Már két napja utazgattunk George hajóján, amikor rájöttem, hogy a tervemhez elég sok dolog hiányzik. Például egy ruha, amiben még akár be is engednek a könyvtárba. Meg egy lobogó ami nem sugallja, hogy kalózok vannak a fedélzeten.

-Nincs véletlenül egy angol zászlótok? -léptem oda Georgehoz.

-Kéne, hogy legyen? -nézett rám értetlenül.

-Hát, ha nem akarjuk a bitófán végezni, akkor nem ártana. Mert hát ki is akarunk kötni valahol. Vagy tévedek?

-Igazad van. Valakinek varrnia kéne egyet.

Az elsőtiszt jelentőségteljesen felém fordult.

-Most miért néztek rám? -értetlenkedtem.

-Mert te nő vagy.

-És? Ki mondta, hogy varrni is tudok? - erre a két férfi felvonta a szemöldökét - Oké... Úgy látszik mégiscsak én csinálom... -adtam meg magam.

Visszavonultam a kabinomba és előkotortam egy vitorlafoltozó készletet. Aztán leültem és tisztes távolról méregettem a tűt meg a cérnát. Igazából akkor jöttem rá, hogy nem is tudom, hogy hogyan néz ki az angol lobogó. Meg hogy fogalmam sincs, mit kéne csináljak a tűvel. De aztán összeszedtem magam és elkezdtem próbálkozni. A harmadik félresikerült zászló után kifogytam a piros anyagból, úgyhogy fölmentem a fedélzetre és kivágtam egy kellő nagyságú darabot a kedves elsőtiszt kabátjából. Miután szerencsésen elkészült a remekmű, amit én zászlónak neveztem, felvittem, hogy megmutassam Georgenak. Ignorálva az undorodó fintorát angyalian megkérdeztem:

-Na, hogy tetszik?

A kapitány csak lesajnálóan meredt a textilcafatokra amiket csálén felaggattam egy vitorladarabra.

-Tudod mit? Távolról talán elmegy...

-Kicsit több lelkesedést, ha kérhetem. Elment ezzel az egész napom.

-Ha nem fúj a szél, úgyse látszik.

Odalöktem a pofátlan férfi mellkasához a zászlót és félig sértődötten ráparancsoltam.

-Akkor rakd fel. Legalább te is csinálsz valamit és nem csak a plöttyedt seggedet pihenteted. - mondtam, majd sarkon fordulva a kabinom fele vettem az irányt.

Még hallottam, ahogy George átruházza a feladatot egy közlegégnyre. De hát nem is vártam mást tőle.

Már hatodik napja szeltük az óceánt az angol lobogó védjegye alatt. Ez persze mindig büszkeséggel töltött el. Nem mintha bármennyire értékeltem volna az angolokat. Á, dehogy. Csak végre úgy éreztem, hogy én vagyok a nő a háznál. Esetünkben a hajón. És hogyha én nőként vagyok kezelve, mikor feladatom van, elvárom, hogy akkor is nőként legyek kezelve, mikor férfimunka jön. Éppen a délutáni pihenőmet töltöttem (amire az utóbbi időben igencsak rá voltam szokva), mikor kopogást hallottam az ajtó felől. ...Csak vicceltem. Franc se kopogott. George lendületesen rámtörte az ajtót. Pedig azt hittem, legalább ő tudja, mi az illem. Persze ezt most úgy mondom, mintha én tudnám, mi az... De én fel vagyok mentve, mivel nem én forgok gazdag polgárok köreiben, hogy aztán kiraboljam őket... Khm George. (Én ebből a célból gazdag kalózok köreiben forgok..) Szóval ráérősen felültem az ágyamban és rámeredtem.

-Hana, drágám. Már két napja csak itt gubbasztasz. Kezdem hiányolni a társaságod.

Felvontam a szemölldököm.

-Ez hízelgő... -mondtam, majd újra elterültem az ágyon.

Most, hogy mondja, tényleg nem nagyon jártam ki a fedélzetre. Leszámítva persze azt, mikor az ágytálamat ürítettem a vízbe, vagy sajtot loptam a raktárból. Persze az nem számít lopásnak, hiszen az étel kijár nekem.

A férfi közelebb lépett hozzám, így egyre jobban megcsapott az alkoholszag, amely belőle áradt.

-Gondolom azért nem unatkoztál. -emeltem rá a tekintetemet.

-Oh, dehogynem... Tudod a pia nem csillapítja a magányom.

Leült az ágyam szélére.

-Olyan régóta emésztett ez az érzés. Állandóan körül voltam véve ostoba emberekkel. A nők is mind buták voltak. Egyik sem jelentett kihívást. Egyikkel sem tudtam rendesen beszélgetni.

-Oh, szóval én vagyok az új kihívás az életedben? -ültem föl, hogy szembentaláljam magam vele.

Egyre jobb.

-Egy érték vagy. Egy nagyon nagy érték. Hiszen okos vagy. Ravasz. Sosem kiszámítható. És persze gyönyörű is.

Kezdtem elálmosodni a nyálas romantikus szövegeitől. Annyira untam már. Ellentétben velem, ő nagyon is kiszámítható volt. Részeg volt és nőhiányos. Tisztában voltam vele, hogyha egy utolsó csontos bige ült volna ott, akkor is ezeket mondta volna.

-Ezt szeretem benned... -sóhajtottam fel- Hogy őszinte vagy. És sármos.

Hangom hízelgően csengett, miközben ujjaimmal elkezdtem játszani a borostáival. Bódult mosolyát elismerően tisztáztam.

-Igazad van... Mint mindig. -folytattam a fülébe suttogva.- Okos vagyok. -itt hirtelen hangszínt váltottam- Tudom mit akarsz. -mondtam hidegen, majd ellöktem magamtól. Ez a folyamat kicsit erősre sikeredett, így a férfi lefordult az ágyam széléről. -És nem kapod meg.

Na igen, ezt lehet, hogy már nem kellett volna. Elvégre övé ez a hajó és csupán a jóakaratán múlik, hogy eljutok e angliába. De persze ez nem azt jelenti, hogy engedem magam befolyásolni, vagy hogy a szajhájává tehet. A férfi már cseppet sem boldog kedvében felszedte magát a padlóról, majd kabátját ledobva magáról, letámadott.

Nos igen. Egy elég fontos tényező elkerülte a figyelmemet, mikor visszautasítottam: Szereti a kihívásokat...

-Ha nem értesz a szép szóból... -ragadta meg a karom, hogy felrántson- Majd értesz az erőszakból.

Éppen befejezte a mondandóját, mielőtt egy sípcsont nagy lendülettel az oldalának csapódott. Az én varázslatos sípcsontom. George elvesztette az egyensúlyát egy pillanatra. Kitéptem magam a szorításából és leszálltam az ágyról.

-Néha el kell fogadni a visszautasítást. Még akkor is ha a szép pofid meg a karizmaid máshoz vannak szokva. -vágtam hozzá a szavakat.

-Fogd be a mocskos szádat, vagy befogom én... -mondta egyre ingerültebben.

Mondtam már, hogy szeretek a férfiakkal játszani? A kedvencem, mikor az idegeikre megyek. Ezért úgy döntöttem, emelem a tétet.

-Miért tenném? Hiszem az imént mondtad, hogy azt szereted bennem, hogy lehet velem beszélgetni.

-Te némber... Kezdesz nagyon felhúzni. -közeledett felém, a falhoz szorítva engem.

Kezdett nagyon nem tetszeni a helyzet. Még akkor sem lett volna jó, ha részeg lettem volna. Nem, hogy így. Megpróbáltam kikerülve őt elmenekülni, de a karját sorompóként kirakva visszarántott engem a falhoz. Szemében vágy csillant.

-Nem szeretem, ha játszanak velem. És ezt tőled sem tolerálom. -lehelte az arcomba.

Szegény nem éppen azt a reakciót kapta, amire számított. Ugyanis fennakadtam a 'tolerálom' szócskán.

-Hogy mi? Az mit jelent? -értetlenkedtem.
Nekem ne mondogasson ilyen arisztokrata szavakat...

-Mire is számítottam... Hiszen egy kalóz vagy. Egy a sok szajha közül akiket az ivóban találok. -rázta meg a fejét.

Szavai mélyre hatoltak. Soha senki nem engedheti meg magának, hogy így beszéljen rólam. Ezt vele is tudatnom kellett. Az első épkézláb ötletemet végre is hajtottam: lendületből arconköptem.
Nos, elég hamar rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, mikor megragadta a torkomat és a falhoz paszírozva engem elkezdett folytogatni.

Ezt a meghitt pillanatot az ajtó nyikorgása zavarta meg. Mindketten odakaptuk a fejünket, így megláttuk az elsőtisztet, ahogy dermedten áll a kabin szélén.

-Uram! Egy hajó közeledik! -szólalt meg pár másodperc kínos csend után az idős kalóz.

-Ez a hajó meg már elúszott... -néztem rá kárörvendően Georgra, majd a saját poénomon nevetgélve lefejtettem ujjait a torkomról.

A kapitány bosszúsan elhátrált, majd miután felkapta a földről a kabátját, követte az elsőtisztet a fedélzet felé. Visszafordulva vetett rám egy 'még nem fejeztük be' pillantást, majd eltűnt az ajtó mögött.