4 trükk, hogy rossz könyveket olvasva is jobb íróvá váljunk

Sokan kötik a kezdő (és haladó) írók lelkére, olvassanak minél többet, minél jobb szerzőktől, hiszen abból lehet a legtöbbet tanulni. Lehet-e tanulni abból is, amit nem tartunk követendő példának, vagyis a rossz könyvekből? Kis túlzással azt mondhatnánk, a gyerekeket is sokszor az "elrettentő példával" nevelik, és ez igaz lehet felnőttekre, sőt, az írókra is. Nézzük meg, mi az 4 módszer, amelynek segítségével mi is hasznunkra fordíthatjuk a közepesen vagy még annál is gyengébben sikerült alkotásokat.

1. Tanuljunk a kiszámítható történetekből!

Ki ne ismerné szinte már elolvasás előtt a romantikus vígjátékok szokásos felépítését. A fiú találkozik a lánnyal, a lány (eleinte) utálja a fiút, a fiú csinál valami cukit vagy rossz dolgot, amire a lány nem számít, a lány belezúg a fiúba, a fiú elügyetlenkedi a dolgot, de a lány valahogy mégis megbocsát neki... Örökre. Aztán pedig megcsókolják egymást és itt a könnyes vége. Nem okoznak csalódást ezek a történetek (vagyis pontosan tudjuk, hogy mi, mikor és hogyan fog alakulni), mert hiszen olvasóként szeretjük a biztonságos, ismerős sztorikat, íróként viszont tanulhatunk belőlük. Tény, hogy jó cselekményívet szerkeszteni nem könnyű. Ezek a habkönnyű történetek ugyanakkor megmutatják nekünk, mi az alap. Konfliktus, csúcspont, megoldás. Ha ezt sokszor látjuk-olvassuk, hozzászokunk, és nekünk is könnyebb lesz eddig eljutnunk. Fontos viszont, hogy ne elégedjünk meg ennyivel, és próbáljunk meg továbblépni. Kérdezzük meg magunktól, hogy mi az, amitől kevésbé lesz kiszámítható a történet? Hol lehet csavarokat vinni a cselekmény menetébe? Melyik szereplőnek kellene egy váratlant húzni, valami olyat csinálni, amit nem várnánk tőle (de mégis belefér a személyiségébe, a történet tágabb logikájába)? Lessük el az alapokat a rossz történetekből, de az igazán egyedi, izgalmas regény felépítéséhez tanuljunk a legjobbaktól is.

2. Tüntessük el a nyomainkat!

A rossz könyvekben állandóan az íróba botlunk. Mindenütt megérezzük, hogyan próbált valamilyen hatást elérni, hogy próbálta tovább taszigálni a cselekmény menetét. Ilyenkor tűnnek fel száraz okfejtések a "nyugati civilizáció értékeinek hanyatlásáról", amelyek nyilvánvalóan a szerző személyesen beleerőltetett nézetei. Vagy jönnek az ügyetlenül beiktatott, modoros párbeszédek, amelyek egyetlen látható célja, hogy eláruljanak valamit a háttértörténésekből, nehogy az olvasó megakadjon a cselekmény követésével. A jó regények ezzel szemben nem tűnnek megírtnak, egyszerűen csak működnek, olyanok, mintha valóban megtörténtek volna. És sehol sem érezzük az író erőlködését. Elveszünk a cselekmény követése közben. A rossz technikákat nem kell követni, de abból sokat tanulhatunk, ha megértjük, mit miért tett (vagy akart ügyetlenül tenni) az író, hogyan fejlődtek a szereplői, hogyan sejtetett, hogyan rejtett el jeleket a szövegben. Ezeket aztán felhasználhatjuk a saját szövegünkben is.

3. Csináljuk jobban!

Az már előrelépés, ha fel tudjuk ismerni, miért nem működik valami. De ennél jobban is hasznunkra fordíthatjuk a rossz könyveket. Kezdjünk kicsit foglalkozni velük. Ne csak azt próbáljuk megállapítani, valami miért nem működik, miért cseng hamisan, hanem azt is mondjuk meg, mit kellett volna csinálni. Hol lógott ki a lóláb egy gyenge párbeszédben? Hol volt már mindenkinek egyértelmű, mi lesz a következő fordulat? És ha ezeket megtaláltuk, miért ne javítanánk rajtuk? Vegyünk kézbe egy szöveget, és dolgozzunk kicsit rajta, mintha mi lennénk a szerkesztői. Lehet, hogy csak egy párbeszédet, egy jelenetet írunk át, de már ebből is rengeteget fogunk tanulni. De akár nagyobb elemeket is átszerkeszthetünk egy könyvben. Minél többet foglalkozunk vele, annál többet profitálhatunk belőle. Külön előny, ha olyan sztorit választunk, amelyik hasonlít a miénkhez, mert így valóban a saját alkotásunkhoz végzünk előtanulmányokat.

4. Könnyebb a rosszat észrevenni, mint a jót

A jó műveket nehéz utánozni, hiszen minden zseniálisan a helyén van bennük. Nehéz arra kitalálni valami formulát, hogy utánozzuk őket. Sokkal könnyebb egy rossz regényhez hozzányúlni. Első lépésként tehát érdemesebb egy tucatkomédiát vagy átlagos romantikus regényt kézbe venni, és végiggondolni, hogy mit tudnánk kezdeni vele, ha eldobnánk a végletekig kiszámítható történetét, a súlytalan szereplőket, a modoros párbeszédeket? Hogyan lehetne ugyanebből az alaphelyzetből valami izgalmasabbat kihozni? Legközelebb, ha hétvégi pihenésünkre könyvet választunk, ne féljünk valami olcsó ponyvát a kezünkbe venni. Lelkiismeret furdalás helyett inkább figyeljünk nagyon rá, lehet, hogy többet tanulunk belőle, mint egy klasszikus remekműből.

Mesterség és művészet

Született tehetség vagy tanult mesterember? A múzsa csókja vagy amerikai típusú kreatív írástechnika? Habár a két csoport álláspontja egyre közelebb kerül egymáshoz, még napjainkban is majdnem vérre menő viták zajlanak a hazai írók között az írás, írástechnika tanulható voltáról.

"Hogyan gyarapíthatja az író szókincsét, hogyan fejlesztheti technikáját. Ezek sokkal általánosabb dolgok, semhogy e speciális tárgyú fejtegetések körébe volnának vonhatók. Csak annyit, hogy a jobb magyar írókat mindig plajbásszal (íróeszközzel) a kezében olvassa az ifjú, kijegyezve minden szót vagy frázist, mely előtte ismeretlen vagy melyről érzi, hogy nem tartozik ahhoz a szókincshez, mely mindig kezeügyében van. Törekednie kell, hogy minden fogalomra minél több szóval rendelkezzék, hogy az értelem vagy a forma szükségleteihez képest válogathasson belőlük. Ismernie kell a régi nyelvet és a tájszólásokat is, mert ezekre is rászorulhat. De ismétlem, mindezek az írói és illetve a költői működésnek olyan kellékei, melyekre elvégre mindenkinek szüksége van, aki arra adja fejét, hogy a múzsák berkeiben vándoroljon, én pedig e helyett csak azokat az elveket és szabályokat akarom taglalni, melyekre különösen a műfordítónak van szüksége. De azt kérdezhetné tőlem valaki, hogy ugyan mire való itt szabályokat gyalulgatni, mikor magam mondtam az imént, hogy a műfordítás is költői tehetséget kíván, hogy tehát nemcsak poeta fit, hanem bizonyos tekintetben traductor versuum is fit? Akivel vele születik e tehetség, az majd eltalálja a módját, hogyan fejlessze, a nélkül, hogy mindenféle paragrafussal akarnák béklyóba (rabláncba) verni! Ezekre az ellenvetésekre nagyon könnyű a válasz. Igen, a költő is születik, de ha lángelme is, kénytelen prozódiát tanulni! Magától, útbaigazítás nélkül is rájött volna sok mindenféle szabályra, az bizonyos, de mikor? Mennyi időt vesztett volna? Nincs olyan művészet, melynek idő múltán le ne szűrődnének bizonyos technikai szabályai, ezeket a technikai szabályokat pár óra alatt megtanulhatja a tehetség, nélkülük pedig talán pár évig a sötétben botorkálna. Jaj volna a festészetnek, ha minden növendék maga volna kénytelen felfedezni a színvegyületek keletkezését és hatását, és jaj a szobrászatnak, ha minden ifjú művész maga volna kénytelen rájönni a gipszminták vasvázának készítése módjára! Tehetséget nem olthat egyikükbe sem az a mester, aki ezt nekik, évszázados tapasztalatok eredményeként, elmagyarázza, a műfordításra való tehetséget sem fogja megadhatni ez a mű senkinek sem, de azt, akinek a természet megadta e tehetséget és az annak kifejtésére való hajlamot, talán meg fogja óvni sok ballépéstől."

"A fordítás művészetéről (...) adott ki a Kisfaludy Társaság egy tíz íves könyvecskét, tele helyes útmutatásokkal azok számára, akik a fordítóművészet titkait meg akarják tanulni, ha tudják. Csak az a baj, hogy ezeket megtanulni nem lehet. Nem lehet pedig azért, mert művészetről van szó, a művészet titkai azonban megtanulhatatlanok, nem mert titkok, hanem mert ezek a titkok mindig csak egyes eseteknek a titkai. A művészet egyéni dolog, mely minden egyes emberrel újra kezdődik s minden egyes emberrel újra kezdődnek a lehetőségei. E lehetőségek határtalanok, mint az egyéniség s a tehetség lehetőségei. A művészetnek nincsenek szabályai, legfeljebb fogásai vannak, úgynevezett technikai fogások. Azaz hogy még fogásai sincsenek igazában. (...) Mond ugyan olyasmit, igen józanul, hogy tehetséget nem olthat a tanítványba a mester, de technikai tapasztalatait tovább adhatja neki, megóvván az ifjút a kerülő utaktól, vagy másoktól már megtett utak felesleges megjárásától. Félek, hogy csak a külső, még a mesterséghez is alig tartozó fogásokat lehet így tovább örökíteni. Amit (...) példának mond, hogy "jaj volna a festészetnek, ha minden növendék maga volna kénytelen felfedezni a színvegyületek keletkezését és hatását, és jaj a szobrászatnak, ha minden ifjú művész maga volna kénytelen rájönni a gipszminták vasvázának készítése módjára". Abból tán még a gipszminták vasvázára való utalás megállhat, de mi köze ennek a szobrászathoz? Ellenben már csak félig-meddig állhat meg a színvegyületek keletkezésére és hatására való utalás, mert legfeljebb a festékkel való bánást lehet megtanulni, nem pedig a színnel valót, holott a festészet ennek a művészete. Azaz hogy megtanulni lehet, eltanulni is lehet, de éppen ez az, amit a művészetben nem szabad. Mert az olyan festő, aki úgy fest, mint egy másik festő, nem művész, hanem mesterember."

És hogy mikor is zajlott tulajdonképpen ez a vita? Nos, Radó Antal A fordítás művészete című zseniális könyve 1909-ben jelent meg először, innen az első idézet. A szurkálódó replika szerzője meg nem más, mint maga a szintén zseniális Ignotus – a kritika a Nyugat 1910. évi hetedik számában jelent meg. Mint láthatjuk, egy évszázad sem volt elég, hogy a problémára megnyugtató válasz szülessen.

Pusztítók és építők

Az egyik első és legfontosabb kérdés, hogy vajon az írás tanítható-e? Sokan vannak, akik határozottan állítják, hogy nem. De még azok az írók is tanulnak, akik önerőből fejlődtek, sok-sok elutasítás és tévedés után, és annak a tapasztalatnak egy részét, amit így felszednének, más is képes lehet átadni nekik. Hiszen a mentorok létét, lehetőségét elfogadjuk. Van tehát lehetőség arra, hogy a tanulási folyamatot hatékonyabbá tegyük. Akiben van tehetség, szorgalom és kitartás, valamint van egy kis szerencséje, eljuthat a megjelenésig. Szögezzük le, hogy írni valamilyen szinten mindenki tud, de míg a naplóján senki nem kéri számon a stílust, az érthetőséget és a helyesírást, amikor a megjelenés a cél, egy sor olyan elvárásnak kell az írónak megfelelnie, amihez nem árt, ha a technikáját is fejleszti.

A Milford-módszer

A Milford-módszer az alábbi elven működik: egy írói társaságban mindenki elolvassa mindenki más történetét, majd szép sorban mindenki elmondja a véleményét a sztorikról. Miután mindenki elmondta a magáét, a szerző is megszólalhat, és megvédheti művét vagy éppen köszönetet mondhat. A vita és beszélgetés csak ezután következik.

Más írói gyakorlatok

A jó történetben a felszín és a mélység egymástól elválaszthatatlan egész. A szép nyelvezet, képek és szimbolika önmagukban nem eredményeznek jó történetet, de a rossz szóhasználat, furcsa mondatok egy mégoly érdekes és elgondolkodtató történetet is tönkretehetnek. A következő gyakorlatok ezt igyekeznek megelőzni:

– vegyél egy papírt, és takard le az írásod többi részét egy mondat kivételével, majd olvasd el ezt a mondatot, hogy vajon pontosan azt mondja, amit mondani akartál;

– vedd ki az összes határozószót és melléknevet, majd miután lecsupaszítottad a történetet, menj vissza az elejére, és nézd meg, mely jelzőket rakhatod vissza, melyek azok, amelyek feltétlen szükségesek (ha a legtöbb igéd határozószóval állt párban, akkor használj erősebb igéket);

– ha a történet látszólag tökéletes, mégis eladhatatlan, próbáld kielemezni bekezdésenként, és bekezdésről bekezdésre haladva írd le a margóra, mi történik vagy miről szól (ha leírás, akkor írd mellé azt, ha karakterábrázolás, azt, és így tovább, mert ha egy történetben ugyanaz ismétlődik bekezdésről bekezdésre, az a történet statikus, valaminek változnia kell);

– gondolj életed legjobb vagy legrosszabb élményére, és használd fel a művedben, változtasd meg az összes objektív részletet, legyen a karakter másik nemű, idősebb vagy fiatalabb, a helyzet is legyen más, de tartsd meg az érzelmi töltetet;

– válaszd ki egy olyan történetedet, amelyben három személy is szerepel egy konfliktusos helyzetben, és írd meg a jelenetet mind a hármuk szemszögéből;

– írj egy-két oldalnyi tiszta párbeszédet, hogy lásd, mit tudsz elárulni a karakterekről csak a szavaik alapján (a drámaírók többsége ezt csinálja);

– írd le egy történet vázlatát a megoldással együtt, aztán dobd el a megoldást, és írj új befejezést, ha készen van, dobd el azt is, és írj újat (az lesz az, amire az olvasó sem gondolt volna rögtön).

Mire jó egy írói műhely vagy írótábor?

Egy írói műhelynek illetve egy írótábornak számos előnye van, és rengeteg módon profitálhat belőle egy író. Először is, a gyakorlatok és kritikák miatt képes lesz analitikusabban, tudatosabban szemlélni saját műveit, új fogásokat sajátíthat el, felfedezheti gyengeségeit és erősségeit, olyan témákkal, hangvételekkel, nézőpontokkal kísérletezhet, amelyek komfortzónáján kívül esnek, és így a fejlődése is gyorsabb. Másfelől ez ilyen műhely megtanít arra, hogyan viselje az ember a kritikát, még mielőtt, úgymond, élesben, egy szerkesztőtől kapná meg. Hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedhet meg, akik ugyanolyan kételyekkel, félelmekkel és reményekkel küzdenek, mint ő, és szakmai kapcsolatok is kialakulnak, amelyek később a publikációban is segíteni fogják. Tudatosabban élheti meg, mit jelent írónak lenni, és felkészültebben alakítja a karrierjét, vagy rájön, hogy ezzel akar foglalkozni, és rákapcsol, ráébred, hogy az írás számára hobbi és igazából azzal sincsen baj.