December 4. - Csütörtök:

Ma is gyalog indultam el az irodába. Olyan szép idő volt, amikor elindultam otthonról, most pedig beborult az ég. Remek. De "nagy szerencsémre" még az eső is elkezdett szakadni, és pont ma nem raktam be esernyőt a táskámba. Fantasztikus. Jó nap lesz ez is, az a lényeg. Pontosan akkor, amikor ezt kimondtam a fejemben, leparkolt mellettem egy fekete Audi. Thomas.

- Gyere szállj be! - kiabálta ki lehúzva az ablakot. Akaratlanul is bevillant a tegnap este emléke, de nem haragudhatok rá emiatt, mert igazából semmi sincs köztünk. Mutatni se nagyon lenne érdemes, hogy tudomásom van a tegnapi kis időtöltéséről, még tönkretenné az alakuló barátságunkat. Mielőtt még totál hülyének nézne, hogy ennyi ideig állok az esőben válasz nélkül, gyorsan bepattantam az anyós ülésre.

- Életmentő vagy - köszöntem meg mosolyogva, miközben a hajamhoz nyúltam. Csurom víz lett, remek.

- Szokták mondani - válaszolta Tom, mire elnevettem magam.

Útközben nagyon vegyes témákról beszélgettünk. Az időjárástól kezdve a munkáról, Washingtonról, Tom régi munkahelyéről is beszéltünk, és végül a karácsony is felkerült a tálcára.

- Kérlek a karácsony témát kerüljük - mondtam lelombozva, mire Tom arcáról is lefagyott a mosoly.

- Te nem szereted a karácsonyt? - képedt el, mire én csak megvontam a vállamat.

- Nem - válaszoltam szűkszavúan, hátha leesik neki, hogy nem szívesen beszélek erről.

- Mondd csak, miért nem szereted a karácsonyt? - akkor mégsem esett le neki. Baromi szerencsém volt - most az egyszer -, mert megérkeztünk.

- Itt is vagyunk - mondtam azonnal, mikor Tom leparkolt. - Igazán köszönöm a fuvart - azzal amilyen gyorsan csak tudtam, kiszálltam a kocsiból és besiettem az irodába.

***

   Szaggatottan kifújtam a levegőt. Az a papírmennyiség, amit eddig megcsináltam borzasztó volt. De még annyi vár rám, hogy csak na. Felálltam, és pihenésképpen az ablakhoz léptem. Lenéztem az épület előtt elterülő kereszteződésre. Mint mindig most is dugó volt. Az emberek siető léptekkel mentek a járdákon, a zebrán át. Legtöbbjüknek ajándékos tasak lógott a kezébe. Valószínűleg karácsonyra vásároltak már ajándékokat. Hova még, de most komolyan. Kicsit arrébb néztem és egy csókolózó párt pillantottam meg. Egyből Tom és a barátnője jutott eszembe. De legalább a keresztnevét tudnám meg annak a személynek. Ekkor hirtelen felindulástól vezérelve bekapcsoltam a laptopomat és felmentem Facebookra. A keresőbe beütöttem Thomas Phill nevét. Igen, azt csinálom, mint a tizenhat éves tini lányok.

Thomas Phill

Lakhelye: Washington
Születési idő, hely: 1993. október 26., London
Kapcsolat: kapcsolatban Katie Murphie-vel

Akkor így hívják a barátnőjét, gondoltam. Végig pörgettem Tom oldalát, és az összes képe Katie-vel van. Akkor nyilván közel állhatnak egymáshoz... Így tényleg egy csöppnyi esélyem sincsen. De minek is kéne nekem egy esély tőle? Megőrjít a december. Ekkor hirtelen valaki kopogás nélkül berontott az irodámba, mire én gyorsan lecsaptam a laptopom fedelét. Remélem nem lett semmi baja, gondoltam. George volt az.

- Gyere gyorsan a konferencia terembe, a főni hivat. Most!

- Baj van? - álltam fel azonnal aggódva, de válasz nem jött.

A nyitva hagyott ajtóhoz sétáltam, majd kinéztem a folyosóra. Tömve volt a cég dolgozóival, nagy nyüzsgés volt, az eddigi halálos csend helyett. Az így is keskeny folyosón alig fértünk el. Végül csak kipréseltem magam, majd a konferancia terembe vettem az irányt. Nem volt már hely, így nekidőltem a falnak, és vártam, hogy mi ez a hirtelen, sürgős összejövetel. Pár perc múlva már mindenki bent várakozott, Mr. Sher-re várva, aki abban a pillanatban meg is érkezett.

- Nos, azért hívattam Magukat ide, mert fontos bejelenteni valóm van - az összes kolléga egyszerre kezdett el sugdosni. - A céget beakarják zárni. Ma reggel kaptam meg az e-mailt - az egész teremben nagy hangzavar tört ki. Voltak, akik hangot adtak elégtelenségüknek, és voltak, akik csendben várták, hogy most mi lesz ezután. Én is - mint sok mindenki más - ledöbbentem. Mr. Sher családjáé volt több évtizeden át a cég, Washington egyik legelismertebb intézménye. Lehetetlen, hogy becsukják.

- Mr. Sher, miért zárnák be a céget? Mi vagyunk a legjobbak Washingtonban! - mondta George, mire a többiek helyeslően bólogattak.

- Ez így igaz, George. Viszont kevés alkalmazottunk van. Minimum harmincöt főnek kell lennie az új előírás szerint, amit most hoztak meg. Mi pedig csak húszan vagyunk. Képtelenség találni tizenöt embert egy hónap alatt - sóhajtott Mr. Sher gondterhelten.

- Elnézést Mr. Sher, de ezt Maga sem gondolhatja komolyan. Számos pert nyertünk már, az ügyfelek teljesen elégedettek, így viszik tovább hírnevünket. Simán találunk tizenöt ügyvédet, főleg úgy, hogy rengetegen nem találnak munkahelyet az egyetem után. Kettős haszonra tehetnénk szert.

- Mire gondol, Ms. David? - nézett rám Mr. Sher.

- Például plakátokkal fel lehetne hívni a figyelmet, vagy az internetes hirdetés is egy megoldás - dobtam fel az ötletet.

- Ms. David. Kétlem, hogy most az ünnepek közeledtével lenne jelentkező.

- És akkor inkább a biztos vereség? Nincs veszíteni valónk, muszáj megpróbálnunk. Vagy van valakinek ez ellen kifogása? - néztem körül emelt fővel. Mindenki egységesen megrázta a fejét, ezzel az én pártomat fogva.

- Rendben van - dörzsölte meg orrnyergét egy sóhaj után. - Ha valakinek van valamilyen más ötlete, akkor jöjjön az irodámba. Egész nap elérhető leszek ezzel kapcsolatban. Rose, Magára bízom az ötlete megvalósítását. Mehetnek vissza dolgozni - állt fel először Mr. Sher, majd utána a többiek.

   Gyorsan végig futottam a szememmel a munkatársaimon George-ot keresve. Remélem nincs elhavazva a munkájával, mint az általában szokása, és tud nekem segíteni plakátolni a városban. Jól jönne egy segítő kéz. Mikor végre megtaláltam a George-ot, odasétáltam hozzá.

- George, mondd, hogy ráérsz. Ki kéne plakátolni a várost munka után - néztem rá boci szemekkel, hátha igent mondd.

- Rose, ne haragudj tényleg. Utol kéne érnem magamat a munkával, és délután pedig megyek Clarie nénikémhez.

- Semmi gond, megértem - mosolyogtam szomorúan.

- Biztos nem gond?

- Persze, hogy nem. Megoldom egyedül is, tudod jól.

- Tudom, ezért is szeretlek - ölelt meg, majd nyomott egy puszit az arcomra.

- Én ráérek - szólalt meg hirtelen valaki a hátam mögül. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az.

- Tényleg? - lepődtem meg.

- Tényleg - dugta lazán zsebre a kezét.

- Életmentő vagy - mondtam megkönnyebbülve, mert legalább nem csak rajtam van a cégünk sorsának terhe.

- Tudom, már másodjára - kacsintott rám, majd megfordult, és elhagyta a konferancia termet. Csak így, teljesen egyszerűen.

- Csajszi, jól láttam? Rád kacsintott?

- Hát, ha már te is láttad, akkor igen - képedtem el. De még mielőtt többet látnék a dologba, mint ami, eszembe jutott Katie, a barátnője.

***

   Az utolsó plakátot szedtem ki a cég nyomtatójából. Nagyon remélem, hogy érünk el ezzel valamit. Mert ha nem, akkor annyi volt a biztos állásomnak. És akkor már én is azok közé a jogászok közé fogok tartozni, akiket csak úgy hívunk: munkanélküliek. Azért ez elég ijesztő és finanszírozási szempontból instabil. Elhessegetve a gondolataimat, kezembe vettem az összes papír darabot, majd visszasétáltam az irodámba összepakolni a cuccomat. Miután sikerült mindent rendezetten hagyni, átsétáltam Tomhoz.

Thomas Phill
Ügyvéd

   Ez állt az ajtóján. A torkomban gombóc keletkezett, a gyomrom pedig majd felfordult az idegességtől, amint megláttam a nevét. Nem is tudom miért lettem hirtelen ilyen feszült. Talán csak egy kis pihenésre van szükségem a sok stressz alól, mert teljességgel ki van zárva, hogy érzéseket tápláljak Tom iránt. Megembereltem magamat, majd bekopogtam az ajtón.

- Tessék! - hallatszódott belülről. Egy gyors mozdulattal lenyomtam a kilincset és benyitottam.

- Szia! Indulhatunk? - néztem rá kedvesen, mire határozottan bólintott egyet.

- Először hová szeretnéd, hogy menjünk? - kérdezte Tom kinyitva az ajtót előttem.

- Én az egyetemekre gondoltam.

- Észszerű döntés - csukta be kulcsra az irodáját, azzal elindultunk a cég megmentésének reményében.

***

- Na, már csak egy plakát van hátra - szólaltam meg egy óra múlva, miközben újra beszálltunk a kocsiba.

- Mit szólsz a főtérre? Ott amúgy is sokan járnak és van egy hatalmas hirdető tábla is.

- Tökéletes - mosolyogtam rá halványan, majd beindította a kocsit és elindultunk a megbeszélt helyre.

   Körül-belül olyan tizenöt perc múlva meg is érkeztünk. Kiszálltunk, és a tábla felé vettük az irányt. A kezemben lévő utolsó plakátot felemeltem, hogy lássam, hol is lenne a legmegfelelőbb, illetve a legfigyelemfelkeltőbb hely a számára.

- Szerintem... - állt mögém Tom, miközben közelebb hajolt. - Tedd ide - a levegőben tartott kezemet - a plakáttal együtt - a tábla közepére nyomta. A szájába vette a celluxot, majd a kezével tépett letépett belőle egy darabot. Úgy tűnt, mintha nem akarta volna elengedni a kezemet. De ezt biztos, csak én gondolom túl. A nyakamnál éreztem a teste melegségét, olyan közel álltunk egymáshoz, a fahéj és vanília illatú parfümjéről nem is beszélve. A keze érintésétől melegség járta át a testemet. Olyan puha volt, de mégis erős és férfias. A hideg futkosott a hátamon, de csakis jó értelemben. A plakátot végül leragasztotta, viszont a kezét még mindig az enyémen tartotta. Egy lassú és óvatos mozdulattal felnéztem rá. Szinte csak egy ujjnyi távolság választotta el az ajkainkat.  Mélyen egymás szemébe néztünk. Azt hittem ott helyben kapok szívinfarktust, a szívem annyira dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről...
De várjunk csak. Én most mit is csinálok? Thomasnak barátnője van, az Isten szerelmére! Attól függetlenül, hogy kettőn áll a vásár, akkor is én lennék a hibás és nekem lenne bűntudatom, gondoltam.

- Akkor ezzel végeztünk is - suttogtam, majd lehunyva a szememet, elfordultam tőle. Rettenetesen fájt, de muszáj volt...

***

- Köszi a segítséget! - mondtam, mikor Tom leparkolt a házaink előtt.

- Rose, ne haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. Nem állt szándékomban - fordult felém azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.

- Nem, nem hoztál, csak... - ekkor elgondolkodtam, hogy számoljak-e be a Katie-vel való aggályaimról, de az inkább még jobban rontaná a helyzetet.

- Csak...? - várta Thomas, hogy befejezzem a mondatot.

- Holnap találkozunk, jó éjt - nyitottam ki gyorsan a kocsi ajtót, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kipattantam a fekete Audiból.

   Jobbnak találtam, ha elfutok a beszélgetés elől. Nem akartam megosztani vele, hogy mennyire vágyok rá, mennyire észbontóan jól néz ki és, hogy mennyire odáig vagyok érte. Meg persze azt sem szívesen mondtam volna el, hogy féltékeny vagyok a barátnőjére, akivel annyira jól megvannak, és szeretik egymást. A táskámból előkotortam a bejárati ajtó kulcsát, elfordítottam a zárban, és ahogy beléptem a házba, azonnal a melegségébe, védelmébe burkolóztam. Jelen pillanatban ez az egyetlen hely, ahova elmenekülhetek a gondolataim elől.

   Két órával később a kezemben egy jó meleg bögre forró csokival ültem a kanapén a Netflixen a megfelelő sorozatot keresgélve. Találtam is egyet, amibe azonnal bele is vetettem magam. Viszont mielőtt nekikezdtem volna, hangos duda csapta meg a fülemet. De ez tényleg hangos volt. Kíváncsiságtól vezérelve az ablakhoz léptem. Óvatosan arrébb toltam a függönyt, hogy lássam mi történik. Tom háza előtt egy - számomra - ismeretlen kocsi állt. Egy gyönyörű szép kék Chevrolett. A volán mögül egy szőke, dekoratív nő szállt ki. Tom Facebook-ján posztolt képek alapján azonnal felismertem, hogy ő lesz Katie. Élőben még szebb, mint képeken. Fel se tudnám venni a versenyt vele szemben. Egy mondhatni hosszú, térdig érő egyberuhát viselt király kék színben egy ezüst tűsarkúval. Sugárzott az arcáról, hogy mérhetetlenül magabiztos és látszólag tisztában van azzal, mennyire szép. A szövet kabátját egy mozdulattal megigazította, hogy egy gyűrődés se maradjon rajta, majd elindult Tom bejáratához. Mielőtt még Tom ajtót nyitott volna neki, visszahúztam a függönyt. Meg akartam magam kímélni a fájdalomtól. Míg valakinek egy valami örömöt okoz, másvalakinek szenvedést...