Vasárnap reggel Tibi elment a templomba Jankával és Jázminnal. A többiek nem tudtak felkelni, nem is akarta erőltetni őket. Sőt Timit amúgy is megkérte volna, hogy ha fia otthon marad, akkor maradjon ő is otthon vele. A tegnapi után félt attól, hogy egyszer csak megszökik. Biztos megijedt az új tényektől, de ez akkor is sok volt. Legalább reméli hogy a gyógyszerek kiütik addig amíg haza nem ér.

Most pedig legalább egy kis ideig másra koncentrálhat. Vagyis ha jobban belegondol a templomban is imádkozott a fiáért. Hogy olyan jövője legyen amiben boldog. Akármit éljen meg most, erősödjön, és tanuljon belőle. Meg persze, hogy ő jó támasza legyen az út közben.

-Tibi, beszélhetnénk négy szem közt? –súgta fülébe Janka.

-Persze, de most?

-Otthon engedjük előre Jázmint, maradjunk le egy kicsit rendben?

-Rendben.

Vajon mit akar neki mondani Janka? Valószínűleg észrevette rajta hogy hazudik. Különös érzeke volt az ilyenekhez, de általában gyorsan le is buktatta az embereket. Viszont most hogy rakta össze a képet? Hiszen mindent tökéletesen kitervelt.

-Figyelj, minden rendben veled? –kérdezte unokahúga.

-Igen. Teljesen jól vagyok.

-Biztos?

-Miért annyira nem úgy látszik?

-Csak... Reggel láttam a zsebedben a dobozokat, és kicsit aggódom. Timi sem tudott róluk semmit.

-Állj. Mióta nézitek ti a zsebeimet?

-Teljesen véletlenül látszottak ki. Annyit tudtam az egyikről leolvasni, hogy valamilyen relax.

-Figyelj, ez nem az aminek látszik.

-És tudom, amúgy sincs semmi közöm hozzá hogy mikor és miket szedsz, de könyörgöm Tibó ha valami baj van akkor itt vagyunk. Nyugodtan fordulhatsz bármelyikünk felé.

-Nincs semmi baj.

-Ha te mondod. De azért ígérd meg, hogy nem fojtod magadba.

-Megí... Igazából... -akadozott Tibor. Tényleg sok minden bántotta, de főleg az, hogy nem tud fián segíteni. Nem akarja elárulni senkinek, pont ezért volt ma ott ahol. De olyan jó lenne könnyíteni magán. Viszont akkor saját magát és nem fiát helyezné előre. Ahj, nehéz ez a helyzet.

-Na had halljam.

-Igazából nagyon hosszú, és összetett a történet, ráadásul az egész egy óriási titok. Lényegében velem tényleg nincs baj. Botond miatt aggódom.

-Őszintén... mindenki aggódik miatta. De csak te tudod mi a baja pontosan. Jól érzem, hogy több van ebben mint az egyetem?

-Több. Sokkal több. –sóhajtott a férfi. -A gyógyszerek... nem az enyémek Janka. Hiába kívánom azt hogy bárcsak nekem kellene szednem őket inkább. De nem engem... nem... nem tudom kimondani.

-Nincs semmi baj. Bízhatsz bennem.

-Szörnyű dolgokat tettek vele. És én nem tudtam megvédeni... Pedig megesküdtem rá. Borzasztó apa vagyok, és most próbálom helyre hozni, de nem tudom. Én vagyok a felnőtt, de soha nem gondoltam volna hogy ilyen lesz. Nem mondja meg senki mi lenne a helyes és én sem tudom. –hadarta egyhuzamra.

-Nyugalom. Nem vagy rossz apa. Hiszen csak benned bízik. És ezt a bizalmat kiérdemelted valamivel.

-De pont most játszom el.

-Nekem ennyi elég. Nem kell többet mondanod. Szerintem ha kiderülne sem sértődne meg, de lakat van a számon. Viszont kérlek, Timit is avasd be. Neki joga van tudni mi van a gyermekével. Kitartást Tibi! Rendbe fog jönni.

-Én is ebben bízom.

Kicsit megkönnyebbült Tibi, de igazából még sok minden maradt benne. Nincs ereje elmondani. Hát akkor még Botinak... neki pedig még ennél is nehezebb lehet. A gyógyszereket megmagyarázta Timinek és közösen megbeszélték, hogy reggel fogja szedni a nyugtatót, hogy nap közben hasson, este pedig a vitamint. Ma elvileg sokáig és nyugodtan tudott aludni, nem volt rémálma, és nem riadt fel. Timi azt mondta hogy ő nem vett észre semmi különöst rajta, de Tibor lehet már jobban ismeri, így arra kérte este beszéljen fiával.

-Szia Boti. Mi újság?

-Arra vagy kíváncsi hogy hatottak a dili bogyik?

-Végül is. Izgulsz a holnapi nap miatt?

-Most pakoltam be. És igen ugyanúgy irtózok ha rá gondolok. Nem akarok menni.

-Sajnálom. De hidd el már az is jó, hogy pihenni tudsz szépen.

-Botika jó kisgyerek, megy csicsikálni...

-Csiffáry Botond Máté! –szólt apja, mire a fiút kirázta a hideg. -Ez azért már... Tudod hogy mennyit aggódunk érted?

-Felesleges. Ami megtörtént már megtörtént. –mondta teljesen természetesen.

Tibi komolyan elgondolkodott azon, hogy neki is be kellene szedni valamit, de sikerült lenyugtatnia magát. Az iskola az úgy sem rajta múlik. Még nem fajultak odáig a dolgok hogy közbe kelljen szólnia, de így is folyamatosan konzultál Dáviddal. És ott van Robi is.

Reggel egy sarokkal korábban tette ki fiát Tibor, hogy ne legyen annyira egyértelmű hogy tanár az apja. Szokásosan szép napot kívánt neki, majd eltűnt a tömegben.

-Kezdődik a rémálom. –mormogta Boti az orra alá, miközben egyre közelebb sétált az épülethez.

Az elméleti órákat viszonylag könnyen túlszenvedte, legalább tudott koncentrálni a tananyagra, nem zavarta közben senki. De jöttek a boksz órái, amiken lehetetlen volt hogy ne kerüljön senkivel se konfliktusba. Mindig megszólította valaki, mert muszáj volt olykor párokban dolgozniuk. Most pont azzal az egyetlen merész sráccal hozta össze a sors.

-Jól nézd meg magad Csiffáry! Nem lesz ilyen szép a pofikád miután megmérkőztél velem. Szét foglak verni!

-Ne csak szájjal...

Az osztályfőnök elindította a meccset. Botond egyszerűen nem tudott összpontosítani. Gyenge, gyógyszereket kell szednie, és még így is... nem érzi jól magát. Persze ennek a gyökérnek nem adja meg azt az örömöt, hogy hagyja magát legyőzni. Próbálkozott. Viszont semmi sem ment úgy ahogy eddig. A saját hibájából vesztette egyensúlyát, és esett el. A földön maradt, így mondhatni vesztett. De amikor meglátta a vért maga körül teljesen rosszul lett. Honnan folyik? Hiszen... csak a szája fáj.

A tanára kísérte el az iskolaorvoshoz, és vitte be a rendelőbe. Botond utálta ezt. A fertőtlenítő szagát, a fehérséget, az ismeretlen félelmet, ami ösztönösen jön az embernek ilyenkor, a fura hideg fémeszközöket... a tűt. Attól egyenesen rettegett.

-Feküdjön fel oda. –mutatott doktor úr egy hosszú, szintén fehér színű asztalszerűségre. -Kicsattant a szája, össze kell varrnom a sebet. Nem fog fájni, és gyorsan megleszünk ne aggódjon.

Igen, Máté ekkor kezdett el aggódni. Azt tudta, hogy Dávid kiment, mert órája lesz, elvileg hívta az apját, de neki meg órája van. Viszont hallotta, hogy van bent még valaki, akit nem látott eddig, és most sem tudja, mert nem mozoghat. Rezzenéstelenül próbálta tűrni ahogy bőre alatt fel alá húzódik a cérna, meg persze a kedvence, a tű. Csupán az orvos arcát látta egészen a végéig.

-Törlést kérek. –szólt a férfi, és ekkor a másik alak, aki ugyanúgy be volt öltözve mint ő, véghez vitte a feladatot. Szinte teljesen el volt takarva az arca maszkkal, a haján háló volt. Csak a szemét látta, ami sokkal fiatalabbnak tűnt a doktor úrénál. -Készen van. Kint már várják, üljön le, addig megírom a leletet.

-Én vállalom. –mondta az ismeretlen alak, hangjából pedig egyértelműen le lehetett szűrni, hogy nagyjából Botival egy idős.

-Rendben. -bólintott az orvos, majd Máté felé nézett. -Csiffáry úr. –nyitotta ki neki az ajtót, amin miután kilépett apját látta meg, idegesen ülni a folyosón.

-Botond! Hogy vagy?

-Jó... ah... fáj a szám.

-Oh szegény. Direkt csinálták ezt?

-Nem. Az én hibám volt. Azt hiszem...

-A papíron rajta lesz mikor kell jönnie szedésre. –lépett hozzájuk a doktor. -Ne nagyon erőltessék a beszédet, pihenjen sokat. Minden jót!

-Köszönjük. –mondta fia helyett is Tibor, majd hazavitte gyermekét. Még beszélni fog Dáviddal... és ha így halad a dolog, lehet Robival is.