Botond megkönnyebbülve ért haza. Sokkal jobban volt. De nem csak a mozgás lett neki könnyebb. Mintha lelkileg is könnyebbült volna. Pedig nem is beszélt miközben Vince masszírozta. Mégis melegség öntötte el a szívét, és vágyott rá újból. A szeme ragyogott, fel volt töltve energiával ahogy csak rágondolt. A telefont pedig szinte percenként nézte, és várta az üzenetét. Mindenki boldog volt hogy már jobban van. Viszont azt senki nem tudhatta pontosan miért.

-Milyen volt a napod Máté? –kérdezte tőle édesanyja miközben pakolt a vacsora után.

-Régen volt ilyen jó.

-Ennek örülök. A suliban történt valami?

-Semmi különös. Csak találkoztam pár új emberrel. –szólt, miközben telefonja pittyenése vágott a mondatába. –Most mennem kell. –rohant fel a lépcsőn.

-Én ismerem ezt a nézést. –lépett Tibor felesége mellé.

-Komolyan?

-Hát... remélem jól gondolom.

Persze Tibor sem akarta lerohanni a fiát. Hagyott neki időt. De őt is izgatták az események. Azért csak nagy dolog ez az ember életében... már nem az ha csak megismeri őket. Érezte hogy történt valami más is.

-Bejöhetek? –kopogott gyermeke ajtaján.

-Gyere. –engedte be szobájába. –Miről szeretnél beszélni?

-Örülök annak hogy egyre jobb formába kerülsz. Hamarosan edzhetünk is, nem?

-Oh, igen persze... már hiányzik a terem. –válaszolta a fiú szinte kötelességből. Részben igaz volt, de most nagyon nem ezen járt az agya, amit Tibi tudott is.

-Nem akarok tapintatlan lenni. Figyelj... jól látom hogy...

-Hogy?

-Szerelmes vagy? –bökte ki Tibi amire gondolt. Fia pedig nagyot nyelt. Nem is kellett válaszolnia. De honnan? Ennyire látszik rajta? Pont most, amikor meg kellene próbálnia elengedni. Hiszen másé a szíve. Meggyógyul és vége lesz. Ő hosszú távon csak szenvedni fog, ha hagyja magát átadni az érzésnek. –Nyugalom. Ez egy tök jó dolog. Nem kell szégyelned.

-Igazából... szimpatikus. De van barátnője. Jobb ha elfelejtem.

-Na... semmi sem ilyen egyoldalú.

-Ők boldogok együtt apa. Nem állhatok a boldogságuk útjába.

-Ez igaz. Viszont bármikor történhet bármi. Na de mesélj inkább.

-Miről?

-Hát hogy... milyen is ő.

-Apa... most szerinted ez segít azon hogy... elfelejtsem?

-Csak meg szeretném tudni hogy milyen típusú emberek tetszenek.

-Hát kívülről is eléggé rendben van. De ha nem lenne ennyire kedves, segítőkész, türelmes... akkor nem lenne ez az egész. Túl jó hozzám.

-Szóval már beszéltetek is egymással. És tett is érted.

-Igen. Sokat... de nem szeretném...

-Nem kell aztán kiteregetni semmit, nem akarok kutakodni az életedben Boti. Ezt is nagyon köszönöm hogy megosztottad. Örülök hogy ismerkedsz. Így tovább. Hidd el hogy meg lesz az. És... én támogatni foglak.

-Köszönöm.

-Sok sikert! Pihend ki magad. –köszönt el Tibi, és mosollyal arcán lépett ki az ajtón. Milyen jó is lenne ha fiának összejönne egy kapcsolat. Igaz hogy az is sok stresszel járhat. De azért megvan a szépsége is.

Botond pedig újra és újra nyitotta meg az sms-t amiben Vince írt neki. Természetesen semmi izgalmast nem tartalmazott, de mégis ezt ő ütötte be a saját kezével. Ő küldte el neki, közben pedig valószínűleg rá gondolt. Ez teljesen megőrjítette. Nem... ha egy percig is rá gondolt aztán biztos írt annak a lánynak is. Hiszen úgy van rendjén hogy az ember érdeklődik a szerelme iránt. És Vince biztosan érdeklődik iránta mindig... szerencsés az a lány.

Vince egyedül volt a lakásán. Az ösztöndíjakból és versenyekből összespórolt pénzéből vette. Kényelmesebbnek bizonyult mint bármelyik kollégiumi szoba. Felgyűltek neki a teendői, és eléggé el is fáradt a munkában. Már az ágyában feküdt és túl erőtlen volt felvenni csörgő telefonját. Viszont eszébe jutott hogy még nem írt Botondnak. Az üzenetet elküldte, közben látta hogy a barátnője hívta. De elnyomta az álom mielőtt neki is üzenhetett volna.

Az egyetem rendelője előtt állt Boti felkészülve a mai alkalomra. Igazából nem tudta mire számíthat, de nem is igazán érdekelte. Tudta hogy minden percet ki kell használnia az orvostan hallgatóval. Fogalma sem volt Vince hogy tud mindig mosollyal az arcán pillantani rá. Hiszen biztosan nehéz napja volt, fáradt és valószínűleg még tanulnia kell, de pihenés helyett itt van. Őt választotta. Miért olyan fontos neki? Hiszen érte biztosan semmit nem kap. Maximum a doktor úr megdicséri, egy mondattal letudja és dolgozhat tovább. Ennyire fontos lenne neki hogy rendbe jöjjön?

Igen. Vincének fontos volt. Maga sem tudta miért de azt akarta hogy megint azt lássa Botondon mint amikor meggyógyult a szája. Azt az élményt mint amikor valaki általad gyógyul meg. Az olyan jól esett a lelkének. Persze tudta, hogy ő csak a testért felelős. Pedig valószínűleg Botondnál máshol is helyre lehetne hozni ezt azt. Csak akkor lesz értelme az egésznek ha közben kicsit lelkileg is helyre rakja. De nem tudta pontosan mi is zavarja, olyan viszonyban meg nem voltak hogy rákérdezzen... és valószínűleg pont ezért nem is osztaná meg vele. Annyi pletyka volt körülötte. Vince csak a tényekkel törődött. Tényleg szednie kell a nyugtatót. Ezek a hülye osztálytársai tényleg ennyire nem értékelték? Pedig egy csomó mindent tanulhatnának tőle. Tőle és az apjától is. Ő mennyire boldog lenne ha neki is... ilyen apja lenne. Bár lehet hogy őt is piszkálnák miatta. De olyan jó lenne. Az a sok munka megtérülne. Látná hogy büszke rá. Valójában meg... soha nem is látta az apját. Rá soha nem volt büszke senki sem az anyján kívül. Viszont nem panaszkodhat. Megcsinálta így is ami a célja volt. Foglalkozhat az emberek egészségével.

Ugyanabba a terembe mentek mint ezelőtt. Most nem volt senki rajtuk kívül. Már kicsit bátrabb volt Máté, de így is folyamatosan Vincét figyelte, hogy ő mit fog neki ajánlani mit csináljon. Leterítette a matracot, majd bólintott hogy üljön le rá.

-Oldalt szúr amikor veszed a levegőt igaz? –kérdezte az orvostanhallgató.

-Igen.

-Megmutatjuk, hogy nem érdekel minket a fájdalom. Én tudom, hogy le tudod győzni. Meglátod nem is egy olyan nagy ördöngösség. A múltkori óta változott valami?

-Igen. Sokkal könnyebben mozgok. Csak a levegő fáj még mindig.

Vince két széket hozott az egyikre ő ült, és vele szembe Botond. Tudta jól mit fog csinálni.

-Azt ugye tudod, hogy a levegőt mindig az orrodon veszed, és a szádon engeded ki, igaz?

-Igen.

-Mutasd!

-Hogy hogyan veszek levegőt? –értetlenkedett Máté.

-Igen. Kíváncsi vagyok minden lélegzetvételedre.

-Hát jó... -vett egy nagy levegőt a sportoló, majd kiengedte.

-Akkor ma ezt gyakoroljuk.

-Miért olyan rossz volt?

-Lassabban fújd ki, sokkal hosszabban. És csücsörítsd az ajkaid.

-Hogyan? –Botond azt hitte rosszul hall.

-Mintha egy gyertyát szeretnél elfújni. –csinálta meg Vince a mozdulatot. Boti nagyot nyelt. Olyan közel volt hozzá, csücsörített ajkakkal... ő ezt nem... nem tudja így csinálni. –Ne izgulj, nem foglak kinevetni. Gyere, csináljuk együtt. Csak nyugodtan be... -szívtak nagyot a levegőből, majd Boti próbált úgy tenni ahogy a vele szemben ülő fiú. Egyre közelebb hajoltak egymáshoz, arcukhoz csapódott a másik lélegzete. Boti levegője csak egyre fogyott, a távolság egyre szűnt és szűnt... az ajkait feszesen úgy tartotta ahogy kérte tőle, és ahogy látta Vincétől. Ismétlés.

Vince rendezte a légzését. A végére már nagyon szépen vette a levegőt, és eszébe sem jutott hogy fáj neki, még ha ez tényleg így volt. Hogyan tudta hogy kell vele bánni? Hiszen most volt a második alkalom, és neki már jó ideje baja van. Nem csak a bordájával és a szúró érzéssel oldalában. De most... Most minden olyan jó. Egy óra alatt megfakult egy élet fájdalma.