A lebukó nap vörös fénye végigáradt a Teithe fodrokkal ékesített felszínén, körbefolyva a folyami bárkát, átsütve háromszögletű vitorláján és vérszínre festve shilluki párduc fejét formáló orrdíszét. Berengier, a manifesztátor a korlátra könyökölve tekintetével követte a part mentén végigfutó földúton végiggördülő ökrös szekeret. Ha sokáig hunyorgott látta ahogy a bakon ülő férfi rácsap az ostorral az igásállatokra, aztán hátrapillant a hátul zötykölődő faládákra. Rajta túl szántóföldek zöld négyzetekből összeállt szőnyege terpeszkedett. Lovakkal húzott ekéjét maga előtt tolva egy férfi vánszorgott át, mint papírlapon lustán átmászó bogár. Vályogból emelt, szénatetővel koronázott halászkunyhó kúszott a manifesztátor látóterébe, zsombéktól keretezve. Ajtaja előtt tagbaszakadt halász foltozgatta az ölében tartott hálót.

A mágus kinyújtóztatta tagjait, ellépett egy kötelet hurkoló sötét bőrű matróz mellett és az orrdíszen kuporgó fapárduc mögé lépve a távolba révedt. A láthatáron már látta úti céljának, Brisbone városának falait. A terméskövek vérezni látszódtak az alkonyi fényben, a kerek bástyák szinte belső fényben lángoltak.

– Csodás ez a látvány, mester - lépett mellé Obare, a Tajtékpárduc kapitánya. A shilluki férfi Berengier felé tornyosult. Karján kötegnyi izmok dagadtak, az azokat fedő ébenszínű bőrön vastag fehér vonásokkal a déli esőerdőkben imádott szörnyistenségek acsarkodtak. A mellkasán feszülő folyamfarkasbőr mellényének zsebéből csontból faragott pipát húzott elő, és kígyó formájú csutoráját bekapta. - Ha lenne itt egy kis tanyám, minden napszálltakor kiülnék ide gyönyörködni a vérző falakban.

– Nem a városba élne, közel az üzlethez? – kérdezett vissza Berengier.

Obare végighúzott egy olajba mártott pálcikát a hajó korlátján és a kipattanó lángot a pipába tömködött dohányba nyomta.

– Nem tudnám igazán élvezni az aranyat, késsel a hátamban. – A pálcikát hányaveti mozdulattal a hullámok közé vetette. – Itt pedig könnyen lehet ám pengét kapni. Elhiheti. Főleg ha azt szállítjuk, amit.

– Nyugodtan tartsa a hullámokon a hajót, kapitány – lépett távolabb Berengier. Gondolatai visszatértek a kapitány íróasztalában tartott csomaghoz és annak roppant ősi tartalmához. – Kezeskedem a felől, hogy a csomag nem okoz bajt.

– Kezeskedjen is! – csapott rá Obare a vállára festett acsargó tigrisfejre. – Nem akarok Tiguru, a tigriskirály asztalára kerülni. Korogjon a vén fattyúnak csak a gyomra. Az én asztalomon gőzölögjön a jóféle halleves, és mellette a tüzes keleti bor! – Hangos csobbanás hallatszott, egy fiatal, szálkás matróz aki addig sietős mozdulatokkal a fedélzet deszkáin mázgálta szét a szappanos vizet, felrúgta a favödröt. – A kiszáradt fa démona faljon fel te likas fejű! - kiáltotta, aztán bocsánatkérően Berengierre nézett.

– Maga a kapitány – mondta a mágus. – Én pedig csak egy utas.

– Sok arannyal – emelte fel mutatóujját Obare. – Nos, ha megbocsájt... – A matróz felé fordult, és elbődült. – A Faapó dugná fel neked a legvastagabb ágát!

Berengier soha nem tudta megszokni ezt. Mint mágusnak, főleg mint harci kiképzést kapott manifesztátornak úgy bántak, mintha maga Tirian ruccant volna ki közéjük holdbéli Ezüstkastélyából. A víz felett a szél frissen kaszált fűnek üde illatát hozta hozzá, és röpítette Bélenbe, családja ősi birtokába és erődjébe, a Nyestvárba. Vágyott végigsétálni a főterem hosszú faasztali között, megállni az apjáról készült olajfestmény előtt, és szemeivel kifaggatni a vászonról rámeredő, marcona férfiút.

A város folyami kapujához közeledvén egyre több hajóval találkoztak. Egy északi hosszú hajó tűnt fel előttük, négy szögletű vitorláján kék sávokkal és elsuhant jobbjukon. Balról egy hatalmas kogg teknőforma hajóteste vetett árnyékot a mellette eltörpülő Tajtékpárducra. A nap rézvörös korongja eltűnt a láthatár egyenes vonala mögött lángszín derengést hagyva maga után, mikor a folyami bárka átsiklott Bristone vízikapujának roppant boltíve alatt és a partmentén feléjük magasodó kőházak felfogták a világtól éjszakai búcsút vevő nap utolsó sugarait.

A partról a folyó vize felett eljutott Berengier füléhez a járókellők tömegének hangos, ezer vitából, megállapodásból és jókedvű beszélgetésből összeolvadó zsivaja, amit itt-ott túlharsogott a portékáikat kínáló kereskedők ritmusos kántálása. A dokkokban ringatózó hajók fedélzetéről helyi munkások pakolták le az árut. Emitt embernyi méretű hengerré tekert mintás szőnyegeket fektettek magas gúlába. Amott határhegységi aurochok csordáját terelte le egy szálfatermetű, szőke északi, miközben nála alacsonyabb, vörösszakállú honfitársa egy hihetetlen kövér kereskedővel vitázott, akinek ékszerei már messziről csillogtak. Tőlük nem messze Berengiert szomorúbb látvány fogadta. Acélból készült ketrecben egy tucatnyi ixchell szorongott. Széles válluk egymásnak feszült. Szürke csíkos bundával fedett izmaik ugrásra készen feszültek. Aranysárga szemeikben a láng szinte ordította mit tennének az őket bámulókkal, a rájuk alkudozókkal és azokkal akik elhozták őket erre az átkozott helyre.

A Felhőtorony könyvtárában egész kódexeket megtöltenek az ixchellek történetei. Mily nemes és becsületes vadak. - Egy magas, sötét hajú férfi kihegyezett farudat dugott be a rácsok között, és az egyik szőrös óriás vállába döfte. Fémes pendülés és tompa puffanás hallatszott, amikor a rab kínzója vérére szomjasan nekiugrott a rácsnak. Ezek mégis állatként hajtják őket az itteni arénákban. Újabb különbség a látók és a vakok között.

Berengier lehajtotta a fejét, az ixchell kínzójának csengő kacaja elhalkult. Szinte látta maga előtt, hogy Noréné egy nyílvesszőt az íj húrjára fektetve akasztaná a nevetést a rabszolgakereskedő torkára. Hogy utána egyenként verje le a bilincseket a zárakról kiengedve a szolgákat.

Megint rágondolok, nagyon jó – gondolta rosszkedvűen. Talán ha megtalálná a módját a fattya lelkében tomboló vihar megzabolázására. Ezek után menne mint a karikacsapás a kiképzése és az örökségének továbbvitele.

Jól van Siwakor. Köszönöm, hogy telebeszélted a gadwyrok bolondságával a fejem - mondta gondolatban a gadwyr harcosnak, akit csak három, viszontagságos napig ismerhetett és mondhatott barátjának.

Kinyújtóztatta tagjait mikor elmaradt mögülük egy khonieli kereskedőgálya és a folyó kanyarulatában feltűnt a céljuk. A terméskőből épült dokk tíz méternyire nyúlt be a folyam csillogó tömegébe. A végébe egy oszlopot állítottak, aminek a tetején földhöz lapuló, faragott griff lógott le, épp úgy ahogy Kerrian a Felhőtoronynak címzett levelében meghagyta. Mikor meglátta a töltésen végigsiető sovány alakot, már tudta, hogy a levél íróját látta. Az őrültet, aki még ha csak napokra is, de a gyűjteményében akar tudni egy ősi és elátkozott ereklyét.

***

Kerrian késpenge vigyora kettőbe vágta a férfi megnyúlt arcát. Aranysárga szakálla a legújabb divat szerint vastag kontyba omlott keskeny mellkasára. Hosszú haját a feje búbján összetűzött kontyba hordta. Buggyos ujjú arany cérnával átfűzött bársony zekéjén sehol egy ránc. Gyűrűsujján piros köves pecsétgyűrű csillogott.

– Üdvözletem Berengier – mondta, és mutatóujját halántékához érintve köszöntötte, mint nemest a nemest. Berengier kurtán viszonozta, ahogy az illem kívánta. Még ha Dérpajzsú Bélen leszármazottja is köszönti azt, kinek apja aranyért vásárolta családja címerét. – Remélem jól fogja magát érezni Brisbone-ban, és a többi, és a többi. Megnézhetném a zenedobozt?

– A kapitány szállásán helyeztettem el – mondta Berengier. – Ő majd odavezet minket.

És a jobbján álló Obare-re pillantott. A férfi szemeiben, mint a Berengier által ígért aranyérmék, úgy csillant meg a kapzsiság.

***

– Ahogy kéri, mester - mondta kenetteljesen. A kapitány fényűző szállását a hajó hátsó részében rendezték be. A széles ablakokon sápadt szürke fénypászma esett a szoba közepén terpeszkedő déli tölgyből faragott étkezőasztalra. Egy pokolgyík szarvakkal ékesített feje meredt rájuk üvegszemeivel, mikor beléptek az ajtón. A sarokba állított íróasztalra felhalmozott iratok megzizzentek a kinyíló ajtó keltette légáramlatban.

– Úgy véltem, hogy magánál tart egy ilyen kincset – mondta Kerrian, és szórakozottan végignézett a padlóra terített barna-fehér csíkos zebrabőrön. – És nem pedig egy hajóskapitányra...

- Talán gondja van, a hajóskapitányokkal? - kérdezte Obare.

Kerrian egy lapos pillantást vetett a férfira, aki felvonta a szemöldökét.

– Jól ismerem Obare kapitányt – mondta Berengier. – Annyira, hogy megbízzak benne.

A kapitány előhúzott egy kulcsot, és az íróasztal mögé sietett.

- Különös, hogy egy mágus bárkiben is megbízik - mondta, és szemügyre vette a falra erősített fanyelű tőrt. - Ó. Ez gyönyörű. - Izgatottan futtatta végig a tekintét a nyélbe faragott ugrásra kész oroszlánokon, a levél alakú acélpengén. - Ezt a kést Uasethnek, az oroszlánistennek ajánlották. Nem láttam még ilyet, csak hallottam erről. - A jobb kezével kinyúlt, hogy megérintse, de Obare szúrós tekintete megállította. - Bocsásson meg.

– Az anyám kovácsolta a pengét, apám faragta a nyelet – mondta Obare.

- Hm. - Kerrian hátralépett, de a szemét nem vette le a tőrről. - Adnék a fegyverért kétezer finnont. Gondol...

– Nem fegyver, ajándék – mondta Obare, szavai mint a shilluki párduc morgása. – Jöjjön, és lássa.

Íróasztalának titkos fiókjából egy sárgásbarna fából faragott, keskeny ládát húzott elő és helyezett az asztalra. Egyszerű rézcsatok tartották össze. Halk kattanás, és Obare felnyitotta a doboz fedelét. Annak bíborszínű bársonnyal kibélelt belsejében aranybarna dobozka pihent. Tetejére ezüstporral egymásba kapcsolódó háromszögeket és köröket festett annak alkotója. Berengier odalépett, és óvatosan kiemelte a zenedobozt.

- Ohhh - mondta Obare és gyermeki örömmel, szinte féltő szeretettel emelte a szeme elé a dobozt, ügyelve arra, hogy ne ejtse el. - Végre itt vagy. Bizony megvan a helyed. Megvan ám, a helyed. Ezt nézzék csak. - Az asztalra helyezte a zenedobozt és felnyitotta a tetejét. Egy arctalan, pálcika karú és lábú emberke pattant elő és kezdett szögletes, torz táncba a doboz belsejéből áradó zenére. Kerrian csodálattal nézte a lassan körbeforgó bábot, és hallgatta a nem e világi zenét.

Obare a tőrére rakta kezét, és halk imába kezdett. Berengier a homlokát ráncolva hallgatta a zenét. Fülével nem találta a lant húrjainak halk pendülését, a kifeszített hártyához ütött dobverők szívdobbanását. A fuvola és furulya dallamos trilláját. Igazából nem hallatszott ebben a dalban semmi emberi, mintha a dallamot az éter létezésen átívelő áramlataiból kényszerítette volna egy torz elme. Mert az csak is torz elme lehetett, aki ezt zenének nevezte.

Fájdalmas kórusra emlékeztette. Maga az éter siratta azt az energiát, amit ez az apró tárgy csak azért magához kényszerített, hogy az apró báb folytassa szögletes táncát. Berengier odalépett, és lehajtotta a zenedoboz tetejét.

- Még keveset tudunk a telkhinek ármányairól - mondta, mikor Kerrian felháborodottan felnézett. - Ezt a leletet ártalmatlannak ítéltük, de nem tudni milyen kórsággal fertőzheti meg az ember elméjét. Ezért is csak egy hónapra kapta meg a tárgyat - a ruhája belső zsebébe nyúlt és egy lepecsételt borítékot nyújtott át neki. Kerrian széthajtotta a levelet, és végigolvasta a Felhőtorony főmágusa által írt sorokat.

– Szóval egy hónapig a városban lesz és őrzi a zenedobozt?

– Nem. A tárgytól védem magukat – mondta a mágus.

Kerrian bólintott, azzal ruhájának belső zsebéből szintén előhúzott egy összehajtogatott levelet.

– Hallottam, hogy nemesi származású – mondta mosolyogva Kerrian, miközben széthajtogatta a levelet. – Nos, akkor remélem hozott alkalomhoz illő öltözéket.

Pár mondatot vetettek a papírra sötét tintával. A betűk kerekded kígyókként tekeredtek végig a fehér mezőn. "Ezennel meghívom Brisbone városának jeles és gazdag, nemeseit és polgárait ma esti fogadásunkra a villámban. Jöjjenek és lássák a történelmet, amit a gyűjteményemben őrzök. Ereklyék és ősi korokból származó leletek formájában. Üdvözlettel: Kerrian le Verge.

Berengier kimért mozdulatokkal elvette a borral teli kristálypoharat a felé nyújtott tálcáról, és végigfuttatta tekintetét a villa nagytermében összegyűlt vendégseregen.

Egy kövér férfi, aki kék és piros selyemruhájában egy hatalmas, mozgó katonai sátornak tűnt, tenyérnyi hús és sajt szeleteket pakolt a tányérjára a fehér abrosszal takart, étellel megrakott asztalról. Szafttól csöpögő kolbászvastagságú ujján egy hollót formázó pecsétgyűrű csillogott. Az izzadtságtól csöpögő homlokú nemes mellet egy nála talán tíz évvel fiatalabb hölgy ásítozott. Feltornyozott, mézszín haját rubintszín drágakövekkel ékesített hajháló tartotta a helyén.

Egy síklakó kereskedő, akinek köntösén aranyfonállal szőtt tigrisek várakoztak a felettük repülő főnixmadarakra egy fali fülkében pihenő kőből faragott démonfejet méregetett. Enyhén keskeny vágású szemei belemélyedtek Qalac ősi démonistenének dülledt szemeibe.

Egy izmos, napbarnította bőrű férfi, kinek ujjatlan szarvasbőr zekéje szabadon hagyta inas karjait, végére ért mókásnak szánt történetére és felkacagott. Ezüstszín fejpánttal leszorított, fonatokba rendezett hosszú haja hátralibbent. A köré sereglő, főként hölgyekből álló társaság is felkacagott. A közelükbe kiállított megkövült koponya gúnyosan vigyorgott, mintha ő is a ficsúr mulatságosnak szánt történetet élvezné.

Berengier belekortyolt a borba, és megforgatta szájában a kesernyés italt. A pohárral a kezében elindult, és mindent újra szemrevételezett. Kikerülte a beszélgetők egy aprócska csoportját és az egyik oszlophoz lépve az éterrel a kőre festett jeleket keresett. Belső látásával éppen a vörösmárvány csempékkel borította padlót futotta át. A beszélgetők csoportjaiból kereskedők léptek elő, és az illem szerint köszöntötték. Berengier, pedig szint úgy, a belé nevelt illem szerint viszonozta ezt, és udvariasan a folyami hajóforgalomról, a legutóbbi aratásról és a nemesi családokban várható gyermekáldásról érdeklődött. Miután a nemes vagy kereskedő kedvesen, de kimérten válaszolt neki megvárta azok kérdését a Felhőtorony helyzetéről.

Ő pedig udvariasan az ifjú korában ezerszer betanított "mindent látunk és mindent a kezünkben tartunk" mondattal tért ki a kérdések elől. Egy felkontyolt hajú nemes a dalgini kalandjáról érdeklődött, de Berengier felemelte a kezét és egy elnéző mosollyal a férfira pillantott.

– Sajnálatos dolog történt, de mi törődünk a rendtársunkkal – mondta Berengier. – Dalgin városa megszabadult a veszélytől.

A nemes bólintott, és bosszúsan a lakomaasztalhoz lépett. Berengier követte tekintetével, de akaratlanul is a terem közepe felé fordult. A zenedoboz egy embernyi magasságú faemelvény közepén foglalt helyet, egy kék bársonykendővel letakarva. A férfi tekintete rajta maradt, szinte hallotta a faláda belsejében lüktető valami szívverésre emlékeztető hangját. Érezte, ahogy az éter áramlatai rémült kígyóként próbálják megkerülni.

A tárgyban lévő ősi és tiltott mágia – ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni – shilluki vámpírpókként akart rájuk akaszkodni és kiszipolyozni belőlük az erejüket. Hirtelen nem tudta embernek látni a körülötte iszogató és beszélgetők csoportját. Selyemruhába öltöztetett, beparfümözött birkákká változtak szeme előtt, akik mit sem sejtettek a bokorban rejtező farkasról. Úgy csipegették a széles asztalokra kirakott fűszeres falatkákat és úgy kacagtak társaik ízes, nem egyszer mások kárára megesett történetein.

A tekintete megakadt egy idős férfin, ki vállát az egyik vastag oszlopnak támaszkodva figyelte őt.

Vakondfekete zekét viselt, amit ezüstgombokkal fogott össze. Sarkáig érő, ezüsttel szegett köpenyét ugyanilyen színű, egyszerű csat fogta össze a jobb vállán. Berengier erre elsőre felfigyelt, hisz a Brisbone nemesség a mellkasán összefogva viselte ezt a ruhadarabot. Berengier a Thyndirk Nagykirályság nemzetségfőit látta ilyen módon hordani saját, farkasprémmel szegett palástjaikat. A titokzatos figyelője félrekapta fejét, mikor Berengier állta a pillantását. Ő azonban még így is látta a férfi ráncokkal fedett kerekded, de erős vonású arcát, és az azt kettő szelő vastag, de kőszikla keménységű orrot. Vállára omló őszes haja, melybe szürkéskék tincsek vegyültek meglibbent, mikor kimérten visszafordult Berengier felé.

Aztán mint aki megelégelte a nézelődést, meglepően erős léptekkel a varázslóhoz lépett.

Berengier még közelebbről rájött, hogy valahol látta a különös férfit, igaz nem rémlett hol és mikor.

– Találkoztunk m...

A férfi türelmetlenül odadobott neki egy ezüst érmét. A fáklyák aranyszín fénye megcsillant a kettejük között átrepülő hüvelykkörömnyi fémdarabon. Berengier kinyúlt a villanás felé és elkapta. Hagyta, hogy az ezüstérme az ujjairól a tenyere közepébe szánkázzon, és megnézte. A férfi arca volt belevésve. Hosszú haját tarkóján összekötözte, de a vastag orról és a széles, hangsúlyos álláról felismerte.

- Kavan Hamon - olvasta el az érme szélén végigfutó felíratott. - Maga volt az, aki öt évvel ezelőtt egy tucatnyi hadihajóval és felfegyverzett kereskedőgályával a hullámsírba küldte a Teithe-en felúszó karling hadihajókat. Hős cselekedete példaértékű - azzal visszadobta az érmét. - Az Árbócok törője, a Hullámok lovasa...

Kavan rekedtes hangon felkacagott, és Berengierre sandított. Aki visszaadta neki az érmét. Kavan megpördítette a kezét és eltüntette az érmét a tenyeréből.

– Nem csak maga jártas a mágiában – kacsintott a férfi, és belekortyolt a borába.

– Egy érmetrükknek semmi köze a mágiához – bizonygatta Berengier. – Sokkal inkább a kéz ügyességéhez és a szavak hatalmához.

- Ó - mondta Kavan és tekintetével a termen áttántorgó őszhajú nemest követte, aki hirtelen előreesett magával sodorva a jobb kezében fémtálcát egyensúlyozó felszolgálót. A bíborszín tunikát viselő férfi eőreesett, a tálcára pakolt gyümölcsök színes péppé loccsantak a csempén, a kristálypoharak hangos csörömpöléssel törtek apró szilánkokká. A férfi bocsánatkérően motyogva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de kis híján balra dőlt, ezzel majdnem lesodorva a mellette kiállított thyndirk rúnakövet.

Berengier észrevette, hogy a részegtől nem messze álló páncélinget és leengedett sisakrostélyos őr nem mozdult.

Pedig az ilyen fogadásokon a fegyveresek a gazda tulajdonát védik. Akkor ez miért nem ugrott?

– Mit keres Kerrian ünnepségén a Felhőtorony egyik manifesztátora? – kérdezte Kavan.

Berengier a fejével a letakart zenedoboz felé intett.

- Óvom a Felhőtorony tulajdonát - mondta. - Egy telkhin zenedoboz. Kerrian egy hónapra kapta meg.

- Ó. Kerrian nem sajnálja az aranyat, ha egy csodás síkvidéki szőnyegről vagy egy shilluki faragott párducagyarról van szó - morogta fanyarul, és Berengierre sandított. - A saját anyját, nem, anyai és apai ágon minden ősét pénzzé tenné azért a kupáért, amiből a Vadak ura itta a reggeli borát. - Aztán csettintett az ujjával, és körbepillantott a termen. - Érdekelne, hogy a Felhőtorony mégis miért adott egy olyan értékes tárgyat, egy olyan alaknak, mint Kerriannak?

A férfi szemeiből őszinte érdeklődés villant, de Berengiernek nem voltak illúziói. Ez csak lepelként takarta a tudás iránti mohóságot. Ami viszont különös árnyalatot kölcsönzött Kavan hangjának.

– Miért, milyen alak Kerrian? – kérdezett vissza. - Mármint azon kívül, hogy haszonleső, mohó és óvatlan?

– Tisztelem hatalmas tudásodat mester, de errefelé a kérdésre mindig feleletnek kell jönnie – figyelte elmélyülten a serlegében lötyögő boron megcsillanó fáklyafényt. – Bármi is a szokás Nyestvárban, vagy bármit is okítottak neked a Felhőtoronyban.

A férfi egyenessége és játékos bölcsessége nem hasonlított egy selyemruhába bugyolált pojácára, akikkel az este folyamán annyiszor dolga akadt. Kavan inkább olyannak tűnt, mint a Felhőtorony bölcs és türelmes tanítói, akik értettek ahhoz hogy büntessenek, ugyanakkor jutalmazzanak is. Berengier egy pillanatra behunyta a szemét, és belső szemével szemügyre vette a férfit. Az éter áramlataiból nem indultak el vékony csápok ragyogó fényburkot vonva a férfi alakja köré.

Akkor mégis minek volt köszönhető az a ősöreg csillogás a férfi szürke szemeiben, ha nem a mágiának?

- Kerrian tett a rendnek néhány szívességet - kezdett bele. - A Torony barátja. A családja birtokában volt néhány mágikus erejű arkany amulett, és pár fóliáns rajta a Qalac alatti kazamaták térképével. - Ivott egy nagyobb kortyot a vízzel hígított borból kimosva az emlék hatására feltóduló keserű ízt a szájából. Nem sok hasznát vette azoknak a térképeknek. - A torony barátja, és így egy hónapra megkapta a zenedobozt.

- Lehet, hogy a torony barátja - hajolt közelebb Kavan. - De nem Brisbone-i népé. Vannak pletykák, hogy folyami csempészekkel cimborál. Azok bódító italokat és porokat valamint olyan csontfaragványokat hoznak, amelyeket shilluki templomokból lopnak az ottani tolvajok. És állítólag úgy tesz, mintha az ezekért kapott mocskos pénzt tisztességes kereskedelemmel kereste volna meg. De kezelje ezeket a híreket fenntartással, ahogy azt is, hogy nem régibben egy csapatnyi szerencselovag gadwyr faragványokat rabolt neki.

– Ezek csak pletykák, ahogy mondta – figyelte Berengier egykedvűen a falra erősített északi csatabárdot. – Viszont ha igaz, akkor a rendet csak akkor érdekelné ha valami mágikusba ártotta volna magát.

Kavan is a bárdra emelte a tekintetét, és végigfuttatta tekintetét a nyelet díszítő rúnákon.

– A kis zenedoboz, mágikus?

Berengier továbbra is háttal a zenedoboznak állt, de a szemöldöke V alakba szaladt. A telkhinek a Felhőtorony varázslóinak is  rejtélyes módon megcsapolták az éter áramlatait. Az így nyert erőt használták fel ostromgépeik működtetéséhez és a fegyvereikből ezt lőtték ki ellenfeleikre. Nem törődtek azzal, hogy az éteren tett ilyen mértékű erőszakkal hasadásokat hoznak létre a láthatatlan világon amiknek hatása lehet a láthatóra.

– Igen, de ami meghatja, kicsi. Csupán kellemetlen – válaszolta Berengier, mint akinek nem hasított volna a lelkébe a meggyalázott éter fájdalomsikolya. - És mint mondtam, gondoskodok róla ha beleakarná magát ártani. Ha bárki beleakarná magát ártani.

– Tartsa is nyitva a szemét – súgta és belekortyolt a borába, és rámosolygott. Egy olyan ember mosolyával, aki tudja miről beszél. – Hatalmas megtiszteltetés volt, de most mennem kell.

- Meg se várja a házigazda köszöntőjét? - tette fel a kérdést Berengier, udvarias érdeklődés leple mögé rejtve szavainak cinikus élét. - Bármi is a szokás Brisbone-ban, de mifelénk a vendégnek meg kell várnia a vendéglátó köszöntőjét.

Kavan felkacagott, és felhajtotta az utolsó adag bort.

– Nem, ha a házigazda Kerrian – kuncogott és a szemeivel végignézett az északi bárdon. – Öreg vagyok én már, ilyenkor rég a kandalló mellett van a helyem. Vagy az ágyban, szóval - enyhén előredöntve fejét meghajolt. - További jó szórakozást, Berengier.

A varázsló egy biccentéssel köszönt el a különös öregembertől. És visszatért a dolgához, apró mágikus jeleket keresett a falakon. Semmi jele nem volt ilyesminek, így megállt a sarokba felállított asztal mellett, és levett egy almát a rajta tornyosuló gyümölcshalomból. Épp beleharapott, mikor Kerrian belépett a terem közepére, és megállt a zenedoboz mellett.

A férfi felköhintett, és belekortyolt a jobbjában tartott kristálypohárba. Szája udvarias mosolyra húzódott, mikor meghajolt a vendégei felé, mint a színpadra lépő csepűrágó...

Egy szolga lépett be az ajtón. Állán dús szakáll díszelgett, az orra alatt szőrös hernyóként vastag bajusz. Nem hozott étellel vagy itallal megrakott tálcát, karjai lazán lógtak a teste mellett. Lábait lendületesen emelte járás közbe.

Mielőtt kimondhatta volna dagályos és kibogozhatatlan szóvirágokkal teli beszédének első szavát, a terem kétszárnyú ajtaja kicsapódott és egy tucatnyi harcos masírozott be rajta. Bronzszín páncélinget, domború melvértet és  vállvértet viseltek. Sisakjukat hegyes tüske koronázta, arcukat négyszögletű sisakrostély fedte.

- Mégis kik maguk! - állt eléjük Kerrian, de ájultan zuhant a padlóra, mikor az elől haladó harcos egy íves jobb horoggal állon vágta.

– Az este meglepetése – szólalt meg a csapat vezetője.

Az oszlopoknál álló őröknek több se kellett. Egy részük kezükbe véve buzogányra emlékeztető fegyverüket megindultak a betolakodok felé, akik ruganyos és begyakorolt léptekkel az emelvény és az ájult Kerrigan köré csoportosultak. Halk csikordulással előhúzták kardjaikat és maguk előtt tartották azokat.

Mikor összecsaptak az őrökkel, a megmaradt katonák elkezdték kiterelni a vendégeket a teremből. Berengier érezte, ahogy egy nehéz tenyér nehezedik vállára.

– Uram – mondta az őr. - Mennünk kell. A társaim megoldják.

Egy őr holtan zuhant a földre, az őt leterítő fegyveres kihúzta belőle vérmaszatos pengéjét és hárította a rá jobbról támadó férfi ütését. Az ismeretlen harcosok nem hoztak magukkal pajzsokat. De ilyen harci tudás mellett széles pengéjű pallósaik is megtették védelemül. Magabiztosan hárították az őrök ütéseit és vágtak vissza. Egy helyre koncentrálták az ellenség erejét, és mint erős kőszikla a tenger hullámait, úgy törve meg azt.

– Azt látom – söpörte le magáról lánckesztyűs kezet. – Megyek, és segítek nekik.

Még látta, ahogy két őr kivezeti a hullasápadt hosszúhajú piperkőcöt az egyik oldalsó ajtón.

– Nincs is fegyvere! – kiáltotta az őr Berengier után.

Az egyik őr rohamozott, de a szürke páncélos harcos kardjával félreütötte a feje felé zuhanó ólomgolyót és azzal a lendülettel a katona hasába döfte a pengét. Az egy vörös folttal a tunikáján zuhant el.

– Most már van... – felelte Berengier, és oldalra kitartott kézzel indult meg a küzdelem felé. A tenyeréből ezüstös örvény indult ki, ami lassan egy kard ezüstös pengéjébe sűrűsödött össze. – Mentse magát.

Az őr, látva már, hogy rá itt semmi szükség, kirohant a társai nyomán. Berengier pedig készen állt, hogy a harcba vesse magát. Két őr közé fog berontani. Látta, ahogy a jobb oldali ütésre emeli a buzogányát. A páncélos pedig hárításra emeli a pallosát. A mágus lábai rohamra készen behajlottak.

Ha időben ér oda, akkor pont akkor döfheti oldalba a betolakodót, mikor az hárítja a fegyverével a nyakát célzó csapást.

Futni kezdett, de a homlokán végigsuhanó forró szellő megállította. Hátraugrott a lába elé csapódó tűzgolyó kavarta lökéshullám útjából, és kardját maga elé emelve figyelte az elé lépő férfit. A terembe a legutóbb belépő szolga volt az.

Felemelt jobb tenyere felett egy formálódó tűzgolyó pulzált. Szakállas arcán széles mosoly bujkált.

– Azt hitted nem készültünk fel rád, toronymágus? – kérdezte. - Megkínálhatom jó uram egy elég különleges és, - elhajította a tűzgolyót - , és forró fogással?

A tűzgolyó fényes lobbanással robbant szét az előtte és a célpontja között materializálódó ezüstös pajzson.

- Nem kell a kóstoló. A forró étel megfekszi a gyomrom - kiáltotta Berengier és az éterből három éles tőrt formált és küldött azokat az ifjú elemmágus felé. Az hátralépett és egy újabb tüzes lövedékkel telibe találta az első étertőrt, aztán jobbra ugrott a másik kettő útjából.

És újra támadásba lendült.

A kezéből kibocsátott tűzcsóva vérszín fénybe borította a termet, mikor átszáguldott annak levegőjén. Berengier maga elé mozdította a pajzsot és félreugrott. Az éterből kovácsolt korong egyből felízott és darabokra robbant, mikor a lángokból formált lövedék telibe találta. A varázsló a földre került.

Pár pillanat múlva lekapta a köpenyét és félregurult az újabb, felé zuhanó apró hullócsillag útjából. A becsapódó lövedék által felhevített és felkavart levegő forró hulláma átcsapott rajta.

Egy villanásra látta a harmadik őr fejetlenül elterült hulláját, aztán a márványcsempék rácsozatát, majd az egyik páncélost ahogy a zenedobozért nyúlt. Felpattant és semmiből alakot formált étertőrt lőtt ki a zsoldos felé, a mellvért hátrésze és a sisak közötti keskeny rést célozva, ahonnan elővillant egy pillanatra annak csupasz tarkója.

Egy láthatatlan marok szorult közé és vágta a padlóhoz. Az ajtón át egy fekete nadrágot és egyszerű barna posztózekét viselő nő állt ragadozó vigyorral az arcán és lassan leeresztette ökölbe szorított kezét. Berengier hátába fájdalom terült szét, ahogy a láthatatlan marok egyre lejjebb nyomta.

Az étertőr folytatta az útját a katona tarkója felé.

Berengier izmai égtek a kíntól. A tüdeje szinte kilapult, a füle zúgott az agyába felszökő vértől. A bal kezében tartott kard a szétfoszlott. Az étertőrt pedig telibe kapta egy újabb tűzgolyó. A katona végül lehúzta a posztót az emelvényről és a kezébe kapta a zenedobozt és átnyújtotta a nőnek.

A másik a vállára kapta Kerriant, és míg a társai fedezték, elindult az ajtó felé.

Berengier felköhögött, mikor a varázsló nő lazított a szorításán és az éterből idézett láthatatlan csápok elengedték végül. Lassan felállt, és még látta ahogy a nő a fejével int az elemmágus, aztán az állával Berengier felé bökött.

És testőreinek gyűrűjében kilépett az ajtón, maga mögött holtan heverő őröket hagyva. Berengier felköhögött, és mélyeket lélegzett, hogy csillapítsa szívének heves dobogását. Az előtte álló ifjú elemmágus pihenten állt, az arcán látszott az eltökéltség.

– És most, mit szolgálsz fel? – kérdezte Berengier. - Valami újabb forró és különleges fogást?

A tűzmágus tenyere felett lidércfény izzott fel a horizonton felemelkedő nap tüzes fényárjával.

- Ó, dehogy - mondta az ifjú. - Hallottam a hőstetteidről. Hosszú és viszontagságos életed volt, Berengier. - Egy emberfejnyi lángcsóva állt össze alig pár centiméternyire a fiú ujjbegyei felett. - Hadd tegyek pontot a végére... Nézd, nézd csak a végzeted. - Berengier a tűzgömbre meredt, amiből kisujjnyi lángnyelvek tekergőztek a plafon felé. - Ígérem gyors leszek, mester. És csak hogy tudd, Grevion, az Üstökös mérte rád a kegyet.

– Fogadj el tőlem egy utolsó leckét – szólalt meg a varázsló, mikor előkészítette az egyszerű, de erős mágikus lökést.

– Mond csak.

- Ne beszélj annyit! - kiáltotta és egy láthatatlan ököllel Grevion jobb vállának lökte a tűzgolyót, pillanatok alatt lángra lobbantva a ruháját. A férfi a tenyerével próbálta eloltani az elharapódzó lángokat, aztán a földre vetette magát, és egy "Grevion az üstökös" nevű mágushoz nem méltóan hemperegni kezdett a talajon.

Az ajtó mellé állított két katona a kardját maga elé emelve rohanva indult... Berengier hátrébb lépett, a jobb kezében egy rövid pengéjű kard öltött alakot. Hárította az elől haladó katona felülről indított csapását, és döfött volna, de ekkor a másik csúcsos sisakú katona a jobb oldala felől döfött.

Berengier kilépett a két támadója közül, egy pördüléssel a földön fetrengő Melor mellett termett, és egy ökölcsapással leütötte. Elhajolt egy vízszintes vágás elől, majd félreütötte a hasát célzó döfést. Egy lépéssel kihátrált a jobb oldali zsoldos útjából, aztán hárította társának újabb támadását.

Aztán egy íves lépéssel a jobb oldalukra került. A két katona egy emberként fordult felé és folytatták az előrenyomulást.

Egy kiképzőtéren verhették beléjük ezt a rendet és fegyelmet - gondolta a varázsló és gyors lépésekkel visszatért oda, ahol akkor állt, mikor Meloral elkezdte a mágikus párbajt. Berengier elrántotta a vállát a lesújtó penge útjából és kilépett a két harcos támadásának útjából. Mozdulatai kecsesek, léptei óvatosak és jól kiszámítottak voltak, mint egy shilluki bikatáncosé.

Összehangolt mozdulatok, mint egy impériumi hadtestben. A csapásaik azonban nem gyors halált akarnak nekem adni. – morfondírozott Berengier. Ezek zsoldosok, valamelyik északi társulás tagjai. Ha lyukat tudhatnék ütni a két páncélos falába.

Berengier ekkor meglátta a padlón szétterülve heverő köpenyét. Eszébe jutott az a dalgini vacsora és Igrane mester utolsó fogása a végén: az őt kis híján megfojtó köpeny. Gondolataival az éterből négy csápot formázott.

Elképzelte, ahogy azok lassan bekúsztak a köpenyege felé.

A jobb oldali páncélos két lépésnyire volt az előtte heverő bíborvörös ruhadarabtól.

Berengier hátraugrott, és az ezüstös csápokkal felemelte és a jobb oldali sisakjára dobta a köpenyt. A férfi felnyúlt a jobb kezével, hogy leszedje. A társa ekkor megsebzett bikaként rohant előre...

Ő megvetette a lábát az oszlop mellől egy éterből formázott dobótőrt küldött a páncélos felé. A tűvékonyságú kristályszilánk átdöfte a harcos sisakrostélyát. Halk pukkanás jelezte, hogy egy puhán hatolt át. A katona testét védő páncéllemezek összekoccantak mikor, a jobb szeme helyén vérvörös kráterrel terült át el.

A csempéhez se koccan, mikor a másik zsoldos lerántotta fejéről a palástot és miután dühösen a padlóra dobta, rohamra indult. Berengier idézett kardja felsírt, és szikrákat könnyezett, mikor végigsiklott a pengén. A fegyverek újra összecsókolóztak, az edzett acél áttörte magát a szilánkokra robbanó éterkard ezüstfelhőjén.

A varázsló elhúzta vállát felé zuhanó kard elől, a penge kavarta szél végigsimított a férfi vállán. Egy pillanattal később egy könyök száguldott kalapácsként a mágus bal orcája felé. Fájdalom ömlött szét az ütés helyéből és fények vakították el. Egy vaskos csizmatalp csapódott a térdhajlatába.

Berengier a tenyerével megtámaszkodott a padlón, és a hátára fordulva és mindkét lábával kisöpörte a harcos alól a talajt. A földre zuhant, Berengier felállt, félrerúgta a zsoldos padlón heverő kardját és rátérdepelt annak mellkasára. A jobb kezével letépte a sisakot. A fémrostély mögül egy férfi baltával faragott arca tűnt alól. Széles orra begyógyult törésektől volt göröngyös. Húsos ajkának bal oldalát egy vékony vágás metszette ketté. Téglavörös szakállát vastag fonatokban hordta. Oldalról felnyírt haját hátul lófarokba fonta.

– Érted, amit mondok? – kérdezte.

A harcos ajka remegett, láthatólag küzdött a késztetéssel, hogy ne köpje szembe a varázslót. Végül csak egy gorombaságot recsegett saját nyelvén.

– Én nem értettem, amit mondtál – mondta Berengier. – De úgy vélem lesz valaki, aki a Felhőtoronyban aki érti. Bár nem sok sokat számítani. Hisz olyan is akadhat a Felhőtoronyba, aki a gondolataid közül fogja kitépni. És minél lejjebb temeted, annál több kárt okozhat, míg kiássa. Gondolom ezt se érted. Nem fogom pazarolni a drága idődet. Azt hiszem átadlak az őrségnek, a többit majd ők intézik.

A babonás félelem, amit Iwal lakói éreztek a varázslók irányába elkerekítette a marcona harcos tekintetét. Megrázta a fejét, és nyelt egyet. Úgy ejtette az iwali közös szavait, mintha egyenként húzta volna ki magából.

- A kompániánk vezetője vette el az aranyat. Nekünk csak a zenedobozt kell... - szavai átható nyögésbe fordultak. A szemei kidülledtek a helyéről, míg a szájából fehér hab dőlt elő és folyt le az arcán. A háta behajlott az izmait átjáró görcstöl.

Berengier észrevette a férfi nyaka jobb oldalán gubbasztó hüvelyknyi méretű darazsat, ami éles fullánkjával átdöfte a férfi bőrét. Dagadt fekete potrohán ráfröccsent vérszín pöttyök világítottak. A mágus felemelte és tenyerének csapásával nyálkás folttá lapította a shilluki ördögdarazsat.

Azonban késő volt. A harcos elernyedt a vérében szétáradó méregtől. Feltápászkodott, és körbefordult, szemeivel lyukakat keresve amin keresztül a mérgező fullánku rovarok bejuthattak. Az oszlopok árnyékában darazsak egész raja is meglapulhatott csak várva a parancsra, hogy megtámadják a varázslót.

Berengier odalépett a padlón szétvetett lábakkal heverő botcsinálta tűzvarázslóhoz. Dühös volt, de nem meglepett, mikor meglátta annak sápadt arcát, a száját borító piszkosszürke habot és az egésznek okát, a nyakán vöröslő tűszúrásnyi foltot.

Berengier átlépett a tűzmágus holttestét, a jobb kezébe egy éterkardot formázva a folyosóra lépett ki. Berengier egy pillantást sem vetett a falakra akasztott csatajeleneteket és tájképeket ábrázoló olajfestményeket. Kerrian mikor bevezette őt a nagyterembe mindet megmutatta, és elmondta hogy nemes őse, festményen a katonái esküjét fogadó Tirian melyik oldalán állt. Vagy, hogy ez az őse hány élőhalottat hányt kardélre az olajjal felfestett zöld mezőn.

Akkor se érdekelte...

És akkor se, mikor az árnyékokból előröppenő darazsak támadásától tartva haladt át.

- Kérem! Csak a gyűrűt ne! - kiáltotta valaki a folyosó végében lévő ajtó mögül. - Még Finnion adta a családomnak.!

Berengier megállt és fülelt.

– Egy qalaci elfpiacon különbet láttok! – jött egy bárdolatlan hang.

Úgy festett, hogy a vendégek végül nem jutottak ki. Az északiak túszul ejtették őket és Kerrian télikertjébe vették be magukat. Berengier eredményességének híre, és a varázslónő ennek ismeretében igyekezett őt így lelassítani. Berengier óvatos léptekkel odalépett az ajtóhoz, és a kilincsre rakta a kezét.

Igen, ez egy csapda. Hisz ő manifesztátor volt, megkellet menteni azokat az embereket....

Belökte az ajtót, és a télikertbe jutott. A terem boltozatos mennyezetén át - melyet 500 hegyikristályból faragott lapból , amiket a Határhegység sárkányfattyaktól hemzsegő lankáiról hoztak el kalandot keresők - kilehetett látni a csillagok pettyezte sötét égre. A rajta átvezető ösvény két oldalán dézsákban és virágládákban egzotikus shilluki sárkányorchideák, fenyők állítólag egyenesen Karlington szigetéről és Qalaci pálmák zöldelltek. A télikert közepén egy kövekkel borított kerek sétány terpeszkedett.

A fogadás díszes ruhájú vendégei ott kuporogtak. Berengier meglátta a földön heverő hosszú hajú férfit, a halántékán egy vérvörös folttal. Felette egy tüskés sisakú férfi ropogtatta az öklét. Tőle pár lépésnyire a városi őrök egyenruháját viselő katona emelte szeme elé a jobbjában tartott pecsétgyűrűt és beledobta az iszákjába.

Rajtuk kívül vagy egy öt őrködött a foglyok mellett. A többiek nemesemberek aranypénzzel teli iszákját vették el, vagy csinos hölgyek nyakából tépték ki azok ékszereit. Azok hangosan rimánkodva kérlelték vissza értékeiket, vagyonokat ígérve az elrabolóiknak. Egy északi nemes, akit a sárkányfattyak betörései vagy az északi rablóbandák betörései edzettek, előbb adta volna oda a kardja pengéjét egy ilyen rabló beleinek, mint az értékeit.

Felsóhajtott, és előrelopakodott.

Öt-hat, a túszok kifosztásával elfoglalt fegyverest ártalmatlanná tehet az éterből kovácsolt tőreivel.

Aztán egy mágikusan formált pajzzsal felfoghatja a hátukra csatolt számszeríjak lövedékeit.

Beugrott egy rózsabokor árnyékába, és gondolataiba idézte a borotvaéles tőrök fényes vonalakból felskiccelt tervrajzát. A katonák közül egy se hallotta meg az ajtó nyikorgását, és nem látták az elsuhanó árnyékot. És nem volt velük a varázslónő...

Viszont más szemek, miknek tulajdonosai megbújtak a rózsabokor leveleinek árnyékában meglátták. Berengier az utolsó pillanatban vette észre az ágakon megkapaszkodó tücsökforma bogarakat. Sárga szárnyfedőjükről, és tüskékkel borított erőteljes hátsó lábairól megismerte őket.

A fémes, magas hangú ciripelés siklott fel Berengier hallójáratain. Berengier hátrazuhant, kezeit a fülére tapasztotta, de már nem tudta kizárni a hangot.

De már késő volt. Az éter áramlatainak képe elhalványult és Berengier belső szemei megvakultak.

A Tian hegység felhőerdeiben élő tücskök egyetlen, hatékony védekező fegyverének esett áldozatul. A ciripelésük halk volt, de ezek a rovarok mellé valamiféle, emberi fül számára alig hallható, fémes zajt is kiadtak. Elég volt, hogy bekússzon az áldozat tudatába és elterelje belső szemeinek figyelmét az éter áramlatairól. A Felhőtorony mágusai évek óta kutatták ezen képesség hátterét, és hogy mennyire mágikus.

Az iszákjából előhalászott egy-egy szövetcsomót, amit ezekre a helyzetekre tartogatott, azóta hogy a Molwen völgyben dolga volt ezekkel az apró csúszómászókkal.

Hangos üvegcsörömpölést hallatszott, mikor a boltozatos mennyezetet alkotó kristálykupola berobbant a lefelé zuhanó sötét test elől.

Berengier felnézett és egy fekete alakot látott átzuhanni a levegőn. Az oszlopok tövébe elhelyezett fáklyák fénye megcsillant a harcos láncingkén, és a fejét takaró zárt sisakon. A zsoldosok is, akik eddig a bokrok felé néztek a hang forrását kutatva, a hang irányába fordultak. A váratlanul érkező támadó előttük ért földet.

Barna bőrnadrágot, fekete magas szárú bakancsot és sötét bőrmellényt viselt. Széles kezeit fémlapokkal megerősített kesztyű takarta. Éles fémkarmok pattantak elő ezekből, mikor a harcos kiegyenesedett. Mellkason rúgta a háta mögött megjelenő harcost, közben előreütött a jobb kezével és hasba döfött egy városi öröktől lopott egyenruhát viselő fegyverest.

Elhajolt az oldalról rátámadó fegyveres pengéje elől, egy kecses hátra szaltóval távol került tőle. Aztán megpördült, és kezének egy kaszáló mozdulatával egy másik harcos torka felé vágott. Az egy félköríves mozdulattal hárította a csapást, és döfött... Az idegen balra szökkent és az újabb vágásra készülődő zsoldos és annak társa közé állt.

Berengier visszahúzódott a bokor mögé, a fülébe dugta a szövetcsomókat és lehunyta a szemét. Pillanatokig csak magába figyelt. Elképzelte a semmiből előáradó fényforrást. Magában elfogadta, hogy a tudatát apró karmokként szaggató fémes ciripelés már a múlté. Nem árthat neki...

A fény belülről ömlött át a csontjain, áradt szét az izmaiban. Újra látta az éter lassan hömpölygő folyamait és a lassan kavargó örvényekbe torkolló zuhatagjait. A fekete páncélos alak egy macska ügyességével mászott fel egy fenyő tetejére és onnan dobott két dobótőrt a fa tövében rá várakozó harcosok nyakába.

Berengier felugrott, látta ahogy három katona a felhúzza a számszeríját és célbaveszik a fa lombjai között összekuporodó alakot. Berengier Három hosszú lépéssel átrohant a termen, és az általa idézett éterkarddal a harcosoknak rontott. Az elsőt mellkason szúrta, miután kettévágta a számszeríját. A másodikat hasba szúrta...

A harmadik eldobta a fegyverét és egy tőrrel rontott rá, majd hirtelen megállt és döbbenten nézett mellkasából előtörő fémkarmokra. Aztán holtan esett össze, mikor azok visszahúzódtak. A helyén a boszorkányos ügyességű harcos állt. A fejét fedő bőrmaszk egy vicsorgó tigrisfejet formázott, amit fentről hegyes fülek koronáztak meg. Keskeny szemnyílásában valami sárgán csillant meg a fáklyák fénye.

– Az Éjkarom - suttogta a földön kuporgó nemes. Aztán egy újabb, és újabb. A suttogás, a tenger morajló hullámaként suhant végig a foglyokon, mint a rémület is. Egy kövér férfi elájult. Egy nő könyörögve kuporodott földre.

Berengier állta a harcos pillantását.

– Te már meghaltál – mondta.

Az nem válaszolt. Egy íves szökkenéssel az egyik oszlopra ugrott és felmászott rajta. Végül egy újabb ugrással kijutott az éjszakába, az általa tört lyukon. Berengier döbbenten nézett utána, aztán végig a földön heverő holttesteken.

A történetek nem túloztak... – gondolta. – Nem, még szerénykedtek is, amiket én hallottam.

Nem törődve sajgó izmaival gyors léptekkel elindult kifelé a teremből, de még visszafordult a foglyok felé.

– Valaki szóljon a városi őrségnek – mondta. – Megmenekültek.

Egy szellem mentette meg önöket.

Berengier hamar talált egy gazdátlan lovat Kerrian istállójában, amit elköthetett. Elindult az istálló kijárata felé, de még odadobott egy aranyat a sötétből előbotorkáló álmos parasztfiúnak. Brisbone városának házai sötét falakként emelkedtek felé két oldalt. A hűs éjszaki levegő hátrasimította Berengier haját és szakállát, mikor a varázsló erősen markolva lovának sörényét, végigszáguldott az utcán.

Lehunyta a szemét. Az éter lassan áramló áramlatain túl meglátta a nő ezüstkék fénnyel körülvett halvány alakját, ami villámgyorsan zsugorodott.

Valószínűleg lovon ülhet – gondolta Berengier, és még gyorsabb vágtára ösztökélte a lovát.

Egy koldus az öklét rázva ordított utána a rongyai elől. Egy férfi káromkodva ugrott el az útjából. Az egyik beugróban kuporogva pénzét számolgató fickó rémülten mutatott fel. Berengier odafordult, és egy koromfekete alakot látott végigrohanni a holdfénybe. Aztán négykézlábra ereszkedett, és egy hosszú szökkenéssel átugrotta a két épület között sötétlő keskeny, szeméttel teli sikátort.

Úgy látom, hogy Éjpenge  is őket követi. Vajon mi köze lehet hozzá?

Berengier, mint minden gyermek sokszor hallott történeteket az Éjkaromról. Aldrovanda, Berengier forrófejű és már rég halott bátyja szerint egy száműzött nemes volt, akit Tian boszorkányos ügyességű orgyilkosai képeztek ki, és tudásával a Brisbone-et uraló bandák ellen harcolt. Felhőtoronyban, a tanítványok kaszárnyáinak sötétjében Ulkei, azzal ijesztgette a többi manifesztátortanoncot, köztük Berengiert, hogy Éjkarom a Túloldal egy testet öltött démona, akit egy vadmágus kísérlete hozott a világukra és vérre szomjazva járja Brisbone utcáit. Berengier azonban úgy gondolta, hogy bárki is volt Éjkarom, mostanra már meghalt.

Hát, a legenda tovább élt... És ugyanúgy a doboz kellett neki, mint Berengiernek.

A mellékutcák szövevénye a folyópartjára vezettek. Berengier egy keskeny sikátorba hagyta a lovat és megvakarta a vállát. Óvatos léptekkel lopakodott végig a rakpart felé tornyosuló hordó és ládahalmok árnyékában. A folyóba nyúló mólók mellett kikötözve ringatóztak a kereskedőhajók. A folyón felfelé egy karakk úszott. Három árbóca büszkén meredt az ég felé, vitorláinak árnyékában apró alakok mozogtak. A folyó túlsó partjáról lant és furulya dallamát hozta a szél.

A varázsnő sziluettje Berengiertől három mólónyira fénylett fel. A nő feltornyozott ládák karéjában várakozott a megmaradt zsoldosok társaságában. Mellette Kerrian kuporgott, és fájó homlokát nyomogatta.

- Nem is ütöttem erőset - mondta az egyik ládának támaszkodó zsoldos, aki egy almát majszolt. Hosszú, vörös haját egy kontyba hordta a feje búbján. Egy sebhely indult ki jobb halántékától, futott át fejének oldalán és tűnt el fonatokban rendezett szakálla alatt. - Hihetőnek kell tűnnie. Nem is odaütöttem.

Berengier innen is látta, hogy Kerrian dühösen nézz fel.

– Nem fogadom el ennek az északi parasztnak a bocsánatkérését! – förmedt rá kimérten Kerrian.

Az válaszul nagyot harapott az almából, és lassan elmajszolta.

– Ha ettől megenyhül, akkor nem bocsánatkérésnek szántam – felelte a zsoldos. – Bántotta a fülem a déli sírása, napvilágképű.

Berengier hallotta már ezt a nevet és az összehangolt támadásaikból és fegyelmezettségükből felkellet volna őket ismernie.. A Virrasztók azon thyndirk harcosoktól származtak, akik az utolsó északi nagykirály Roggvyr sírját őrizték hét napon és hét éjen át. És miután a király fiai meghaltak, és a Thyndirk királyság káoszba süllyedt, ők felvállalták a rend fenntartását. Csak ehhez pénz kellett, és ezt a fegyvert tartó karjuk áruba bocsátásából akarták megszerezni..

– Hogy mit mondott? – kiáltotta sértetten a nemes.

A zsoldos odalépett, és vállba taszította Kerriant.

- Lehet többször fogtam kapát, mint maga, napvilágképű, de nem vagyok paraszt - közelebb hajolt, és újra beleharapott az almába. - A Virrasztók tagja vagyok, ha nem feledte volna, mire is adott pénzt.

Berengier ekkor oldalvást beslisszant a két láda közötti résbe, és felmászott a ládahalom tetejére, mikor megszólalt a nő.

– Az én fülem a szerelmes évődésetek zavarja! – mondta a varázslónő, és leugrott a ládáról, amin eddig ült és idegesen körbepillantott. - Itt kellene már lennie...

– Mondtam, hogy várjunk – állt meg Kerrian a nő előtt. – Hogy ne a fogadáskor! Mi van ha a toronymágus a nyomunkban van?

A nő idegesen toporogva megállt, és szembenézett Kerriannal. Berengier a rejtekhelyéről látta, hogy alig hat évvel lehet fiatalabb nála. A háta szálfaegyenes. A kezei a combja mellett lógtak. Büszkeség sütött a tartásából, amin látszott, hogy soha nem törtek láncok.

– Akkor ellátom a baját – felelte. – Berengier is csak egy ember. Tehetséges, de akkor is csak egy ember, aki tud vérezni.

– És hol van ő? Akinek elloptad azt a valamit? – jött a zsoldos hangja.

– Majd jön – válaszolta a nő. – Itt kellene már lennie.

– Várnia kellett volna minket, azt mondtad – förmedt rá Kerrian a nőre. – Nem... Add ide a dobozt, és majd én átadom neki.

– Hogy aztán a hálószobádba hallgasd? – kérdezett vissza gúnyosan a nő. - Idáig eljöttünk, és nem fogunk visszafordulni, mert valaki elhitte, hogy Berengier képes békává változtatni egy pillantásával, és a segge pedig villámokat ereget. - A mágus belépett a dobozok között kanyargó keskeny utcácskába, és óvatosan végighaladt rajta. Keresett egy megfelelő helyet, ahonnan rajtuk üthet. De valami azt súgta, hogy várnia kell, bárki is a titokzatos megbízó.

– Nos, itt volnék – szólt egy nyugodt, ismerős hang.

Berengier döbbenten állt meg, mikor meghallotta Kavan ismerős hangját. Sietősre vette a lépteit, balra kanyarodott a dobozok között, és talált egy rést, amin kipillanthatott. Az idős férfi ugyanazt a fekete zekét és nadrágot viselte, mint a fogadáson, és olyan nyugodtan lépett a hármas elé.

– Ki maga? – kérdezte döbbenten a varázslónő.

Kavan előrelépett, és elmosolyodott.

– Végig maga volt? – pattant fel Kerrian, és Kavan elé lépett

. A férfi meghajolt.

– Igen. Hát nem is a maga társaságát élvezni mentem oda. Nos - odahajolt a nőhöz és elhúzta a száját. - Úgy látom, hogy a hölgy és a - a zsoldosok felé fordult -, és az ön által felbérelt fegyveresek áthúzták a számításaimat. Pedig lehetett volna ezt nyugodtan is csinálni... Emberi keretek között, nem vértől mocskosan. Most miért nézel ilyen meglepetten Kerrian?

– Miért nem előbb? – kérdezte.

– Amíg ott van a toronymágus? Megvagy őrülve? – kérdezte Kavan kacagva, a hangja újra nyugalomba fordult - Akkor itt az a doboz? Ó, ne vegye elő. Nem itt. Nem addig, míg a környéken van Berengier.

– Vagy az Éjkarom – tette hozzá Kerrian.

– Ennyi idősen hiszel még a rémmesékben? – kérdezte kuncogva Kavan. - Miért is nem lepődtem meg.

– Akkor mondja meg, hogy hol adjuk át – vágta ketté a nő ravaszságtól késpengéjű hangja. – Nos?

Csend.

Berengier pár lépést tett előre, és kikandikált a láda mögül. Kavan továbbra is a harcosok gyűrűjében állt, egy sétapálcára támaszkodva. A mágus szemöldöke V alakba fordult. A fogadáson még nem volt nála a pálca, és semmi jelét nem látta, hogy baja lenne a nemes lábával. A csodálkozást azonban hideg céltudat váltotta át a varázslóban.

Kavan bólintott.

- Egy régi kocsma innen pár mérföldnyire - mondta magabiztosan. - Téglaépület. Minden csempész ott cseréli ki az árut, és hát ami nekik bevált...

A nő bólintott és összemosolygott a zsoldossal. Kavan sarkon fordult és elindult, a hátánál a zsoldosok, mellette a varázslónő. Berengier felemelte a kezét, érezte a markába szivárgó, anyagiasuló éter füstjét. Eltervezte, hogy miután a tőr formát nyer, a varázslónő lábába dobja, aztán egy másikkal Kavant teszi ártalmatlanná.

És Kerrian jön utána. Kicsalt a rendtől egy erős és veszélyes tárgyat, így vele példát kellett statuálni. Berengier kiegyenesedett, mikor a nő belépett két doboz közé...

A következő pillanatba halk koppanással egy agyaggömb vágódott elő a sötétségből, és repedt ketté. A belsejéből halványlila füst szált fel. A mágus azonnal az alkarját az arcára szorítva ugrott hátra, mikor felismerte a rókafarok főzet jellegzetes, kesernyés bűzét.

Az agyaggolyóból kiáradó füst szétáradt a dobozok között, csápjai körbeölelték a varázslót. A háta az egyik faládának ütközött, mikor a ködpárából egy feketék kesztyűs ököl suhant Berengier arca felé. A varázsló az övébe tűzött üvegcsére, és a benne lötyögő ellenszerre gondolt, mikor bal alkarját maga elé emelve félreütötte támadójának jobbját.

Jobbra lépett a mellkasa felé pattanó izmos láb elől, aztán behúzódott egy láda mögé, és kicsatolta a rókafarok ellenmérgét rejtő bőrtáskát. A szájához emelte az üvegcsét. Egy sötét árnyék iramodott felé, mikor ledöntötte a folyadékot a torkán. A varázsló a fekete páncélos harcos széles vállvértje felé rúgott. Az jobbra húzódott...

Berengier már szinte hallotta az éter halk zenéjét, ami a képességeinek visszatérését jelezte. De nem figyelhetett rá. Előtte ugyanis ott állt Éjkarom. Berengier előretolta a bal lábát, a kezeit támadásra készen maga elé emelte. Az ereiben áramló ellenszer lassan legyűrte a rókafarok kipárolgásának hatását.

Az idő lelassult, ahogy Éjkarom egy állatias morgás kíséretében nekiiramodott. A mágus félrelépett, és hárította az ütést, aztán tág félkörívben megkerülte az árnyat. Amikor a harcos megperdült, látta a mellkasát és hasát fedő keményített bőrmellényt. A vastag bőrből vart kesztyűt, amiből négy acélkarom csapódott ki.

Amint a mágus meglátta az éter áramlatainak lágy hullámzását, a láthatatlan világot betöltő ezüstös porból három tőrt formázott, és dobott a sötét ruhás felé. Éjkarom jobbra ugrott a tőrök útjából. A bal kezében legyező alakban ott volt négy levélpengéjű dobókés, amiket egy laza csuklómozdulattal a varázsló felé hajított.

Azok pörögve suhantak át a levegőn.

Berengier előtt ezüst örvény formálódott, és állította meg hangos pendüléssel a tőröket.. Mielőtt kitakarta volna Éjpengét a látóteréből, a varázsló látta, hogy már egy dobótőr sincs az övébe.

– Add fel! – kiáltotta Berengier a pajzs árnyékából. - Semmid nincs már ellened. Nem az ellenséged vagyok, így ne tarts fel. - Az izmos alak felemelte ötujjú kezét és behajlította lábát. - Vagy folytathatjuk, és az igazi gonosztevők egérutat nyernek. Van elég praktika a kezemben, te pedig úgy láttam ki fogytál belőlük.

– Még nem – morogta mélyen a fekete páncélos. Hangjában semmi emberi nem volt.

Éjkarom ökölbeszorított jobbjából vörös fény sugárzott ki. Berengier ösztönei úgy riasztottak, mint északi falu harangtornya karling támadás idején. A dobótőrök pengéjén vörösen izzott fel egy lángnyelvet formázó sigul. A vérszín derengés pillanatok alatt szétterjedt az élükön és a pengéken.

És az éterpajzson.

Berengier megtette az első lépést, hogy megszüntesse az éterpajzsot összetartó mágiát. Hangos csilingelés kíséretében robbant darabokra a mágiából formált pajzs. Berengier hátravetődött, ahogy annak idején a griffesektől tanulta még a Felhőtoronyban tartott közelharci edzéseken. A fájdalom így is belehasított az arcába, mikor az éterpajzs szilánkjai végigkarcolták az állát és arccsontját és vér fröccsent vágásuk nyomán.

Berengier elterült az utca kövezetén. A sebeiből enyhe fájdalom áradt szét. Ekkor mint egy 

– Megleptél – hajolt közelebb. Hangos szimatolás hangja hallatszott. – Tűrhető harcos vagy, egy rúnaimádó, tintanyalóhoz képest.

A teremtmény erőteljes térde beleszúrt Berengier hasába, az izmaiból fájdalom folyt ki. Azonban ő beharapta az ajkát, kék szemei dühösen villantak a különös idegenre. Nem ordított, fel sem nyögött, nem adta meg neki az örömet, hogy felkiáltson fájdalomra.

– Te pedig a mágiához...

– ... egy vadállathoz képest? – kérdezte Éjkarom, sárga szemeiben megcsillant a hold kék fénye. - Attól még, hogy bűvölt tőröket hajítok, még nem vagyok egy tintanyaló a Felhőtoronyból.

– Az igazi gazfickók arra mentek – bökött a fejével Berengier, arra, amerre Kavan a zsoldosok társaságában lelépett. – Őket üldözöm.

Halkan felmorrant, erős marka még inkább rászorult Berengier alkarjára.

– Majd én gondoskodom róluk.

– Elkel vinnem Kavant, és kihall....

Éjkarom fekete bőrmaszkkal fedett feje közelebb nyomult Berengier arcához. Széles vállai remegtek, biztos az ösztöntől vezérelve, hogy feltépje Berengier torkát azokkal az acélkarmokkal.

– Nem kell elvinned! – sziszegte. - Ő velem van. Önként vállalta.

Berengier hallotta Éjkarom hangjából a dühöt és a felháborodottságot, és talán az aggodalom árnyalatát? Egy fiú aggodalmát, amely a hadba induló, öreg apjáért érez.

– Akkor ölj meg, ments meg a gazdád... – Egy halk morranás félbeszakította Berengiert, a fekete ruhás alak térde még beljebb nyomódott a mágus hasába. - Aztán utána öld meg azt a varázslót is, akit utánam küldenek, hogy megkeressen.

– Fenyegetsz?

– Ha Kavan nem velük van, hanem veled, akkor szállj le rólam – nyögte a varázsló, a kezei ökölbe szorultak és szemeibe könnyek gyűltek. – Szállj le rólam, és hagyd, hogy segítsek.

Éjkarom széles mellkasa felemelkedett és lesüllyedt, a szemei bizalmatlanul villantak Berengierre. A mágus pedig felkészült arra, hogy a kesztyűjéből előpattanó karmok felhasítják a torkát.

– Miért segítesz?

Eszébe jutottak a tücskök Kerrian üvegházában. A halott zsoldos nyakáról felszálló darázs. Úgy zümmögött, mint évekkel ezelőtt, ott a Kolm vadon szélén...

– Elakarom kapni, akinek elakarják adni a dobozt – suttogta Berengier. – Ha ma este eljön, és Kavant találja itt, akkor kegyetlen sorsot szán neki.

Éjkarom elgondolkodva hajolt Berengier felé. Aztán lassan leszállt róla, a szemét le nem véve a feltápászkodó varázslóról. Az izmai sajogtak a lény súlyától. Csak egy magyarázatot talált arra, hogy egy ilyen izmos lény, ennyire fürgén ugrál házról házra. A tekintete Éjkarom izmos, ízületénél meghajolt lábaira tévedt.

Egyszersmind arra is magyarázatot kapott, hogy Éjkarmot miért tette dühössé a "gazda" megszólítás.

– Ki az? – kérdezte.

Berengier állta a tekintetét.

– Elég annyit tudnod róla, hogy varázsló. A pókok és rovarok beszédének mestere.

Éjkarom sarkon fordult, és megindult a ládák felé.

– Szóval egy Bogársámán – felelte. – A vérapám mesélt róluk. Alávaló lényekkel közösködő embersámán, így maguk is alávalók. - Felugrott egy ládára, és lenézett a varázslóra. - Kövess, Berengier.

A mágus Éjkarmot követve kiért a rakpartra. Az éjszaka harcosa karmait a falba vájva mászott fel egy több szintes bérház repedésekkel borított falán. Berengier egy pillanatra megállt, és a folyó felé pillantott. Egy karcsú folyami gálya közeledett a kikötő felé, az oldalán felemelkedő és hangos csobbanással a vízbe süllyedő evezői rossz előérzetet plántáltak a varázslóba.

Ahogy a hajó oldalában álló apró alak is.

A kétemeletes ház ahol Kavan és Kerrian megbeszélték a találkozót egy sikátor végében állt. A falait borító koromtól sötétlő vakolat sok helyen kopott, megmutatva a ház falának tégláit. A széna tető penésztől zöldelt. A bal felső, kerek ablakban apró gyertyafény pislákolt. Előtte árnyék mozogtak.

Berengier észrevéve a ház előtti téren üldögélő két katonát, a falhoz lapult. Az utcakőnek koppanó dobókocka csörrenéssel jött, és az egyik északi dühösen felkáromkodott, a vele szembe guggoló zsoldos felkacagott. A ház bejáratától jobbra egy harmadik harcos egy ládán ülve figyelte őket, közben végig-végighúzta kardjának élén a kezében tartott kődarabot.

Nem voltak védtelenek, a hátukra szíjazott kardhüvelyből továbbra is kikandikált kardjuk markolata. És nem nyúltak az övükön lelógó borral vagy sörrel teli kulacsok felé. Éberen őrködtek, és a varázslónak kétsége se volt a felől, hogy a szemük sarkából az éji sötétet fürkészik.

A tér elég kicsi volt, hogy ha a varázsló kilép rá utcácskából, akkor a három zsoldos körbefogja. Éjkaromnak pedig az árnyékát se látta végigrohanni a háztetőkön. Elfogadta, hogy egyedül maradt, úgy döntött, hogy a sikátorban megsűrűsödött sötétségben lapulva várni fog, míg az alku megkötése után elő nem lépnek. Mikor az ajtó kinyílik, akkor a zsoldosok felállnak, a varázsló pedig azt a kérészéletű pillanatot fogja választani a rohamhoz.

Berengier felkészült.

Enyhe légfuvallat simított végig a hátán, aztán egy erős marok ragadta meg vállát és húzta be a sötétségbe. A manifesztátor kitépte magát a szorításból, és szembefordult a páncélos alakkal. És letett az éterkard manifesztálásáról, mikor meglátta a macskafüleket formázó maszk és a bőrpáncél jellegzetes körvonalait.

– Még nem jött el – suttogta Éjkarom.

Berengier szemöldöke megemelkedett.

– A Felhőtorony ügyében járok el, a zenedoboz veszélyes és visszakel szerezni.

A harcos még mindig szálfaegyenes gerinccel állt, láthatóan nem hatotta meg a tény. Berengier mellé lépett, és a ház emeleti ablakában pislákoló gyertyafényt figyelte.

– Ha nyugton maradsz, akkor Kavan maga fogja neked odaadni. – Szavait a vérvágy acélozta meg. - Az őrök nem a korsó sörtől is lerészegedő kocsmavirágok. Ők a Virrasztók.

– Van valami terved?

– Kavan azt mondta, hogy várjak – felelte Éjkarom. – Mikor a gyertya fénye kihuny, akkor bemegyek.

Az utca kövezetén megcsörrent a kocka, a zsoldos felmordult és a ház mellé indult a nadrágját gombolva. A helyére egy másik zsoldos lépett, és újra dobott. Az emeleti ablakban a gyertya nem aludt ki.

– Miért fontos Kavannak a zenedoboz? – törte meg a csendet Berengier.

Éjkarom a manifesztátora sandított.

– Az a fontos, akinek a zenedoboz kell. A zenedoboz csupán csali – mondta szűkszavúan. - Kerrian már hónapok óta szétküldte a szerencsevadászait, hogy telkhin kacatokat keressenek neki. Olyat, ami működik, és a múlt szemétdombjáról előkapart rozsdacsomó. Csak ilyeneket hoztak neki.

- És mivel a kevés működőképes telkhin eszköz a Felhőtoronyé, ezért kicsalta tőlünk - mondta Berengier elgondolkodva. A nemes jól kitervelt mindent. Egyszerű, de ősi és mágikus kacatokat adott át a gyűjteményéből. Szállással, hírekkel és térképekkel segítette a Felhőtorony manifesztátorait és vadászmágusait. Csak azért, hogy a híre makulátlan legyen. Egy olyan ember híre, akinek átadhatnak egy ilyen veszélyes eszközt. - Vagy nagyon gazdag, vagy nagyon veszélyes lehet a vevője.

És valaki olyan, aki beszéli a rovarok nyelvét – gondolta, és Éjkaromra pillantott.

– Úgy csapott be benneteket, hogy egy csipetnyit sem ért a varázslathoz. Lehet, hogy a tornyotokból ellátok a legmesszibb partig, de mit ér, ha a skorpió belecsíp a lábujjatokba.

A varázsló arcán keserű fintor terült szét a skorpió említésére. A kezei ökölbe szorultak, készülve a közelgő csatára.

– Kavan tanítása?

– Igen – felelte hosszú hallgatás után Éjkarom.

A nyár végi este forrósága dermesztő hideggé dermedt. Kék derengés vonta fénybe a sikátor penésztől zöldellő falait és repedezett macskaköveit. Éjkarom egy hátra szaltóval ugrott el a jégcsóva útjából. A kéken derengő jégcsóva éles pendülés kíséretében ütközött neki a Berengier által idézett éterpajzsnak.

A sikátorból egy alak lépett elő. Földet söprő, szürkés kék köpenyt viselt. Szemébe húzott csúcsos csuklyája alól hegyes, határozott állának körvonalai sejlettek fel. Felemelte bőrkesztyűbe bújtatott tenyerét, ujjait szétterpesztette, a tenyerére éterrel felrajzolt hókristályt formázó sigul jégkék fénnyel derengett fel.

Egy kiromanta. Ismerte fel Berengier, és előrelépett. A szeme sarkából látta, hogy a téren strázsáló zsoldosok felfigyeltek a zajra és egy vonalba felfejlődve elindultak megnézni. Éjkarom hátat fordított a harcra készülő varázslóknak. Kesztyűjéből acélkarmok pattantak elő.

Ellenfele erre vízszintesen, tenyérrel felfelé fordította a kezét, ujjait behajlította. A varázsló talpa alól kicsúszott a talaj, de az éterből két tőrt formázott és dobott át a levegőn.

A hátában fájdalom áradt szét. A kiromanta újra maga elé tartotta a kezét, a középső és hüvelykujjának felső ujjbegyét összeillesztette, olyan mintába kényszerítve az étert, hogy az előtte kavargó pára pajzs alakba fagyjon jéggé. Az étertőrök halk pendüléssel akadtak meg a tükörsima jégpajzsba.

A varázsló fel se ocsúdhatott, mikor az ellensége magasra tartotta jobbját, és ökölbe szorította. A hirtelen lehulló levegő jeges állkapocsként harapott a vállába. A hideg nehéz kezdőként borult az arcára, és tette acél keménnyé szemhéját. Előrelépett, csizmája talpa alatt a macskaköveken növekvő vastag dérréteg megroppant.

Berengier tekintetét a láthatatlan birodalom felé fordította. Az éter áramlatait a mágus egymásba fonódó jégkristály sigulokba rendezte, mint a tirianhívők templomának freskókkal fedett boltozatos mmennyezete borult felé. Magukhoz vontak minden meleget, ami csak Berengier körül volt a levegőbe. A varázsló térdre esett, tenyerét a dérrel takart utca kövezetére rakta.

Szemeit lehunyta és maga elé idézte a kitartás barátságos sárga fénnyel ragyogó sigulját. Várta, hogy ez a meleg ragyogás végigfolyjon a tagjain, szétáradjon a törzsében és a tudatában, új erővel eltöltve őt. Azonban álmosság, mint meleg lepel borult az agyára, tompává téve az apró napként a sötétségben izzó jelképet.

A jégagyarak végigkaristolták a varázsló bőrét, hideg mérgüket izmaiba eresztve.

Még nem fagytam halálra... -nyugtatta magát. Gondolatai még mindig apró villanásokkal cikáztak elméjében. Az utolsó fegyver, amiért nyúlhat. Csak koncentrálnia kell...

Ahogy a kiromantának is.

Elképzelte, ahogy elméjének – igaz egyre gyengébben izzó – gömbjét.

A fagy, mint egy láthatatlan fenevad jégcsapokkal teli pofája, úgy mart bele a combjába, mikor képzeletében két kék fényindát növesztett belőlük. A karjait jégtömböknek érezte, de elméjének erejével felkavarta a kövezeten egyre nagyobb foltokban terjengő zúzmarát. A kiromanta bömbölve az arca elé kapott, ahogy a kék jégszilánkok az arcbőrébe fúródtak.

A koncentrációja megtört, a jégkristály sigulok úgy tűntek el, mintha soha nem léteztek volna. Berengier lassan felállt, és még mindig dideregve szembenézett a kiromantával. A férfi csuklyája a vállán lógott, felfedve jóképű, hajszálvékony vörös sebhelyekkel borított arcát.

– Te... te...

Felemelte a tenyerét, ami felett egy párafolt jelent meg. A mágus tudatára a fáradtság puha, de nehéz takarója nehezedett. Megtámaszkodott a falon...

A kiromanta éles vicsorral felkészült az újabb jégcsóva kilövésére....

– Félre! – kiáltotta egy durva, nem emberi hang.

Berengier jobbra dőlt, de még érezte az elhajított tőr légáramlatát végigsimítani az arccsontján. Mikor felemelte a fejét, látta ahogy a kiromanta megmarkolja mellkasából kiálló, északi módra kígyófaragványokkal borított markolatot és a földre hanyatlik. A varázsló kifújta a levegőt, és újra maga elé idézte az aranyfénnyel ragyogó sigult.

A láthatatlan világból átáradó aranyszín zuhatag testének legapróbb részéig betöltötte lényét. Felolvasztotta a kiromanta varázslata után az énjét jégbéklyóban tartó láncokat. Ekkor hallotta meg az összecsókolódzó acél pendülését.

Mikor megfordult, először a macskakövön heverő két páncélos holttestet látta meg. Aztán Éjkarmot, aki még a három zsoldossal harcol. A fekete bőrpáncélt viselő harcos elegáns piruettekkel, és szaltókkal került ki az északiak pallosainak hosszú pengéinek hatósugarából. Könnyű kézmozdulatokkal hárítottai csapásaikat, és ment át ellentámadásba.

Ezzel, és folyamatos hátrálásával a sikátor, és Berengier felé felkorbácsolta a három virrasztó győzelem iránti éhségét. Azok azonban egyre közelebb kerültek.

Berengier kiegyenesedett. A jobb oldali zsoldos egy vízszintes vágást indított meg Éjkarom feje felé. Az kihátrált a csapástól, és hárította az elülső virrasztó mellkasát célzó szúrását.

Éjkarom nem fogja olyan állni a sarat, mikor a három katona a sikátorba szorítják.

Hirtelen vágott egyet a bal kezének fémkarmaival, mire a bal szélső katona felemelte a fejét, hátracsúsztatva sisakját és felfedve egy keskeny, védtelen sávot a nyakából. A következő pillanatban egy étertőr csapódott be, a földre lökve az akkora már halott férfit. A két megmaradt katona próbáltak alakzatba rendeződni.

Éjkarom közéjük állt. A bal oldalit hasba rúgta és kézkarmát annak szemnyílásába szúrta, közben jobb kezének pengéivel elvágta a másik zsoldos sisakját a helyén tartó keményített bőrszíjakat, és az álla alatti puha bőrbe döfte az acélpengéket. Le se hanyatlottak, mikor futásnak eredt a ház felé.

Berengier mielőtt követte volna Éjpengét, három lépésből a holtan heverő kiromanta mellett termett, és a ruhája alá nyúlt. Az aggodalom árnyéka suhant át lelkén, mikor az ujjai érdes fát érintettek. Ez egyre csak sötétült, mikor kivette a varázsló nyakában lógó medált, és a bőrszíjánál fogva a szeme elé emelte.

Egy spirálalakba tekeredett férget faragtak bele, minek, Háromszögletű fejéből vékony csápok kígyóztak.

Szóval visszatértek. Újrakezdődik ez az egész... - gondolta, és az iszákjába süllyesztette a medált. Aztán elindult a ház felé. Futásnak eredt, mikor meghallotta a házból jövő zajokat. A darabokra törő asztalok és székek reccsenését, a falhoz csapódó testek puffanását. A küszöböt átlépve egy tágas előtérbe jutott. Az ajtóval szemben egy lépcső vezetett fel a felső emeletre, mellette egy tágas átjárón egy konyhába lehetett átjutni. A bejárat előtt keresztben egy halott zsoldos hevert, nyakán mély seb tátongott.

Hangos puffanás hallatszott, ahogy a lépcsőn Éjkarom fekete bőrpáncélos teste gurult le. Nem sokkal később a varázslónő követte. Mikor meglátta Berengiert, arca elsötétült, a szemeiben villámok táncoltak.

Ő a másik tekintetét állva egyenes gerinccel előrelépett. Izmait megacélozta a büszkeség, hogy a Felhőtorony rendjének tagjaiként az Impérium egyik legképzettebb varázshasználója. Nyugodtan nézett a nő alakjában megtestesült halál szemébe.

– Vége – nyújtotta előre a kezét. – Nem tudod már senkinek se átadni a dobozt. Add át, és nem kell kudarcról beszámolnod. - Tenyerével maga felé intett. - Add át, és Felhőtorony falai téged is megvédenek.

A varázslónő szemeiből kialudt a fény, dühösen szisszent fel. A jobb keze ökölbe szorult, az éter porrá tört gyémántként csillogó szemcséi gömbalakba tekeredtek köré.

Érthető – gondolta a varázsló, ahogy félreugrott és két étertőrt küldött a nő felé. Az éterből kovácsolt nyílként felé száguldó fegyverek egyszerre csapódtak a falba.

A következő támadására készült, mikor a háta mögött egy ismerős alak jelent meg. Kavan lépett le a lépcsőn, és kivonta a sétapálcájába rejtett, hosszú pengéjű tőrt. A varázslónő hirtelen megpördült és egy rúgással hátrataszította az idős férfit. Az a karját kinyújtva megtámaszkodott a lépcsőfok sarkán és egy kecses szaltóval felpattant.

Tőrével a varázslónő törzse felé döfött...

Az azonban hullámot keltve az éterben a falhoz vágta a férfit.

Berengier előrelépett és a nő felé küldött egy újabb étertőrt. Közben vadállatias ordítás töltötte be az előteret. Éjkarom felpattant és a lépcső korlátjára ugrott, és acélkarmaival jobbról támadott a varázslónőre. Az dühösen nézett vissza a harcosra...

A következő pillanatba Éjkarom megállt a levegőbe, és felkrákogott, mikor egy láthatatlan étercsáp a torka köré tekeredett, egy másik a karjait szorította testének oldalához.

Berengier még látta, ahogy a harcos az övéhez nyúl, hogy előrántsa tőrét... Azonban a fegyvertartó keze és a derekához szorult...

– Eressze el! – szólította fel Berengier a nőt. - Még megmentheti magát, csak engedje el.

Az megrázta a fejét, szép keleties vonásait a düh és az elszántság rántotta kegyetlen maszkba. A varázsló előrelépett, és összevonta a szemöldökét. Most bizonyosodott be csak, hogy a nő kinek dolgozik. Nem is dolgozik, hanem hogy kit is szolgál. Egy olyan egyént, aki erősebb nála. A szemeiben lakozó sóvárgás elárulta, hogy azért a hatalomért bármit megtenne.

És hogy retteg a kudarctól.

A varázslónő nem válaszolt...

Éjkarom azonban egyre hangosabban krákogott.

Berengier elméjének egy csápjával megragadta és kirántotta a tőrt a harcos kezéből. A penge belehasított a varázstudó hasába. Az halkan felsikított, és holtan omlott a lépcsőre. Éjkarom egy pillanattal később zuhant le. Együtt siettek Kavanhoz, aki éppen akkor tápászkodott fel a lépcső tetején.

Éjkarom azonnal odalépett hozzá, és segített az idős férfinak felállni.

– Vedd le rólam a mancsod – söpörte le magáról Éjkarom kezét, és a közeledő Berengierre nézett. – Nem volt más mód, mi?

A varázsló a holtan heverő nőre nézett, és megrázta a fejét. A tudat, hogy kioltott egy eltévelyedett életet, fekete és hideg mérget öntött a lelkébe. Elgondolkodott, hogy ha talán több ideje lett volna, hogy rábeszélje a lányt, akkor most is élhetne.

Nem volt más mód – gondolta.

- Jó, menjünk innen. Láttom, hogy válaszokat akar. - Kavan rásomolygott a férfira. - Nos, tőlem meg is kapja. De nem ezen a gyászos helyen. És nem ebben az időben. Holnap jöjjön el a villámba, és mindent megkap.

Azzal Éjkarom oldalán kisétált az ajtón.

Berengier azonnal magához vette a zenedobozt, és a városi őrség őrposztjára sietett.

Az emberei az emeleti szobában találtak rá a leütött Kermanra. A nemes egy székben ült, körülötte két ledöfött zsoldos. A nemes arcán már látszott, hogy valami hazugságot ötöl ki. Ez a kifejezés azonban mint jég a tavaszi nap sugaraiban, úgy olvad le, mikor meglátta Berengiert.

– Csak ne vessenek a griffesek börtönébe – könyörgött, miután mindent bevallott. – Csak oda ne! Könyörgöm!

Ordította, miközben két őr felrántotta és kivitte a bejáraton. A nagydarab őrkapitány beleharapott a kezében tartott csirkecomba.

– Hihetetlen történet. Éjkarmot még csak elhiszem, mert láttam párszor, de hogy Kavan – könyökét beletörölte a szakállába, szaporítva a beleragadt zsírdarabokat. - Csoda, hogy ki tud kelni az ágyából reggel, de hogy egy maga lerendez két Virrasztót.

Berengier szívét égette a kötelesség, hogy kimondja az igazat. Szája pengevékonyságúra szűkölt, de végül csak bólintott.

– Elég bolond, hogy pont ő rá akarja terelni a gyanút.

– Biztos azt gondolta, hogy akkor már dögöljön meg a szomszéd disznaja is – recsegte, halkan felkuncogott. – Őszintén, nem érdekel ez az egész. A lényeg, hogy egy újabb beparfümözött hímringyó van a tömlöcömbe. Nem igaz? Na, pihenjen. Láttom fáradt.

Berengier magához vette a zenedobozt és az iszákjába süllyesztette. Ahogy átlépett a küszöbön, sötét gondolatok fészkelték be magukat elméjébe. Fekete szárnyakon visszavitték a tisztásra.

A szertartás napjára.

Vajon Noréné életét miért kímélte meg, és ennek az ismeretlen varázstudónak, miért nem?

Talán mert segített. És én nem ölhettem meg... Igen, csak ez lehet a válasz. Nem, ez a válasz.

És ennek nem volt semmi köze ahhoz, hogy ők apa és lánya voltak.

Kavan egyszerű villája a város szívében, egy dombon magasodott. Mikor Berengier halkan kopogtatott, maga a férfi nyitott neki ajtót. Az öregember elmosolyodott, és beljebb invitálta a varázslót. Felvezette az emeletre a varázslót. Mikor beléptek, azonnal hellyel kínálta Berengiert, és bort töltött magának az íróasztalára állított kancsóból.

– Válaszokat ígért nekem – mondta Berengier, miután leült.

Kavan bólintott, és belekortyolt a borba.

– Igen... igen – mondta. – Nem is kertelek. Beszélgetésbe elegyedtem a hölggyel - dőlt hátra a székébe. - És a szavaiból arra jutottam, hogy nem egy egyszerű tolvaj volt.

– Tehetsége volt – Berengier ujjbegyeit egymásnak illesztve háromszöget formázott kezeiből.

– És valakinek dolgozott, akitől ő is rettegett.

Berengier elővette a fából faragott medált, rajta a féreggel és óvatosan az asztalra helyezte. Kavan a szeme elé emelte, az arcán átfutott egy árnyék.

– Láttam már ilyet... – mondta magának. – Nem itt... Vagy lehet csak hasonlót.

Átadta Berengiernek, aki úgy döntött, hogy megbízik a férfiban, és mindent elmond neki.

- Ez a Hajtás szimboluma - felelte Berengier, és az iszákjába süllyesztette a medált. - Évekkel ezelőtt találkoztam velük. A vezetőjük kis híján feláldozott egy Faldish nevű kisfiút, és én is ott maradtam. - A bőrén még érezte a darazsak és skorpiók fullánkjainak döféseit. Az ereiben végigfutó méreg tűzét. - Ha minden igaz, akkor talán itt is feltűnnek majd.

Kavan letette a kristálypoharat, és Berengier mögé nézett. Kinyílt az ajtó, és egy izmos ixchell lépett be rajta. Sötétbarna bőrnadrágot és szürke, ujjatlan tunikát viselt, ami szabadon hagyta szürke-fekete csíkos prémmel borított izmos karmait. Lapos, macskaszerű fejét egy be nem gyógyult sebhely szelte ketté.

– Éjkarom, ha nem tévedek – mondta Berengier.

Kavan felállt, és az ixchell elé lépett.

- Igen, ahogy egykoron én is - mondta mosolyogva. - Egykoron én viseltem ezt a címet. Fekete köpenyben, egy karddal a kezemben jártam az éjszakákat. Lesújtottam a banditákra és a tolvaj nemesekre. Azonban én is öregedtem, és ez akkor tudatosult, mikor egy kikötői mészárosverem hajcsárját üldöztem, és hátulról leütött az egyik bandita...

Az ixchell megszólalt.

– A ketrecemből néztem végig – mondta mély hangján. – Az ostoba, aki engem ütlegelt nyitva hagyta az ajtót. Így kirontottam, felkaptam az ostort és egy magam vertem szét őket.

Kavan felkacagott, és mint egy apa büszkeségével veregette meg az ixchell vállát.

- Azért én is leterítettem párat. A lényeg, hogy megmentettem Oncazt. És megtanítottam sok, nagyon sok dologra - felelte, mire Oncaz halkan feldorombolt, és kivillantotta fogait.

Berengier elgondolkodva figyelte az öregember és az ixchell párosát. Úgy álltak egymás mellett, mint apa és fia. Holott, míg az előbbi talán egy városi palotában látta meg a napvilágot, míg az utóbbi egy rabszolgaszállítóhajó rakterében, vagy jobb esetben egy faluban, valahol a Kolm vadon mélyén. Nem a vér kötötte össze őket.

Hanem valami más.

Ezen még rá ért gondolkodni. A telkhin zenedoboz és a sarj rendjének amulettje nehéz súlyként húzta le iszákját. A Sarj rendje valahol rejtezett Iwal földjének sötét zugaiban. Berengier pedig tudta, hogy mindennél jobban kell nekik a zenedoboz.

Eldöntötte, hogy meg fogja tudni miért.

Miután előcsalta vezérüket rejtekükből.

És miután befejezi azt, amit évekkel előtte elkezdtek.

– Köszönöm a segítséget – mondta, megfordult és elindult az ajtó felé. Aztán félúton megtorpant. – Egy kérdés. Akkor ezek szerint ön is mástól kapta az Éjkarom címet nem? Második Melor idején legyőzött a várost ostromló karling hadurat. Az pedig háromszáz éve volt.

Kavan csak sejtelmesen elmosolyodott. Berengier pedig reménykedett, hogy a zavartsága nem ült ki az arcára.

– Hány éves maga?

Az öregember kihúzta magát, az ixchell pedig felkuncogott.

– Hány évet szeretne, fiú? – válaszolta, és elmosolyodott.