A fű még deresen roppant minden lépésnél. A nap éppenhogy belekezdett égi vánszorgásába a horizonton, félhomályba borítva a tájat. Ichironak nehezére esett ügyelni, hogy hangtalanul lépkedjen a talajmenti ködben egyre beljebb és beljebb hatolva a sűrűbe. Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy haladt, mintha valami hívogatná, vonzaná. Egészen addig követte ezt a különös érzést, ameddig meg nem érezte a vérszagot. Megtorpant egy pillanatra és körülnézett. Kezét a kardja markolatára csúsztatva, sokkal óvatosabban ment tovább. Kutyáéhoz hasonló füle apróbb rándulásokkal fordult a zajok irányába, amit a félig még alvó erdő kisebb élőlényei okoztak. Az ébredező madarak csiripelésére, a fák nyikorgására és mindenre, ami a hosszúkás árnyékokban megmozdulni látszott. Ez valami más. Valami új. Ilyesfajta vérszagot még nem érzett eddig, pedig már egy ideje járta a világot. Ember, de mégsem. Furcsán jellegzetes illattal bírt, mint egy különleges bor vagy egy ritka virág. Órákig tudta volna elemezgetni a belőle áradó különbségeket és hasonlóságokat, azt a szokatlan aromát, amivel egyre jobban beférkőzött tudatába, minden alkalommal, amikor belélegezte. Már közeledett hozzá, ezt biztosan érezte, hiszen a vér szaga egyre erősebb és sűrűbb lett. Nem tudta, mire számítson az elkövetkező pár méteren, de felkészült a legrosszabbra is. Szorosan markolta meg kopott kardja markolatát és megtette azt a pár lépést, ami még maradt. Lassan és a lehető leghalkabban araszolt, de ami a szeme elé tárult, az annyira ledöbbentette, hogy el is feledkezett az óvatosságról.

Egy hatalmas fekete farkas feküdt előtte. Mérete egy kisebb lóéval vagy egy nagyobb póniéval vetekedett. Bundáját több helyen is vér tapasztotta össze és úgy legyengült, hogy még a fejét sem tudta felemelni. Csak egy halk, de fenyegető morgást hallatott, ahogy Ichiro közelebb lépett hozzá. Kezét leeresztette. Már nem tartotta kardját készenlétben. Leguggolt elé és kedvesen megsimította az állat bundáját, majd a füléhez egészen közel hajolva suttogott.

– Nem kell félned! Segíteni fogok rajtad. – A bizalmatlanság nem enyhült, de a jószág beletörődve adta meg magát. Még egy halk morgással illette meg Ichirot, de ezúttal nem tartalmazott semmiféle fenyegetést. – Vedd fel az igazi alakodat!

oOo

A nap már majdnem az ég tetejére ért, és Ichiro még nem ért vissza. Hen már mindent megcsinált, amit lehetett, csak hogy elterelje a figyelmét barátja eltűnéséről. Megetette a lovakat, megitatta őket, felszedte a holmikat, aztán mindent a nyergekre erősített és a nyeregtáskákba tuszkolt, hogy amint Ich visszaért útnak indulhassanak. Utána kellene mennie. Talán bajba került. Tudta, hogy barátjának van fegyvere és használni is tudja, mégis aggódott. Talán csak elcsatangolt. Vagy eltévedt. Hen nem bírta abbahagyni a túlgondolt elméletek gyártását és idegesen egy fának dőlt, majd leült és a lábán kezdett dobolni egy dallamot. Ez kicsit megnyugtatta. Elterelte a figyelmét, de eszébe juttatott valami mást, amitől megint csak ideges lett. Hogy is tévedne el, hiszen remek szaglása van. Kizárt, hogy Ich eltévedjen. Meg kell nyugodnia. Vett egy nagy levegőt és a dallamra koncentrált, amit az imént talált ki. Először csak egy kézzel dobolt, az egyik térdén, de a másik keze sem bírt magával és észrevétlenül becsatlakozott. Hallotta a hangokat a fejében, élénken és igazian, mintha csak ott lenne és „vele" játszana.

– A pokolba is! – pattant fel és eloltotta a tüzet, majd felhajigálta a szerszámokat a lovakra, hogy Ich után mehessen.

Ich kedves természetű lovát saját nyergéhez erősítette, majd mikor már éppen ugrott volna fel deres ménjére, barátja kilépett a sűrűből és a lehető legnyugodtabban sétált felé a tisztáson keresztül. Hen megnyugodott barátja jóllétét illetően, de ugyanabból a talajból egy kis düh is szárba szökkent.

– Hol a fenében voltál? – ripakodott a későn érkezőre és öles léptekkel közeledett felé. – Már halálra aggód... - elakadt a szava, amikor meglátta, hogy a fiú nem egyedül érkezett.

Ichiro a hátán cipelt valakit. Egy lányt. A kabátját ráterítette a fiatal lány keskeny vállaira, de Hen még így is látta a potyautas vékony, csupasz lábát, ahogy előre lógtak barátja karjai alól. Fejét cipelője vállán nyugtatta, szemei csukva voltak, karjai pedig ernyedten hintáztak Ichiro vállán. Hosszú, hollófekete haja palástként hullámzott utána és a derekát verdeste, minden lépésnél.

Barátja egyetlen szó nélkül sétált be a táborba és fektette le a lányt óvatosan a földre. Nagyon gyengéden és lassan mozgott, amit Hen csak akkor értett meg, amikor az idegen lekerült Ich hátáról.

Vörös vérfoltok szennyezték be a lágy anyagú ruhát, amit a meleg időjárás ellenére is elég lengének lehetett mondani. Egy szakadt hálóingnek tűnt csupán, bár még viselője térdét sem érte el. A lány oldalán, hosszanti vágásból szivárgott a vér és a kezei is elég rosszul festettek. Az égéshez hasonlatos sebek a könyökéig futottak.

– Ha befejezted a bámészkodást, hozhatnál egy kis vizet és kötszert! – Ich parancsolóan pillantott fel rá. Hen lenyelte a csípős választ és inkább engedelmeskedett.

– Némi magyarázattal azért tartozol – lépett vissza hozzá a kért dolgokkal. – Mit keres itt ez a lány?

– Találtam – felelte kurtán Ich és hozzáértő kezekkel kezdte kimosni a mélynek látszó vágást a lány oldalán. A ruháját éppen csak annyira húzta fel, hogy a sebéhez hozzáférjen.

– Ha most megkérdezed, hogy megtarthatod-e, akkor a válaszom „nem"! – szögezte le Hen és ő maga is leült melléjük, hogy figyeljen. Nem igazán vallott barátjára, hogy érdeklődést mutasson valaki iránt.

– Márpedig megtartjuk – mosolygott rá Ich féloldalasan és folytatta a tisztogatást. Nem jött zavarba tőle, pedig a lány szinte fedetlenül feküdt a kezei alatt. A hálóing alatt csak az alsóneműjét viselte, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy Hen arcába némi pírt lopjon. Bár látott már lányt csupaszon, most mégis inkább lesütötte szemeit és a fűszálak életének bonyodalmait kezdte tanulmányozni.

– Mondtam, hogy nem! – Hen nem tágított. – Fontosabb dolgunk is akad, minthogy mindenféle jöttmentet ápolgassunk.

– Elfelejtetted, hogy én is csak egy jöttment sebesült voltam? – Barátja cinkosan pillantott fel rá.

– Nem... De – elfordította a fejét – az teljesen más volt. Most küldetésünk van.

– A lány marad! – Ich hangja határozottan és ellentmondást nem tűrően csendült és ezzel a vitát le is zárta. Hen nem dacolhatott ezekkel az „érvekkel".

– Tégy amit akarsz! – Sértettsége mozgásán is kiütközött, ahogy felállt és ellépett tőlük. Sejtette, hogy nem mostanában fognak útnak indulni, ezért leszerelte a lovakat és átkötötte őket, hogy friss füvet legelhessenek.

Ichiro folytatta a lány ápolását, aki nem mozdult meg, csak akkor, amikor sebébe némi alkoholt löttyintett. Fájdalmasan mordult fel és összerándult, de hamar elernyedt újra. A fiú alapos munkát végzett, mind az oldalán keletkezett sebével, mind a kezén éktelenkedő égéssel. A vágást összevarrta és szoros kötést tett rá, a kezeit pedig gondosan kitisztította és lazán kötötte be őket.

– Elmegyek, szedek némi gyógynövényt a kezeire. – Semleges közlése közben egy alig látható mosoly ült ki szája sarkába a bőszen duzzogó Henre tekintve. Egy percig sem titkolta milyen jól mulat barátja bosszúságán. – Fájdalmas lehet számára. – Mosolyát próbálta rejtegetni, ahogy sietve hagyta el a tábort, de Hen még éppen elcsípte, mielőtt beveszett a sűrűbe.

– Úgy, ahogy reggel vadászni is elmentél? – szólt utána gúnyosan, és dobott a felélesztett tűzre pár gallyat. – Ne hozz több lányt a táborunkba! Hacsak nem ebédnek szánod őket – mutatott rá az egyikkel, majd azt is a lángok közé dobta.

– Még meglátom. – Ichiro visszafordult, némi erőltetett komolysággal és felvett egy takarót a nyergek mellől, majd óvatosan betakarta vele a lányt. Sietősen hagyta ott őket kettesben, hogy ne kelljen tovább rejtegetnie egyre feltörő mosolyát.

Mikor Hen már biztosra vette, hogy Ichiro messze jár és nem látja őket, közelebb settenkedett a furcsa jövevényhez. Bár nem volt furcsább, vagy különb a többi lánynál, valami különleges mégis lehet benne, ha Ich megsajnálta és a szárnyai alá vette. Jó ideje ismeri már barátját és eddig nem sok érdeklődést mutatott az emberek iránt. Szerette Hent és a családját. Mi több, törődött velük, de senki más nem részesült ebben a kiváltságban. Ezt a lányt mégis felszedte, elhozta és bekötötte a sebeit. Mi változott? És miért pont most?

Hen közelebb hajolt az alvóhoz és kisimította arcából a rövidebb hajszálakat, amik eltakarták azt. A lány meglepően csinos vonásokkal rendelkezett, ami az alacsony termetével aranyossá tette volna, ha fehér, sima bőrét nem csúfítja kosz, vér és zúzódások. Talán ez mozgatta barátját, amikor felkarolta. Lehet, hogy vonzónak találta és megtetszett neki. Vagy talán csak önmagára emlékeztette, és nem tudta otthagyni.

Ahogy megsimította az alvó lány arcát, az hirtelen felpattant és dühvel telve meresztette rá aranysárga szemeit, amin Hen igazán meglepődött, hiszen ilyen szemszínnel ezelőtt még soha sem találkozott. A következő pillanat olyan gyorsan történt, hogy Hen fel sem fogta, de már a földön fetrengett és fuldoklott. Nem tudta felidézni, hogy mitől nem kap levegőt, vagy hogy mi történt, csak abban volt biztos, hogy az egyébként természetesnek vett légzés, most komoly erőfeszítést igényel. A szemei könnybe lábadtak, de amennyire tudta kinyitotta őket. A lány felette állt és egy tőrt szegezett rá. A fiúban megfagyott vér. Az idegen felé szúrt és Hennek éppen csak egy másodperce maradt, hogy oldalra gördüljön előle. Meg is feledkezett a fulladásról, ahogy az adrenalin szétterjedt a testében.

– Hé! – hallotta meg Ichiro hangját menekülés közben, de a lány utolérte és elgáncsolta. – Nem! Nem szabad! – kiabálta barátja és önmagát meghazudtoló gyorsasággal lépett be közéjük, majd egy fürge mozdulattal elkapta a tőr élét, mielőtt az Hen hátába fúródhatott volna. Csúnyán felsértett tenyeréből kövér vércseppek szivárogtak át ujjai között és hullottak alá, de ez láthatóan nem zavarta különösebben. Kicsavarta a támadó kezéből a fegyvert, majd kirúgta annak lábait, de a lány nem adta fel. Gyorsan mozgott. Megpördült és az esésből lendületet nyerve távolabb ugrott tőlük. Tett pár tétova lépést hátra, de tekintetét nem fordította el róluk. Egyik reszkető kezét az oldalán ejtett sebre szorította és csak bámulta őket, még pár másodpercig. Hen és Ich nem tett semmit. Kivárták, mi lesz a vége az idegen fellángolt indulatainak, de nem szólították és nem is próbálták megállítani. Még néhány bizonytalan lépés után a lány hátat fordított és úgy iszkolt el, mintha ők támadták volna meg és nem fordítva. Ich csak állt ott, Hen és a támadója között és elégedetten bámult az idegen után. Mikor már látni nem lehetett és a veszély elmúlt, egy olyan mosollyal az arcán fordult barátjához, ami alapján Hen joggal kérdőjelezte meg épelméjűségét.

– Ichiro, – károgta a fiú és felkecmergett – mi az ördög volt ez?

– Óvatlan voltál. – Ich barátja felé fordult és még mindig az a furcsa, eszelős mosoly ült az arcán, ami Hent felbosszantotta, hiszen az a lány, akit idehozott, majdnem végzett vele. Ilyenkor nem szokás mosolyogni. Ebben a helyzetben sokféle gesztus megengedett, de az a vigyorgás, amit Ich művelt, nem tartozott ezek közé.

– Én voltam óvatlan? Mégis te vérzel! – förmedt rá a fiú, de a dacának Ichben nem volt foganatja. – Egyébként is, honnan szerzett tőrt?

Ich nem válaszolt, csak felé nyújtotta a fegyvert, amit a lánytól vett el és Henben csak akkor tudatosult, hogy ez az övé. Ez az a tőr, amit még az apja adott neki, mielőtt elindultak otthonról, hogy mégse fegyvertelenül nézzen szembe a nagyvilággal. Az oldalához nyúlt. Valóban hiányzott a tokjából, ami az övén lógott, már jó ideje. Észre sem vette, hogy a lány kirántotta. Felidézte mozdulatait. Úgy mozgott és támadt, mint egy képzett harcos. Agresszív és zabolátlan düh csillogott a szemeiben. Szerencséje, hogy Ich nem tévesztette őket szem elől.

– Te számítottál erre? – vonta kérdőre barátját, aki épp egy rongydarabot tekert vérző tenyerére, közben halkan, szinte magában felkuncogott.

– Gondoltam, hogy felpiszkálod. – Felemelte a tekintetét. Szemei csillogtak a jókedvtől. Hen el sem hitte, hogy ez ennyire szórakoztatja barátját. - Ehhez nagyon értesz.

– Ezt mégis hogy értsem? – háborodott fel Hen, mert nagyon is tudta, hogyan érti.

– Úgy értem, hogy remekül fogok szórakozni a közeljövőben. – Ich tekintete sok mindent elárult.

– Ugye nem akarod visszahozni azt az őrült lányt?

– De mennyire, hogy visszahozom. Hiszen sérült.

– És most már te is sérült vagy. Szerintem hagyjuk, hadd menjen – ült le elé Hen és segített bekötözni a sebet a tenyerén.

– Nem lesz gond vele, csak ne piszkáld! – mosolygott továbbra is Ichiro és hagyta, hogy barátja segítsen.

– Nem is piszkáltam, csak... – próbált védekezni a fiú, de mindhiába. Ich bölcsen nézett rá, sugallva, hogy túl jól ismeri már őt ahhoz, hogy tudja, ez nem igaz. – Csak egy kicsit.

– Gondoltam.

Hen végzett a kötéssel, de egyre csak támadója mozdulatain agyalt. Ich is elég jól forgatta a kardot, de közel sem olyan ádázul, mint az a lány. Eddig csak egyszer látta barátját komolyan harcolni és embert ölni, de biztosra vette, hogy nem szívesen tette. Ez a lány viszont úgy rontott rá, mintha az élete semmit sem érne. Mintha kioltani egy emberi életet semmiféle morális kérdést nem vetne fel. Miért akarhatja Ich mindenáron visszahozni? Vajon miért hozta ide egyáltalán, hiszen veszélyes és úgy tűnik, mintha ezt tudta volna?

– Te jól vagy? – hajolt közel hozzá Ichiro, kizökkentve ezzel a gondolatmenetéből. – Azt érzem, hogy nem sebzett meg, de láttam, hogy megütött.

– Kutya bajom – érintette meg nyakát Hen ott, ahol lány korábban eltalálta.

– Remek, akkor gyerünk utána! – mosolygott megint barátja, ami Hent már kezdte idegesíteni. Amióta megtalálta a lányt furcsán viselkedett. Izgatottság és kalandvágy csillant a szemeiben. Ritkán látni ilyen felcsigázottnak Ichirot.

– Már messze jár – nézett rá lemondóan Hen és remélte, hogy barátja annyiban hagyja, de sejtette, hogy nem így lesz.

– Ugyan, dehogy jár messze. Kimerülten és sebesülten szaladt el. Több, mint valószínű, hogy nem messze innen beájult az egyik bokorba. – Ich felállt és barátját is magával húzta, majd a holmijukat hátrahagyva bevetették magukat a fák közé. Abba az irányba, amerre a lány is szaladt.

Úgy volt, ahogy Ichiro megjósolta. A lány nem jutott messzire. Megpróbált beleveszni az erdő rejtekébe, de Ich szaglásán nehéz túljárni. Követte a vérének a szagát, és így rá is bukkantak az ájultan pihegő menekültre. Egyik bekötözött kezét az oldalára szorította, mielőtt összeesett, ezzel is próbálva védeni.

– Szerencsére nem szakadt fel a sebe – állapította meg Ich kicsit közelebbről is szemügyre véve a fekvő lányt. Mozdulatai egy csepp óvatosságot sem tartalmaztak. Egyáltalán nem félt, pedig talán jobban tenné. Ez az idegen, hiába tűnik egy védtelen kislánynak csupán, könyörtelenül megmártotta volna Henben a saját tőrét, ha Ich nem lép közbe.

– Talán jobb lenne, ha itt hagynánk – vetette fel Hen közömbösen. – Már megtetted a magadét. Elláttad a sebeit, mit akarsz még?

– Jó érzésem van vele kapcsolatban – vette fel óvatosan a lányt Ichiro és gesztenye barna szemeit Henre szegezte. Megint az a mosoly.

– És ez a jó érzés, – kezdte Hen és barátja nyomába szegődött – az előtt, vagy azután jött, hogy majdnem kibelezett? Emlékeztetnélek, hogy dolgunk van.

– Lehet, hogy ez a lány kapcsolatban áll az emberünkkel – felelte Ichiro elgondolkodva és már nem mosolygott. Ahogy eszébe jutott, hogy miért is vannak úton, neki is elpárolgott a felhőtlen jókedve. Hen nem ezt akarta elérni és rosszul érezte magát miatta egy kicsit.

– Miért nem ezzel kezdted? – kapta fel a fejét és szaporázta a lépteit, hogy beérje barátját. – Akkor kivallatjuk és...

– Nem hiszem, hogy ez működne. És nem is ezért akarok neki segíteni.

– Akkor miért? Már az elejétől fogva érdekel, hogy mit akarsz ettől a lánytól. – Hen kérdőn meredt a majdnem egy fejjel alacsonyabb barátjára. Szinte bármin kevésbé lepődött volna meg, mint azon, amit válaszképpen kapott.

– A barátja szeretnék lenni - Ich arcán egy távolba révedő, mosoly derengett fel. Azt azért tudni kell, hogy ezt az arckifejezést embernek még nem sikerült kiváltania a fiúból. Legalább is amióta ismeretségük tart. Ez kellőképpen megdöbbentette Hent ahhoz, hogy ne tegyen fel több kérdést.

Csendben sétáltak vissza a táborba, ahol a lovak még mindig bőszen ropogtatták a friss, zöld füvet. A tűz éppenhogy csak pislákolt, de még égett.

Hen végignézte, hogy barátja óvatosan leteszi a lányt, majd gyengéden betakarja. Nézte őt, hogy szépen, komótosan leül mellé a tűzhöz és előkotor némi száraz ételt a nyeregtáskájából, majd Hen felé is nyújtott belőle.

– Jobban örültem volna, valami frissnek – dünnyögte Hen, de azért vett belőle.

– Akkor eredj és fogj valamit! – könyökölte oldalba barátját Ich.

– Persze. Ilyenkor – morgolódott tovább a fiú, miközben vett még Ich felé tartott kis csomagjából. – Holnap hajnalban esetleg. Ma már nem valószínű, hogy bármit is elejtenék.

– Kitettem pár csapdát a tábor köré. Ha szerencsénk van, akkor estére sült nyulat ehetünk.

– Ha szerencsénk lenne, akkor nem egy őrült lánnyal térsz vissza, hanem valami nagyobbal és ehetővel - szólt rá szúrósan Hen és elvette az utolsó falatot is barátjától.

– Ne duzzogj már! – kuncogott Ich. – Bízhatnál bennem egy kicsit.

– Én bíznék, ha nem akart volna megölni.

– Csak megijesztetted – erősködött Ich jókedvűen. Sóhajtott és felpillantott a délutáni égboltra. – Adj nekem egy kis időt. Hidd el, meg fogod kedvelni.

– Te máris kedveled, igaz?

– Igen – felelte barátja habozás nélkül.

Hen úgy döntött enged Ichiro kérésének. Kíváncsivá tette barátja különös viselkedése. Hogy ennyire ragaszkodik egy egyszerű lányhoz, akit talált. Mindannak fényében, hogy hosszú évekig nem is nagyon állt szóba emberekkel, Hent és a családját leszámítva, meg amikor nem tudta elkerülni. A piacon, ha elment vásárolni, vagy amikor Hent magyarázta ki a bajból, egy- egy áttivornyázott éjszaka után. Mindeddig úgy tekintett az emberekre maga körül, mint a levegőre, amit belélegez, vagy a fákra, amik mellett elsétál nap, mint nap. De most szembe megy mindennel, amit eddig mutatott magáról és ragaszkodik egy olyan emberhez, aki megtámadta őket. Aki miatt megsérült.

Ich elég különös figurának mondható. Mindig azzá vált Hen számára, amit a szükség diktált az eddigi ismeretségük alatt. Barát, testvér, védelmező, tanító, ivócimbora vagy éppen lelkiismeret. Hen eleinte az hitte, hogy a külseje miatt kerüli az embereket, hogy amiatt nem tud bízni bennük, mert bántották miatta. De az évek múlásával rádöbbent, hogy egy olyan sebet hordoz a szívében, amit nem egy kocsmai verekedés közben szerzett. Bár soha sem beszélt róla, néha látszott a szemeiben a fájdalom, amit át kellett vészelnie. Hen még soha sem kérdezte erről. Gondolta ez olyan horderejű dolog, amit majd akkor mondd el, ha már készen áll, ha el szeretné mondani.

Ichiro kinézete sosem volt segítségére a boldogulásban. Világos, mogyoróbarna haja hosszúkásan hullott a szemébe, mint bárki másnak, de a feje tetején ott díszelegtek a kutyáéhoz hasonlatos fülei. Mindemellett a hallásán kívül a többi érzéke is élesebben működött, mint egy emberé. A szaglása, az ébersége, az ösztönei inkább hasonlítanak egy vadászkutyáéra, és a lojalitásának sincs párja a földön. Ezt Hen tiszta szívéből hitte. Ichiro az az ember, akit a legjobb barátjának tartott idestova már tíz éve. De néha olyan érzése támadt, mintha már régebben ismerné. Mintha mindig is barátok lettek volna. Ahogy ott ült mellette azzal az elégedett mosollyal a képén és a tüzet piszkálta, Hent békesség töltötte el. Látta barátja szemében megcsillanni a parázs fényét. Bízott benne és a megérzéseiben. Ha szerinte ez a lány előrébb viheti a küldetésüket és a sikerhez vezető út az ő oldalán van kikövezve, akkor nem bánja, ha egy ideig velük tart.

A szürkület szépen, lassan kúszott a vidékre. Beterítette a tisztást és sötétre festette a fák leveleit, amik szinte hangtalanul, suttogva beszélgettek a nyári szellőt kísérve. A föléjük tornyosuló erdőre nyugodt álmosság ereszkedett, ám az árnyékban mozgolódni kezdtek az éjszakai állatok, amit Hen leginkább onnan tudhatott, hogy figyelte barátját. Ichiro vidáman mesélt valami vicces történetet, de közben rendíthetetlenül fülelt és az apróbb, az emberek számára nem érzékelhető hangok hatására meg-megrándultak a fülei. Hen már megszokta ezt, de olykor belegondolt, hogy mások, akik nem ismerik őt, vajon milyennek látják. Félelmetesnek? Furcsának? Idegennek? Érdekesnek? Vagy valami egészen másnak? Már maga sem emlékezett rá, hogy ő mit gondolt róla, amikor először meglátta. Az ürességre emlékezett, ami a szeméből tükröződött. Az összetörtségre, ami a szavaiból csengett és az erőre, ami mindezek ellenére uralta a jellemét. Ő talán lenyűgözőnek látta. Hen mindössze nyolc vagy kilenc éves lehetett akkoriban, de amikor ránézett, úgy érezte, hogy talán örülne egy barátnak. Gyermeki eszével nem tudta feldolgozni, hogy mit jelent „más"-nak lenni. Ezt csak később értette meg, amikor Ichel sétált a városban és az emberek nem úgy néztek rá, mint ő. Nem az embert látták, csak azt, hogy valamiért különbözik a „normális"-tól. Látta a szemükben a bizalmatlanságot és az idegenkedést, de úgy tűnt, hogy Ichet ez a legkevésbé sem zavarja, úgyhogy ő sem foglalkozott vele. Talán már megszokta, talán soha sem érdekelte igazán, ezt nem tudhatja.

– Kapásunk van – kapta fel a fejét Ich és egy ragadozó mosolyával az arcán állt fel. Farkaséhesnek tűnt, de mielőtt sietve a préda után vetette volna magát még megtorpant és visszanézett Henre. – Ne piszkáld a lányt!

– De én nem is... – kezdte Hen értetlen felháborodással a hangjában, de Ich elkocogott, nem várva meg a végét.

Hen dacosan a lányra meredt. Még mindig feküdt és látszólag mélyen aludt. Arcán a lángok fényei érdekes játékot játszottak és elmélyítették a beesett szemeit, a koszt, ami rátapadt a sok földön fetrengéstől. De mindezek ellenére is volt valami a vonásiban, ami csinossá tette. Hen azon kapta magát, hogy azon gondolkodik, mi történhetett vele. Honnan származnak azok a sérülések? A zúzódások a lábán, az égés a kezein és az a vágás az oldalán. Leszúrták, talán? Megverték? Vagy rosszabb? A férfiak kegyetlen dolgokat tudnak művelni az ilyen kis teremtésekkel. Talán azért támadt rá. De a mozdulatai akkor nem lettek volna olyan pontosak és célratörőek. Biztos több van benne, mint ami külsőre látszik. Az a vad agresszió, ami azokból az aranysárga szemekből áradt, még mindig felállította Hen karján a szőrszálakat. Megborzongott, ahogy arra gondolt, hogy csak egy centin múlott az élete. Egy pár pillanat és Ich későn érkezik. Bár régen tanult némi kardforgatást a barátjától, de az a lány úgy mozgott, mintha egy másik világban élne. Ich anno a könyörgésének engedve kezdte tanítani, de az alapok elsajátítása után Hen már nem lelkesedett annyira a dologért. Megelégedett azzal, hogy le tudja zárni a kocsmai verekedéseket és többnyire ő került ki győztesen. Ez sokban köszönhető annak is, hogy az élet magas termettel áldotta meg és mindeddig úgy hitte, hogy ennyi elég ahhoz, hogy felülkerekedjen ellenlábasain, de ahogy ma látta „küzdeni" ezt a lányt... Alacsony termete ellenére a földre kényszerítette őt. Mi több: szégyellte, de emlékezett, hogy menekülőre fogta vele szemben. Pedig a természet törvényei azt diktálják, hogy ő legyen az erősebb.

– Nem is csodálom, hogy megtámadott – lépett be a táborba Ichiro két nyulat szorongatva és mosolyogva Henhez vágta az egyiket. – Ha így bámulnál rám, én is lekevernék egyet.

– Fogd be! – dünnyögte magában a fiú és elkezdte megnyúzni az ugrifülest.

Mindent úgy csinált, ahogy Ich tanította. Fel sem fogta mekkora luxusban élt mindaddig, amíg három hete el nem indultak otthonról. Azóta Ich tanította őt a vadonban való boldogulásra. Mindezidáig az anyja főzött rájuk, ő mosta ki a ruhákat. Bár Hen sokat segített az apjának a ház körüli teendőkben, most érezte csak igazán, hogy semmit sem tud a világról és a túlélésről. Ichiro kedves türelemmel okította, hogy melyik növény ehető, melyik méreggel teli és melyik gyógyhatású. Hogyan kell nagyvadat elejteni, apróvadnak csapdát állítani, tüzet gyújtani szikrakővel és persze nyúzni, kicsontozni az elejtett vadakat. Fogalma sem volt, hogy barátját honnan szalajtották, de az biztos, hogy mindent tud a vadonjárásról.

Ich hamarabb végzett, mint általában mindig és figyelemmel kísérte, ahogy Hen bénázik egy sort.

– Ne úgy! – nyúlt bele és ujjával mutatta az irányát, hogy hogyan kellene. – Ha itt vágod meg, akkor lejön az irhája egészben. Gyorsabb és kevésbé mocskol.

– Így? – kérdezte Hen és próbált jó helyen vágni.

– Igen.

Hen elmosolyodott, amikor sikerült neki és büszkén mutatta barátjának, aki viszonozta a gesztust, majd feldarabolta a sajátját. Nyársra húzta a kisebb lemetszett darabokat és a parázs felett sütni kezdte. Hen követte a példáját és hasonlóképpen járt el.

A környéket hamar belepte a finom sült hús illata, mire Hennek megkordult a gyomra. Az a kis száraz étel délben nem kifejezetten elégítette ki az igényeit. Éppen csak arra volt elég, hogy még inkább felkorbácsolja az éhségét, de nem többre. Nincs mit tenni. Egy olyan embernek, aki hozzászokott a napi három étkezéshez, és hogy reggel a készülő reggeli illatára ébred, a napközbeni falatozáshoz munka közben, annak igenis nehéz az átállás. Annak ellenére, hogy Ich is hozzá lehetett szokva ehhez, hiszen az utóbbi tíz évben náluk lakott és ugyanúgy kezelte mindenki, mint egy családtagot, mégis úgy tűnt, nem zavarja különösebben, hogy néha koplalnia kell. Inkább viselkedett úgy, mintha az elmúlt tíz éve lett volna újdonság.

A húsok hamar megsültek és Hen mohón nyúlt utánuk, mert már marta az éhség. Türelmetlenül kapta le a nyársról a saját vacsoráját és bár néha meg-megégette a száját, mégis úgy tömte magába, mintha napok óta éhezne.

– Azért rágj is! – nevetett fel a jeleneten barátja és ő maga is a parázsló tűzhöz nyúlt, hogy megszerezze saját vacsoráját, de kezét hirtelen kapta el onnan. – Ssszzz... – szisszent fel és rázta meg sérült tagját, ami a lángok nyomán csúnyán bevörösödött.

Mindketten meglepődtek, amikor a tűz magától lobbant fel. A fát már hagyták leégni, hogy tudjanak sütögetni, tehát nem az táplálta a felcsapó lángokat. De a jelenség, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan lett semmivé. Egy pillanatig tartott az egész és ha Ich nem szorongatná a kezét fájdalmában, Hen azt hinné meg sem történt.

– Mi volt ez? – mordult fel Hen és barátja kezéért nyúlt, hogy megnézze komolyan megégett -e.

– Semmiség – húzta el a sérült tagot Ich, de Hen látta az arcán, hogy nem mond igazat.

A tűz túloldalán a lány megmozdult és nyöszörögve nyitogatta a szemét, amire mindketten felkapták a fejüket és el is felejtették az előbb történteket. A lány pislogott párat, majd rájuk nézett. Először értetlenség csillant szemeiből, de hamar átváltott dühre és olyan gyorsan kelt fel, amilyen gyorsan sérülései engedték.

– Megint ti? – mordult rájuk. Hangja rekedten és érdesen szólt a torkából, mintha ki lenne száradva. – Mit akartok tőlem?

Hen sokatmondóan a mellette szobrozó barátjára mutatott, jelezvén, hogy ezt bizony tőle kell megtudakolnia. Látszott Ichen, hogy a szavakat keresi, de végül csak a kulacsáért nyúlt és odadobta a lánynak, aki még csak meg sem rezzent. Hagyta leesni a vízzel teli flaskát csupasz térdei előtt. Nem vette le a szemét róluk. Pattanásig feszült idegekkel és ugrásra készen fürkészte őket.

– Igyál egy kicsit! – mondta nyugodt hangon Ich, mikor a lány továbbra sem reagált a felé nyújtott békejobbra. – Sok vért vesztettél. Rád férne.

– Bolondnak nézel? – a lány szája sarka felfelé görbült, de nem egy kedves és aranyos mosolyra, amilyennek lennie kéne. Inkább tűnt feszült vicsornak és egyáltalán nem illett előkelő vonásaihoz. – Elfogadni bármit idegenektől.

– Há! – nevetett fel Hen és megbökte Ichirot, aki laza testhelyzettel bámult kegyeltjére. – Apa is mindig ezt mondja.

– Két ilyen bohócot! – A lány felállt, de továbbra sem vesztette őket szem elől.

– Nem akarunk bántani – felelte Ich, mintha meg sem hallotta volna a sértegetést. – Ha akartunk volna, akkor már rég megtehettük volna, amíg átaludtad a napot.

– Ezért kérdeztem, hogy mit akartok tőlem?

– Csupán annyit, hogy igyál egy keveset és lábadozz. – Ich higgadt maradt. Mintha mi sem lenne természetesebb az ételéért nyúlt, ami egy kicsit túlságosan is megsült a történtek fényében, de ez nem zavarta.

Hen nem tudta nem észrevenni a lány sóvárgó tekintetét, ahogy Ich a húst ette. Lehet, hogy nem vette észre, de nyelt egyet, ahogy az ételt figyelte. Úgy tűnt a falatozó fiú is észrevette, vagy az elejétől tudta, hogy ez lesz.

– Szeretnéd? – kérdezte a lányt és felé nyújtotta a nyárs maradékát, ami elég sok húst jelentett.

A lány bár vágyakozva pillantott le rá eddig, most dacosan elfordította fejét.

– Nem!

– De én neked adom. – Ich nem tágított és a sebesült sem tagadhatta, hogy mennyire éhes, hiszen a szeme sarkából egy pillanatra visszapillantott a húsra, amit Ich kínált. – Láttad, hogy ettem belőle, nem mérgezett vagy ilyesmi – pedálozott tovább Ichiro. – Ahogy a víz sem. Megtisztelnél, ha elfogadnád.

A lány megadta magát. Félénken Ich felé nyúlt, hogy elvegye tőle az ételt, de nem vette le róla a szemét egy pillanatra sem. Gyors mozdulattal kapta ki a kezéből a hússal teli nyársat, majd visszahúzódott a pokrócához, ahol leült. Mielőtt beleharapott volna, megszaglászta a darabokat, mire Ich elmosolyodott.

– Mondtam, hogy nincs megmérgezve – kuncogott és hátradőlt, hátát a fának döntve. – Azt hiszed, hogy mindent előre megmérgeztünk hátha felbukkansz? Ne legyél beképzelt, ennyire nem vagy fontos.

Az idegen félénken beleharapott a húsba, de továbbra is figyelte őket. Egy másodpercre sem vette le róluk bizalmatlan tekintetét. Nem szólt egy szót sem, míg evett. Csak bámulta őket. Mikor végzett a nyársat egy elegáns mozdulattal a tűzbe hajította. A kulacsba is beleszagolt, mielőtt nagy kortyokban kiitta tartalmát, majd flegmán visszahajította tulajdonosának. Hent már kezdte bosszantani, hogy még csak meg sem köszönte az ételt, és hogy ilyen bizalmatlanul viselkedik, mikor ő a vendég.

– Mutathatnál némi hálát! – szólt hozzá szúrósan. – Ich mentett meg! Legalább egy "Köszönöm"-öt kinyöghetnél!

A lány harsányan felnevetett.

– Megmentett? Engem? – Szemei szikráztak, és egy ravasz vigyor ült ki a képére. – A kutyafiú téged mentett meg. – A mosoly lehervadt az arcáról és gyűlölettel pillantott Henre.

– Hen, hagyd! – szólt közbe Ich. Őt egy kicsit sem zaklatták fel vendége szavai.

– Te vajon megköszönted neki, hogy még élsz? – vágott a szavába a lány durva hanghordozással.

Mint a hideg zuhany, érte Hent a felismerés, hogy az idegen igazat beszél. Még meg sem köszönte Ichnek, hogy közéjük ugrott, mikor a lány sarokba szorította. Akár nagyon rosszul is végződhetett volna, ha barátjának nem olyanok a reflexei, mint egy macskának. Akármilyen viccesen is hangzik.

Hen befogta, hiszen legyőzték. Másodszor is. Később mindenképpen köszönetet mond majd barátjának, hiszen mégsem veheti természetesnek, hogy vásárra viszi a bőrét miatta. De most még úgy érezte, nem lenne képes mondani semmit a lány jelenlétében.

Az idegen egy önelégült mosollyal nyugtázta a győzelmét, de a csend nem telepedett le közöttük, mert Ich szólalt meg. Hangja továbbra is nyugodtságot és kimértséget árasztott.

– Katona vagy, nem tévedek? – szólította meg a lányt, de az csak egy dühös pillantással illette a kérdést.

– Katona? – kérdezett vissza Hen. Annyira meglepődött ezen az állításon, hogy el is felejtette az előző megszégyenülést. – Hogy lenne katona egy ilyen apró lány?

– Nem vagyok katona! – oszlatta el a feltevést kicsit ingerülten a vendégük.

– Akkor mi vagy? Kém? – Henben újra felderengtek a délután történtek. A ruganyos mozdulatai, az, ahogy kész lett volna végezni vele egyetlen mozdulattal. Végül is a kém sztorit meg lehet emészteni. De vendégük nem felelt, ezért Ich tovább faggatta. – A nevedet elárulod?

A lány habozott, de amikor már Hen azt hitte nem is fog válaszolni, halkan, szinte alig hallhatóan megszólalt.

– Nagare – dünnyögte az orra alatt. – A nevem: Nagare.

– Ó, valóban? – futott szét egy eszelős mosoly barátja arcán és meglepettnek tűnt. Előre dőlt és megtámasztotta fejét a kezén, amit a térdén nyugtatott. – Ez érdekes.

– Mi olyan érdekes benne? – kérdezett vissza a lány, és félrenézett mintha csak egy titkát fedték volna fel.

– Igen – kapcsolódott be Hen. – Mi olyan érdekes? – Kíváncsivá tette Ich viselkedése. Mintha még jobban érdeklődne a lány iránt, mióta megtudta a nevét. Ettől úgy érezte kimarad valamiből. – Ich?

– Semmi. – Barátjáról lepergett a kérdés és csendben folytatta. – Jobban fogok szórakozni, mint hittem.