Botond nagyon félt. Az addig rendben van, hogy már rengeteget hallott az egyetemről, és szinte mindent tudott, mivel Robi és Tibi gyakran meséltek neki róla. Viszont így, egyedül, még sohasem állt az ajtajában. Ma be fog kerülni egy osztályba. Kapni fog maga mellé tanítókat. Jó lesz... minden a legnagyobb rendben lesz. Ismételgette magában. Nagyot nyelt, majd mély levegőt vett, és benyitotta az ajtót.

Emberek. Temérdek ember. Mindenhol. Merre van a terem... egyáltalán melyik terem? Ahj, ez olyan nehéz. Majd hirtelen a fejébe nyilallt valami éles fájdalom. Olyan ismerős érzés fogta el... ismerősen nem jó érzés. Itt sem tudja hol a mosdó... csak embertömeg egyre több, és több. Megszédült, de a föld helyett, valaki karjai tartották.

-Jól van? –állította talpra egy középkorú férfi. Ahogy Boti a szemébe nézett látta rajta, hogy valami megcsillan benne. Viszont fogalma sem volt róla mi, és miért...

-Igen. Köszönöm. Csak... nagy itt a tömeg.

-Az biztos. Kövessen, úgy is egyfelé tartunk. –intett a fiú felé, aki tette ezt, de nem szívesen bízta rá magát egy idegenre. Mégis honnan ismeri? Honnan tudja, hogy ki ő, és merre kell hogy menjen? Viszont a tömeg megszűnt, és egy folyosóra értek. Egy folyosón csak ketten. Ez a szituáció sem nyugtatta őt nagyon a történtek után, de nem tudott ellene tenni semmit sem. Miért is kellett volna... nem történt semmi rossz. Nem is történhetett volna. Jó helyen van. Csak már sehol sem érzi magát biztonságban...

A férfi kinyitotta a terem ajtaját, majd előre engedte a fiatal fiút, aki óvatosan lépett beljebb, és ahogy már ott volt, tátva maradt a szája. Egy hibátlanul kialakított előadóhelyiség tárult elé. Nem tudta, hogy a falakat bámulja, a táblát, vagy inkább a sorok között kellene-e helyet foglalnia. Egy helyben maradt a csodálkozó tekintetével, és földbegyökerezett lábával.

-Tetszik? –mosolyodott el a férfi. -Az osztálytermünk lesz. Nyugodtan üljön le valahova. –pillantott a sorok közé.

Botondnak itt esett le a dolog. Szóval ő Dávid... azaz az osztályfőnök. Benne bízhat, hiszen apja is elmondta, hogy jó szakember. Valószínűleg innen ismeri... bár még soha nem találkoztak élőben, legalábbis ő nem emlékszik rá. A középső sor körül választott magának széket, úgy hogy még mindkét oldalról be lehetett ülni mellé. Reménykedett benne, hogy ez meg is fog történni. Teltek a percek, jött egy srác, köszönt, és messzire elkerülte, aztán még egy, de ő sem mellé ült, így ment ez addig amíg az idősebb férfi be nem csukta az ajtót. Botond körbenézett a teremben. Csak ő mellé nem ült senki. Ciki lenne most felállnia, így inkább úgy volt vele egye fene, majd szerez barátokat később.

Az osztályfőnök szimpatikus volt neki legalább. Ratkai Dávid. Jegyezte meg immáron teljes nevét, és figyelt ezen kívül minden szavára. Nem úgy mint mikor az igazgató, azaz Robi beszélt. Már végighallgatta azt a szöveget vagy tízszer, fejből tudta a házirendet. Inkább azon elmélkedett közben, hogy miért nem beszélget vele senki. Persze most elvileg figyelni kell, de szünetben próbálkozott pár társaságba bevonni magát, mindenhol kedves volt, és figyelmes, de mindenhonnan egy pár szót kapott, ha kapott, és arrébb álltak. Viszont a háta mögött szinte folyamatosan hallotta a sugdolózást, és sokszor a neve variációit is. Mit beszélhetnek róla a háta mögött? Miért nem vonják be? Hisz ez még csak az első nap.

Majd csoportokra lettek bontva, az összekovácsolódás érdekében, viszont a saját csapata innen is kiszorította. Nem dühödött fel, próbálta higgadtan megtudakolni mi lehet a probléma forrása.

-Ne haragudjatok, de nem értem miért nem vontok be engem is. –mondta a többiek felé. Szintén csak kerülték vele a szemkontaktust, amíg a legbátrabb, és legnagyobb fel nem szólalt.

-Figyelj. Lehet hogy tehetséges vagy, de mindenki tudja ki a keresztapád, az apádat meg főleg nem nehéz kitalálni. Konkrétan az iroda mellett kell elhaladni az illetőnek és a festett másod néz vissza rá. Úgy is megkapsz mindent amit szeretnél az egyetemen...

-Ez nem így van ahogy gondoljátok. Attól még hogy ők itt dolgoznak nem kapok semmilyen külön bánásmódot.

-Igazán? Akkor hogy hogy a csoportok előtt bent voltál az osztálytermünkben?

-Félreértitek... Én rosszul lettem...

-Persze.

-Tényleg. Esküszöm.

-Jól van haver. –ütögette meg a srác vállát osztálytársa, felállt, és a csapatmunkát átnyújtotta osztályfőnöküknek, aki elengedte őket ezek után. -Majd elhisszük ha bebizonyítod hogy tényleg itt a helyed. –köpte oda Botondnak és otthagyták. Egyedül egy folyosón.

Mégis hol rontottam el? Fogalmazódott meg fejében a kérdés. Nem hiszi hogy olyan ellenszenves lett volna. Csupán az apja miatt bánnak így vele? De hát... ő végig csinálta a felvételit. Rengeteget edzett. Már nyert versenyeket, nem csak bokszban, hanem vívásban is. Az élete a sport... mégis a vele egykorú sporttársai kiközösítik. Pedig ő csak társakat szeretett volna maga köré. Akik támogatják, és akikben megbízhat. Nem olyanokat akik csak az ellenfelet látják benne.

Lehajtott fejjel bóklászott el a mosdóig. Eléggé stresszes volt a történtek miatt, nagyon idegesítette őt a dolog. Csalódottság, és szomorúság kezdett el rajta uralkodni. Elkeseredett. Fejét lassan a csap alá tartotta, és megmosta arcát. Ahogy a tükörbe nézett elgyengült, a lába remegni kezdett. Legszívesebben szembe köpte volna magát... csak úgy. Hogy lehet valaki ennyire elátkozva? Akikre eddig büszke volt, a nagyapjára, apjára, most ők hoznak rá rosszat. De nem fogja letagadni őket emiatt... nem tagadhatja le a családját, a származását... ami ő maga. Nem adhatja ki másnak magát, csak azért, hogy a többiek szeressék. Így viszont nem kell senkinek. Már a sírás közeli állapotban volt, de elindult kifelé. Minél gyorsabban el akart innen menekülni. A folyosón viszont az apjába botlott bele.

-Botond, minden rendben? Milyen volt az első...

-Vigyél haza. –borult apja nyakába. -Könyörgöm. Itt nem érzem jól magam. –mondta és sírni kezdett Tibi vállán.

-Mi történt? –kérdezte a férfi értetlenül, de fia csak levegőt kapkodva szorította őt magához egyre jobban. Fel sem nézett a jelenlegi helyéről. Közben Robi haladt el mellettük, és némán bólintott oda Tibinek tud-e valamiben segíteni, de ő csak tovább intette, gondolván megoldja ezt ő egyedül is. Elhagyták az épületet, és az autó felé kezdtek el haladni. Boti csak ekkor kezdett el beszélni, de még mindig vissza kellett nyelnie könnyeit.

-Engem nem... nem szeret itt senki.

-Ne mondj ilyet. –ölelte magához Tibor. -Hiszen én szeretlek.

-De te nem... nagyon jól tudod mire gondolok.

-Tudom. –ült be a kocsiba. -Viszont egy nap nem...

-Kiközösítettek. Azt mondták bizonyítsam be, hogy tényleg itt a helyem, és nem csak ti miattatok vagyok itt... pedig én nem tettem semmi rosszat, csak barátokat akartam szerezni, én azt hittem... nem akartam semmi rosszat, én nem... én... -hadarta a fiú közben egyre jobban hergelte magát, és egyre gyorsabban vette a levegőt.

-Nyugalom Botond. Nem tettél semmi rosszat. Nincs semmi baj.

-Nem vagyok jó semmire, csak... csak... -elhalványultan tört belőle elő egy nyár esti emlékkép, majd öklendezni kezdett. Szerencsére Tibor pont időben juttatott elé egy zacskót.

-Ne csináld ezt magaddal Boti. –tért vissza apja, miután kidobta a szatyrot. -Kikészíted a szervezeted, és az senkinek nem lesz jó. Legalább jobban vagy?

-Nem. Minden bajom van... minden bánt.

-Figyelj. Hazamegyünk, pihenj le. Közben keresek valami megoldást. –taposott a gázba a férfi, és próbálta visszafojtani aggodalmát.