Magasan járt a nap Bélen felett, mire a lány végzett a teendőivel, és végre a kastély felé vehette az irányt. A reggeli kaland után még bejárta a birtok nyugati peremét, de nem talált eltévedt vándorokat, sem a szomszédos Dreano birtokról átjáró favágókat. Utána felkereste az erdőben élő szénégetők tanyáit. Nem zaklatják őket a farkasok? Mennyi fát égettek el? Látták-e a Pajzshegységből letévedt medvét? Vadorzók csapdáiba nem botlottak-e? Utóbbi kérdésre a lány választ kapott, mikor a Judwal nevű szénégető fia előhozott egy hurokcsapdát, amin még ott vöröslött a benne foglyul ejtett állat vére.

– Hol találtad ezt? – kérdezte a gyermektől, miután átvette a kötélcsapdát.

– A Nyuszt-erdőben – mondta a Jadviq nevű fiú. A hangjában izgalom bujkált, a lány pedig megértette. A Nyuszt-erdő félnapi járóföldre volt a kastélytól.

Hát idáig bejönnek? Hogy nem vettem észre eddig? – kérdezte magától. Persze, én csak a határterületeket figyeltem, az orvvadászok pedig ki tudja, hány és hány rejtett utat ismernek. Nem történt volna meg, ha nem mondasz le a sólyomról. Láthatnád a vidéket a magasból.

Magában megrázta a fejét.

Hogy apád lássa, elboldogulsz a kolm vadonban kapott erő nélkül. Szólnod kell az orrvadászokról apádnak – elbúcsúzott a szénégetőtől és a családjától, és a Bélen kastély felé vette az irányt.

A Siarren patakot követte dél felé. Ahogy beljebb haladt a birtokon, a patak egy kisebb fajta folyóvá duzzadt, ami a nagy északi folyamba, a Radielbe torkollt, ami középen kettévágta a Bélen birtokot. Az erdő, ami a Pajzshegység déli lejtőéig terjedt, egy ponton ritkulni kezdett, átadva helyét a zöld különféle árnyalataiban játszó szántóföldek és legelők abroszának, minek egyhangúságát csak néhány tanya vagy kisebb falu törte meg. A Radiel kék vízszalagja egy helyen lelassult, és széles medret vájt magának a földbe, a víz itt egy széles tóvá terebélyesedett. A partján állt Bélen vára, jól látszottak a dombra épített erődítés büszke, és erős bástyái, amik közül sokat még a legendás hős, és a vár első ura, Dérvértes Bélen építtetett. Bár a lány nem látta, de tudta, hogy ott libeg rajtuk a család kék lobogója, a faágon büszkén üldögélő nyesttel. Kihúzta magát, annak ellenére, hogy ez nem az ő lobogója volt, és nem az ő családja, bár a vér, ami az ereiben folyt, közös volt velük.

Az útja Pisztrángoson vezetett át. A falut a Siarren patakból kifogott pisztráng, és a jó talajon növekvő gyümölcsösökben szüretelt alma és körte hizlalta kövérre, míg végül a vagyonával elérte, hogy vásárt rendezhessen. A főtéren halat és gyümölcsöt adtak el a gazdák a külhoni kereskedőknek, akik szőrmét, selymet, kolm viaszból öntött gyertyát, és díszes fa és csontfaragványokat hoztak. Bádogosok kínálták hangosan szolgáltatásaikat. Mint minden vásárnapon a vidéken, itt is megjelentek a mutatványosok. Labdákkal és fáklyákkal tornázó zsonglőrök, a semmiből pénzérméket és apró játékokat elővarázsoló bűvészek nyűgözték le a közönséget.

A kézügyességnek és a mézes-mázos szavaknak több köze van ehhez, mint a varázslathoz – somolygott a lány látva az egyik sötét bőrű bűvészt, ahogy az egy ezüst finiont húzott elő egy kislány füle mögül.

Sziklakardját emelte

És lesújtott vele

Ezüstkardon csattant

Berengier nemes szíve dobbant

Körülöttük csatatéren

Déliek és északiak táncoltak egymással vitézen

A démon Hrobal adta volna az utolsó szúrást

A hős manifesztátor térden rúgta a jóért a gazt

Noréné megállt, mikor meghallotta Berengier nevét és a dalt hallgató tömeg szélére állt. A bárd egy rögtönzött emelvényen állt. Hegyes, vörös szakálla és hátrafésült haja olajosan csillogott a napfényben. Hosszúszárú, bézsszínű bőrkabátot, és alatta kék tunikát viselt, énekét sárga falanton kísérte. Lejátszotta az utolsó akkordot, majd meghajolt a közönsége felé, akik hangos tapssal köszöntötték.

– Köszönöm, köszönöm – mondta mosolyogva, majd egy kosárral végig járt a nézők között, akik arannyal és ezüsttel töltötték meg. – Egy fertályóra és visszatérek, hogy elénekelhessem e gyönyörű vidék nemes urának tetteit. De az én gigám is kiszáradt, kis türelmet kérek míg megnedvesítem.

Nocsak egy dalnok, aki csak az apám tetteiről énekel – gondolta a lány, ahogy a tekintetével követte a színpadról lelépő bárdot. Sok történet lehet a tarsolyában.

A bárdra a falu fogadójában talált rá, ahogy az elvette a neki felkínált kupát, és halkan megköszönte. A lány nem volt rest, azonnal letelepedett az asztal mellé, odaszólt a csaposnak.
– Egy kupa bort egy kupak vízzel és tölgymézzel, fűszeresen – mondta a lány. A bárd felvonta a szemöldökét. A lány érezte a férfiből a férfiből áradó shilluki olajok illatát. – És állom az ő borát.

– Általában én szoktam fizetni a csinos hölgyek italát – mondta a bárd, és köszöntésre emelte a fakupáját. – De nincs ellenemre.

Noréné elmosolyodott.

– A meghívásnak természetesen megvan az ára, bárd uram – mondta mosolyogva Noréné. A csapos kihozta mind a két italt. – Hallottam miről énekeltél. Ahogy Berengier összecsapott az északi sziklamágussal. Mikor megjárta Qalac szörnyekkel teli kazamatáit, persze túl soknak éreztem azt az elfet...

– Hé, ő mesélte el azt a történetet – felelte mosolyogva a bárd. – Súlyos aranyakat fizetett azért, hogy változtatás nélkül írjam meg őket.

Noréné belekortyolt a borába. Egyszerre volt édes és tüzes.

– A művészek és az ő őszinte nyelvük.

– Őszinteségből még senki sem lakott jól – válaszolta a bárd. – Sok történetet ismerek a Béleni Berengierről a Felhőtorony vitéz manifesztátoráról, és Nyestvár uráról. Hálás téma az ő hőstettei, igen.

– És ezekben a művekben ott van a szerelem is? – csapott le Noréné a lehetőségre.

– Az bizony körbe lengi a világunkat – sandított rá a bárd. – Tudod, leányom, éppen írok egy dalt ebben a témában. Két hónap múlva fogom előadni Brisbone-ban.

– Pedig nagyon boldog lennék, hogy ha elmondanád nekem azt a történetet – búgta a lány. A bárd sötétbarna szemeibe nézett. Rémülten érezte a szavait megtöltő erőt, és hallotta a sólyom szárnycsapásait a válla felett. Óvatlanul is az övéről lelógó táska felé nyúlt, hogy kivegyen egy rókafarokfőzettel teli üvegcsét, azonban érezte, hogy elkésett. Egy apró praktikával némán és tisztán átvitte a valódi szándékait.

Ostoba vagy! Ostoba. Ostoba és ostoba! – szidta le magát.

– Ez annak a története, mikor Berengier a déli erdőbe utazott, hogy megmentsen egy elrabolt nemes kisasszonyt a kolmok, és az őket vezető gonosz fadémon fogságából. A déli vadak, és a velük tartó faemberek lemészárolnak egy egész birodalmi légiót. Berengier azonban a társaival, egy tűzmágussal és egy másik manifesztátorral együtt belovagol a rengetegbe, hogy megvívjon a bestiával. A szerelmi szálon még dolgoznom kell... A növénydémon szörnyen megfogja kínozni a leányt, mire Berengier megtalálja, és ráereszt egy egész csordányi aurochot. – Meglepetten nézett Norénére. – Miért néz most ilyen morcosan?

Nem így történt. Én nem egy megmentendő déli nemes hölgy voltam, aki aztán szerelembe esik a zord manifesztátorral. Történetesen a lánya vagyok. Egyedül jött utánam, és nem egy növénydémonnal vívott meg, hanem a kolmok sámánjával, Hujorral. Szegény Hujor... Vajon él e még? Ha rosszra fordult a sorsa, akkor az csak az én felelőségem.

– Mennem kell – mondta a lány, azzal elszakította a tekintetét a bárdétól.

– Hé, van még történet a tarsolyomban! – kiáltott utána a dalnok.

– Majd meghallgatom, ha dal lesz belőle – vetette oda Noréné. Hazudott, persze hogy hazudott. Őt az a dal fogja érdekelni, amiben kiderülhet, hogy ki volt az anyja. Őt az a dal fogja érdekelni, amiben leírja a dalnok, hogy az apja miért vonult be Nyestvár falai közé.

Egy olyan dal, amiben tudom, hogy honnan jöttem – gondolta dühösen.

Remegő kezekkel húzott ki egy lila folyadékkal teli fiolát, mikor kiért a kocsmából és ledöntötte a benne lévő keserű folyadékot. A rókafarok főzet szétáradt az ereiben és elvágta a szálat, ami a lányt a sólyomhoz és valahol önmagához kötötte.