Berengier már azelőtt tudta, hogy a nyomára bukkantak, mielőtt a két lovas alakja feltűnt volna a háta mögött a kis erdei úton.

Az út melletti fogadóban látta a két alakot. A tágas helyiség egyik félreeső kerek asztalánál üldögéltek és a borukba belekortyolva figyelték a varázslót, ahogy belép a helyiségbe és italt kér. A bal oldali fickó vörösesbarna szakállát északi módra varkocsba kötötte, az ujján vörös rubintgyűrű csillogott a fáklyák fényében. A másik kerekded arcát hímlőhelyek apró árkai borították, felnyírt haját hátul ezüstgyűrűvel fogta össze.

Berengier azonban nem a csöndességük miatt gyanakodott rájuk, hisz a fogadó asztalinál sok környékbeli paraszt iszogatta csendesen vagy elégedetlenül panaszkodva a termésre. Nem is abból, hogy az utazók egyszerű és erős öltözetét viselték, ha Berengier körülnézett vagy négy kereskedőt és az impériumi hirnők hivatalnál szolgálatot teljesítőt látott hasonlatos öltözékbe.

Ezek kifejezetten őt figyelték. Igaz, csak lopott pillantásokat vetettek rá vagy úgy tettek, mintha a kocsmahelyiség sarkaiban tanyát építő pókok munkáját csodálnák.

A szemük sarkából akkor is Berengiert méregették. Vagyis tekintetük az övére tévedt, nyomát keresve egy tenyérnyi, tégla alakú tárgynak.

A manifesztátor miután nyugodtan elköltötte malacsültből álló vacsoráját, és szomját oltotta forrásvízzel, kifizette a kocsmárost és lóra pattant. Szemeivel az istállóban megbújó árnyékokat méregetve és fülelve, hogy mikor roppan meg emberi léptek alatt a döngölt földpadlóra szórt szalma.

A Hold már magasan járt, mikor a fogadó épülete eltűnt a láthatáron, és meghallotta a közeledő lovasok dobogását. A sápadt holdfény megvilágította a fogadóbban őt figyelő férfiak arcát. A befont szakállú a hátára szíjazott tokból egy számszeríjat húzott elő és azzal vette célba Berengiert.

A varázsló jobbra döntötte hátasát, kikerülve a neki szánt nyílvesszőt. Az hangos pendüléssel csapódott a kis földútba.

Míg a társa egy újabb nyilat helyezett fegyverére, a himlőhelyes előreugratott a lovával és előhúzta kardját. A széles pengét borító sigulok vörösen izzottak fel, megkeményítve a mágiával megerősített fegyvert. A bal kezét az ég felé emelte, tenyere felett mint az alkony vörös derengése úgy öltött alakot egy pulzáló tűzgolyó.

Az apró meteorit forró szelet kavarva zuhant át az erdő levegőjén.

Berengier gyorsabb vágtára fogta hátasát, de a becsapódó lövedék lökéshulláma így is hátba vágta. A kantárba kapaszkodva, combjait lova oldalához szorítva próbált félelemtől remegő hátasa nyergében maradni. Ezzel lelassult, és himlőhelyes egyre közelebb ért. Közben a fonott szakállú újabb nyílvesszőt bocsátott útjára.

A halált hozó szellemként átsuhanó lövedék hangos pendüléssel állt meg a Berengier által utolsó pillanatban idézett éterpajzsban. Alig pár pillanatnyi koncentráció, a varázsló lelassított a lovával, így a másik üldözője alig tíz lépésnyire volt.

Jobb kezével lovának kantárját fogta, míg a bal kezében tartott kard hegyével egy nyolcast rajzolt a levegőbe. A sigulokból áradó vörös fény démoni maszkká változtatta a férfi arcát. A varázsló megállította lovát, és gondolatainak erejével a földre dobta az éterpajzsot.

A fonott szakállas remegő kézzel próbálta felajzani számszeríját, és szinte bizakodva nézett a mágiában sokkal gyakorlottabb társára. Az szétvetett lábakkal, mint egy síkföldi hadúr közeledett felé. A kardot tartó jobb karját vízszintes csapásra emelte.

Berengier a kantárt tartó bal kezére nézett, és felsóhajtott.

- Szép kard – suttogta. - De a lovasharc első számú szabálya... - Egy étertőrt idézett a levegőbe és küldte a kantár felé. A hegyes, mágiával kovácsolt penge átvágta a bőrszíjat. A férfi felkáromkodott, és a földre dobva a kardot két kézzel ragadta meg a ló megmaradt kantáját

Berengier megfordította a lovát, és a viharba keveredett üldözője felé rohamozott. Mikor csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól, a manifesztátor jobbra kanyarodott a lovával és bal kezével egy ütést mért ellenfelének orrnyergére

– Ügyelj az egyensúlyra! – mondta mikor a hímlőhelyes hátraesett a nyeregből és ájultan terült el a földön. Berengier a fonott szakállasra emelte tekintetét, aki épp akkor ajzotta fel számszeríját és helyezett egy újabb nyilat.

Aztán látva a felé közeledő Berengiert, a földre dobta fegyverét és vágtára fogta a lovát.

A varázsló megállt és a férfi távolodó hátát nézte. Nem volt varázsló, ahogy a másik. A hűségét talán az aranyérmék csengésének dalával nyerte meg, vagy a varázshatalom ígéretével. Nem érdekelte, a lényeg hogy bekapta a csalit.

Az izmai megfeszültek, ahogy a közelgő csatájára gondolt...

Leszállt lováról, és odalépett a hímlöhelyeshez. Az sápadt arccal nézett rá, szája fehérlett a habtól, a nyakán egy fullánk vörös nyoma vöröslött. Mint Brisbone-ban...

Ekkor hallotta meg a zümmögést az erdőből. Megfordult, és a fonott szakállúra nézett. Az holtan feküdt a földön...

– Kaltes tisztátlan légióira – morogta Berengier, mikor az erdei úton egy újabb lovas tűnt fel. Zöld köpenyege lágyan esett lovának nyergére. Mikor felemelte fejét, csuklyája hátracsúszott, megmutatva az arcát fedő, domború maszkot, amit apró lyukak pettyeztek.

Széttárta karjait, a bőrkesztyűjére szíjazott sigulok halkan zúgni kezdett. Darazsak ezrei repültek elő borostyán és skarlátszín fergetegként a fák lombjai közül és álltak össze kavargó forgószélként a bogársámán körül.

Berengier feltápászkodott a holttest mellől, és szembenézett a felé közelgő szürke ruhás alakkal. Minden lépte után hangosabb lett a körülötte kavargó darázsraj berregése. És bár a körülötte kavargó apró testek gyűrűjében csak elmosódott alakját látta, de biztosra vette, hogy maszkjának rejtekében a mágus keskeny ajkai falánk vigyorra húzódtak.

Hirtelen a bogársámán előrelökte mind a két karját, tenyereit Berengier felé fordította. A darazsak megvadult folyóként, a síkföldi pusztán átrobajló fergeteg gyorsaságával gördültek a manifesztátor felé. Berengier kettőt lépett hátra és szemét lehunyva a látható világba idézte a éter láthatatlan részecskéit.

A lábfején és a lábszárán tükörsima páncéllá rendeződtek. A természetfeletti vértezet rákúszott a férfi ágyékára, hasára és mellkasára. Végigfutott karján, és vastag kesztyűvé álltak össze...

Pár pillanatba telt, és a darazsak homokviharként ölelték körbe. A varázsló szeme elől eltakarták a világot a gömbölyödött potrohok és gyorsan rezgő hártyás szárnyakat, amik megszórták a hold fényét. A hosszú kampós lábakat végükön apró, fekete karmokkal.

Az éter felhője a férfi feje köré gyűlt, a fullánkok ellen a fejet védő burokká álljon össze.

Mikor először találkozott a bogárvarázslóval a Kolm vadon határán, az ifjú manifesztátor nem ismerte az éter kovácsolásának ezen módját. Ha korábban olvas a manifesztátorok művészetét taglaló kódexben, akkor megússza a varázsló által irányított smaragd skorpió csípését.

Nem akarta újra érezni az erein végigrohanó méreg perzselését. A fullánk csípését...

Berengier éterkesztyűbe vont kezének ujjai behajlottak, mikor Berengier arcát elfedte a háromszögletű sisakrostély. Előretolta jobb lábát..

Rohamra indult volna, mikor a zümmögés zaján át életteli és kárörvendő kacaj jött. Valami átmászott Berengier bal arccsontján, a bal válla felrándult.

A darázs halkan, szinte vérre éhesen felzümmögött és a fullánkja átdöfte Berengier bőrét, a húsba nyomulva. Az éterpáncél ízületei fémes csengéssel ütköztek össze, mikor a férfi térdre esett. A darázs fullánkjának szúrása tompa zsibbadássá tompult és áradt szét Berengier arcába, és lassan, szőrös hernyóként kúszott fel a szeme felé.

A darazsak felhője által szellemszerű jelenéssé torzított bogársámán, a lelkében már a préda vérét ízlelgető vérsólyom kimértségével lépett oda hozzá és nézett le rá. Apró társai és katonái visszatértek köré, kivéve azt az egyet, mi óvatlanul a páncélja alá szorult.

Ahogy az övén viselt telkhin zenedoboz is.

– Sokat erősödtél, Berengier – mondta a bogársámán, karjával átnyúlt a darazsak felhőjén és megkocogtatta az éterpáncélt. – De megmondtam évekkel ezelőtt, elveszem azt, ami az enyém, vagy akit.

A jéghideg folyam lezubogott a vállán, végigfolyt a felkarján és megállapodott az alkarjának izmaiban. Azonban a bogársámán szavai keltette düh új erővel töltötte el tagjait. Lelki szemei előtt megjelent a kis tanyaház a Kolm vadon szélén terpeszkedő folyóvölgyben. A sarokban kuporgó gyermek, aki zihálva nézett le a lábánál heverő mozdulatlan alakokra.

A varázsló lassan kifújta a levegőt, és a szívére koncentrált.

Felidézte magában a bordái mögött rejtőző nagy izomcsomót. Látta, ahogy összehúzódik, és elernyedt, hogy szétpumpálja az éltető vért és a benne keringő mérget a testében. Látta.

A méreg okozta tompultság nehéz acélrögként nehezedett a mellkasára, mikor képzeletének birodalmában szíve lassabban dobbant.

Elhitette magával, hogy halott, ahogy az a síkföldi mester is mondta, miközben erre a módra tanította a manifesztátorokat. Bár így is csak késleltetni tudta a darazsak idegmérgének hatását.

– Könnyítsd meg a saját dolgod Berengier és oszlasd szét ezt a bolondságot – csapott rá az étervért mellrészére. – Méltatlan egy olyan varázslóhoz, aki túlélt egy csatát velem, Zarkhonnal, a Rovarúrral.

Berengier felkacagott volna, hogy ha ez nem zavarja meg légzésének ütemét. Az éter láthatatlan birodalmában az út oldalán fáklyák lobbantak.

– Rovarúr? – kérdezte a férfi, ahogy zsibbadóban lévő szája engedte. Ujjait már nem tudta behajlítani. Fejében jéghideg láng lobbant. – Méltatlan egy olyanhoz, akit Zümmögő – az első szótagot jól megnyomva, szinte kiköpte a nevet – Zarkhonnak hívtak.

– A hal... – A darazsak zümmögő kavarodását egy láthatatlan kardcsapás hasította ketté és lökte földre Zarkhont. A varázsló köpenye zuhantábban szétnyílt, felfedve az alatta viselt zár, vörös tunikát és a nyakában lógó, vörösen izzó védő sigult.

A darazsak tömege feldühödött oroszlánként vetette magát a fák közül előlépő alakra... A következő pillanatban az apró, dühösen zümmögő förgetegbe egy vöröslő tűzcsóva csapódott be és robbant darabokra, megszórva vörösen izzó apró testekkel az út két oldalát.

Egy újabb tűzlabda száguldott át a levegőn, tüzes csóvát húzva maga után Zarkhon felé. A rovarmágus felemelte a kezét és szétterpesztett ujjú tenyerét Berengier és a háta mögött gyülekező alakok felé tartotta, és a tüzes lövedék felrobbant a bogármágus által keltett láthatatlan falon.

A következő mozdulatára halk zümmögés töltötte be az erdő csendjét. Az utat szegélyező nyárfák lombkoronájából domború hátú bogarak százainak fekete áradata dongott elő és tekeredtek át hatalmas, fekete kígyóként feléjük.

- Kolm bogmányok – mondta egy mély hang Berengier háta mögött. Úgy festett, hogy egy rég elhagyott kastély bútorai helyett, most az ő vértjébe és húsába fognak lyukat vájni

Az egyik ezernyi bogárból álló csáp eleje, mint a támadó shilluki császárkobra csuklyája úgy emelkedett fel Berengier felé. A következő pillanatban egy láthatatlan csapás kapta oldalba a rajt, egy tucatnyi bogarat leszakítva belőle.

Aztán elölről is telibe kapta egy újabb ökölcsapás, pár pillanatra mély krátert hasítva a bogarak tömegébe. Apró robbanások hallatszottak Berengier háta mögül, ahogy egy másik varázsló – Flammening, Berengier már szinte látta az elemmágus tunikájára hímzett lángnyelvet – tűzlabdákkal ritkította a bogarak sorait.

A társai, akik a megsegítésére jöttek elméjük erejének ostorcsapásaival tartották vissza a húsára éhes rovarokat. Közben egy izmos, magas férfi és egy karcsú leányzó lépett Berengier oldalára, mindketten talpig éterpáncélban. Az utóbbinak kezében jégkékken csillogó, másfélméteres éterbot mind a két végén egy ujjnyi penge, kecses és csöndes, mint a halál. Társa széles és rövid pengéjű éterkardjával nyolcasokat írt le a levegőben.

Lépteik összhangban, arcuk az ellenség felé. Berengier felköhögött, a világ pedig elsötétült előtte...

Arra ébredt, hogy folyadék csorog le a torkán, íze mintha a legédesebb mézbe a világ legkeserűbb gyökerének nedvét csepegtetnék. Berengier felköhögött, és előrenyúlt, kezei izmost kart tapintottak ki.

– Rókafarkat... ne...

Kinyitotta a szemét. Egy férfi nézett vissza rá a nyárfák lombkoronájának hátteréből. Azonnal felismerte sötét bőréről, vastag erőteljes orráról és tincsekben hordott hajáról, amit a shilluki törzsek szokása szerint egy kontyban font össze fejének búbján.

Ulkei...

– Az kellene neked rókafarok – egy férfi hajolt bele Berengier látóterébe. Keskeny állát varkocsba font szakáll takarta. Nemes metszésű orra alatt vékonyszálú, gondosan nyírt bajusz halványlott. - Talán nem csinálsz ekkora ostobaságot, ha megvakulsz.

– Flammening – köhögött fel Berengier.

– Aelyrnek, a Kapu Őrének tán jobban örültél volna – vágott vissza az elemmágus. Berengier felült avarágyán. A belsejében még mindig keringő méreg belemart az agyába.

Mielőtt Ulkei és Flammening karjukkal visszanyomták volna a talajra, Berengier meglátta a másik két alakot. Az egyik egy alacsony, és kecses fiatal nő volt. Göndör vörös haját vastag kontyba hordta. Szürkészöld tunikát és nadrágot viselt, minek szárát hegyes orrú csizmába gyürte.

Mellette egy alacsony sovány fiú állt. Berengier tekintete elkerekedett, mikor felismerte vadonszéli tanyaház sarkában kuporgó kisfiút, akit Faldishnak hívtak.

Faldish, az Olvasó aggódva nézett vissza rá.

A fájdalom újult erővel hasított a koponyájába, a világ újra elsötétült előtte.

Először a háta alatt terpeszkedő ágy puhaságát, és a testére nehezedő takaró súlyát érezte meg. Az orrához édes, egy árnyalatnyival csípős illat suhant.

Tűztömjén. A régiek szerint megtisztítja a szoba levegőjét az ártó szellemektől – gondolta Berengier. Kinyitotta a szemét, és lassan körbefordult. Egy apró szoba közepén, keskeny ágyban, a hasáig vastag takaró húzódott.

A keskeny ablakon át a napfény vastag sugara ömlött be, és festett fehér fénytócsát Berengier ágyára. Kintről egymáshoz ütődő fakardok koppanása és pergő khonieli parancsszavak jöttek.

– Fel! Hárít! Visszavág! Szúr! Hárít! – mondta a kiképző.

Berengier kikászálódott az ágyból, és az ablakhoz lépett. A barakok hosszú épületei által szegélyezett négyzet alakú gyakorló terület elé, ahol láncingbe öltözött pajzzsal és fakarddal felszerelt férfiak vívtak, miközben egy magas, férficombnyi karokkal rendelkező férfi járt fel-alá előttük, a kezében tartott lovaglópálcával rá-rácsapva a gyakorlatozókra.

Eleget heverésztem – nézett az ágyra, és megtalálta a mellé helyezett székre odakészített nadrágot és tunikát. Az izmaiban még ott lapuló zsibbadtsággal nem törődve kapta magára a ruhát. Az ágya szélén ült épp, és a lábára húzta a könnyű katonai csizmát, mikor kinyílt az ajtó.

A tisztáson látott vöröshajú lány lépett be rajta, a kezében tartott tálcán egy tál gőzölgő levest hozott.

– Ó – mondta meglepetten. – Csak nem indulni készülsz?

Berengier felhúzta a bal lábára a csizmát, és hozzálátott összehúzni a bőrpántokat rajta.

– Nem is akarok itt feküdni, míg le nem megy a nap – mondta sietősen Berengier, a jobb lábfejét a másik csizmába húzta. – Köszönöm a levest, de nem kívánom.

Azzal felállt, és elindult az ajtó felé. A lány azonban az útját állta. Berengier belenézett az ifjú manifesztátor smaragd szemeibe. Elmosolyodott, mikor tanácstalanságot és félelmet látott benne.

A lány látva ezt egyszerűen a férfi kezébe nyomta a levest.

– Flammeling azt mondta, hogy etesselek meg – csattant fel. – És nem azért tettem-vettem a konyhában látástól-vakulásig, hogy csak úgy kihűljön. – A mutatóujjával az ágyra mutatott, és óvatosan vállba taszajtotta Berengiert. – Na, egyél.

– És mi lesz ha csak úgy leteszem a ruhásszekrényre a tálcát, és kisétálok az ajtón?

A lány válaszul az ajtó elé állt, és összefonta kezeit a mellei előtt. A varázsló összeráncolta a homlokát, és vállat vont.

– Nincs mos kedvem párbajozni veled, pedig biztos okulásodra szolgálna – mondta, miközben leült az ágy szélére, és megkavarta a sárgászöld levest. Mozdulatára a t szottyadt zöldség és sápadtra főtt húsdarabok bukkantak fel és törték meg a zsírfoltok bonyolult hálóját.

A lány következő szavaira felkapta a fejét.

– Hidd el, hogy megtiszteltetésnek venném, ha tőled tanulhatnék, Berengier – felelte. – Sok történetet olvastam rólad, és Ulkei mestertől is sok jót hallottam rólad.

– Ez meglepett – felelte a varázsló és belekanalazott a levesbe. Kicsit fűszeresnek találta, de ennek ellenére fogyasztható. – Bár gondolom a törött orrát nem tudta megbocsájtani.

– Milyen törött orr? – kérdezte a leány.

– Azt, amit ott fent, a Trollhát csúcsnál tört be ez a sápadtarcú ördög – szólalt meg Ulkei. A lány meglepetten összerezzent, és félreállt a nagydarab manifesztátor útjából. – Pedig csak megakartam védeni a Felhőtorony becsületét.

Berengier felsóhajtott, és megsimogatta a szakállát.

– Aztán én védtem meg – helyesbített, miután lenyelt egy répadarabot. – De talán nem töröm be az orrod, ha te nem mész bele Karlster jarl ostoba ívójátékába...

– Ezt majd később elmeséljük – vágott közbe a shilluki a tarkóját vakargatva. – Ő itt a tanítványom Alara.

A lány meghajolt. Az ajtón belépett Flammeling és Faldish. A vörös szakállas elemmágus azonnal leült Berengier mellé az ágyra és a hátára csapott.

– Szökni próbáltál, mi? – kérdezte, és megszorongatta a férfi vállát. – Küldesz egy kétségbeesett levelet mindenféle bogármágusokról, meg ellopott telkhin ereklyékről. Ó, én legjobban a halottjaikból visszatérő harcosról szóló részt olvastam élvezettel. És mikor a két legjobb barátod, és a nyakukba vetett koloncok eljönnek, elszöksz. Biztos valami erdei kolm szépséggel akarsz élni, és dalokat költeni a nyíló virágokról.

Berengier a halántékához érintette a jobb kezét, és feljajdult.

– Fájnak a szavaid, Flammeling – mondta a manifesztátor.

– Legalább a fejedet fájdítsam meg, ha a lelkedet nem tudom – csapkodta meg a lapockáját Flammeling, és a többiekre nézett. - Viszont ha nem a bolondját járattad velünk, elmondhatnád, miért az erdő közepén kellett összekaparnunk téged, ahelyett, hogy a fogadó barátságos kandalló tűzénél találkoztunk volna.

– Lehet várni kellene míg kipiheni magát – mondta Ulkei.

– Ó, talán fáradt lenne a beszédre? – kérdezte Flammeling. Kezével Faldish felé intett. - Akkor talán vegyük valami hasznát ifjú barátunknak és olvassa ki belőle.

– És nem fáradna el – lépett előre az ifjú olvasó. - Persze ha nem állna ellen.

A fiatal férfi csak pislogott, mikor Berengier kurtán felkacagott, és a földre rakva a tálcát megtámaszkodott az ágyon.

– Inkább elmondok mindent – emelte fel megadóan a kezét Berengier.

– Jobb is – vágta rá Flammening és rásandított. – Nem vagy te könyv, hogy olvassanak belőled. - Aztán felsóhajtott, és kezeivel megtámaszkodott a térdén. – Bár lehet vagy a világ legfélelmetesebb, vagy legunalmasabb könyve lenne. Most meg miért nézel így rám?

Berengier felsóhajtott. Két hete találkozott utoljára növendéktársával és egyik legjobb gyerekkori barátjával, de el is felejtette, hogy mennyire is bosszantó tud lenni.

– Ha végre befognád a kenyérlesődet, akkor elmondanám a történetem. – Két napot töltöttem Brinstone városába. Körbekérdeztem a kikötői koldusokat, hogy láttak e különös idegeneket. A hajóskapitányokat, hogy hoztak e ilyesfajta alakokat messzi földről. Kocsmárosokat, hogy adtak e sört nekik. Az egyik a legdrágább bort hozta ki egy nagyszájú, szakállas fiatalembernek, akiben azt a tűzmágust ismertem fel, akivel megküzdöttem Kerrian palotájában. Egy koldus pedig látta, a síkföldről jött varázslónőt, és a zsoldosokat leszállni egy északi hosszú hajóról. Zarkhon – Faldish kezei ökölbe szorultak a név hallatán – messziről irányította a darazsakat és a tücsköket, valamiféle tiltott mágia által repülő szemeknek és fegyvernek használva őket. Még mindig erős. Én megfogadtam, hogy előcsalom a rejtekéből. A zenedobozt ugye nem küldtétek el a Felhőtoronyba?

Ulkei szemöldöke megemelkedett, hátát a falnak támasztotta, de az izmai harcra készen feszültek meg.

– Nem. Pedig kedvem lett volna tenni egy nagyot a kívánságodra... – morogta a nagydarab manifesztátor.

– És olyan állapotban voltál az utóbbi pár napban, hogy akár a végrendeleted is lehetett – szólt közbe Flammeling. – És ugyebár a haldokló utolsó kívánságát tiszteletben tartjuk.

Berengier bólintott.

– Szóval mikor búcsút vettem Brinstone városából előtte küldtem el a levelet, hogy legyetek itt, Lorish erődjében. Aztán találkozunk a közeli fogadóban, hogy megbeszéljük a dolgot. Ott szúrtam ki Zarkhon két emberét.

– És lám a kedves manifesztátor barátunk elindult, kihagyva minket a mulatságból – csóválta meg a fejét Flammelin. – Nagy szerencséd volt, hogy már akkor elindultunk a fogadó felé. Vagy talán számítottál ránk?

– Igazából azt hittem késtetek, vagy nem kaptátok meg az üzenetem – Aztán Flammelingre sandított. – Azt hittem legalább te pontos vagy. Az után a síratódal után, amit előadtál Kolpyrba, a hiénasámánnál.

Ulkei halványan elmosolyodott erre, Alara és Faldish elkerekedő szemekkel néztek össze.

– Ott te késtél! – csattant fel. – Jött felém. Akkora hiénává változott, mint egy felnőtt thyndirk medve. A tűzlabdáim csak megpörkölték a bundáját és csak még dühösebb lett. A pofámat égette a leheletének bűze, mikor ez az őrült leugrott a fáról és kegyeskedett a hátába döfni három étertőrt.

– Taktikusan csináltuk, ahogy mondtam – felelte a manifesztátor. – És nagyon jól játszottad a csalit. És hogy örömködjél. Most nálam van csali itt van az erőd falai között, és Zarkhonnak kell. Csak várunk, és mikor előlép a fák közül – Berengier öklével a tenyerébe csapott. – Elkapjuk.

Faldish az állát dörzsölve lépett az ablakhoz és kinézett rajta. Zarkhon nevének említésére ráncba szaladt homloka, ajkának sarka meg-megrándult a visszafojtott dühtől.

– Az a kérdés, hogy miért kell Zarkhonnak a a zenedoboz.

Flammeling csettintett a nyelvével, a szemei megvillantak.

– Mire kelhet egy a világ rendjét megcsúfoló telkhin kacat, egy olyan jótét léleknek, mint Zarkhonnak? – csapta össze a kezeit. – Tudod ifjú barátom, biztosan el akarja adni és az érte kapott aranyból nyomorgó árvákon akar segíteni.

Faldish kihúzta magát, és fújt egyet. A fiatal varázsló találkozott Zarkhonnal. Nem, végignézte, ahogy a bogársámán megölte szüleit és ki tudja milyen beteges szertartáshoz akarta felhasználni a fiút. A fiatal férfi minden éjszaka láthatta a bogársámánt álmaiba. Minden elfogott és kivallatott renegát varázslóban őt látta...

Megdörzsölte az állát, mikor belehasított a felismerés: talán nem a zenedoboz volt a kukac a horgon. Berengier egy másikat is feltűzött a hideg fémre.

– Segítek elkapni – mondta Alara, előrelépett, felszegte a fejét, kezei ökölbe szorultak. Ulkei a jövendőbeli manifesztátora sandított. – Készen állok, mester!

– Akkor állsz készen, hogy ha tudod mi vár rád – felelte. – Lehet még azt fogod kívánni, bárcsak a Felhőtoronyban maradtál volna.

Berengier pislogott egyet, és csendesen intett Flammelingnek, aki hangtalanul bólintott.

– Tanács, amit nem kértetek, de megkaptok – pattant fel az ágyról és a két ifjú varázsló elé lépett. – Készüljetek fel mindenre. És most tegyetek magatokat hasznossá, és kérjétek meg Tugal parancsnokot, hogy mutassa meg az erőd gyengébb pontjait. És imádkozzatok, hogy a vén medve ne kapjon el benneteket. – Oldalra fordította a fejét és végigmérte Faldisht. – Bár szerintem fél fogára nem lennének elegek.

Alara bólintott és intett Faldishnak, hogy kövesse. Mikor bezárták maguk után az ajtót, Berengier végigpillantott régi társain.

– Miért van itt? – kérdezte, és az ajtó felé bökött. – Arról sem kellene tudnia, hogy Zarkhon életben van, erre itt van.

Flammeling felsóhajtott, és válaszolt.

– Az én bűnöm – sóhajtott fel. – A kinomancia alapjaira oktattam, mikor az a ostoba hírnök behozta a leveled és elmondta tőled van. Mikor elolvastam, már akkor tudta. Ostoba, vén varázsló vagyok, nem vontam pajzsot az elmém köré. Azonnal tudta, hogy Zarkhonról van szó, és onnantól mint egy véreb, úgy akaszkodott bele a bokámba, míg nem jöhetett velem.

– Szétveti a düh – rázta meg a fejét Berengier.

– Az apjaként tekint rád... – mondta Ulkhei.

– Persze, mert Zarkhon elvette tőle a vér szerintit. – Felállt az ágyáról és ő is az ablakhoz nézett. A gyakorló katonák pihentek az edzés után. – Félek, hogy valami ostobaságot csinál, vagy az irántam érzett szeretetéből, vagy a düh miatt, minek Zarkhon a tárgya. Attól tartok, hiba volt elhozni.

Ulkei csípőre tett kézzel nézett a két varázslóra.

A lány megpördült, és vízszintesen maga elé tartva a jobb kezében tartott fabotot kivédte a felé rohamozó katona fentről indított csapását. A kölyökképű harcos hátratáncolt. És újra támadásba lendült, mikor a gyakorlótér szélén álldogáló társai kórusban zúdították rá gúnyjaikat és szitkaikat.

Berengier pont akkor lépett elő, mikor Alara egy shilluki párduc ügyességével jobbra ugrott, és mikor az újonc katonát továbbvitte a lendülete, a gyakorlóbot másik végével annak fenekére csapott.

Az vörös képpel fordult a lány felé, aki mosolyogva tisztelget.

– Egész ügyes – lépett Berengier a parancsnoki épület tornácára, mire az oszlopnak támaszkodó Faldish összerezzent. Mikor ránézett Berengierre megrázta a fejét és zavartan pislogott.

– Igen, és bátor. Bátrabb, mint én. – Aztán a manifesztátora sandított. – Az egyik katona belecsípett a fenekébe, erre kihívta egy párbajra. Érted, a katona úgy belecsípett Alara fenekébe, mintha csak valami tálcahordó lenne egy dalgini kocsmában, és nem mintha varázsló lenne.

A katona előrevágott a kardjával, de a manifesztátor tanonc hátralépett és egy föld felé irányzott csapással megakasztotta a félköríves vágást és egy lökéssel hátradobta az újoncot.

Azzal meghajolt és elmosolyodott.

– Lehet egyszerűbb dolgunk lenne – mondta Berengier. – Ha a homlokunkon szarvak vagy a hátunkon sólyomszárnyak nőnének. Az emberek látnák elsőre kikkel van dolguk, és nem kellene felmutatni a pecsétet. Az ekéjénél görnyedő földműves nem köpne egyet. És nem csíptek volna bele Alara fenekébe – bökött a lány felé Berengier. A darázscsípés az arcán fellángolt, a férfi finom mozdulatokkal megvakarta.

Közben Alara sorozatosan hárította a bottal a fiatal katona csapásait vagy kecses léptekkel tért ki előlük.

– Jól vagy? – kérdezte Faldish.

– Csak egy csípés. Szerencsére időben jöttetek. – Visszafordult a harcolók felé – Sokra fogja még vinni a lány – bökött az állával Alara felé. – Hárít, és látod, közben kikémleli az ellenség hibáit. Figyeld... – mutatta, mikor Alara a katona vállára vágott, aztán hasbadöfte. A fiú kezéből kiesett a gyakorlókard, mikor térdre esett. – Ulkei jól tanít. Átadta neki a manifesztáció alapjait, és a harc néhány fontos, alapvető fogását, de a lány saját maga fűzi fel őket egy láncra.

– És halomra veri az embereimet – szólt meg a hátuk mögül egy mély, dörmögő hang. Tugal parancsnok állt az ajtóban, a két oldalán Flammeling és Ulkei állt. - Eljöttek az erődömbe, átvették az irányítást – bökött a fejével Ulkei felé. – És az egyikük trágyává üti az embereimet!

Az alacsony és izmos férfi előre lépett térdig érő láncingét alkotó kisujjnyi szemek összezörrentek. A felette viselt vörös tunikát mellrészét hímzett a khonieli birodalmat jelképező, ugrásra kész griff eltűnt, mikor elviharzott Berengier mellett, és a ruhája hátrészére hímezett a mancsát láthatatlan ellenfelére emelő erdei oroszlán került a manifesztátor szeme elé: - Mintha nem lennének már most is azok.

Ulkei intett a fiatal lánynak, aki leeresztette a botját és meghajolt a földön kuporgó, a sebeit masszírozó katona előtt. Az ráfintorgott...

– Te meg! – üvöltötte el magát Tugal kapitány. - Nyomjál le harminc fekvőtámaszt, vagy esküszöm beküldelek egy szál gatyába az erdőbe! Te meg ott ne röhögj – bökött rá egy másik katonára a nézők között. - Nyomj le te is ugyanannyit, te pedig számold! Gyerünk!

Üvöltötte. A két katona lefeküdt egymás mellé a földre és elkezdték a gyakorlatot.

– Hát, lefáradva is ugyanannyi harci kedvük lesz, mint szarrá verve – jegyezte meg tetettet nyájassággal Flammeling., mikor Alara csatlakozott hozzájuk. Berengier szembefordult a kapitánnyal és a társaival.

– Nem találtunk még olyan varázst, amivel elcsöndesíthetném – mondta a manifesztátor, miközben Tugal a szemeit forgatta.

– A hóhér bárdja elég lenne. – Felelte a kapitány homlokát ráncolva, és Berengier felé fordult. – Szóval maga lenne a híres Berengier. Nos, hálásnak kellene lennem. Mióta legyőzte Hujort, a kolmok három hónapja békén hagyják az erődöt. Persze már mozgolódnak az erdőben...

– Új vezérük lenne? – kérdezte a manifesztátor. A válasz csak még jobban elfeketítette a Zarkhon visszatértének hírétől már így is borongós kedvét.

– Úgy fest, hogy Hujor kezdi visszanyerni a vezetését a törzsek felett, de vár az alkalomra. De várhat – büszke mosollyal a fekvőtámaszozó katonák felé mutatott. – De jöhet, mi várni fogjuk.

Persze. Talán tudom is, hogy kire várakozik. A fene essen bele, amint vége lesz ennek az egésznek, haza kell térnem Nyestvárba és távolabb kell vinnem Norénét.

Az erőd déli bástyája felől hangos kürtszó harsant. Tugal kapitány kezét az oldalán viselt kardja markolatára fogta, és az erdő irányába fordult. A katonák abbahagyták a gyakorlófegyverek visszapakolását, és tanácstalanul, néhányan a félelemtől remegve a gerendafal felé fordultak.

Két perc. Két percet várjál, és ha kettőt szól a kürt, akkor...

A kürt nem szólt. Tugal a kapu felé indult, a varázslók pedig követték. A kapu felett húzódó gyilokátjáróra felérve feltárult előttük a Kolm vadon tölgyeseinek zöldjében kanyargó földúton apró alakok közeledtek.

Barna és szürke lenszövet ruhát viselő falusiak közeledtek. Közelebb érve a nap megvilágította sápadt arcukat. A tömegükből egy ló emelkedett ki, nyergében ülő férfi kék ruhája és sötét, mellkasára omló szakálla messziről látszott.

- Az ott Youn – mutatott a lovasra Tugal. - Megtámadták volna a Kőerdőt.

Lassan közeledtek, hisz tartaniuk kellett az irányt a hordágyakat cipelő társaikkal. A gyilokátjárón strázsáló őrök kifeszítették számszeríjaikat és előrontó kolmokra számítva az erdőre szegélyezték nyílhegyeiket.

Berengiernek azonban elég volt egy pillantást vetnie a hordágyon ájultan heverő férfi arcát pettyezú darázscsípésekre.

– Ez Zarkhon volt – mondta Berengier a homlokát ráncolva.

Youn, Kőerdő falu bírója remegő kezekkel töltött magának még egy kupa bort. Tugal megragadta a kancsót tartó kezét és visszanyomta. A bíró szemrehányóan nézett rá, mert nem ihatta meg a harmadikat.

– Sajnálom, de még több bor kell – az utolsó szava halk büffentésbe torkollott –, hogy könnyebb legyen a nyelvem.

Tugal visszaült az asztal túlsó végébe és maga elé helyezte a boroskancsót, és lopva a három varázsló felé pillantott, akik a sarokban álldogáltak.

– De olyan dolgokat tett velünk az a démonfajzat – morogta. – Feraldin, a molnár és a családja. Én találtam meg őket. Mindenhol azok a vörös... – Nyelt egyet és sóvárogva pillantott a boroskancsó irányába.

– Ha lerészegedik, akkor nem jön vissza a molnár és a családja – lépett előre Berengier. A szemeivel szinte átdöfte a bírót, aki legszívesebben kisegérré változott volna. Aztán kihúzta magát és állta a pillantását.

– Elnézését kérem jóuram, de ki maga? – kérdezte kimérten.

Valamiféle nemesnek néz, talán annak a grófnak, aki az ura ennek a földnek.

– Béleni Berengier vagyok – felelte a férfi nyugodtan és kimérten, nem bukkant elő belőle a meglepetés, mikor a neve említésére elkerekedett Youn szeme. - A Felhőtorony manifesztátora. A társaimmal, a dalgini Flammeninggel és a shilluki Ulkei-vel azért vagyunk itt, hogy megfékezzük azt az embert, aki elűzött benneteket a falutokból.

– Szóval te vagy az – mondta Youn. – Téged keresve érkezett a faluba. Azt hittük, hogy egy kolm kereskedő érkezett csereberélni. És igen, hozott csecsebecséket, gyógynövényeket, fényes kavicsokat. Járt kelt a faluban, beszélt az emberekkel. Kérdezgetett, a termésről, hogy mi van raktáron. És téged is kérdezett.

Berengier sokatmondóan pillantott a társaira. Két napot feküdt az ágyban eszméletlenül és harcolt a vérében áramló méreggel. Zarkhon őt kereste...

– Láttunk e varázslókat. Találkoztunk e veletek. Én megráztam a fejem, mikor velem is beszélt erről. Feraldin viszont...

Tugal kifújta a levegőt, és a karjaival rátámaszkodott az asztal szélére.

– Láthatott benneteket – mondta, és a varázslókra nézett. – Ő hozza a lisztet az erődbe, vagyis hozta. Helyén volt a szíve.

Youn a távolba meredt, és pislogva próbálta elűzni a holtan heverő molnár és családja képét a lelki szemei előtt. Feladta, és a jobb karjával a boros kancsó felé nyúlt. Berengier odalépett Tugalhoz és a kezébe vette a boroskancsót.

– Tudta, hogy rosszban sántikál – mondta a bíró. – Tudhatta, és a mocsok... Bort! – kiáltotta, és a szavai zokogásba fulladtak. Berengier teletöltötte a borral a kupát. – Másnap reggel az erdőből darazsak rontottak ránk. Mindent elárasztottak. Ott voltak a házakon, a búzában. És csíptek, martak, mi pedig menekültünk. Ki ez? Ki ez, hogy elvette az otthonunkat! Amit megműveltünk és építettünk? – vonyította és Berengiere meredt. – Téged akar! Az biztos. Miattad jött ide! Miattad... Miattad!

Berengier hátrébb lépett és összefonta a mellkasa előtt a karjait. A férfi szavait átitató düh és tehetetlenség átszivárgott Berengier bőrén és sötét és hideg métellyel töltötte el a manifesztátor lelkét.

A manifesztátor odalépett a bíró mellé és lenézett rá.

– Üzent nekem valamit, igaz?

A falu bírája bólintott, és elvette a felé nyújtott kupát.

– Megkérdeztem tőle, hogy mit akar – mondta Youn. – Azt hogy mondjam el neked, hogy vár rád. És ha nem jössz le ma, akkor egy újabb falut fog meglátogatni. És addig folytatja, míg el nem mész hozzá, vagy míg itt a határon csak üres falvak nem lesznek és ez az erőd csak temetőket fog védelmezni.

Berengier bólintott, és felállt. Tiszta volt már számára a kép.

A három varázsló elindult a barakk felé, ahol a faluból jött sebesülteket szállásolták el. Azok, akik a saját lábukon jöttek, vagy a társaik ápolásában segítettek az erőd felcserének, vagy a konyha előtt várakoztak, hogy a várnagy kimérje nekik a zabkásából álló reggelijüket.

Sokan reménykedve, vagy félelemmel telve néztek az erőd udvarán átsiető hármasra. Berengier az utóbbiakat nem tudta hibáztatni. Hisz egy hozzájuk hasonló kergette el őket ideiglenesen az otthonukból.

– Akár hogy is nézem, Zarkhon mind a két esetben nyerhet – mondta Flammeling. - Ha te bent maradsz az erődben, akkor szépen nyugodtan végigjárja a falvakat, és annyi parasztot öl meg, amennyit lehet, míg Tugal ki nem lovagol pár marcona legénnyel az oldalán és le nem vágja. Vagy te ki mész, mint a nagy és hős manifesztátor és vagy legyőzöd, vagy meghalsz.

Ulkei felemelte az ujját, hogy elcsöndesítse a társát. Flammeling a szemét forgatta...

– Az előbbi esetén nehezen tudják megtalálni – mondta. - Ő egy kolm, ne feledd. Olyan ösvényeket és átjárókat ismer az erdőben, amiket egy mezei katona nem vesz észre.

– Nem beszélve arról, hogy lehet sereg van az oldalán. A legutóbb is sok kolm harcos emlékezett a Gatiry tóért. – Ulkei arcán árnyék suhant végig. Berengier tudta, hogy a barátja ott volt, mikor az impérium egy lovasezrede tőrbe csalta és mind egy szálig lemészárolta a határ menti földek meghódítására induló kolm sereget. – Bocsánatodat kérem ezért.

Ulkei kezei ökölbe szorultak.

– Csak emlékeztetni akartál, hogy miért is vagyunk itt és miért teszi azt Zarkhon, amit akar – a hangját azonban a harag tüzes lávájával itatta át a vágy, hogy kést döfjön a rohamot vezető Erőskar Rulster tábornok hasába. – És, mit teszünk?

Berengier felsóhajtott, a szeme sarkából látta, hogy Faldish kiáll a sebesülteket fogadó barakk ajtajába. Látszólag friss levegőt akart csak szívni, azonban a tekintete oda-odatévedt a tanácskozó varázslóra.

– Kilovagolunk. – Megtehette volna, hogy katonák gyűrűjében és a falak mögött várja meg, hogy Zarkhon támadjon. Viszont a bogársámán ártalmatlanokat fenyegetett, és rájuk gondolni kellett. - Ulkei, te viszont maradsz.

A shilluki varázsló felvonta a szemöldökét, a karjait összefonta mellkasa előtt.

– Nem mehettek csak ketten – mondta ki végül.

Flammeling csattintott a nyelvével és közel hajolt.

– Már miért nem? - kérdezte a fonottszakállú elemmágus. – Talán úgy véled, hogy én a tűz teremtésének művészetével nem tudnám megfékezni darazsokkal beszélő cimboránkat? Hogy arra csak a ti éterből kovácsolt kardjaitok képesek. Csak nem beállsz a fullánkos dögök közé, és egyenként kettécsapod őket? Jó, ha Zarkhon türelmesen megvárja, akkor lehet leülök mellé, cipóval és az ebédről maradt hideg sülttel kínálom. És miközben nézzük a mutatványod, falatozunk, bort iszunk hozzá és elbeszélgetünk a világ nagy dolgairól.

Berengier az ég felé emelte a szemét a pyromanta újabb szónoklatára. Még mindig gyengének érezte magát, legszívesebben lefeküdt volna a földre és elaludt volna, hogy a darázsméreg kitisztuljon a testéből. Aludni akart, de a tudat, hogy Zarkhon kint van és ki tudja mit tervez úgy sem hagyta volna.

– Egy manifesztátornak kell védenie a zenedobozt – mondta, és a szeme sarkából Faldishra pillantott. A fiú megfordult és dühösen tért vissza a barakkba. – De itt két manifesztátor lesz. Te és Alara. Ne, ne szólj közbe. Jól kiképezted, láttam.

– Úgy érzem, hogy másvalamit is őrizni kell – ráncolta a homlokát a shilluki. Berengier egy pillanatra látta a fiút, aki a halott szülei mellett kuporog. Aztán egy újabb villanás, és az ifjú Faldish végig szalad a Felhőtorony könyvtárán, és úgy emeli a tekintetét Berengierre, mintha Lángpengéjű Tirian lépett volna elé.

– Faldish nem mehet ki az erődből – suttogta Berengier. – És figyelj rá.

Ulkei bólintott, karjai testének két oldalára ereszkedtek. A homlokán még mindig ráncok fekettéltek. Aztán kezet fogtak, a tekintete továbbra is a Berengierébe mélyedt.

– Még látjuk egymást, testvér – sziszegte.

Flammeling elhúzta a száját.

– Hát persze. Te itt a vastag falak mögött, mi meg a délvidék vadonjába. Jaj, azért akkora könnyeket ne ejtsél.

– Van egy hernyó a szülőföldemen. A mérge elzsibbasztja az ember izmait, talán ha kipeckelnénk ennek a pipiskedő tésztapofájúnak a száját, akkor végre nyugtunk lenne.

A varázslók halk kacajra a zabkásáért sorban álló falusiak egyszerre kapták fel fejüket, aztán bosszankodva fordultak előre.

Az erőd kapuja, mint a kripta ajtaja záródott be, mikor a két varázsló, egy tucatnyi talpas kíséretében kilovagolt. Berengier biztos kézzel tartotta lovának kantárját, hogy a hátas nyugodtan lépdeljen és a nyomukban haladó harcosok tarthassák velük a lépést.

Azonban az oldalukra hiába szíjaztak rövidpengéjű khonieli pengét. Épp úgy nem tette őket férfivá, mint ahogy a hátukra szíjazott kerek, griff címeres pajzs és a fejüket fedő sisak. Félelemmel tekintettek körbe a földút két oldalán magasodó tölgy és nyírfákra, mintha bármely pillanatba egy feketetollú kolm nyílvessző csapódott volna ki a törzsek között sűrűsödő árnyak közül.

Hirtelen egy ág reccsent meg a fatörzsek sorfala mögött. Két katona ugrásra készen behajlította térdét és harcra készen előhúzta a kardját, miközben a jobb kezükkel hátranyúltak.

Berengier érzékeit az éter felé fordította volna, hogy kikémlelje a közeledőt. A félhomályból egy szarvas szökkent elő, agancskoronás fejét az erdő felé szegezve ugrott át az úton.

A csapatot vezető tiszt visszadugta a kardot hüvelyébe, és kifújta a levegőt.

– Mit tátjátok a lepénylesőtöket? - üvöltötte, de Berengier vékony hangjából kihallotta hangjának remegését. – Nyomás tovább délnek! Hajrá!

Dühös pillantást vetett a két varázslóra, intett társainak – szemei azt súgták, hogy nem tetszik neki egy mágussal való harc gondolata –, mire azok kettős sorba fejlődve masíroztak végig. Az út két oldalán a sudár fák egyre magasabban, és egymáshoz egyre közelebb nőttek. Lombjuk zöld menyezetté álltak össze az ösvény felett.

A katonák összeszorított szájjal vágtak át a délutáni félhomályon. Kezük kardjuk markolatára szorult. Egy harcos ajka halk imát rebegett, egy másik remegve nézett Berengierékre, válaszra várva.

A csönd csak egy valamit súgott neki, hogy nincsenek veszélyben. Legalábbis nem lapul az árnyak között egy renegát varázsló vagy a Túloldal egy vérükre szomjazó vadállata

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a fák tövében burjánzó áfonyabokrok ágai között nem lapulnának kolm martalócok. Két óra is eltelhetett, mire az erdő fái ritkulni kezdett.

Kőerdő szalmatetős faházai a földút két oldalán sorakoztak. A keleti peremén tölgyfák zöld füzére övezte, míg az északi végében széttört üvegdarabként egy tavacska csillogott. A falucskán túl szántóföldek és gyümölcsösök álltak össze mintás szőnyeggé.

Berengier a tenyeréből napelemzőt formálva fürkészte a falut. Szemgolyói megfájdultak, de nem látott apró, mozgó alakokat a házak között.

Flammeling mellélépdelt szürke lovával, és megszólalt.

– Szerintem tovább állt – mondta a piromanta.

– Vár rám – morogta, és még erősebben szorította lovának gyeplőjét. – Ő is épp úgy be akarja fejezni ezt a bolond hajszát, mint én.

Flammeling felköhintett.

– Igen. Mert Zümmögő Zarkhon bizony a becsület szobra és adott szava aranyat ér.

A katonák lassú léptekkel egymástól két lépést megtartva egy vonalba álltak fel. A pajzsaikat kezükbe vettek, halk és éles sivítással vonták elő kardjaikat tokjaikból. Berengier nyelvével lustán megnyalta kiszáradt száját.

– Két dolgot akarhat most. – Hajolt közelebb Berengier a mellette álló Flammelinghez és suttogóra fogta hangját. – Engem holtan látni és a zenedobozt. - Azzal lovának véknyába vágta lábát, és megindult a falucska felé.

Flammeling a szemét forgatva követte.

– A kérdés az, hogy melyikről mondana le a legjobban.

Elvágtattak a szélmalom mellett. A szürkére mázolt épület, a molnár és a családjának sírboltja fenyegetően emelkedett feléjük. Széllapátjai lassan és nyikorogva forogtak a déli szélben. Kantárjának bőrszíja tenyerébe vájt.

Látni akarta Zarkhont a griffesek börtönének rácsa mögött. De talán még jobban holtan, a saját darazsai által összecsípkedve.

Kifújta a levegőt, és nyugalmat erőltetett magára.

Varázslataikkal megcsúfolják az élet törvényeit és felhasogatják vele a valóságot védő falakat, hogy torz bestiákat és szörnyeket rángassanak át a sebeken. Elgert mester vékony és kásás hangját olyan tisztán hallotta, mintha az idős, egykori manifesztátor ott lovagolt volna mellette, mikor beléptek a falu házai közé. De mind ezek ellenére arra gondoljatok arra, hogy eltévelyedtek az útjukon. Bármilyen rosszat is cselekedtek, nem ölhetitek meg őket. Tereljétek őket vissza, a helyes útra. És ennek az első lépése, hogy ártalmatlanná teszitek őket.

A házak bejárata felett elszáradt gyógy és fűszernövények lógtak. Az egyik bejáratánál egy barnaszőrös kecske kuporgott, és remegett. Egy ablakpárkányon repedezett sütemény árválkodott ott, ahol kényszerű menekülésük előtt a háziasszony ott hagyta.

Megérkeztek a bíró házához. Egy két emeletes kőház volt. Vörös cseréptetővel, a túlsó végében egy kémény emelkedett az ég felé. Tőle jobbra egy kupolás épület, csúcsán kőből faragott pallos szúrt az ég felé. A két épület között kerek tér. Békésebb időkben a templomba igyekvő falusiak füzérei pletykálkodtak vagy állták körbe vásárnapokon a messze földről érkezett kereskedők kocsijait.

A levegőben feszülő csend a leghangosabb sikolynál is jobban bántotta Berengier fülét.

A csapatot vezető tiszt Berengierhez lépett, és köpött egyet.

– Mester uram, fogunk mi ma itt boszorkánymester fogni, vagy sem? - kérdezte. Berengier lecsusszant lova nyergéből, és megpaskolta annak izmos nyakát. Az állat idegesen felhorkant, és megrázta a fejét.

– Kutassák át a házakat – mondta ki végül.

A suhanc képű fiú, aki hátára egy jókora számszeríjat szíjazott átlósan bólintott. A varázsló közben kicsatolta az övén lógó bőrtáskát és egy lila nedvvel töltött üvegcsét nyújtott át a másiknak.

– Ha eljön az idő, akkor a vállába – súgta.

A katona, akire Tugal azt mondta, hogy a legjobb íjásza és akár egy ló hátáról is lelövi a legyet bólintott, és elvette. A katonák közben kisebb csapatokra oszolva, egymást fedezve nyitottak be a házakba, és kutatták át azokat.

Flammeling közben kihajolt a lova nyergéből, és összeráncolt homlokkal szemügyre vett valamit a tér letaposott füvébe.

Berengier odalépett volna, de a piromanta felemelte a kezét, és leszállt a lováról. Mikor felvette a darázs apró tetemét, a varázsló először egy sárga kavicsnak vélte azt a társa vékony ujjai között. Flammeling a tenyerébe vette, és egy második apró rovartetemet is felkapott a talajról.

Berengier a csizmája orránál szúrt ki egyet.

Pillanatok múlva egy maréknyi, összeszáradt tetem volt a markában. Sárga-fekete csíkos megnyúlt potrohuk és vékony szárnyuk egyből elárulta, hogy közönséges, síkföldi lódarazsak és csak távoli rokonságban állnak veszedelmesebb, shilluki társaikkal.

– Ezeknek a csípése nem annyira veszedelmes – mondta Flammeling. - Csak fájdalmat okoz, kis bőrpírt. Csupán a gyengéket öli meg.

– Zarkhon azt akarta, hogy a falusiak élve jussanak el az erődig – mondta Berengier miközben kisöpörte a tenyeréből a darazsakat. - Ez egy csapda.

– És mi belesétáltunk – felelte higgadtan Flammeling.

Ahogy kimondta a szavakat átható csatakiáltás hallatszott a búzatáblák felől. Barna bőrvértet és buggyos szarvasbőr nadrágot viselő szitkokat ordító kolm harcosok, kezeikben fokosokat és handzsárokat lóbálva a falura.

A katonák pillanatok alatt kirohantak a házakból és négyzetalakban felsorakoztak a két mágus körül, pajzsaikat összeérintve falat vonva köréjük. Flammeling azonnal bizonyította, hogy nem olyan értéktelen, mint amennyire talán a katonák gondolhatták.

Intett az előtte álló katonáknak, hogy nyissanak neki utat, ujjainak begyét összeérintette, kezeiből piramist formázva nézett szembe a kolmok házak közé benyomakodó alakzatával. Lehunyta a szemét.

A következő pillanatban vörösen izzó, forró párasugár lőtt ki a kezétől pár hüvelyknyire, száguldott át a levegőn és csapódott be a falu főutcáján rohanó kolmok közé. Az elől rohamozó barbárok ordítva kaptak vörösre perzselődött arcuk elé, és fájdalomtól fetrengve zuhantak a földre. A társaik két oldalról megkerülve társaikat folytatták a rohamot...

Flammeling tenyere felett alkonypír tűzgombolyag formálódott, és röppent tenyérnyi üstökösként neki, az elől haladó kolmnak. A mellette rohanó társait lekaszálták a magukkal hozott számszeríjászok nyilai és Berengier étertőrei.

- Tartsátok a vonalat – kiáltotta a manifesztátor, miközben a négy számszeríjász felajzotta fegyverüket és új nyilakat helyezett el az idegre. Az első sorban álló katonák felemelték pajzsaikat és hárították a kolmok fegyvereinek csapásait és visszavágtak kardjaikkal.

Vér fröccsent ott, ahol a kard emberi húsba vágott. Egy sárgaképű kolm harcos felordított, és a bicepszén nyíló vörös hasítékhoz nyúlt. A mellette lévő félreütötte a katona pajzsát és az arcába vágott a fokosával, aztán átlépett a holtan heverő katona felett, és bosszúszomjas üvöltéssel rohamozott Berengier felé. A varázsló hátralépett. Meglátta a kolm nyakára röppenő apró árnyékot. A következő pillanatban a nomád a torkához kapott és elkékülő arccal esett össze.

A falu házai közül Zarkhon lépett elő.

Arca a maszkja mögött kifürkészhetetlen volt. A kesztyűjét összetartó szíjakra erősített sigulok halvány kék fénnyel ragyogtak. A legborzalmasabb mégis a köpenye volt. Első látásra olyannak tűnt, mintha a szél fodrozta volna a szövetet.

De ahogy közelebb ért a téren harcolókhoz, Berengier csak akkor vette észre, hogy apró testek, shilluki darazsak ezrei nyüzsögnek a köpenyen. Flammeling újra piramist formált az ujjaiból és egy újabb vörösen izzó páracsóvát küldött a kolmok közé.

Berengier közben a kezébe egy éterkardot idézve az elesett katona helyébe lépett, és hárította a feje felé zuhogó kolm szablya csapását. Félreütött egy lándzsát, és jobbra hajolt a feje felé zuhogó acélszegekkel kivert bunkó elől.

A kolmok azonban csak rohamoztak a búzatáblák felől. Arcukon a düh az imperiumi katonák felé. Bosszúvágy minden vesztes csata, legyőzött harcos és elfoglalt területért. Hamarosan több száz farkasképű harcos tolongott a mezőn.

Berengier hátralépett, felemelte a jobb kezét és szétterpesztette az ujjait. Flammeling, aki egy újabb tűzvarázslatot készített elő ránézett a társára, és ő is így tett. Egyszerre hunyták le a szemüket...

Három.. gondolta Berengier, és tudta, hogy a társa is erre a számra gondolt.

A katona, aki Berengier után a sorfalba maradt hézagba ugrott felordított. A varázsló látta folyamainak és örvényeinek halványkék szövevényét.

Látta Zarkhont körülvevő zöld lángokat, és a sötét alakját kirajzoló fénypontok, a vele kapcsolatban álló darazsak folyton változó, ide-odamászkáló pókhálóját.

Kettő...

– Vonalat bontani! – kiáltotta Berengier, mielőtt az az egyhez ért volna. A katonák begyakorlott mozdulatokkal álltak két felé. A kolmok benyomultak az így keletkezett hézagba.

És egy...

A két varázsló tenyeréből láthatatlan hullám indult ki, és ütközött össze a levegőben egy szemkápráztató robbanásban, az ereje áttört a látható világba. A láthatatlan hullám felkapta a levegőbe a középen álló katonákat és a társaik közé lökte őket, akik ájultan terültek el a súlyuk alatt.

A khonieli katonák már indultak volna, hogy lemészárolják a feltápászkodó kolmokat.

– Állj! – utasította őket Berengier, mire a harcosok megtorpantak, és visszaálltak az alakzatba. Zarkhon rájuk kiáltott a kolmok torokhangú nyelvén, mire a talpra álló harcosok, akik a kábultságukat lerázva indultak volna rohamra, megtorpantak.

– Velem van dolgod, Zarkhon – kiáltotta Berengier.

A rovarmágus előrelépett, és lassan levette sisakját. Mint minden kolmnak neki is kidomborodó arccsontja és hasítottvágású, keskeny, sötét szemei voltak. Éles vonásain bronzsárga bőr feszült. Hosszú, fekete haját vastag, gömbölyű kontyba hordta feje búbján. A jobb szemétől a szája sarkáig fekete darazsakat ábrázoló tetoválás húzódott, amit félig eltakart az orra alatt lelógó bajsza.

Egy évet se öregedett a tanya óta, állapította meg Berengier, ahogy az megvetően nézett végig rajtuk.

– Kolm vagyok – mondta fagyosan, és a katonákra mutatott. – Őket pedig arra képezték, hogy a népem fiait öljék. – A karjával körbemutatott a házakon. – Ezeket a házakat azon a földön építették fel, amiért egykoron az én népem kánjai és bátor harcosai hullajtották vérüket. Így hát igen, velük is van ügyem.

– Jól tudom, hogy mit akarsz – vágott vissza Berengier. – Nincs nálam. Biztos helyen van, a semmiért áldoztad fel az embereid életét.

Zarkhon elhúzta a száját, és kihúzta magát. Berengier nem tudta kizökkenteni győzelmének biztos tudatából. Még mindig a saját maga által felhúzott hegy tetején állt, és onnan nézett le a varázslókra.

– Az erődre gondolsz? – kérdezte, és tett előre egy lépést. – Nem vagy ostoba. Nem hozod ki azt a dolgot, amiért annyi mindent feláldoztam. A legapróbb esélyét is el akarod venni a győzelmemnek. – Felemelte a kezét, a középső ujjának hegyére egy darázs mászott fel. – Ismerlek. Számodra én vagyok a szörnyeteg. Az ágy alatt rejtőzködő huhugóbogár. A sárkány, akit még sem ölt meg Tirian pengéje. – Az arcán győzedelmes mosoly terült szét, mikor a darázs leröppent az ujjának hegyéről és csatlakozott a férfi köpenyén tobzódó darázsrajhoz. – Nem tőlem kell rejtegetni a zenedobozt.

– Kitől? – kérdezte Berengier, és a kezével alig észrevehetően intett a számszeríjásznak, aki lassan a varázsló háta mögé húzódott és egy nyílvesszőt rakott az idegre.

Zarkhon megdörzsölte az állát, és a manifesztátora pillantott.

– A hű szolga nem árulja el az urát – felelte, a mosolya még szélesebb lett. – És az én uram már eljött, és megkapja majd amit akar. Az általatok védelemre épített falak csapdaként fognak az embereitek köré szorulni. Akol lesz a katonáknak, és mindenkinek, aki az erődben van. Ott lesznek, mikor eljön.

Berengier szíve összeszorult, körmei a tenyerébe vágtak. A fogai összeszorultak, ahogy Zarkhon szemeibe az őrültség lángját kereste. Nem találta...

– Talán megakadályozhattad volna – suttogta. – Ha nem hozod el az ifjút. Nagyon sokat nőtt... A képességei is. Még jobb lesz...

Berengier egy étertőrt kovácsolt akaratával és átröpítette a levegőn. Zarkhon intett a tenyerével és félrecsapta a mellkasa felé suhanó fegyvert, a köpenyegéről darazsak sötét felhője szállt fel, és vetette magát rá a katonákra. A kolmok ezzel egy időben indultak rohamra a kardjukat lóbálva.

Flammeling kezei közül egy újabb tűzcsóva suhant elő és ívelt át a levegőn. A rovarok közé csapódó forró párától felizzott a sötét felhő közepe. A kolmok és a khonieli légiósok kardpengéi újra összecsaptak.

Berengier közben átnézett a katonák feje felett, a tekintete összekapcsolódott Zarkhonnéval. A varázsló kívül állt a pusztításon, mégis egyenes háttal, a karjait az oldalához szorítva állt. Ő volt az oka az egésznek.

Ő küldte azokat a varázslókat és a virrasztókat a halálba Brinstone-ba. Ő végzett a falu molnárjával és a családjával, ahogy Faldishéval. Ahogy a kolmokat is... Büszkén állt, büszkén arra amit tett. Berengiernek újabb három étertőrrel támadt, de azok sorba pattantak le Zarkhon láthatatlan pajzsán. A bogármágus kesztyüjén a sigulok jégkék fénnyel izzottak fel. A darazsak raja hátrahőkölt, és újabb támadásra indultak. A fekete hullámot kettőbe hasította egy újabb lángcsóva.

Berengier ekkor előreugrott, és egy-egy tőrt dobott a hozzá legközelebbi kolm fejébe. Ki oldalazott két katona között, és a feje felett megpördítve éterkardját hangosan felordított. Zarkhon kíváncsian fordult felé, és elmosolyodott...

Berengier a szeme sarkából meglátta a tisztet...

A bogár mágus szája szóra nyílt, a keze felemelkedett. Berengier újabb öt étertőrt idézett meg és lökött át elméjének erejével a levegőn. Zarkhon ökölbe szorította a kezét, és újra ellazította az ujjait. Az üveges fénnyel csillogó tőrök, mint legyek a szélviharban, úgy szálltak minden irányba...

A nyílvessző, amit a számszeríjász, akit csak Saszemű Clentannak neveztek kilőtt végül célba ért. Zarkhon döbbenten meredt a vállából kimeredő fekete tollas vesszőre. A tekintete elsötétedett, mikor megérezte vagy a rókafarok jellegzetes illatát, vagy ahogy az ereiben szétáradó méreg fátyla a szeme elé ereszkedett.

A darazsak raja, amely sötét áramlatként rohamozott újra a katonák felé egy hatalmas örvénybe pöndörödött és elszáguldott délre, az otthonukat jelentő esőerdők világába. Zarkhon térdre esett, és próbálta kitépni a nyílvesszőt a húsából. A kolmok közül sokan mikor észrevették vezérük összeesését sarkon fordultak és az erdő felé rohantak, mások kétségbeesésükben még nagyobb dühvel vetették magukat a khonieli katonákra.

Azok azonban egy halált legyőző ember biztos kezével csaptak össze a végső áldozatra készülő kolmokkal. A varázslók segítségével hamar győzelmet arattak. A katonák a csata végeztével a falu mellett táboroztak le.

Persze miután lekötözték Zarkhont. A bogárvarázsló üres tekintettel ült, és a láthatárt figyelte. Berengier odalépett hozzá és lenézett az oszlophoz láncolt kolmra, az visszanézett rá.

– Vesztettél Berengier – mondta. A manifesztátor lenézett rá, és felvonta a szemöldökét. Szíve szerint megragadta volna Zarkhon vállát, és addig rázta volna, míg el nem mondja, hogy mit tett Faldishal.

– Mit tettél? – kérdezte végül, Berengier keze ökölbe szorult.

– Volt egy ügyem Faldishal, évekkel ezelőtt. Tudod miről beszélek, Berengier. – Vállat vont. – Gondoltam, hogy befejezem.

A manifesztátor érezte a homlokára gyűlő verejtéket, de nem törölte le. A távozó nyár utolsó forró leheletét érezte a bőrön.

– Egy beteges szertartáshoz akartad felhasználni – köpte ki gyűlölettel. – De biztonságban van tőled.

– Tőlem igen – mosolyodott el, és lassan kiegyenesedett, és elvigyorodott. – Miért hagytam életben a falusiakat, szerinted? Biztos elgondolkodtál ezen, manifesztátor. Miért hagytam, hogy elinduljanak az erőd felé. Ahol te, a zenedoboz és a kedves barátom is ott van. – Berengier tekintete elkerekedett. Újra az ifjú mágus volt, aki belépett a kunyhóba, mögötte a griffesek által levágott kolmok holttestei, a testén darazsak csípései, szájában az ellenszer kesernyés íze. A fiú a halott szülei között guggolt, az alkarján egy bevágás.

– Ó, igen, látom, hogy már érted... – mosolyodott el. – A Hajtás kinő a jó földből. Fává terebélyesedik. Hűs árnyékot add, és a magjaiból erdő sarjad. Érted, hogy mi az a jó föld, amiből kinő majd...

Berengier sarkon fordult, és odament Flammelinghez, aki a halott légiósok temetési szertartását figyelte, halkan elismételve a szavakat.

– Baj van? – kérdezte a varázsló.

Berengier bólintott. Egy szó nélkül kértek egy harmadik lovat Clentantól, amire rákötözték Zarkhont. Ketten fogták közre, és indultak meg az erőd felé. Az alkony vörös vigyorként húzódott a láthatáron. A fák között az árnyékok kúsztak elő, és álltak össze az éjszakai homály függönyévé. A domb tetején feltűnt a Lorish erőd sötét sziluettje.

Berengier hátrarántotta a kantárját, és megveregette a lovának a hátát. Nem hallotta a fegyverek kopácsolását és az emberek kiáltását. A kapu, amit naplementekor bezártak nyitva állt. Az őrtornyokban és a rönkfal gyilokátjáróján nem jártak-keltek katonák.

Nem hallatszott kürtszó a közeledtükre.

Flammeling nem szólt semmit. A csönd körülölelte őket...

A bokrok között megreccsent egy faág és egy alak botorkált elő. Berengier kezében megjelent egy éterkard... Alara felemelte a remegő kezét, és felnézett a manifesztátora, aki leengedte csapásra emelt karját.

Lecsusszant a lovának nyergéből és a lányhoz lépett karjával felfogva esését. Lassan az egyik fához vezette és leültette a tövébe.

– Mi történt? – kérdezte Berengier.

Meglátta a lány alkarját borító ostorcsapásokat.

– Ki tette ezt?

A lány felemelte a fejét, és elmondta. Berengier érezte, hogy a mellkasában ólomsúly támad. Flammeling a férfi vállára tette a kezét, és megszorította.

Zarkhon halkan felkuncogott, mikor a lány újra válaszolt.

– Faldish volt...