Rendesen eltelt az idő. Mindkét család nagyon sok energiát szánt arra, hogy a mai nap bekövetkezhessen és be tudjanak költözni az új otthonukba. Bár az alapot már ismerték, mivel jó párszor jártak már ott ezelőtt is, de most egy picit átalakították, hogy kényelmesebb legyen számukra. A mai nap a nagy összeköltözés ideje, egy hete beszélték meg, azóta pedig nem látták egymást. Lehet jobb is volt még kiélvezni azt a kis időt, mert innentől fogva, nem fogják tudni elkerülni a másikat.

-Botond, kész vagy már? –kiáltott fel fiának Tibi, miután feleségével befejezték dolgaikat.

-Igen, megvagyok. –lépett le a lépcsőn. Nehéz volt neki elbúcsúzni a háztól, mivel az eddigi tizennyolc évét itt töltötte. Itt nőtt fel, most pedig el kell hagynia. Nagymamája, és az unokatesói nagyszülei Robiék házába fognak költözni, nekik pedig ezért semmi szükségük nincs erre a lakásra. Eladták.

Tibornak és Timinek sem volt könnyű ez az időszak, de elengedték. Inkább izgatottan várták a közös új fejezetet. Hiszen annyi minden köti őket oda is.

Már a nyárból nem sok maradt. Készültek a tanévkezdésre, főleg Boti az egyetemre. Szerencsére simán felvették, és nem volt probléma hogy keresztapja az igazgató, és az apja is ott tanít. Sőt mondhatni nagyobb volt a felelősség, mert tőle még többet vártak.

A nagy meleg miatt lejjebb vágatta a haját. Most kiengedve a válla fölé ért, és sokkal kényelmesebb volt így neki hordani. Amúgy is, nem akarta, hogy unokahúgától is hosszabbra nőjön, mivel az már túl lányos. Viszont Tibinek is sikerült meglepetést okoznia az új külsőjével.

-Apa. Waow. –pillantott rá. -Nem is mondtad mire készülsz. Bár nem azért... de jó döntés volt.

-Köszönöm. Még picit szokatlan. Anyád ma vette rá magát hogy megcsinálja.

-Mert én szerettem a régit is. –szólt Timi. -És nem vagyok fodrász ezért féltem, hogy elrontom. Végül szerintem is megérte, és nem bánom, hogy Tibi rábeszélt. Nagyon szexi vagy drágám. –túrt bele már rövidebb tincseibe, amik körülbelül tarkójáig értek.

-Anya... ne előttem.

-Jól van, na. Indulhatunk.

Kisétáltak, és Tibor utoljára fordította el a kulcsot a zárban. Csomagjaikat bepakolták az autóba, és még kívülről is addig nem vették le szemüket otthonukról, míg nem már annyit haladtak hogy kikerült látóterükből. Máté nagy sóhajtott, és előre fordult a hátsó ülésben. Hát ez ennyi volt.

Nem olyan sok utazás után eléjük tárult az új ház látványa. Szépen fel volt újítva, és pont ekkor kanyarodott elé a Morovits família járgánya is. Minden nagy volt, így kényelmesen elfért kint a két autó egymás mellett. Lassan nyílt mindkettő ajtaja, és az emberek egyenként megtöltötték a teret. Örültek egymásnak, öleléssel üdvözölték a másikat. Várták mikor foglalhatják el a helyüket.

-Tibó! –borult Janka nagybátyja nyakába. -Had nézzelek. Új haj?

-Jól áll. –mondta Robi felesége mellé lépve.

-Ki csinálta? –érdeklődött a nő.

-Timi volt ilyen ügyes.

-Komolyan? Akkor ha nem nagy dolog vállalja már el Robit is. Már igazán ráférne.

-Meglátom mit tehetek. –mosolyodott el a házi fodrász.

Közben a fiatalok is megbeszélték az új dolgokat, és a felnőttekhez közeledtek.

-Keresztapu! –ölelte át Jázmin Tibit.

-Sziasztok! –köszöntek vissza mosollyal az arcukon.

-Menő. –fogott kezet Jakab is az idősebbel.

-Nem értelek titeket. –szólt Tibor. -Én mindenhogy jól nézek ki. –túrta hátra lazán tincseit.

-Hát azért... egyszer vágattad le a hajad, jól tudjuk mikor, és az elég drasztikus volt.

-Tényleg apa? –nézett rá a fia. -Ezt sem tudtam.

-Az... más volt. –komolyodott el a férfi.

-Sokkal rövidebb. Oldalt fel volt neki nyírva szinte kopaszra, és középen is csak pár centis volt. –emlékeztek vissza.

-Képet! –szólaltak fel a gyerekek.

-Nincs kép. És erről ennyit! Már bőven túl lett tárgyalva a téma... -mondta Tibi határozottan, mire mindenki elhallgatott. -Inkább figyeljünk arra, ami miatt mind itt vagyunk. Komolyan itt áll előttünk az új otthonunk, és a hajam izgalmasabb?

-Igazad van. –lépett közelebb felé Róbert. -Akkor... Nyithatom? –emelte fel a kezében lévő kulcscsomót.

-Igen!

Az ajtó kinyílt, és beözönlöttek rajta az új lakosok. Lent az óriási nappali, ebédlő és konyha tárult eléjük, jobbra pedig egy vendégszoba volt található. Mindenki elégedetten nézte, és járta be ezt a teret.

-Menjünk fel. –szólt Tibi, és elindultak a lépcsőn.

Az emeleten volt található Robi és Janka, mellette Timi és Tibi hálószobája, és fürdője. Ez a rész maradt talán a legjobban olyan mint eddig, de mégis más korosztály lakta be. Ők már itt letettek pár bőröndöt, nem vitték tovább a legizgalmasabb részbe.

Eggyel fentebb volt a tetőtér, amit direkt a fiataloknak hoztak létre. Legyen ez az ő birodalmuk. A lépcsővel szemben egyből Jázmin szobája ajtaja volt látható, ez egy picit messzebb volt a másik kettőtől. Az ugyanis a két fiúé volt, Jakab és Botond ragaszkodott hozzá, hogy egymás mellett legyenek, Jázmin pedig örült is annak hogy ő kapott egy távolabbi helyiséget külön fürdőszobával.

-Akkor mindenki kezdjen el kipakolni, vacsoránál találkozunk! –hagyták ott őket az ősök.

-Na végre! Gyere Tondi! –bökte oldalba Jakab a fiút. Akkor hívta így, mikor nagyon örült valaminek. Végül is ha már az anyja és apja is t betűs, ő miért ne lehetne az, főleg hogy egyáltalán nem is zavarta.

-Egy pillanat. –szólt vissza, és odament Jázminhoz. -Ha valamiben segítség kellene csak szólj, itt leszünk. Ne te cipeld a nehéz bőröndöket. –tette kezét a lány vállára.

-Köszönöm Boti, ez igazán kedves. De azt hiszem most már boldogulok egyedül is.

-Rendben. Jó pakolást!

-Nektek is. Aztán, majd megnézzük ki hogy rendezte be a kuckóját.

Először tényleg mindenki a saját szobájába ment be. Botond a szekrényébe kezdett el pakolni. Az egész szoba viszonylag egyszerű és letisztult volt, nem akarta túlzásba vinni. Néhány fekete darab, például a lámpa és szemetes, a bútorok nagy része fehér, az ágyán pedig szintén világos lepedő, és sötétszürke huzat volt. Ugyanolyan színes egyéniség mint egykor az apja.

Majd Jakab invitálta át, mert nagyjából készen volt. Az ő szobájában a kék szín dominált, feketével és szürkével kombinálva. Ő neki még a bőröndből kilógott pár darab ruha, de az asztala tele volt képekkel, és füzetekkel. Együtt beszélgettek egy darabig, majd úgy voltak vele, bekopognak Jázminhoz. Szinte egyből ajtót nyitott, és nem volt ellenére a látogatóinak.

Halványlila színű falak voltak, fehér kiegészítőkkel, és natúr tölgyfa bútorokkal. Látszott hogy lány, és van érzéke ezekhez a dolgokhoz, mert ő állt a legjobban berendezkedés szempontjából. Már a laptopja is elő volt véve, amin épp egy közelben megrendezett nyárzáró buli plakátját mutatta a fiúk felé.

-Mit szóltok?

-Ha anyáék megengedik.

-Felőlem oké.

-Gyertek! Vacsoraidő. –hallatszott lentről. Pont jókor.

A szülők is elhelyezkedtek már, viszont annyira elfáradtak, hogy nem volt kedvük főzni, így az örök klasszikus pizzánál maradtak. Rendeltek mindenfélét.

Tibor is lenyugodott picit a heves indulataiból, viszont ezen Timi segítette át, aki jól tudta miért volt ilyen. Titkon tényleg attól félt, hogy megint apja vonásai fognak visszaköszönni az arcáról, de már nem neki volt kitalálva a hosszú haj. Ezért választotta ezt a megoldást. Nem volt olyan hosszú, és nem is volt rövid. Olyan... új Tibis, és nem régi apás. Meg aztán az új környezet is, ami igazából régi új. Viszont már itt vannak, és úgy tűnik minden rendben lesz.

Jóízűen kezdték el enni a vacsorát, és senkit nem érdekelt kinek férne bele az étrendébe és kinek nem. Az első közös nagy családi vacsora. Miután végeztek pár szóváltás közben Jázmin volt a legbátrabb, hogy felvesse ötletüket.

-Arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha elmennénk így hárman bulizni. Itt lesz nem messze a hely. Megengeditek?

Janka és Robi picit gondolkodott, hiszen gyerekeik még csak tizenhat évesek voltak, de végül is elkezdeni már pont ideális, így igent mondtak rá. Tibi és Timi tovább elmélkedett, főleg a férfi. Jól tudta mik zajlanak az ilyen bulikban, és nem szívesen engedte ezt fiának, de most még bízik benne, és tudta, hogy valószínűleg az apja bizalmát nem is fogja merni eljátszani.

-Nem bánom. –adta meg magát. Inkább most, mint egyetem közben, bár ilyenkor sok rendezvény van az elsősöknek.

-Ez az! Köszönjük. –szóltak, és felrohantak megbeszélni a terveiket.