kezével beletúrt ezüst színű hajába, hogy kisimítsa arcából az oda lógó tincseket, majd ezek végét kötötte össze, hogy megnőtt haja ne zavarja napközben.

Melegen öltözött, hiszen hiába tűnt úgy, hogy a tavasz hadat üzent a leghidegebb évszaknak, az még mindig nem adta fel és húzódott vissza északra, ahová tartozik.

Ahogy kilépett az ajtón, a fagy azonnal belemart, még a vastag, bélelt kabát ellenére is. Hó roppant a talpa alatt minden lépésnél, amit a műhelye felé tett. Jégcsapok hosszúra nyúlt ujjai meredeztek le a tető pereméről és csillantak meg a napfelkelte derengő fényében. Ahogy rájuk nézett, mosolyt csalt az arcára a látványuk és az emlékek, amiket felkaristoltak. A főváros, a vár és a barátai piros arcán szétterülő mosoly. Gyermekként jó móka volt nézni a hosszú jégcsapokkal vívó testvérpár tusáját. Élvezte a játékot a hóban, mint minden gyermek és élvezte az utána következő forró levest, amit a vár szakácsai készítettek, nehogy megfázzanak a több óra hancúrozás után. A régmúlt emlékei puha, harmatos pókhálóként borultak rá, de ő épp oly könnyedséggel hessegette el azokat, mint ahogy egy pókhálót illik félresöpörni. Mindössze néhány lépés, amit meg kellett tennie a műhelyig, de ennyi elég volt, hogy felvillanyozódjon. Bár a hideg csípett, a kora tavaszi szél fújt, ő mégis élvezte a frissességet, amit hozott. Lenyomta a műhelye kilincsét, de az ajtó nem nyílt. Kicsin múlott, hogy nem fejelte meg, amikor megtört a lendülete, de éberségének hála még időben megtorpant. Próbálta újra lenyomni a kilincset és erősebbet rántott rajta, de mindhiába. Befagyott.

– Nekem erre nincs időm... – morogta magában és levette kesztyűjét. Egy ujját az zárhoz érintette, ahol a fagyás a gondot okozta, majd némi hőt kibocsájtva kezéből megoldotta a problémát.

A zár azonnal megadta magát és a következő próbálkozásra kinyílt. Hito sietősen kapta fel a csomagot asztaláról, amit még előző este előkészített és a vállára dobta a batyut. Már éppen lépett volna kifelé, amikor a szeme megakadt valamin a sarokban. A Tűzmadár pihent ott már hosszú- hosszú ideje. Egy ikerszablya egyik fele, amit még a nevelőszülei kovácsoltak neki „égi" fémből, és amitől az erejét származtatta. Egy vállrándítással befejezte a bámészkodást és bevágta maga mögött az ajtót, majd elindult. Hosszú az út a faluba, főleg gyalogszerrel. Párszor már felmerült benne a gondolat, hogy tarthatna legalább egy lovat, hogy megkönnyítse a faluba, vagy ha úgy alakul, a városba való bejutást, de mindig ugyanarra jutott. A munkája miatt nem sok ideje vagy energiája maradna a gondozására. Ezt mondjuk nem is bánta. Nem akart a múltra gondolni. Sem a Tűzmadárra, sem a párjára, ami elveszett a forgatójával együtt.

Ahogy kiért a hegy árnyékából és felnézett az égre, különös érzés kerítette hatalmába. Vajon csak a tavasz miatt érzi, vagy tényleg változást hoz a szél? Mintha ez a nap mást ígérne, mint a többi. Indokolatlan izgatottság lett úrrá rajta és a keze bizseregni kezdett, amit a mai, többszöri mágiahasználat számlájára írt. Megmozgatta a leheletnyien zsibogó ujjait, majd nem törődve a különös előérzettel tovább ment.

A csomag, amit cipelt már húzta a vállát. Kések, ollók és egy étkészlet pihent benne ezúttal. Mind megrendelésre készült, abból a különleges fémből, amit a műhelye mögötti bányában találni igen nagy mennyiségben. Ezért nem költözhetett el innen. Ezt a műhelyt a nevelőszüleitől örökölte, akik egyedüliként kaptak engedélyt magától a királytól, hogy birtokolják a bányát és kereskedjenek a fémmel. Ilyen „égi" fémet, – ők így nevezték - a világon nem sok helyen találni. Ebben az országban, ez az egyetlen bánya, ahol előfordul. A fém maga erős, tartós és ellenáll a rozsdának, de nem ez teszi igazán különlegessé. Aki ért hozzá, képes a fémbe mágiát kovácsolni vagy megbűvölni és ehhez az ő szülei nagyon is értettek. Hito maga is konyított hozzá, de a munkáit nem csak ezért szerették. Ő gondosan és szépen munkálta meg az anyagot, mindazonáltal nem volt híján kreativitásnak sem, ha a díszítésről esett szó. Igen gyakran kapott megrendeléseket szépen megmunkált étkészletekről, nászajándék gyanánt vagy olyan fogadóktól, akik elég nevesek és forgalmasak voltak hozzá, hogy meg tudják fizetni az árát. Az ilyenek késeket és szintén evőeszközöket kértek, amiknek nem a díszítése számított, hanem a csorbíthatatlan éle, ami még a csontoktól sem kopik meg. Ezek egyszerű munkának számítottak, mind kovácsolás, mind megbűvölés szempontjából. Jószerencse, boldogság, egészség, gyermekáldás. Ilyesmiket óhajtanak az emberek, ha tőle rendelnek. Az ehhez hasonló dolgokat könnyű belebűvölni a fémekbe, de nem mindenható erejűek. Egy meddő párnak akkor sem hozna gyermekáldást, ha az összes fémet felvásárolnák, ahogy a boldogság sem jön el, ha viszály és ármánykodás fertőzi a családfát. A fegyverek kovácsolása, úgymint kardok, tőrök, nyílhegyek és egyebek, ugyan nem tartoztak Hito kedvencei közé, de ebben is rendkívül tehetségesnek mutatkozott. Maga a király, egy kétkezes pallost és páncélt rendelt tőle még évekkel ezelőtt, amit a mai napig is a mestermunkáinak tart. Azokba a darabokba minden tehetségét beleadta, mivel a király nem csak az ország feje és védelmezője volt számára, hanem egy igen kedves barátja is.

Közel két órányi séta és elmélkedés után a falu házai feltűntek a láthatáron. Kedves kis falu volt ez, az országút mentén, ami egyenesen a fővárosba visz, ha az ember követi nagyjából úgy öt napig, gyalogszerrel.

Hamar elérte a szabó házát, akinek az idősebb lánya készült férjhez menni. Fellépkedett a kőlépcsőn és az elegáns kopogtató után nyúlt, de mielőtt megszólaltathatta volna, az ajtó szélesre tárult előtte.

– Hitoshi! – vetette a nyakába magát a szabó kisebbik lánya, aki pár évvel ugyan fiatalabb volt nála, de ez nem tántorította el attól, hogy igen erős célzásokat tegyen. – Olyan rég láttalak! – lelkendezett és a lendület majdnem mindkettejüket leborította a lépcsőről.

– A múlt héten, ha emlékezetem nem csal – mosolygott rá a fiú udvariasan és kibontakozott az ölelésből. – Bemehetek?

– Csak tessék! – lépett oldalt a lány és beljebb invitálta a vendéget.

– Édesapád itthon van? Vele lenne dolgom.

– A dolgozószobájában – csiripelte lelkesen "barátnője" és elindult fel a lépcsőn. – Szólok neki.

– Azt nagyra értékelném – mosolygott Hito, de amikor a lány már nem láthatta, felsóhajtott.

A szabó fiatalabbik leánya, Sada Nanao eladósorba lépett és ezt nem szégyellte erősen sugallani Hito felé. Nem volt csúnya lánynak mondható, mert a maga módján igen is gyönyörű és bájos teremtés volt. Karcsú alkatát, mindig csinos ruhákba csomagolta, figyelve a divatra és annak változásaira. Vörös színű, göndör haját szép masnikkal próbálta megregulázni, több- kevesebb sikerrel. Kerek, szeplős arcát nem kente ki sok festékkel, ahogy a többi lány, hiszen nem is volt rá szüksége. Természet adta, szép és bájos arcvonásaival bármelyik férfi szívét könnyedén rabul ejthette volna. De neki mégis Hiton akadt meg a szeme, nem törődve annak udvariasan burkolt, többszöri elutasításával sem. A fiú nem tudta, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Kedvelte Nanaot, és megsérteni sem akarta, de mást nem érzett iránta, ezt biztosan tudta. Okos és értelmes lánynak tartotta őt. Az apja nagy gondot fordított mindkét lányának művelésére, hogy jó férjet találjanak maguknak. Sokan nem értették, hogy Hito miért nem kap az alkalmon, mivel a lány nem rejtegette szándékait és reményeit a világ elől sem. Nem egy kínos beszélgetést kellett már lefolytatnia a fiúnak emiatt. Emellett hallott róla, hogy a lány apja már több kérőt is visszautasított, mondván nem alkalmasak, vagy nem érdemesek a lánya kezére.

– Hitoshi, fiam! – lépkedett le a lépcsőn az öreg, hogy köszöntse őt és nagy mosollyal fogott vele kezet.

– Uram! – rázta meg az adott kezet, majd a tárgyra is tért. – Elkészültem a rendeléssel, ahogy parancsolta.

– Ugyan, fiam, ne légy ilyen formális – nevetett fel a férfi és megveregette a hátát. – Hadd vessek rá egy pillantást!

Hito elő is varázsolta a csomagjából az étkészletet, szépen megmunkált fa dobozban. Maga faragta és olajozta le a dobozt is, amin az egybekelők monogramja díszelgett cifra betűkkel. A doboz szélét sárgaréz levélveretek és vékony indák ékítették. Amikor a férfi meglátta fel is mordult meglepetésében. Ezt nem tartalmazta a rendelése, de Hito szívén viselte az ilyesmit, hiszen ezek a dolgok egy életre szólnak és sokszor még öröklődnek is. Két egész éjjelen keresztül dolgozott rajta, hogy megfelelően mutasson és időben kész is legyen mindennel. Mikor a dobozt kinyitotta, az öreg meglepetése akkor érte el a tetőfokát. A családi címerre hajazó sárga rózsa, az összes darabon szerepelt, vékony véséssel és egy különleges festékkel, amit Hito maga kotyvasztott ki. Így a színe még hosszú évek múltával sem kopik ki és a fémmel együtt megőrzi a tartósságát.

– Hiszen ezek meseszépek! – meresztette zöldesbarna szemeit Nanao és kivett egy darabot, hogy közelebbről is megszemlélje. Egyik kecses ujját döbbenten húzta végig a domború mintán.

– Úgy bizony! – mosolygott az apja is elégedetten és büszke tekintetét a készletről most Hitora emelte. – Nagyszerű munkát végeztél fiam! A szüleid büszkék lennének.

– Ugyan – szabadkozott a fiú zavarában. – Nem vagyok méltó ezekre a szavakra.

– Ne szerénykedj, Hitoshi! – lépett mellé Nanao és kacéran oldalba könyökölte. – Fogadd el az elismerést, ezek gyönyörűek! – Vetett még egy pillantást a kezében lévő villára, majd visszatette a többi közé.

– Nanao, – szólt az apja, majd lecsukta a készlet dobozát – kísérd a szalonba, amíg idehozom a fizetséget!

– Rendben! – felelte a lány vidáman és formálisan belekarolt Hito karjába, hogy elvezesse.

Bár Hito nem szívesen ment beljebb, mert még a többi megrendelőjét is le akarta tudni dél előtt, nem igen maradt választása.

– Foglalj helyet! – villantotta rá bájos mosolyát a lány és leültette az egyik bársony bevonatos fotelbe.

A fiú engedelmeskedett, de kezdte feszélyezve érezni magát. Nem akart bejönni és legfőképpen nem akart leülni. Egyáltalán nem szándékozott több időt itt tölteni annál, mint ami a rendelés leadásához szükséges. Erre tessék. Csapdába esett. Jellemző.

– Kérsz valamit inni, vagy enni esetleg? – kérdezte Nanao kedves hangon és helyet foglalt egy másik, hozzá közel eső fotelben.

– Nem köszönöm! Ettem otthon – felelte udvariasan Hito és észrevette, hogy kissé idegesen dobol az ujjával a kartámaszon. Amint feltűnt neki abbahagyta és remélte, hogy a lány nem vette észre. Nem akart udvariatlannak tűnni, de tény, ami tény, már égette a vágy, hogy tovább álljon és elintézhesse a többi teendőjét.

Pár perc néma csendben telt, majd Nanao apja egy borítékkal és egy erszénnyel tért vissza.

– Elnézésedet kérem a várakozásét – szabadkozott, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem gondolja komolyan.

– Nem tesz semmit – válaszolta Hito és felállt, hogy átvegye fizetségét.

Mikor a férfi átnyújtotta az erszényt, Hito meglepődött. Sokkal nehezebbnek érezte, mint lennie kellett volna. Ehhez jól értett. Könnyedén megbecsülte a súlyát a fémeknek. És ebben a szütyőben, bizony majdnem dupla annyi arany lapult, mint amennyiben megegyeztek.

– Szerintem... – kezdte bizonytalanul a fiú. – Szerintem egy kicsit elszámolta magát, ha szabad ilyet mondanom – nyújtotta vissza az erszényt, hogy az öreg is megbizonyosodhasson állításáról, de az csak mosolygott.

– Nem, fiam – veregette meg Hito vállát. – Minden egyes érméért megdolgoztál. Elváráson felül teljesítettél és úgy döntöttem, hogy ezt értékelem, de legfőképpen díjazom. És szeretném, ha mindemellet elfogadnád a meghívásomat a lányom esküvőjére – nyújtotta át a borítékot is a meghívóval.

– Nagyon... – Hito nem is tudta, hogy mit mondjon zavarában, végül csak enyhén meghajolt és folytatta. – Nagyon köszönöm! – Az arannyal teli szütyőt a vállán lógó tarisznyájába süllyesztette, majd útját az ajtó felé vette.

– Becsületes embert neveltek belőled a szüleid, – szólt utána a férfi komoly, atyai hangján – Togawa Hitoshi.

Hito megfordult meglepetésében.

– Ha esetleg úgy döntenél, hogy megkéred kisebbik leányom kezét, – folytatta az apa és szája mosolyra görbült – én áldásom adom rá.

– Ó – lepődött meg még inkább a fiú, azok fényében, amit már tudott az apa és a kérők eddigi kapcsolatáról. – Hát, nagyon köszönöm! Majd megfontolom.

– Helyes! – bólintott az öreg és útjára engedte őt.

Valójában esze ágában sem volt megfontolni. Tudta jól, hogy a lánykérés nem neki való dolog. Valahogy eddig még egyetlen lányban sem látta meg azt, amit várt. Valamit, amitől tűz gyúl a szívében. Azt, amitől nem tud aludni éjszakánként. Olyasvalakit keresett, akinek belepusztul a hiányába, még akkor is, ha csak pár órája nem látta. Akivel hajlandó lenne megosztani élete minden pillanatát. Egy érzést, amitől nem szabadulhat, míg él. Egy olyan dolgot, amit csak egy személyben találhat meg. Azt, amit az emberek úgy hívnak: szerelem.

Csak akkor vette észre, hogy Nanao követi, mikor sietve feltépte a bejárati ajtót és éppen ki akart lépni az utcára.

– Hitoshi – szólt utána a lány, mire Hito megfordult.

Nanao őszinte, tiszta tekintetével találta szembe magát, amin kicsit meglepődött. Túl közel jött. Szinte már illetlenül közel.

– Jól nézel ki. – Csak ennyit mondott mosolyogva a lány.

– Azt kötve hiszem... – Hito kénytelen volt hátra lépni egyet, de viszonozta a mosolyt. – Ezzel a borzalommal? – mutatott fejére a fiú, de valójában nem érdekelte hogyan néz ki. Csak a dolgát akarta elintézni végre, hogy hazamehessen, ahol csak ő van és a munka, amibe temetkezhet.

– Szerintem jól áll. De tényleg. – A hideg levegő, ami odakintről áramlott befele meglebbentette a lány hosszú haját, ami most szabadon, szalagok nélkül omlott alá. – De ha zavar, levághatom neked megint.

– Talán majd máskor. – Még egy lépést hátrált. – Most tényleg mennem kell – zárta le a beszélgetést Hito és egy intés kíséretében el is sétált.

Szaporán kapkodta a lépteit, nehogy még valamivel marasztalják. Túl sok ez neki. Nem akarja elvenni Nanaot. De talán, ha jobban megismerné, talán társra lelne a lány személyében. Talán a szerelem az nem is villámcsapásként érkezik, mint a dalokban és a tündérmesékben. Talán idővel beleszeretne a lányba. Ha adna esélyt neki... Ha közelebb engedné... De miért fél? Mitől tart? Hito tudta magáról, hogy soha sem engedett senkit sem egy bizonyos pontnál közelebb. Olykor azt kívánta, bár ismerné ennek a különös ösztönnek az eredetét, de hiába. Nem tudta honnan származik. Pedig vágyott a társaságra. Igazán közeli barátokra. Hogy ne legyen ennyire magányos. Hogy megossza valakivel az életét. De akkor mégis miért fél ennyire? A házasság még elég korai lenne ugyan, de elhatározta magában, hogy megpróbálja átlépni a határait. Tesz egy próbát a lánnyal.

Már dél is jócskán elmúlt, mire a feladataival végzett. Az a kis marasztalás a szabónál sok időbe került neki, de végül is sikerült mindent elintéznie és csak ez számít. A két vadonatúj szikrakő a tarisznyájában lapult a többi arannyal együtt, amit ma megkeresett. Mivel jóval többet kapott a vártnál, úgy gondolta kicsit kirúg a hámból és a falu legjobb vendéglőjében eszik. Ennyit csak megérdemel a kemény munkáért cserébe. Hiszen az élet nem csak munkából és alvásból kell hogy álljon. Az élvezeteknek is hódolni kell, úgymint egy fenséges lakoma a környék legnevesebb ebédlőjében.

Így is tett hát és kiürült batyujával a hátán besétált a mesésen hívogató illatokat árasztó vendéglőjébe. A pultnál egyből jókedvűen üdvözölte a telt idomokkal megáldott, bőven középkorú fogadósné és azonnal keresett neki asztalt.

– Mit adhatok, aranyoskám? – Ez a nő is ismerte Hitot már gyermekkora óta. Bár azóta felnőtt, a néni nem tudta ezt kezelni és továbbra is kisgyermekként beszélt vele, mint annak idején, amikor a szüleivel látogattak el ide néhanapján.

– A ház specialitását kérem – felelte mosolyogva a fiú. Hidegen hagyta, hogyan beszélnek vele, mindaddig, amíg kiszolgálják és ehet végre. – Ma jó napom van. Szerintem némi árpasörrel öblítem azt a fenséges kacsapecsenyét.

– Remek választás, fiatalúr. Idén kifejezetten jó minőségű árpasört sikerült szereznünk. Kedvedre való lesz.

– Azt meghiszem. – Hito nem rajongott kifejezetten a sörökért, de itt még sohasem csalódott az árpasörben.

A nő elcsoszogott és leadta a rendelését. Hito lustán nyújtóztatta ki lejárt lábait az asztal alatt. Most, hogy megpihent újra érezte a bizsergést, amit reggel is. Eddig azt hitte, hogy a mágia használat miatt érte utol némi visszahatás, de most már nem csak a jobbkezében jelentkezett. Mindkét keze enyhén zsibogott és ez az érzés kúszott fel a vállaiba. Nagyon jól értett a gyógyítás mesterségéhez, és meggyőződése volt, hogy ez nem testi eredetű. Mivel nem kifejezetten kellemetlen, ezért igyekezett elterelni róla a gondolatait. Talán tényleg csak amiatt történik, mert reggel engedett a kísértésnek. Vagy minden bizonnyal csak az idegesség távozik belőle, ami a szabó és a lánya miatt lett úrrá rajta.

Hogy gondolatait elterelje, körülnézett a fogadóban. Nem mondaná zsúfoltnak a helyet, de pár asztal azért megtelt. Néhánynál csak iszogattak, de olyan is akadt, ahol kártyáztak. Mivel ez a hely nem csak ebédlőként működött, hanem jóféle szobákat is adtak ki utazóknak az emeleten, ebben semmi meglepőt nem talált. Az emberek nem csak enni jöttek ide, mint ő. Helyet kaptak itt messzi földről jött vándorok, akik idegen illatokat hoztak magukkal, de a munka után lazítani vágyó férfiak jelenléte sem volt ritka errefelé. Akadtak szerelmesek is, akik valamilyen különleges alkalom miatt ülhettek be ide. Öregek, fiatalok, és bárki, aki meg tudta fizetni a kivételes ételt és az ellátást. A többi ivóval ellentétben, ennek a helynek jó illata volt. Nem terjengett a levegőben kiömlött sör, izzadtság, sem pedig dohos penész szag. A helyet rendkívül jól szellőztették és gyakran takarították, ez nagyon jól meglátszott. Kellemes muzsikával a helyiség egyik sarkában lekanyarított kis színpadon játszó zenészek szolgáltak. A dallam nem harsogta túl a beszélgetéseket, nem tolakodott bele senki társalgásába. Csendben kúszott és fonta körbe az asztalokat lágy, vidám hangulatot árasztó talpalávalóval. Legalább is annak, aki táncolni óhajtott.

Az egyik asztalnál három férfi üldögélt, úti ruhában és valamiféle tervet szőttek. Halkan társalogtak egymással egy térkép vagy hasonló papír fölé görnyedve, mialatt sört és édesebb szilvabort szopogattak. Egy másiknál egy fiú és egy lány jóízűen beszélgetett, megint másiknál öregebb kereskedők üzleteltek, halk, de heves vitát folytatva. És mintha nem is az ország nyelvét használnák. Ahány ember, annyi féle történet. Hito merengve mosolyodott el és nehézkes, lusta gondolatok kúsztak tudatába, utazásokról, kalandokról, csodás tájakról és mesés, legendás lényekről, amik felfedezésre várnak. Régi álomképek ezek egy másik világból. Egy olyan világból, amikor még élt a másik fele és az álmaik tele voltak nagyszabású tervekkel. Messzi földekről álmodoztak, amiket a térképen láttak vagy egy könyvben olvastak róluk. De ez mind a múlt. A gyermeteg merengés tovalibbent egy pillanat alatt, mintha sohasem létezett volna. Feleszmélve a múlt árnyékából megakadt a szeme a szerelmeseken, akik a másik asztalnál foglaltak helyet. Egyszer talán majd ő is elhozza ide szíve hölgyét és pont ilyen jóízűen fognak társalogni. Nevetnek majd egymás viccein, ugratják egymást kötöttségek és gátlások nélkül. Gondolatai észrevétlenül siklottak vissza a szabóra és a lányára, miközben a párocskát mustrálta. Hiába jutott egy ideiglenes kompromisszumra saját magával még korábban, így is zavarba ejtette annak az esélye, hogy egyszer talán Nanaoval is eljönnek ide. Vagy máshova. Csak ketten. Hiába az a sok agyalás és elhatározás, kitalálni könnyebb, mint gyakorlatba helyezni. Nem tartotta magát különösebben vicces vagy tanult embernek. Mégis mivel tudna szórakoztatni egy hölgyet? Mélyenszántón beavathatná a kovácsolás fortélyaiba a bányászattól, a többszöri hajtogatáson át a cicomázás utolsó ecsetvonásáig. De ennyi. Ez még messziről sem tűnik csábítónak. Még így belegondolva is halálunalmasan hangzik. És ami a történeteket illeti, azokról inkább nem akart beszélni. Próbálta elfelejteni múltjának azt a részét, ami még a mai napig is fájdalmat okozott. Tudta jól, hogy lehetetlen megfeledkezni valamiről, ami megtörtént. Valakiről, akit tiszta szívéből szeretett. Még így, közel tizenkét év távlatában is fájt, ha eszébe jutott. Ezért inkább elterelte a gondolatait olyasmikkel, amik nem számítottak. Rendelések, feladatok, munka, munka, munka... És talán házasság.

Amikor kihozták Hito rendelését, ő egy farkas mohó éhségével vetette rá magát. Szinte fel sem tűnt neki mindezidáig, hogy mennyire éhes valójában. Az egész napos mászkálás és az önmagával való vívódás rendesen kivette minden erejét. Talán mégis túlgondolja ezt a dolgot Nanaoval. Egyre inkább ez lett a meggyőződése, ahogy azt a kedves kis párt tanulmányozta. Nem tűnt kifejezetten úgy, mintha azok ketten a mézes heteiket töltenék éppen, de ettől függetlenül remekül mulattak. Ha csak egyszerű barátként is, de bármikor elmehetnek valahova szórakozni, vagy enni. A többit meg majd hozza az élet. Remélhetőleg.

Az étel nagyon hamar eltűnt Hito tányérjáról, ami egy cseppet sem mondható meglepőnek, hiszen fenségesen lett elkészítve. Pont ahogy a fiú várta. A csontjáról leomló és szaftosan szétmálló hús minden egyes falatja magában hordozta a megváltás egy töredékét. Hito kinyújtózott megint, és lélekben felkészítette magát a hazaútra. Bámészkodás közben maradék sörét kortyolgatva a lányt nézte. Valahogy olyan ismerősnek tűnt, de azt biztosra vette, hogy nem idevalósi. Fagyos, idegen illat áradt belőle. Északról jöhetett. Tehát teljességgel kizárt, hogy valaha is találkoztak, mivel Hito senkit sem ismert északról. Mi több, a falun és a városon kívül sem akadtak ismerősei. Valószínűleg csak a sör hatására támadnak ilyesfajta tévképzetei. Az alkoholhoz egyáltalán nem szokott teste kicsit lassabban égette azt és megérezte hatását. Érzékei tompultak valamelyest és mindenki rokonszenvesebbnek tűnt körülötte. Ezzel a fejjel még a Nanaoval kapcsolatos aggályok is távolinak tűntek.

Fejét lustán támasztotta meg egyik karján, miközben azt a pár kortynyi sört lötyögtette a korsó alján, amit már nem szándékozott meginni. Ennyi éppen elég és az ő fejének meglehetősen erős is. Egy lágy mosollyal az arcán figyelte a párocskát továbbra is. Nem tudta, hogy miért teszi ezt. Nem volt bennük semmi különleges, csak úgy... vonzották a tekintetét. Különösen a lány.

A lány, aki a fiúval jött, mintha csak megérezte volna, hogy őt bámulja, abbahagyta a nevetést és félig elfordította a fejét. Hito gyorsan lesütötte szemeit, bár semmi illetlent nem csinált, az elbambuláson kívül. Lopva visszatekintett és akkor jött csak rá, hogy a lány nem is őt figyeli, hanem a férfiakat a papírokkal és tervekkel. Abban a pillanatban megváltozott a légkör, rossz érzéssel töltve el a fiút. Hihetetlennek tűnt, de mintha ádáz vérszomjat sejtene. Méghozzá a lány irányából.

– Az áldóját, mi történt? – lépett oda hozzá a fogadósné és aggódó pillantásokkal illette a fiút.

Hito felnézett rá, de nem tudta hova tenni az aggódó tekintetet, sem azt, amit mondott. Hisz nem történt semmi.

– A karod... – mutatott óvatosan az említett tagra, mire a fiú is követte a tekintetét.

– Hogy az a... – a fiú olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék kifordult alóla és elvágódott, ezzel magára vonva jópár kéretlen tekintetet. A padlónak csapódó fa, úgy szakította át a vendéglő duruzsoló moraját, ahogy egy súlyos bárd tenné a csirke apró csontjaival.

Hito észre sem vette, hogy a nagy elmélkedésben füst szivárog az asztal lapján pihentetett keze alól. Az asztal enyhén megpörkölődött, ahol eddig a keze nyugodott és ettől mindennél jobban kétségbeesett. Nem tudta, hogy miért történt ez. Talán a felkavarodott érzelmei okozták, talán az alkohol, de talán valami egészen más eredetű dolog. Nem számít. El kell hagynia a helyet, de mielőbb. Gyorsan kotort ki pár aranyérmét a tarisznyájából és az asztalra dobra őket. Nem törődött vele, hogy jóval több, mint amennyit fogyasztott. Nem maradhatott, hogy megszámolja. Le kellett hűtenie magát. Méghozzá gyorsan. Felkapva holmiját, fejvesztve ugrott ki a vendéglőből, hogy a kinti, kora esti levegő megoldja a problémát. Most már sejtette az okát az emberektől való tartózkodásának. Valószínűleg ettől félt mindig is. De eddig a pontig még nem történt ilyesmi, hogy ez teljes alakot is ölthessen benne.

Több, kisebb utcát is maga mögött hagyott, mire lábai a főút kövein csattogtak. A kovács szakma igen jó erőnléttel ajándékozza meg az embert, aki űzi. Hito sem volt hát híján nyers erőnek, sem kondíciónak, de ennyi loholástól kezdte megérezni ereje végét, mégsem hagyhatta abba. Nem tudta meddig kell futnia, azt sem tudta meddig bírja, de szíve fékevesztett dübörgése csaknem akart csillapodni. Szégyellte magát és megrémült, amiért jelenetet rendezett az ebédlőben. Így, hogy az okát sem tudta, még sötétebben és nehezebben borult rá ez az árnyék. A világ elmosódott körülötte, a falu házai fenyegetően tornyosultak fölé, fehérre mázolt falaikkal és fekete gerendáikkal. A bizsergés, lángolássá vált a kezében. Mintha az ereiben nem vér csörgedezne többé, hanem izzó, parázsló tűz, ami elemészti. A több évnyi elfojtás most dühösen akarta megtorolni a bezártságot és szárnyalni kívánt. Tombolni és pusztítani. Mindent, amit csak a tűz tud. Elemészteni élőt és élettelent, hamuvá égetni a világ összes teremtményét.

El kell tűnnie. El kell tűnnie innen, de mielőbb. Még azelőtt, hogy ez a rettenetes erő megtalálja a kiutat és elveszti az irányítást felette. Ezzel a gondolattal loholt, kerülgetve az embereket, nem törődve sajgó lábával és égő tüdejével. Az utcán nem tartózkodtak sokan, de neki mégis tömegnek tűnt. Gyermekeikkel lustán sétálgató anyák és apák, öregebbek a kutyáikkal, bódék az út mentén, apróbb csecsebecséket vagy finom falatokat árusítva. Túl sok ember veszi körül. Túl sok, ha nem tud uralkodni az erején. Páran furcsán, értetlenkedve bámulták meg a sípoló tüdővel rohanó, ezüsthajú kovácsot a hegy alól. Bezzeg, ha tudnák, hogy miért fut, hogy mi űzi ki a faluból, ők menekülnének. Sikítva, gyermekeiket karba véve, életüket és értékeiket mentve, mielőtt a tűz elvenne mindent, ami kedves a számukra. Hiszen az nem válogat. Gazdagot és szegényt is éppoly mohósággal falna fel, akár egy éhségtől űzött farkasfalka egy fagyos téli éjszakán.

El kell tűnnie... El kell...

– Hitoshi! – kiáltott valaki utána a háta mögül.

Hito gondolkodás nélkül nézett el válla felett, hogy felfedje szólítója kilétét. Egy pillanat sem kellett hozzá, hogy rájöjjön, ennél nagyobb ostobaságot el sem követhetett volna.

Esztelensége meg is hozta az eredményét. A következő méteren keményen ütközött neki egy embernek, aki az egyik mellékutcából fordult ki gyanútlanul. A csúszós, latyakos talajon mindketten elvágódtak, ezzel megállítva Hito őrült rohamát. Nanao, aki korábban kiáltott neki, beérte őket és ezzel a gyors menekülés reménye is szerte foszlott. Hito ruhája több helyen is átázott, kellemetlen érzéssel töltve el és ezen a sajgás sem segített, ami az ütközésnek köszönhetően költözött a bal bokájába. De a rémület mellett mindezek eltörpültek. A lány a karja után nyúlt, hogy felsegítse, sűrű bocsánatkérések közepette, de Hito nem tudott másra gondolni, csak hogy messze akar lenni tőle. Tőle és minden embertől. Kitépte hát karját Nanao kecses ujjai közül és távolabb araszolt. Nem kockáztathatja meg, hogy megégesse, hogy fájdalmat okozzon egy ilyen tiszta teremtésnek.

– Megsérültél? – kérdezte a lány sértődés legkisebb jelét sem mutatva. Talán úgy értelmezte a gesztust, hogy Hito fájdalmában próbált szabadulni.

– Nem- nem. Jól vagyok – szedte össze magát a fiú és felnézett. Kicsit megnyugtatta Nanao hatalmas, tiszta tekintete. Aggódott. Őszinte és ártatlan arccal állt felette, hogy megbizonyosodjon, nem okozott nagy galibát.

A fiú lecsillapodott. A forró lüktetés alábbhagyott a karjaiban és úgy érezte most képes lenne elmosolyodni. Meg is tette. Így legalább megnyugtathatja a kedves barátját. Olvadt hótól latyakos ruhával tápászkodott fel, viszont akkor eszébe jutott, hogy az ütközéshez két ember kell. A felismeréstől, mint aki rugóra jár fordult meg. Meg akart bizonyosodni a baleset másik résztvevője épségéről, ami majdnem egy második elcsúszáshoz vezetett.

– Uram, rettenetesen sajnálom! – szabadkozott a kezét nyújtva. – Hadd segítsek!

– Ugyan, haver! – Hito felismerte a férfit. Az egyik vendég a fogadóból, akiket megfigyelt. – Részemről a szerencse – kuncogott és mintha semmi sem történt volna, elsétált.

Vagyis elsétált volna. A levegő hőmérséklete hirtelen lezuhant, majd abban a pillanatban valami becsapódott a férfi lábai előtt. Először Hito nem is látta jól, hogy micsoda, de szeme hamar hozzászokott a sebes mozgásához. Egy centin múlott csak, hogy az a fekete hajú lány elvétette a pasas fejét. Ökle keményen csapódott a fagyott földnek, ahol jégkristályok keletkeztek a nyomán. Pont a férfi lábai előtt. A támadó nem is tétlenkedett sokat. Egy pillanat sem telt el és egy fordulással rúgott fölfelé, ami már telibe találta áldozata fejét. Hito kerek szemekkel bámulta a jelenetet több, igen súlyos okból. Ezek közül az egyik, hogy a férfi majd két fejjel magasabb és még nála is termetesebb volt. A lány mégis úgy terítette le, mintha semmi sem lenne természetesebb a világon. A másik pedig, hogy Hito ismerte ezt a lányt. Szemei épp oly aranysárgán pillantottak rá, mint a sajátjai minden áldott reggel a víz tükrében. Ő az.

Szél támadt, a hó pedig kövér pelyhekkel kezdett szállingózni benne, táncra kelve egymással, majd tovaröppenve, hogy soha többé ne találkozzanak.

– Hó? – nézett fel Nanao és összébb húzta vállát fedő kendőjét, hogy védje magát a fagyos széltől. – Ilyenkor?

Hito tudta mi ez, de a döbbenet nem hagyta, hogy akár csak egy hang is elhagyja torkát. Csak állt ott meredten és a lányt bámulta. Nem hitte el, amit lát.

Csak egy futó pillanat. Ennyi illette meg a lány irányából, majd hátra vetette magát, hogy kikerülje a sikátorból rárontó második férfi támadását. Talán fel sem ismerte. Vagy nem is érdekelte. Akármi is, nem mutatta jelét sem meglepetésnek, sem pedig meghatottságnak. Fagyos maradt és érzéketlen, akár a törpök ürességtől kongó, elhagyatott tárnái fent a messzi északon. Könnyedén táncolt el a kétszer akkora ellenfele elől, mintha az egy előre betanult koreográfia szerint mozogna. Mintha olyan lassan lépkedne és támadna, ami már untatja a lányt.

– Mit csinálsz?! Eressz el! – kiáltott Nanao mögötte, ami kizökkentette Hitot és megfordult, elszakítva tekintetét az ismeretlen- ismerőstől.

Az egyik férfi ragadta meg a lányt és erőszakosan rántott egyet rajta.

– Te nemes hölgynek tűnsz – mondta érdes hangján a tagbaszakadt harmadik. – A papád biztos busásan megfizetné, hogy viszont láthasson. – Ha eddig a fiú kételkedett is benne, hogy ők a rosszfiúk, most már biztosra vette, hogy így van.

– Azonnal ereszd el! – förmedt rá Hito és feléjük lépett. Valami elszabadult benne. Vadállatias morgás tört fel a torkából, ahogy megragadta Nanao törékeny vállát és a férfi felé kapva elrántotta onnan.

Ujjaiból szikrák, majd lángok szökkentek elő beborítva alkarját, de őt meg nem égetve. Az idegen rémületében hőkölt hátra, majd megpörkölődött haj szagát hagyva maga után hanyatt homlok eliszkolt.

- Szörnyeteg! – hallotta még kétségbeesett kiáltását távolodni.

Ahogy előtört, úgy vált semmivé a fiú karját beborító lángcsóva. Óvón ölelte Nanaot, aki talán nem is vette észre a jelenséget. Legalább is a fiú reménykedett benne. Kismadárként remegett Hito karjai között és zokogva temette arcát annak nedves ruhájába. Zaklatott, de legalább biztonságban van. Ezzel a gondolattal Hito hátranézett a még mindig egymást kerülgető párosra. Nem tudta, hogy a lány miben sántikál. Miért nem szereli le, mint a másikat? Mire vár?

– Igyekezz már! – kiáltott valakinek, akit Hito nem látott. – Vagy azt várod, hogy halálra unjam magam ettől a lajhártól?

Az egyik ház árnyékából egy fémesen csillogó kis tárgy pörgött a fickó felé, de majd jó fél méterrel elvétette, pedig elég nagy célpontnak lehet nevezni. A kis tárgy, a szemközti falnak pattant és csörögve állapodott meg az egyre jegesedő utcaköveken. Egy tőr. A fickó egy pillanatra odanézett ahonnan kicsiny fegyver érkezett, de végül úgy döntött, a jelenlegi ellenfelénél marad. A másik ugyanis bizonyította, hogy nem jelent különösebb fenyegetést. Megpördült, majd a várakozó lány felé csapott nehéz öklével, aki azt remélhette, hogy a tőr célba ér és nem lesz több gondja a hegyomlással. Ezt már nem tudja kikerülni. Hito megrémült és nagyon szeretett volna tenni valamit érte, de hiába. Túl messze állt.

– Vigyázz! – kiáltotta el magát, amikor már biztosra vette, hogy a csapás betalál, szétmorzsolva a kecses arccsontot, egy életre elcsúfítva azt.

A lány úgy fordította el a törzsét, mintha taszítaná a férfi érintése. Olyan természetes mozdulatnak tűnt, mintha fizika képtelenség lenne, hogy valaha is érintkezzen a két test. Egyik tenyerét könnyedén, mint ahogy egy lepke törékeny szárnyát érinti az ember, végig húzta a férfi kinyújtott karján, ami elsüvített mellette és annak nyomán jégkristályok tűhegyes erdeje képződött a csuklójától a válláig és még azon is túlnyúlva. Mögé kerülve a lány még megpördült és lendületből úgy gerincen rúgta áldozatát, hogy szerencsétlen, akkor is földhöz vágódott volna, ha nem borítja az egész karját súlyos jégcsap rengeteg.

– Te ostoba idióta! – kiáltott a lány és meglendítette karját, mintha lenne benne valami és eldobta az utca túlfelén lévő mellékutca irányába. A mozdulat közben egy hógolyó keletkezett markában és halálos sebességgel szelve a levegőt célba is talált. Egy fiatal hangú fiú jajdult fel onnan, majd csend lett. – Hogy bénázhattad el? Mondtam, hogy koncentrálj. Itt volt az orrod előtt! - Még egy hógolyót indított útnak és folytatta a szidalmazását annak a valakinek, aki az árnyak között rejtőzött.

Hito nem tudta tovább türtőztetni magát. Elengedte Nanaot és sietve szelte át azokat a métereket, amik elválasztották a rég nem látott személytől.

– Te vagy az? – vonta magához és olyan szorosan zárta ölelésébe, mintha az élete függne tőle. – Azt hittem meghaltál. – Érzelmektől túlfűtve tartotta a lány mozdulatlan alakját, ami szinte elveszett a karjai között. Nanao sem mondható magas, vagy éppen széles termetűnek, de ő még nála is kisebbnek érződött. A különbség az volt, hogy ő nem remegett. Határozott kiállása és szótlansága kételyt ébresztett a fiúban.

De nem... Ekkora véletlen nem létezik. A fekete haj, az aranysárga szemek és ez a mágia. Csak ő lehet.

– Már meg na haragudj, de te ki a frász vagy? – kérdezte határozott, közömbös hangon a lány, ami keserű, fémes ízt hagyott Hito szájában. Meg akart szólalni. Elmondani neki, hogy ki ő, hogy felismerje végre, de akkor kitépték a karjai közül.

A falu csendőrei jöttek a rendbontás zajaira és a lány megdöbbenését kihasználva lefogták őt.

– Mit műveltek, idióták? – mordult rájuk a fogoly.

– Van engedélyed a mágiahasználatra? – kérdezte az egyik a sisakrostély mögül.

– Erre van engedélyem! – vakkantotta oda flegmán, majd kigáncsolta az egyiket.

Mozdulatai már nem hordoztak annyi eleganciát és könnyedséget, mint az előbbi összecsapásban, de Hito még mindig csodálva nézte. A szavai és a modora ellenére volt benne valami bájos. Úgy beszélt, mint egy útonálló, úgy verekedett, mint egy rabló bandita a kecsesség minden ízét mellőzve, de mégis... Öltözete egyszerű lovagló nadrágból és viseletes úti csizmából állt. Levél alakú, kis bőrlemezekből álló mellvértjét szemmel láthatóan az ő alakjára igazították. Majdhogynem férfias ruházatnak lehetne nevezni, ha az ujjatlan vértje alól nem lógna ki a könyökéig felráncolt, hosszú ingujja, amit apró, piros masnikkal fogattak fel. Lenge öltözet ilyen évszakban, de a lány nem úgy tűnt, mint aki egy szemernyit is fázik.

A kisebb túlerőnek köszönhetően, és hogy a lány szemmel láthatóan nem akart komoly kárt tenni egyik őrben sem, végül lefogták.

– Van fogalmatok róla, hogy ki vagyok én? – kiabált velük a lány ingerülten, de azokat egy cseppet sem érdekelte. – Azokat a majmokat tartóztassák le! – intett fejével a két fekvőre, de az őrök rá sem hederítettek. – Ha nem eresztetek el... – Az egyik őr kegyelmet nem ismerve úgy gyomron vágta a lányt, hogy ha nem fogta volna szorosan két másik őr, akkor egész biztosan a földön végzi az imént laposra vert cimboráival.

Hito eddig a pillanatig hitt benne, teljes szívéből, hogy kidumálja magát, de így nem sok esélye maradt. Görnyedten nyögött egyet utoljára, majd összecsuklott. Így a csendőrök, akiknek igazán illett volna ismerniük, inkább vonszolták, mintsem vezették a falu börtönének irányába.

– Megálljatok! – szólt utánuk. – Mégis mit képzeltek? – robogott feléjük Hito dühtől fűtve és megpróbálta kiszabadítani a kábult lányt. – Eresszétek el! Ő... – Egy kemény, fémes hatású ütésként érte utol az igazságszolgáltatás vasökle, ami tarkójára érkezett.

Lépett még egyet előre, de hiába. Fehér, villámcsapás szerű fájdalom cikázott végig a testén, elhomályosítva látását, kérlelhetetlenül rákúszva tudatára. Térde megrogyott, ő maga pedig vészesen kezdett zuhanni a fagyott föld felé, de a becsapódást már nem érezte.