Louis

  Idegesen doboltam az asztalon, várva, hogy Zora elérhető legyen. A zöld pötty megjelent, jelezve, hogy gépnél van. A bejövő hívást fogadtam, majd idegességemet leplezve néztem a kicsit se nyugodt lányra.

  -Szia! Na miúj..-kezdtem érdelkődni felőle, reménykedve abba, hogy elfelejti hívása okát.

  -Ne terelj!- vágott a szavamba- Hol vagy?

  -Öhm.. Floridában?- mondtam kétkedvő hangnembe.

  -Mi a szart csinálsz ott?- hajolt előre ledöbbenve.

  -Dolgozok.

  -És mégis kinek?-  összeszűkített szemekkel fürkészett.

  -Harrynek...- motyogtam reménykedve, hogy nem hallja meg.

  -Mi van?- Zora idegbeteg feje az egész képernyőt kitöltötte.

  -Figyelj Zora. Csak két hétről van szó. Aztán éljük tovább a megszokott életünket.-magyarázkodtam.

  -Ezek csak üres szavak- mondta idegesen, de arcáról sütött a csalódottság.

  -Mi a baj?-váltottam át aggódóra, látva, hogy valami nyomja a szívét.

  -Semmi. Ugyse értenéd...

  - Zora ne csináld! Mond el mi a baj! - nem értettem, hogy mi törte le ennyire. Az én mindig vidám barátnőm lehorgasztott fejjel ült, míg a stressz és a bánat csak úgy sugárzott belőle. -Zora mond el!- váltottam át parancsolgató stílusba. A hatást el is értem. Zora felkapta fejét és dühösen, összevont szemöldökkel kezdett el fennhangon beszélni.

  -Tegnap még Styles volt! - csattant fel- Tegnap még csak egy éjszakáról volt szó! Tegnap még mellettem voltál! Most meg már Harry. Két hét Floridában. Messze tőlem.- hangja egyre halkult, ahogy az elkeseredettsége egyre csak nőtt.

  -Zora. Ne csináld! -mondtam esdeklőn.- Két hét nem változtat semmin!

  -A frászt nem!- csapott az asztalra.- Ő a legveszélyesebb fajta. Nehogy azt hidd, hogy szeretni fog!- döbbenten hallgattam kirohanását. Most meg miről beszél?

  -Zora hallod magad?- szólaltam fel.- Ez egy munka. Harry csak egy munka!- hangsújoztam ki.

  -Egy két hetes munka! Ha nem vigyázol beleszeretsz. Láttam mindent! Ahogy a falhoz nyomott és a szádra tapadt.- mondta undorral a hangjában- Ő tette. A Nagy Styles- gúnyosan nézett rám, arca pedig egyre csak pirosodott az idegtől.

  -Ő. Csak. Egy. Munka- hangsúlyoztam ki egyre csak felemelve a hangszínem, akár csak Zora. Már-már kezdtem úgy érezni, hogy egy magától értetődő dolgot próbálok elmagyarázni egy óvodásnak, aki csak arra megy ki, hogy az ő szava legyen az igaz. Fejem már zúgott a stressztől. Ilyen hangnemben még nem beszéltünk soha egymással. A helyzet szokatlan volt, így mindkettőnk stesszfaktora kezdett kiakadni.

  -Louis, két hét alatt nagyon sok minden megvaltozhat-mondta figyelmeztető hangnembe. Feje viszont egyre vörösödött.

  -És mégis mond mi?- mondtam hitetlenül felnevetve.

  -Bele fogsz szeretni!- kiabálta.

  -Francot fogok!

  -Úgy van ahogy mondom!

  -És te mégis honnan szeded ezeket a baromsagokat? Melyik filmből szedted? - az ingerültségől a hangom nem bírtam lejebb vinni. A düh elhatalmasodott felettem és akárhogy próbáltam, nem tudtam rajta uralkodni.- Fogd már fel Zora! Ez a való élet. Két hét alatt nem fogok senkit se megszeretni!

  -Igazad van!- csapott az asztalra- Neked még 5 év után se sikerült szeretni!- kiabálta. Kitágult szemekkel meredtem rá.

  Öt éve ismertem meg, amikor a pokol kapuin készültem belépni..

  Zora szája elé kapta kezeit és hevesen kedzte rázni a fejét.

  -Louis nem úgy értettem!- mondta könnyes szemekkel- Fi-figyelj- remegő ajkakkal kezdett el dadogni- tegyünk úgy, mintha... mintha ez a beszélgetés nem is történt volna meg. Jó? Csak felejtsd el amit mondtam!

  Pislogtam párat, majd égető mellkasomba oxigént juttattam. Észre se vettem, hogy egészen idáig nem vettem levegőt. Zavartan elfordítottam a fejem. Nem tudtam mitévő legyek.

  -Louis?- hallottam meg egy hangot a a hátam mögül.- Minden rendben?- kérdezte Harry az ajtó mögül.

  Arcomat a tenyerembe temettem, majd oda beszélve reménykedtem, hogy hallja az ajtón keresztül is.

  -Persze. Mindjárt kész vagyok. Csak.. csak adj pár percet.

  -Rendben. A vacsora már kész. Ha végeztél, akkor gyere le.- mondta, majd csak egyre halkuló lépteit hallottam.

  Egy nagyot sóhajtva próbáltam erőt gyűjteni az elkerülhetetlen beszélgetéshez, majd felemelve fejem Zora szemeit kerestem. Tekintetem azonban nem találkoztak a barna íriszekkel, csak a sötét képernyővel...