A kikötő felé sétálva olyan volt, mintha fel sem kelt volna a nap. Mikor még a tetőn voltam, világos volt, de itt lent az utcák között akkora volt a köd, hogy néhány méternél tovább nem lehetett ellátni. Az utcán néha szembejött egy-egy csukjás alak, akik nyöszörögve sántikáltak el mellettem. Az egyik ilyen kisnövésű ember még nekem is jött. A legtöbb ember és kalóz elintézné egy felháborodott utánaszólással, de mivel én is ebben a szakmában mozogtam, tudtam, hogy mit jelent ez. Utánafutottam az alaknak és megragadva a vállát magam felé fordítottam. Könyékig belenyúltam az egyik zsebébe és visszavettem a pénzemet. Najó... Talán beleakadt a markomba még néhány szütyő arany... De az csak véletlen volt...
Mindenesetre egy rúgással továbbtereltem a kis tolvajt és folytattam az utam a kikötőbe. Útközben óvatosan lesandítottam a csuklómra. A fekete kalózok jele még mindig ott virított. Idegesen próbáltam lejjebb húzkodni az ingujjamat, hogy eltakarjam, de végül hagytam a fenébe a dolgot. Kiértem a kikötőbe és a szememmel pásztázni kezdtem a hajókat Samaráék után kutatva. Háromszor is körbejártam, de pechemre a bárkák még csak nem is hasonlítottak Rémfog kapitányéra. Ekkor egy nagyon rossz érzés fogott el. Kinéztem a nyílt vízre, ahol valóban ott virított a Ladik. Teljes széllel hajóztak észak felé, itthagyva engem. Felháborodottan bámultam a távolodó barátnőm felé, aki most hagyott cserben másodszor. Azonban haragomat megzavarta egy alak aki vigyorogva belemászott az aurámba. Ösztönösen arrébblöktem, mire felröhögött.

-Micsoda véletlen! A sors is úgy akarta, hogy most itt találkozzunk újra.

Ismerős volt az ipse arca, csak azt nem tudtam, hogy ki is ő. Azonban folytatta.

-Megszerezted a térképet?

Arcomra kiült a döbbenet. El is felejtettem haragudni a Ladikra. Beugrott az arca a megbízómnak. Igen... Határozottan emlékeztem a borostás képére, ahogy egy gyertyát nyom az arcomba egy sötét raktár mélyén.

-Öhm... Hát az a helyzet... -kezdtem magyarázkodni, igazából nem is tudom hogy miért. Csak hát még mindig azon járt az agyam, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy egy nevenincs városban összefutok azzal, akivel nagyon nem akartam.

A csávó összeráncolta a homlokát.

-Erre most nincs időm... Csak add ide.

Odalépett hozzám és a zavaromat kihasználva előtúrta a térképet a kabátom belső zsebéből. Elégedett vigyor terült szét az arcán. Aztán odahajolt, kezetcsókolt és azzal a lendülettel lehúzta rólam a gyűrűt. Felháborodottan kaptam utána a kezének, és már nyúltam a pisztolyomért, hogy végezzek a pofátlan fejével, de ekkor bevillant egy ötlet.

-Nem mész sokra a térképpel... -szólaltam meg.

Felvonta a szemölldökét.

-Olyan írás van rajta amit nem tudsz elolvasni... Mármint... Lehet hogy egyáltalán nem tudsz olvasni... Ami kissé megnehezíti a dolgod...

A férfi megvető pillantást vetett rám, majd széthajtotta a térképet. Összeráncolta a homlokát és gondterhelten rámnézett.

-Ez ókori maja írás. De... Azok a betűk már rég feledésbe merültek.

Felcsillant a szemem. Ez az idióta tényleg elmondta, hogy mik ezek. Bevált a tervem. Viszont... Mostmár nincs többé szükségem rá...

Gyorsan előkaptam a pisztolyom és a fejéhez tartottam.

-Remek... Akkor most add vissza... Vagy megöllek.

Az arcán félelem futott végig egy pillanatra, de aztán kitört belőle a röhögés.

-Ugyan már! Úgysem mered meghúzni a ravaszt...

-Úgy gondolod? -vontam fel a szemöldököm.

-Hiszen csak egy kislány vagy aki kalózosdit ját....

Nem tudta végigmondani, mert a lövedékemnek hála összeesett a földön. Faarccal az övembe raktam a fegyvert, majd lehajolva a bűzös képéhez visszavettem, ami az enyém.