Valahol egy kecske bégetett a tanyán, mikor belépett Berengier az udvarára. A magtárban rágcsálók apró egerek motoztak. A manifesztátor halkan vágott át az udvaron, jobb kezét messzire tartva teste oldalától, készen arra, hogy egy kardot kovácsoljon bele akaratának erejéből. Izmai megfeszültek, a szíve szinte a torkában dobogott.

Az udvar közepén egy fa állt. Törzsére vörös festékkel virágokat és darazsakat festettek. A varázsló közelebb lépett. Felismerte a rovarokat tisztelő Zorthan kolm klán jelképeit. Az áldozati állat mézzel kevert vérével festették fel azokat a fák törzsére, hogy a minden méhek anyjától kérjenek jó termést. Az akolban mekegő kecske, és a tanya kerítésénél legelésző teheneket látva a manifesztátor kezdte sejteni milyen vérrel is festették fel azt.

A ház ajtaja kicsapódott, egy magas alak lépett ki rajta, a nyakában egy spirális vonalban összetekeredett féreg képével díszített medál lógott. Az arcán halvány mosoly, a szemeiben várakozás.

Zarkhon várakozóan nézett rá a felé magasodó Berengierre, az arcán ugyanaz a mosoly terült szét, mint akkor, tizenkét esztendővel ezelőtt. Most a földön kuporgott, a kezeit bőrszíjakkal kötözték hátra. A kesztyűje, min az ezüstből öntött sigulok csillogtak Flammeling kezében voltak.

– Mit tettél? – tette fel a kérdést Berengier, újra, higgadtan. A dühe ketrecbe zárt bestiaként rohant neki a rácsainak, hogy felhívja magára fogvatartója figyelmét.

Nincs bestia, nincs ketrec. Csak én – idézte a Felhőtoronyban begyakorolt gondolatsort a dühének megszüntetésére. Azonban, mikor Zarkhon kinyitotta újra a száját, egyre valódibbnak érezte a lelkét feszítő indulatokat.

– Az élet egy mérleg – kezdett bele a megbéklyózott bogármágus, de mikor Berengier előrelépett, egy pillanatra elhallgatott. Aztán folytatta. – Évekkel ezelőtt te nyertél, és én vesztettem. Ó, csak nem megkedvelted? Csak nem felszítottad az apai érzéseidet? Csak nem megolvasztotta az a idegen kölyök, azt a jégdarabot, ami a szíved helyén hordasz, és még a te...

– Hallgass! – sziszegte a varázsló

Zarkhon felkuncogott, aztán félrefordította a fejét. Berengier megigazította a köpenyét és kihúzva magát a másik szemeibe nézett.

– Berengier, aki nem rettent meg a leghatalmasabb sámánoktól és a leggonoszabb túloldali szörnyektől most megijedt a legnagyobb ellenségétől. A saját múltjától.

Berengier beletúrt a szakállába, és mély levegőt vett. A foglyul ejtett bogársámán átvette az irányítást az egész kihallgatás felett. Talán az ő tervei szerint ment minden. Hisz elmondása szerint ismerte Berengiert. Tudta, hogy nem fog berontani az erődbe, a nélkül hogy képe lenne arról, mi vár ott bent. Ezért itt megálltak, megkötözték a foglyot és hozzáláttak kihallgatni.

A nap már lebukott a láthatár mögé. Fénye vörösből aranyba fordult és szürkévé halványult, de még mindig ott voltak.

Változtatni kellett...

– Tudod, hogy mi a különbség a félelem és a veszély között? – guggolt le Zarkhonhoz. – A veszély az előtted álló kardot ránt és a véredet kívánva neked ront. És te tudod, hogy fel kell ellene venned a harcot. Az alkarját megtámasztotta a combján, mind két tenyerét lelógatta a térdére. – A félelem pedig az, mikor ott keresed a veszélyt, ahol nincs.

– Ha ennyire nem félsz az én uramtól Berengier, akkor miért keresed?

A varázsló szája pengevékonyságúra szűkölt. Bármi is tartotta megszállás alatt Faldish testét, az veszélyt jelentett Iwalra és a lakóira. Megölt egy képzett manifesztátort – a gyerekkori barátját – és mindenkével végzett a Florish erőd falain belül. Bármi is volt, meg kellett tőle szabadítani Faldisht, és utána elpusztítania az őt fogva tartó teremtményt.

És megmenteni a fiút, újra.

– Pontot tenni erre az ostoba ügy végére. Azt mondtad, hogy ismersz engem. Én is ismerlek téged, Zarkhon. Annyira, hogy tudjam, képes lennél egy mérgező bogarat bevarrni annak a szerencsétlen falusinak a bőre alá. Nem tudom, hogy milyen férget használhattál, de egy harapása elég volt, hogy tébolyba hajtsad Faldisht. Ez is csak egy trükk. Mert te egy olyan varázsló vagy, aki csak a férgeknek parancsol. – Közelebb hajolt, Zarkhon pedig úgy nézett rá, mint aki bármikor leharapná a manifesztátor orrát. – Mert te csak hiszed, hogy valami sokkal hatalmasabb szolgája vagy. Te csak egy csirke vagy, aki széttárja szárnyát, hogy sólyomnak láttassa magát. Ezt csinálod Zarkhon. Mindig is ezt művelted.

Zarkhon megnyalta a száját, és megcsóválta a fejét.

– A hitem oly erős, mint minden fák királyának kérge. A szavaid gyengék, mint a magát a kérgen átrágni óhajtó pondró. Az én uram erős. – Büszkén, felszegett fejjel folytatta. – Gyerekkoromban volt törzsem és gúnynevem. Sánta Zarkhonnak hívtak. – Az arca megfeszült. - Mindenki nevetett. Gúnyból húzták a lábukat, mikor reggelente átsétáltam a táboron. Apám gyűlölt, mert a satnya lábammal nem lehettek harcos és vadász. Átkoztam az isteneket, ahogy akkor is, mikor a katonáitok lerohanták a falunkat és mindent felégettek. Csak nekem kegyelmeztek meg. - A szája gúnyos mosolyra húzódott, bajsza megremegett. – A szánalom tartotta vissza annak a lesújtani készülő katonának a kardját. Én bebiccegtem az erdőbe. A csillagok voltak a tanúi ahogy mindenkit elátkoztam. Az erődöket az erdőhatáron, a mocskos birodalmatokat aki állította őket. Az isteneket, akik elfordították a fejüket a mészárlástól. Fáradtan omlottan a földre. Egy gyenge gyermek, a szívében állhatatosan lobogó haraggal. A népem istenei nem figyeltek rám, de más erő nagyon is. Kék villanást láttam a csillagok között, és egy leesett az égről. Odasiettem, reménykedve, hogy égi vasat találok, amit az istenek küldtek gyilkos fegyvernek. Helyette másra bukkantam... – A tekintete a távolba révedt. - A legcsodásabb zöldben játszó gömb hevert a gödör közepén.

Flammeling odalépett mellé, és kíváncsian előredöntötte a fejét, mint aki jobban akarja hallani a bogármágus képtelen meséjét.

– Csak nem egy mag, amiből a sarj kikel? – kérdezte Flammeling gúnyosan.

– Az Élet Magja – mondta Zarkhon. Hangja távolinak tűnt, az arcára áhítat ült ki. – Mikor a kezemet ráraktam, éreztem a benne lakozó élet dobbanását. Szólt hozzám. Átadta nekem az erejét, és meggyógyította a lábam. Cserébe a segítségem kérte a tervében. A Sarj kinő, de ahhoz a megfelelő talajra kell hullnia. Aztán fává cseperedik, és...

– Faldish volt az? – kérdezte Berengier.. Zarkhon elhallgatott, egy pillanatig sértődötten nézett a manifesztátora, aztán halvány mosoly terült szét az arcán. Boldog volt, hogy egy pillanatra visszanyerte az irányítást.

– Fogadd el Berengier, hogy győztünk – mondta. – Ha láttad volna azt, amit mutatott nekem, önként oldoznád el béklyóidat. Képeket mutatott a túloldalról. Olyan világokat, ahol az emberek fémvárosai egyre csak terebélyesednek, szinte eltiporva minden élőt. Hegynyi méretű kohók ontják a levegőbe perzselő füstjüket. Egy napon Iwal is ilyen kiégett világ lesz, ha nem engedünk utat a Sarjnak.

Flammeling figyelmesen hallgatta Zarkhont, és bólintott.

– Nos? – kérdezte a manifesztátor.

– Nehéz – csavarta meg a szakálla elülső fonalát a piromanta és a Túloldal lényeinek ismerője. – Viszont ha választ vársz, akkor az ifjú Faldisht valamiféle új, eddig nem ismert Túloldali jövevény szállta meg. Valamiféle növényfajzat, aki csak egy másik testet használva tud mozogni.

– És?

– Félnek a tűztől – felelte elgondolkodva Flammeling. – Legalábbis úgy tudom, hogy a sarjúdémonok és a dryádok rettegnek tőle. Ó, szóval veled kell mennem...

Berengier bólintott, mire a másik felsóhajtott. A bokrok szétnyíltak a jobbjukon, a két varázsló odakapta a fejét. Megnyugodtak, mikor Alora lépett a tisztásra. A manifesztátor tanonc felkontyolta vörös haját, kezében biztosan fogta az éterből formált lándzsáját. Viszont a bánattól sápadt arca szinte világított a felkelő hold zöld ragyogásában.

– Senkit se láttam az erődnél – tett jelentést a lány. – A kapu meg továbbra is nyitva. Azt mondanám, hogy Faldish elment, a többivel együtt.

Flammeling a lány jobbjára lépett, karjait összefűzte mellkasán.

– Biztos, hogy láttad a többit? – kérdezte.

– Igen, az egész udvar tele volt velük. És a katonák valakivel dulakodtak. Köze lehet azokhoz a férgekhez, amelyek a kezéből hullottak ki. – A lány állta a piromanta pillantását. – És vártak, szerintem arra hogy Faldish megtalálja a zenedobozt.

– Vagy, hogy belesétáljunk a csapdába – morogta Berengier. – És bele is fogunk. Ez az egy út maradt. - Előhúzta a tőrt, és elindult Zarkhon felé. A bogársámán szemeibe visszatért a gyűlölet a manifesztátor iránt. Rájött, hogy rászedték. – Itt az ideje, hogy találkozz az isteneddel.

Azzal elvágta a férfi béklyóit.

A három varázsló a foglyukat maguk előtt taszigálva haladt végig az ösvényen. A fák levelei és ágain átfolyó holdfény ezüstszín pókhálót festett az erőd felé kanyargó ösvényre. Az éjszakai ég gyémántszilánkokkal beszórt éjfekete bársonyfüggönyként terpeszkedett felettük. A távolban bagoly vijjogott. Vadászatra induló farkasok csaholtak valahol.

Ahogy kiértek a rengetegből a természet hangjai úgy haltak el, mintha a hátuk mögött leereszkedő vastag függöny állta volna útját terjedésüknek.

A Floris erőd engesztelhetetlenül, hatalmas sírkőként emelkedett feléjük. Berengier megállt, és a kapura nézett. Az egy történelem előtti bestia harapásra nyíló pofájaként tátongott a cölöpfalban. Mögötte homályosan látszottak a barakkok és a központi épület körvonalai.

A kapun belépve a halvány éji árnyak homályként vették körbe őket. A fáklyák meggyújtatlanok voltak, a bástyák tetejére helyezett parázstartók se melegítették fel a vadon kérlelhetetlen sötétségét.

Az erőd központi része felé vezető utcácskán eldobott kardok és pajzsok hevertek egy gyermek megunt játékszereiként. Két oldalt barakkok terpeszkedtek, a sötétségben ugrásra kész ragadozóknak tűntek.

Hamar rábukkantak az első holttestre.

A nagydarab férfi felhasított torokkal hevert előttük. Feje körül alvadt vértócsa, a jobbjában rövid kardot tartott. Szemei vakon meredtek a csillagok felé, arcára ráfagyott az iszonyat. Berengier odalépett a holttest mellé, és leguggolt mellé.

A seb mély volt, rajta keresztül egészen a kettőbe vágott légcsőig le lehetett látni. A szélei tépettek, sokkal inkább egy állat karmolásának, mint egy szablya nyomának látszott. Eszébe jutott Alora beszámolója a Faldish testéből kinyúló csápokról.

A lány kihúzta magát, és maga elé tartotta a botját szemmel tartotta Zarkhont. Résen volt, látszólag nem hagyta, hogy a bosszúvágya felőrölje. Vagy csak arra vár, hogy a bogármágus morcosan nézzen reá.

– Ezt nézd – suttogta Flammeling, és rábökött a katona kardjára. A fegyver pengéjére zöld váladék száradt egy vastag sávban. Berengier lekapart egy apró darabot a mutatóujjának körmével, és a holdfénybe emelve megszagolta. – Mint az alma – suttogta, és eltartotta az orrától. – Túlérett alma. Vér lenne?

Folytatták az útjukat az erőd központi épülete felé. A csönd egyre nehezebb takaróként nehezedett a lelkükre, ahogy még több holttesttel találkoztak. Egytől egyig katonák voltak, az egyiknek a torkát hasították fel, a másiknak a fejét vették a zöld vérű támadók.

Akiknek semmi nyomát nem látták. Berengiernek eszébe sem jutott, hogy azok dolguk végeztével elhagyták az erődöt. Egy részt mert az azt jelentette, hogy megtalálták a telkhinek zenedobozát, másrészt, a túloldali lény, akit Zarkhon az urának nevezett magával vitte Faldisht.

– Valahol itt rejtőzhetnek – mondta Alora. A barakkok ajtajai tárva nyitva voltak, mögötte tintaszín sötétség gomolygott. – Tudhatnak rólunk.

– Akkor keressük meg azt amiért jöttünk – felelte Berengier, és oldalra tartotta a karját, markából hengert formázva. Ujjai közé ezüstösen ragyogó szemcsék gyültek, amik kardformába nyúltak és megkeményedtek.

Lassan lépdeltek végig az úton a holttestek és az eldobott kardok között. Elől Berengier, mögötte Flammeling, aki a szeme sarkából folyamatosan Zarkhont fürkészte. A bogármágust hátulról Alora noszogatta. Az arcán a feszültség és a bosszúvágy keveréke. Berengier tudta, hogy amint vége lesz az egésznek, és a sírbolt, ami a Floris erődből a lángok martaléka lesz, a lány acélkemény maszkja darabokra tör, és könnyekkel fog áldozni a mestere emlékének.

A főépületig minden gond nélkül átjutottak. Az erődre akkor is sötét mozdulatlanságba dermedt, mikor lassan lenyomták az ajtó kilincset, és áthaladtak a folyosón. Tőlük jobbra egy ajtó vezetett a kapitány szállására, míg vele szemben egy lépcsőn lehetett az emeletre, egyenesen Tugal irodájába jutni.

Berengier izmai megfeszültek, ahogy megreccsent a talpa alatt a deszkalépcső. Zarkhon egy halk kacajjal mutatta meg, hogy észrevette a manifesztátor mozdulatát.

– Mégis csak félsz, úgy látom – mondta Zarkhon.

– Ha tényleg félnék, akkor nem lennék itt – felelte Berengier mikor felértek az emeletre. A csendet vágni lehetett. A sötétségből kiemelkedett a folyosó végébe vágott ablak, és a dolgozószoba ajtaja a falból. – Ellenben a te uradat sehol nem látom.

– Igen, a te hatalmas urad rejtőzködik, de mi félünk tőle – pirított rá Flammeling a bogármágusra. - Viszont félek, hogy ez a mag szikár földre hullott. A kedves gazdád nem hogy fává, de még bokorrá sem fog sarjadni.

Zarkhon a folyosósó másik falához húzódott, de Alora követte kezében a bottal.

– És mégis ki vagy te? – kérdezte a tűzvarázslót.

– Ó, csak a nap, aki aszott kóróvá fogja szárítani a drágalátos uradat – felelte Flammeling, és benyitott Tugal kapitány irodájába. Egy légiós holttestét lépték át, arcát keresztben egy vörös sebhely hasította ketté. A sarokban, pont a légió kék és vörös zászlaja alatt egy másik hevert, karját tőből lecsapta valami.

Tugal holtteste az asztalán hevert. Nyakát vörös gyűrűként ölelte körbe a fojtogatás nyoma. Berengier a holttest mellé lépett. A végsőkig kitarthatott, akkor se mondta volna meg, hol is van a telkhin zenedoboz, ha tudta volna.

A piromanta előkapott egy kalapácsot és egy vésőt az övéből, miközben leguggolt az íróasztal elé, és elkezdte felfeszegetni a deszkát. Hangos csattanással adta meg az magát. Flammeling egy egy keskeny, szürke gyolcsba tekert tárgyat vett elő.

Ulkei annak idején a toronyba csempészett bort is így rejtettük el. Okosabb vagy mint én, hisz nem gondoltam arra, hogy egy ilyen régi trükkel rejted el. Valójában mindig is okosabb voltál – gondolta Berengier, és egy pillanatra engedett az érzésnek. Hogy ott ahol a szívében Ulkei volt, most már csak üresség van.

A folyosóról hangos csattanás hallatszott, kitépve Berengiert a merengéséből. A manifesztátor kiugrott az ajtón. Még látta, ahogy Zarkhon a földhöz löki a hasát markoló Alorát, és lerohan a lépcsőn.

– Náluk van a doboz! – üvöltötte. – Náluk van a doboz, én uram!

Alora követte.

Halk koppanás hallatszott, ahogy valami fellökte az íróasztal sarkába helyezett tintatartót. Tugal tápászkodott fel az asztalról, és szembenézett velük. A szemgolyója márvány zöld volt, arcának jobb oldalán ugyanolyan színű erek rajzolódtak ki, ahogy elindult feléjük. Berengier látott már olyan holttesteket, amiket a Túloldalról jött testetlen entitások szálltak meg. Azok mozgása darabos volt, a tekintetük üres.

Tugal ellenben egy élő természetességével kerülte meg az asztalt, és indult el a három varázsló felé az arcán áhítattal.

– Tugal – szólította meg Berengier.

Flammeling tenyere felett alkonyszín tűzgomolyag öltött formát.

– Ez már nem ő... – suttogta.

– Ó, pedig vagyok, aki vagyok – felelte a nagydarab katona. Arcán, amin a szigorúság kifejezése ült, üdvözölt, oda nem illőnek tűnő mosoly terült szét. Nem az örömé, hanem a megkönnyebbülésé. Az ajtónál heverő, felhasított arcú katona is felállt és megropogtatta a nyakát.

– Mit műveltek veled? – kérdezte Berengier.

– Célt adtak nekünk – mondta. A jobb keze felpattant, a csuklójának bőre felhasadt és egy zöld csáp kúszott elő belőle. Karmos vége Berengier feje felé csapott, de a varázsló elhajolt.

A hasított arcú Flammeling felé ugrott, kezeit előrenyújtva arra készen, hogy letépje a piromanta övéről a zenedobozt. A varázsló erre megpördült és a megszállt katona arcába dobta a tűzgolyót. A becsapódás ereje a folyosóra lökte a katonát.

Berengier leguggolt, és felfelé vágott a kardjával, kettőbe metszve a Tugal által kiengedett csápot. Annak tekergő csonkjából zöld nedv spriccelt szét.

De az felállt, a nyakából körkörösen vékony indák nőttek ki és ölelték körbe a fejét áthatolhatatlan kéregmaszkká összenőve elfojtva a lángokat. Újra megindult Flammeling felé. A piromanta balra ugrott, Berengier pedig megpördült a tengelye körül és a támadó felé vágott. A katona feje halk puffanással zuhant a padlóra és gurult végig.

Flammeling közben piramist formázott a kezeiből, és egy tűzforró párasugarat lőtt ki az ujjai közül. Egyenesen Tugal mellkasának. A kapitány tunikáját feketébe fordulva korommá égett, alatta a láncing szemei vörösen izzottak.

Égett hús és valami más bűz vegyült a levegőbe, mikor a kapitány nem emberi hangon felordított. Aztán előredöntötte széles fejét, és megindult a piromanta felé. Két lépésnyire volt tőle, mikor Flammeling előredöntötte a tenyerét, széttárta az ujjait.

- Ne! - üvöltötte Berengier, mikor gyerekkori barátjának tenyere vörös fénnyel felízott. Flammeling fájdalomtól eltorzult arccal ugrott előre, tenyerét teljes erőből a kapitány arcába tolta. Fehér gőz szállt fel, miközben a férfi rángatózni kezdett. Halk nyöszörgő sikoly jött. Zöld csápok nőttek ki Tugal csuklójából és tekeredtek Flammeling dereka köré.

- Flammeling! Engedd el! - kiáltotta.

A piromanta levette kezét arról, ami Tugal arcából megmaradt és jobb oldalra lépett, az ezüstös tőr mellette suhant el és csapódott be a kapitány mellkasába.

Flammeling ekkor lépett oda, a kezében egy kulacsnyi rozspálinkával és a testre locsolta, majd szétöntötte a padlón. Berengier az asztalhoz lépett, és lekapott egy kötegnyi félig teleírt papírlapot és szétszórta őket. A magukba szívott szesz sötétre festette őket, elmosta a rájuk írt szöveget.

– Hátra – mondta Flammeling, és Berengierrel az oldalán az ajtóhoz lépett. Az ujjából egy szikra csapódott ki, szökkent át a levegőn egyenesen Tugal már mocorgó testére. Az aprócska tűzbogár kisebb robbanással pattant a mellkasán, és folyt szét szerte a szobában és a teremben.

A két varázsló megfordult, de a szemük sarkából még látták, ahogy Tugal elszenesedő holttestéből vékony csápok törnek elő...

Flammeling az épület előtt nyögött fel, és esett térdre. Jobb kezével a vörösre égett balját szorongatta. Berengier leguggolt mellé, és megnézte a sérülést. A piromanta tenyerén borsónyi vízhólyagok keletkeztek, a bőr olyan színű volt, mint a nyárs felett felejtett ököré.

– Ostoba auroch – szidta Berengier a barátját.

– Megmaradok – mondta. – Jobban jártam, mint azok a szerencsétlenek. – Azzal a kis napként ragyogó ablak felé intett a fejével, az ujjaival közben szüntelenül az égett tenyerét nyomkodta. – A fenének nem maradtam apámnál szart lapátolni.

Berengier megfordult, és sietős léptekkel elindult délnek.

– Ha vége lesz, akkor jöhetsz Nyestvárba – felelte. – Most pedig keressük meg Alorát.

Újra kellett egyesülniük. Az, hogy így megtört a három főből álló hadirendjűk, meggyengítette őket. A lány ügyes harcos volt, hisz Ulkei tanította. Viszont bármikor csapdába sétálhat, és akkor vége. A barátja öröksége és egy ifjú, ígéretes élet odavész.

Átsiettek a barakkok között. A varázsló először hallotta az a suhintást, mielőtt megérezte volna az általa kavart fuvallatot, ami végigsimított a haján, mikor a elhajolt barakk bejáratán kicsapó ízelt csáp elől.

Flammeling azonnal odafordult, és egy szikrát pattintott ki az ujjából rá. A lángok végigfutottak az inda kérges felszínén, szénné égetve azt... A következő pillanatban a barakk belsejében burjánzó sötétségből egy emberforma fej és váll emelkedett ki, amit követte a törzs körvonala. Azonban a holdfényre kilépő lény talán csak formájában és származásában volt emberi.

Repedésekkel és dudorokkal tarkított bőre mint egy fa mohlepte kérge. A vállából két rücskös ág állt ki. Göcsörtös ujjai rózsatöviskörmökben végződtek. Az arcát fedő kéregmaszk nyílásain halványzöld fényben világító szemek meredtek a külvilágra.

Hamarosan még három lény is kilépett utána. Berengier és Flammeling hátukat egymásnak vetették, mikor a másik oldalon álló barakkból is előlépett hat növényember. És még pár tucatnyi az ispotályból a központi épület háta mögött.

Lassan körbevették őket. Berengier pedig a lelkében néma megvetéssel nézte a rámeredő kifejezéstelen kéregarcok tucatjait. A manifesztátor előredöntötte a jobb lábát, és a szörnyetegek felé szegezte kardjának hegyét.

Nem, nem szörnyek. Egy betegség áldozatai, akiket meggyógyítani kellett volna, nem pedig elpusztítani. De előbbire nem volt idő. A lények hirtelen egy láthatatlan jelre előreiramodtak és a párosra vetették magukat. Flammeling egy tűzlabdát vágott a tömegbe. A robbanás minden irányba szétröpítette a kreatúrákat, de azok vörösen izzó kéreggel tápászkodtak fel és fojtatták a rohamot. Berengier a rárontó növényember mellkasának szegezte kardját.

Ki kell égetni ezt a sebet, mielőtt elfertőződik – gondolta a manifesztátor.

Alora látta Zarkhon köpenyének végét besurrani a két barakk közötti szűk utcácskába. A lány nem törődött az oldalába nyílaló fájdalommal, ami Zarkhon könyöke hagyott. Ismerte jól a fájdalmat elűző, a fáradságot elmulasztó és a gyógyulást gyorsító sigulokat, csak a használatuk nem ment neki még.

A mestere megígérte, hogy megmutatja. Nem az ő hibája volt, hogy már nem tudja. És igazából nem törődött a fájdalommal. Hisz már kezdett múlni, és egy bordája sem tört el. A vágy pedig, hogy utolérje a bogármágust erősebb volt. Ő maga akarta kihallgatni, megtudni hol lehet az ura. Aztán megadni neki azt, ami jár neki.

Ulkei nevét fogja suttogni, miközben kivágja a Faldish testét birtokló férget a férfi bőre alól és eltapossa. Zarkhon akkor mondja majd, hogy mekkora hatalmas az ura, mikor egy körömnyi zöldes folt lesz a földön.

A lány megállt az utcácska közepén és maga elé tartotta az éterlándzsát. Zarkhon épp ekkor fordult volna be a jobb oldali barakk mögé.

– Állj! – kiáltotta, és hogy nyomatékosítsa szavait, egy étertőrt idéett és dobott át a levegőn, alig pár hüvelyknyivel Zarkhon arca előtt. A bogármágus megtorpant és lassan szembefordult a lánnyal. A kezeit felemelte, száját vélt diadal húzta mosolyra.

– Nos, ügyes voltál, törött bordával – mondta. – Elkaptál. Sikerült az neked, ami annak a karótnyelt hólyag Berengiernek nem. Az előtt elkaptál, mielőtt eltűntem volna. Azonban fogd fel, hogy győztünk.

Pár lépést megtett, de egy újabb éter tőr csapódott a csizmája orra elé.

– Ne mozdulj – suttogta és az övéről leakasztott egy kötegnyi kötelet és elindult Zarkhon felé. A bogármágus nyugodtan állt, de alig észrevehetően felemelte a fejét és átnézett a lány válla felett.

– Úgy vélem, hogy hamarosan fordulni fog a kocka, és a béklyók a te lábadra fognak kerülni...

A látómezejének sarkában feltűnt egy ismerős alak. A lány még ki se mondta a szót, hogy Faldisht, mikor valami a bokája köré tekeredett és kihúzta a talpa alól a talajt. Halk puffanással zuhant a földre, és a hasából fájdalom sugárzott szét.

Zarkhon széttárta a karjait és mélyen meghajolt, mikor Faldish felszegett fejjel odalépett a bogármágushoz.

– Uram. Kitartottam, és csapdába vezettem az ellenségeidet – mondta tiszteletteljesen, de nem megalázkodón. Viszont nem nézett bele Faldish arcába. - Náluk a doboz, neked csak annyi dolgod van, hogy elvedd tőlük. Vagy ha kívánod, én magam adom a kezedbe, Berengier fejével együtt.

A lány próbált szabadulni, azonban a csáp, a zsákmányát megfojtani készülő óriáskígyóként tekeredett a bokájára és visszalökte a földre.

– Alora. Kérlek, maradj nyugton – mondta Faldish szenvtelenül, és visszafordult Zarkhonhoz. – Én magam is el tudom venni.

A lány felemelte a fejét, és megnézte Faldisht. A fiú jobb arcán egy zöld folt éktelenkedett. Az arcának bőre pedig vibrált, ahogy apró férgek mászkáltak alatta.

– Megpihenhetsz. Köszönöm, hogy segítettél – felelte Faldish, és sarkon fordult és elindult Alora felé. A lány szívét a félelem szorította össze, mikor meglátta a fiú arcát. Megnyugtatóan szánt mosoly uralkodott rajta, de a szemei mint két élettelen smaragdkő meredt rá. Zarkhon felnézett fel a távolodó fiúra. Arcán a döbbenet pillanatok alatt a dühnek adta át a helyét.

– Uram, és mi lesz a jutalmammal? – kérdezte, Faldish megállt és a válla felett hátrapillantott. – Új testet szereztem neked! A hatalma nagy, jól szolgálja a céljaidat. Azért tettem, hogy életet adj nekem!

– Az, hogy a lábadat meggyógyította, nem volt elég? – kérdezte. – Vissza is vehettem ezt az ajándékot.

Zarkhon odalépett hozzá, és tiszteletteljesen elmosolyodott.

– Sok mindent tettem érted, uram. – Összefonta tenyerét a hasa előtt, és rásandított Faldishra. – A Sarj része akarok lenni. Adj nekem célt. Hisz embert is öltem érted. A molnár és a családjának élete. Vagy akár el is hozhatom neked Berengiernek a fejét. Megölhettem neked, hogy az utadba állt, mint ahogy ennek a kölyöknek az apja és az anyja...

A szavait belé ragadtak. Faldish arcára a düh és a bánat ült ki. A fiú kezei ökölbe szorultak. Mert a fiú volt, nem a másik. Nem az a lény, amely tanyát vert benne.

– Szóval életeket fizettél neki, igaz? – kérdezte, és előrelépett. Zarkhon hátrált, de a fiatal varázsló vállára csapó keze megállította. – Életeket adtál a Sarjnak, hogy eljöjjön ide és megtisztítsa ezt a világot is. – Szavai feszesek, mint a felajzott nyíl idege. – Egy utolsó nagy fizetség még hátra van, Zarkhon. – Közelebb hajolt, a kolm bogármágus észrevette a fiú szavaiban rejtező gyilkos indulatot. – Ha annyi életet rádobtál a Sarj oltárára, akkor áldozd most, a tiédet.

A fiú közelebb hajolt, a szájából egy csáp csapódott ki és undorító, nedves csattanással csusszant be Zarkhon szemüregébe, vágta ketté a szemgolyóját. Aztán visszacsusszant a fiú szájába, aki elengedte a kolmot. Élettelen rongybabaként zuhant a földre.- A Sarj hálás szolgálatodért... Viszont megölted apámat és anyámat, és megakartad ölni azt az embert, akit apámként szeretek. – Leguggolt mellé és sajnálkozva ejtette ki az utolsó szavakat. – Ő ezerszer érdemesebb az élet ajándékára.

Aztán felállt és odalépett Alorához.

– Sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned – mondta. A csáp lecsusszant a lány bokájáról, kígyóként kúszott fel Faldish lábán és tért vissza a fiú csuklóján tátongó lyukba. – Évek óta álmodtam erről a pillanatról. – Intett a kezével, mire a lány felállt. – Eszedbe ne jusson elrohanni. Még mindig a barátomnak tartalak, Alora, futni hagynálak szívem szerint. Viszont a Sarj, ő már más lapra tartozik. – A lány mögé lépett. A csuklója köré vastag inda tekeredett, egymáshoz szorítva kezeit. – Bocsáss meg, de ő nem bízik benned.

Alora arcára kiült az értetlenség. Nem értette, hogy a fiú mit mondott neki. Viszont ezt az a fiú mondta, akivel annyit nevetgéltek a Felhőtoronyban. Vagy az, aki végig ott lapult a lelke mélyén, csak a felszínre bukott, mint azon tengeri szörnyek, amikből az apja birtokán élő halászok mesélnek.

– Faldish – mondta, mikor a fiatal varázsló megragadta a karját és tolni kezdte maga előtt. A lány megállt, de a fogvatartója hátba taszajtotta, mire a lány megindult. – Nem kell tőle félned. Emlékezz mit mondott, Ulkei mester. Csak törd le a félelem béklyóit, és rohamozd meg őt.

A fiú közelebb hajolt, ő pedig érezte a leheletét a fülcimpáján.

– Már nem félek. És te sem fogsz – búgta kedvesen. – Hamarosan befejeződik az életed, de újat kapsz. Hamarosan érdemeidért...

Elcsöndesedett. A lány pedig egymással viaskodó árnyékokra lett figyelmes az erőd központjában. Alora kiakart törni Faldish szorításából és rohanni, hogy figyelmeztesse Berengiert. A szörnyeteg azonban erősen tartotta.

– Ha tudnád, hogy mit tartogat ő neked. Nem vergődnél ennyire.

Berengier már a csata első pillanatától látta, hogy ezek az emberből lett szörnyek tudatosan csinálják, azt amit. És ez a cél pedig nem az ő megölésük volt. A lények hármas-négy csoportokban támadtak rájuk. A manifesztátor kitért, elhajolt a növényemberek ostorként a feje felé csapó indái elől, ezüstös éter kardja pedig ide-oda villanva metszette ketté azokat. Vagy hajított a semmiből idézett étertőröket a zöld ördögök fejébe.

Flammeling az oldalán rohant. Tenyeréből egymás után gördültek elő a lánglabdák, ujjának hegyéből pattantak a szikrák és csapódtak neki a támadóknak, lángra lobbantva kéregbőrüket.

Legyőzték a rájuk támadókat, tettek néhány lépést, és a kiéhezett shilluki hiénák módjára várakozó növényemberek újra nekik ugrottak. Berengier jobbra fordult, és egy félköríves csapással derékben ketté hasította a rárontó kreatúrát. Zöld nyálka fröccsent szét.

Előreugrott, átdöfött egy újabb kéregbőrűt. Mozgást látott, a jobb lábánál a növényember felső teste karjára támaszkodott, és kúszásba kezdett a lábai felé. A dereka helyén tátongó vágásból vékony csápok tekeredtek elő és hatoltak be testének másik részébe.

Flammeling ujjaiból forró páraoszlop csapott elő, és borította lángba az ember és növény groteszk keverékét. Az ordítása ijesztően emberi volt, és még félelmetesebb volt a düh, amivel közelebb nyomakodtak hozzájuk.

Egy pillanatra felötlött a varázslóban, hogy a kéregmaszk mögött mennyi emberi maradhatott már. Az egyik növényember felemelte jobb karját, a bőrét fedő kéreg mélyedéseiből és árkaiból vékony indák tekergőztek elő és indultak meg a férfi arca elé. Berengier egy elegánsnak nem nevezhető, de gyakorlatias csuklómozdulattal csapott le rájuk, levágva ezzel támadójának alkarját. Berengier hátratántorodott, és felkészült a végső csapásra.

Aztán ránézett a lény karja helyén tátongó sebre és a penészzöld húsra, amikból indák ezrei kúsztak elő és fonódtak össze izomkötegekké. Berengier előreugrott, hogy átdöfje ellenfelének kéreggel fedett mellkasát, mire az a karja helyén lógó zöld korbáccsal a varázsló feje felé sújtott. Ő egy villanásra látta, ahogy az indák egy emberi tenyér ismerős alakját veszik fel.

Hátulról az elröppenő tűzgolyó süvítése hallatszott, és egy robbanás ahogy a szétszökő lángok belekaptak a bestiák kéreggel fedett húsába. Aztán a következő pillanatban a Berengierre magát rávetni készülő növényember megállt, és hátralépett, ahogy a társai is kör alakot vettek fel a két varázsló körül.

– Mi a fenét csinálnak? – kérdezte Flammeling, és megmozgatta égett jobbját. A hangjából ítélve nem volt annyira ellenére ez a kis pihenő. A kör Berengier felé eső oldalán álló növényemberek csoportja ketté nyílt.

Faldish lépett be a folyosón, a jobb kezében Alora alkarját markolva. Berengier szíve összeszorult, ahogy ránézett a fiúra. Az örömteli várakozás kifejezése volt az arcán, mint annyiszor mikor még gyerekként találkozott Berengierrel a Felhőtoronyban. Ugyan így mosolygott, mikor a manifesztátort elkísérte a dalgini küldetésére. Ismerős volt, de a szembogarában világító smaragdszín foltok és az arcát átszövő erek elárulták, hogy ő már nem az a fiú volt.

– Alora, jól vagy? – kérdezte Berengier.

A lány bólintott. Faldish ekkor intett a kezével, a zöld inda lehullott Alora kezeiről, és ő odarohant hozzájuk.

– Egy karcolás sincsen rajta – mondta Faldish nyugodtan, szinte bocsánatkérően. – Láthatod Berengier, hogy nem kell, hogy halállal érjen véget.

– Ó, nem is – mondta Flammeling, és rámutatott a növényemberekre. – Hisz annyi, a halálnál is rosszabb sors van. Nem akarok a kedves barátom nevében beszélni, de lehet inkább mégis csak a halált választanám. Bár meg lehet, hogy neked is ezt a sorsot szánjuk.

– Flammeling, hát megölnél engem – kérdezte a fiú. – A legkedvesebb tanítványodat, akit a telekinetikára tanítottad? Te tényleg azt hiszed, hogy a Sarj olyan mint a Túloldal bármely olyan lénye, akinek húsra és vérre van szüksége. Ha ti nem ellenkeznétek, ahogy én is tettem, akkor meglátnátok, hogy mit add nektek.

– És mégis mit, fiú? – kérdezett rá Flammeling, és lassan Berengier mellé lépett, közben a mutatóujjával intett a manifesztátornak, hogy álljon hátrébb. – Szép zöld szemeket? Zöld nyálkát az ereimbe? Vagy ilyen csodásan undorító kéregbőrt, ami a barátaidnak van?

Faldish lassan előrelépett, és dühösen Flammelingre meredt. A piromanta állta a tekintetét.

– Azt, amit mi régen elvesztettünk. Az összetartozás érzését minden állattal és növénnyel – adott arról tanúbizonyságot Faldish, hogy elveszett.

– Akkor te majd ezt fogod elveszteni – nyúlt a piromanta az övébe tűzött dobozkáért és a magasra emelte. – Nézd meg jól... Mert ez elfog hamvadni.

A telkhin zenedoboz oldalából füst szállt fel, ahogy a tűzvarázsló ujjainak begyéből vörös derengés folyt szét a fa burkolatán. Mint egy mutatványos színpadának egyik bábújának, úgy emelkedett fel Faldish karja, a csuklójából egy inda pattant elő és tekeredett a Flammeling kezében tartott doboz köré. Viszont pillanatok alatt átterjedt rá a pirkadatként felderengő izzás.

Faldish éles, emberi hangon felordított, és térdre esett. Az arcát kín rántotta a torz maszkba, a szemeit szorosra zárta. Mintha fiú az indán végigrohanó lángokat a karján végigfolyó lávafolyamnak érezné. A hátán felszakadt a bőr és vértől sötétlő indák tucatjai szökkentek elő a megnyíló sebekből és lőttek ki a piromanta felé. Az még utoljára Berengierre nézett, és bólintott. Vörös derengés vonta fénybe a testét...

- Alora, pajzsot, most! - fordult a lány felé, aki már készen állt, hogy a piromanta védelmére kelljen. Összenéztek, és a lány szeméből kiszökött a düh, átadta helyét saját tehetetlenségének keserű felismerésének.

Az őket körbevevő faemberek egyszerre ugrottak.

A két manifesztátor lehunyta a szemét, féltérdre ereszkedtek és elméjükkel elferdítve a láthatatlan világ áramlatait maguk köré gyűjtötték az étert, áthatolhatatlan kupolát formálva belőle. Flammeling körül ekkor felrobbant a világ.

Az éterkupola vörös fénybe borult, ahogy a varázsló testéből kiinduló tűzáradat körbefolyta. Tompán, de felismerhetően emberi ordítások hallatszottak, ahogy a mágikusan gerjesztett tűz hullámai szétfolytak Flammeling körül. Homályos foltok zuhantak a lángok közé...

A kupola külső része lassan átforrósodott, a benti levegő forró karomként marta Berengier mellkasát, tűzforró lepelként tapadt a mellére. A varázsló csak reménykedni tudott benne, hogy nem a halálukat okozta ezzel.

Lassabb kortyokban vette a levegőt, de a teste hangos köhögéssel tiltakozott a taplószáraz levegő ellen. Hangos, átható, szinte az űr legtávolabbi mélyéről jövő ordítás rengette meg a belső falat, egy repedés támadt a csúcsától egészen az aljáig, amiből kisebb hajszál erek indultak ki... A következő pillanatban a lángtenger abba maradt.

Alora halkan felköhintett, amit további görcsös roham tetézte. A manifesztátor szeme előtt fényes karikák táncoltak, mikor felemelte a kezét és egy átható hullámot támasztott. A kupola ezernyi apró darabkára durrant szét. Berengier lassan feltápászkodott, megtörölte szemét és körbepillantott. A barakkok közötti gyakorlótért borító deszkapadló teljesen elszenesedett, rajta emberszerű, sötét alakok hevertek, mint egy óriási gyermek szétdobált játékai. Itt-ott lángok pislákoltak.

A pusztítás közepén Flammeling hevert. Berengier szíve elszorult, egy pillanatra azt hitte, hogy gyerekkori barátja, fogadott testvére elszenesedett fadarabként hever a hamuban. Mikor odarohant hozzá, látta hogy a tűzmágus mellkasa felemelkedik és lesüllyed. Amit pedig elszenesedett éget bőrnek hitt, az vastag hamuréteg.

Flammeling felköhögött, a szeme felpattant.

– Híjj – nyögött fel. – Azt hittem, hogy maga Fényesléptű Arianne fog köszönteni, de úgy látom, hogy a te undorító pofáddal kell beérnem.

Megpróbált felülni, de megremegett és megtámaszkodott a könyökén. Berengier a fejét csóválva a földre nyomta. Nem nézett hátra. Nem akarta látni a halott testeket, a szeme egy idő után Faldish után kutatott volna.

– Nem. Elég ostobaságot csináltál ma, hogy kifáradj. Maradsz a földön!

Flammeling felköhögött, a száján koromfekete füst tört ki. Mint minden piromantát, a lángjai őt is elkerülték, viszont a belőlük áradó forróságot megérezte. A varázsló megrázta a fejét, megpörkölödött szőrcsomóvá vált szakálla ide-oda lengett.

– Faldish. Követnünk kell Faldisht. Megszerezte.

Berengier ekkor vette észre a koromban tátongó csizmanyomokat. Egy fiatal férfi nyomait, amik a kapu felé tartottak. Az arcán árnyék suhant át.

Bevitték Flammelinget az ispotályba, és lefektették az asztalra. Alora azonnal hozzálátott Flammeling testét letörölni. A lekopó hamuréteg alól előtűntek a megperzselődött, ráncos foltok a férfi bőrén. Közben a piromanta lehunyta a szemét, és erősen koncentrált. Talán a gyorsabb gyógyulás vagy a fájdalom elmulasztásának sigulját idézte lelki szemei elé.

Alora a férfire nézett, a szemeiben düh és félelem. Valamelyik szobában itt volt a mesterének holtteste. És a gyilkosa szabadon jár... Berengiert egyszerre tartotta a helyén a fiú iránt érzett szeretet és a harag, amiatt, amit tett.

Kifújta a levegőt, és felpillantott. A lány csak annyit felelt.

- Én a helyén tartom – suttogta. - Te pedig kapd el, és tedd, amit tenned kell.

Berengier kihúzta magát, sarkon fordult. Az első útja az egyik kaszárnyába vezetett. A hely, ami normális esetben egymást ugrató és a hőstetteikkel hetvenkedő katonák zsibongásával volt tele most sötét volt és hideg. Hamar megtalálta a térképet a század vezetőjének fiókjában. Aztán kitekerte és a hold fényébe emelve szemügyre vette a környéket. És követni kezdte Faldish nyomait.

A holdfény ugyanúgy világított azon az éjszakán, mikor a fiúra rátalált...

Berengier teste még mindig égett a darázscsípésektől. Zarkhon kárörvendő mosollyal nézett le rá. A darazsai zsibongó szőnyegként ültek meg a tanyaház szénatetején és a környező gyümölcsfákon. A bogármágus közelebb hajolt, és elmosolyodott.

– Sápadtnak tűnsz felhősámán – suttogta. - Látod, ilyen egy náladnál erősebb markában lenni. Ilyen érzés volt, mikor a katonáitok röhögve körülvettek. Ujjal mutogattak rám, aztán elbocsájtottak. Befogom...

A bogármágus felemelte a fejét. Az erdőből egymásnak csapódó kardok, lovak nyihogása és emberek fájdalom kiáltása hallatszott.

– Tirian előttünk lovagol! - hallatszott a griffesek ősi csatakiáltása. A bogármágus visszafordult a tanyaépület felé, aztán Berengier felé fordult.

– A Sarj már megjelölte a fiút. Mert a mag sorsa azt, hogy kihajtson és fává terebélyesedjen. Győzni fog – azzal sarkon fordult és átugrott a kerítésen. A távolból lódobogás hallatszott, ami egyre hangosabb lett. Berengier lehajtotta az ellenszert, ami kiégette a vérében tomboló mérget. Aztán próbálva nem törődni a körbe-körbeforduló világgal belépett a tanyaépület bejáratán.

Az ég alja már vörösben úszott, de a nap izzó ujjai még nem martak bele az éjszakába megfutamodásra késztetve azt, mikor Berengier rátalált Faldishra. Könnyű dolga volt. A fiú az erdei utat használta, és ágakat tört le, fűcsomókat taposott szét.

Berengier csak akkor gyanakodott, hogy csapda, mikor elhaladt egy bántóan ismerős tanya romjai mellett. A nyomok egyre frissebbek lettek. Innen az útja egy tölgyfaligetbe vezette. A fülét a lezubogó víz robaja ütötte meg. Az ösvény fokozatosan emelkedni kezdett. A Salwakir folyó, minek forrása valahol a kolm vadon mélyén volt itt mély szurdokot vájt ki magának. Egy szürke falat képezve, aminek a tetején Faldish ült törökülésben, háttal Berengiernek. A fiatal varázsló jobb kezét a szeme elé tartotta. A felőle hallatszó halk zümmögés megállította Berengiert.

Faldish erre felállt, és szembenézett Berengierrel.

– Faldish...

A fiú arcát indákból font kéregálarc takarta szabadon hagyva zöld szemeit és száját. A mohlepte fára hasonlító tenyeréből egy apró, vörös virág nőtt ki, amiről egy kövér méh röppent el.

– Flammeling lángjai ellen húztam fel pajzsul. Nem akartam bántani... Csak ez kellett – mutatta meg a tenyerében lévő telkin zenedobozt. – Sajnálok mindent.

– Akkor harcolj ellene – mondta Berengier, és előrelépett. – Erős vagy. Gyűrd le.

Faldish kéregmaszkja kifejezéstelenül meredt rá, de a szemeiben valami megcsillant.

– Harcoltam ellene. Fájt, pokolian fájt. - Körbemutatott a tölgyeken. – Ez a fák kínja volt, amit csak azért vágtak ki, hogy legyen mivel táplálni a kéményeiken sötét füstöt okádó gépeken. Azon virágok fájdalomsikolya, amin azért tapostak el, hogy kőből, aztán fémből készült városokat építsenek. Milliárd világ, amin egykoron gyökeret vert az élet, és aztán elpusztult, csak azért mert az ott élők növekedni akartak. És ehhez rombolni kellett. A Sarj pedig ezt nem hagyja. - A kezét nyújtotta Berengier felé, a szemeiben reménykedés csillant meg - ,Te vagy az, aki a legjobban megérdemli az új életet.

– Eltorzítja az elméd.

Faldish hátrébblépett, a szeme kifejezéstelen lett.

– Nem. Megnyitja. Addig magányos voltam, de most már hallom a fák és a virágok dalát. Láttom a halál és az élet örök körforgását, érzem. Látom benne a helyem és a célom. Nem szeretnéd megkapni ezt a célt?

Berengier alig láthatóan megrázta a fejét, mire Faldish felsóhajtott. A szeme szomorúan megcsillant, a sarkából elindult egy kövér, emberi könnycsepp. Berengier szíve megsajdult, ahogy elengedte azon vágyát, hogy megmentse a fiút.

– Alkudoztam a Sarjjal az életedért. Kérleltem, hogy ne öljön meg, de sajnálom. A célunk sokkal fontosabb. És szomorú vagyok, hogy – A nyakszirtjén felhasadt a bőr, négy csáp bújt elő a sebükből, a végükön karmokkal, amik mindegyike Berengier felé irányultak. –, hogy nélküled kell végigcsinálnom.

Faldish előrelendült...

Berengier egy gondolattal étertőröket idézett a semmiből és röpítette azokat a fiú mellkasa felé. Azt hátralökte a becsapódás ereje, aztán megszédült. Lepillantott a mellkasából kimeredő tőrökre, és Berengierre.

A kéreg maszkja kifejezéstelen maradt, de a szemeiben továbbra is ott csillogott a remény, ami szomorúságba és haragba fordult. Védtelenül akart szembenézni gyerekkori hősével, aki apja helyett apja volt. Megbízott benne. Ez a bizalom párolgott most el.

Nem olvasott Berengierben, nem láthatta a férfi lelkét mardosó keserűséget.

Újabb csápok törtek elő a mellkasából és tekeredtek körbe a törzsén áthatolhatatlan kéregpáncélt létrehozva. A manifesztátor elméjének erejével hullámokat gerjesztett az éterben, és sziklaperem felé lökte a fiút. Az átesett rajta.

Hangos csobbanással zuhant a vízbe.

Berengier sarkon fordult, és visszaindult az erőd felé. Csak a fák látták, ahogy könyökével letöröli a szemét csípő könnyeket.

Mikor visszaért az erődhöz, már délre kúszott a nap. Sasszemű Clentan és serege pedig visszatért, hogy eltakarítsák a csata romjait. Berengier vállalta a feladatot, hogy Alora és Flammeling oldalán egy levelet visz a közeli Lobard városába, a központi erődbe, hogy erősítést kérjenek. Csak minél távolabb akart lenni a gyászos helytől.

Előbb azonban az erdőségben eltemették Ulkeit.

Alora lehajolt a mestere testét rejtő sírdombhoz, és elásta azt a famagot, amit minden shilluki, Ulkei is magánál tartott. A lány szeméből záporoztak a könnyek. A kezei ökölbe szorultak, a háta rázkódott a sírástól.

Flammeling némán tette a kezét a sírra, ahogy Berengier is. Aztán folytatták az útjukat. Lassan a hátuk mögött marad a kolm vadon utolsó erdő sávjai.

– A Tanács hatalmas győzelemként fogja ezt értékelni.

– És veszteségként – morogta Berengier halkan. Hisz Faldish meghalt, ő ölte meg. Megállította a lovát, és felsóhajtott. Benyúlt az övébe és átnyújtott Flammelingnek egy tekercset. A varázsló tanácstalanul nézett rá. - Ezt el kell vinned a Tanácsnak. Mindent leírtam benne erről az egészről. És tudniuk kell mindent.

– Ne bolondozz már. Miért nem te adod át nekik?

A válaszától mind Alorának, mind Flammelingnek elkerekedett a szeme. Tanácstalanul néztek egymásra, aztán rá.

– Mert eltűnök. Egy jó időre. - Talán örökre.

– Mi? – kérdezte Flammeling. – Te? Pont most? A sárkányfattyak támadásra készülnek, és itt volt ez az izé is. Pont most akarsz mindenkit cserben hagyni?

Berengier előreugratott a lovával, és Flammelingre pillantott.

– Nélkülem is tovább megy a világ, nem? – kérdezte és elindult.

A lelkében azonban ugyanaz a vád hangzott. Egy apa vádja, aki megölte a saját fiát.

Megmenthetted volna.

Faldish a folyam zúgására ébredt, vagy talán a halk kattanásra, ahogy a Sarj a testét behálózó indákkal lassan helyrerakta törött lábszárcsontját? Mindegy, a fájdalmat így is érezte. Aztán eszébe jutott a pokoli utazás, amit megtett le, a zugón.

A kín, ami azután maradt, hogy a lezubogó neki-nekicsapták a rongybabaként hánykódó testét a sziklák éles pereméhez. Tompa fájdalom nyílalt a vállába, ahogy a kicsavarodott bal karja újra összekapcsolódott a vállával. Erre már halkan felszisszent és felült. A bordái tompán sajogtak, a feje lüktetett a fájdalomtól.

Bocsáss meg, de a tested helyreállítása megkövetel egy enyhe fájdalmat – jött a Sarj belső hangja, amely fájdalmasan hasonlított a Berengierér. De hamarosan újra mozoghatsz.

Faldish feltápászkodott, és elsántikált a víztől. Körülötte mindenhol, a sebes víz által simára csiszolt sziklák, belül pedig tölgyfák, amik közé néhol nyárfák és néhány lelógó lombú fűzfa is vegyült. Az árnyékukban egy őzike legelészett, aki felkapta a fejét a közeledő férfira.

Valahol belül fáj – vallotta be a forrásnak Faldish.

Mondtam, hogy túl önfejű, ahhoz hogy a mi céljainkért küzdjön – jegyezte meg halkan a benne lakozó másik teremtmény. Láttam benne a nagyságot, a nagy faóriás erejét. Igazad volt, hogy hatalmas, de veszélyes. Zarkhont azért engedtem megölni, mert túl fanatikus volt, viszont őt azért kell, mert hisz magában. Túlságosan is.

Beért a fák közé, és lehuppant az egyik tölgyfa tövében terpeszkedő mohaágyra. A kezébe vette a zenedobozt, és felnyitotta.

Itt van végre – mondta.

A Sarj megemelte Faldish jobb kezét és a zenedoboz, a mindent elpusztító technológia ocsmány alkotása felé mozdította. A tenyeréből apró csápok kúsztak elő, és a karmaikat beillesztették a fedlapot helyén tartó csavarok nyílásába. Lassan kitekerték őket, és levették, felfedve az alatta lévő bonyolult mintázatot.

Mi is ennek a neve?

Gyorsan jött a válasz.

Áramkör – suttogta a forrás, ahogy a csápok lassan körbetekerték a dobozka közepén helyet foglaló fémhengert, és kiemelték. Faldish felállt és teljes erőből a patakba dobta, mire az hangos reccsenéssel kettétört.

Akkor elkezdhetjük? - kérdezte.

Még sok mindent kell megszereznünk. Ezeket még nehezebb lesz – súgta a Sarj. Faldish megfordult, és belépett a fák közé. A szemétől a szája sarkáig egy sebhely nyílt, amit a rajta végigtekergő cérnavékony indák lassan átfontak és összehúztak egyfajta varratként. A bal szeme már teljesen használhatatlan volt. Lassan kifordult az üregéből, és a helyére egy új, indákból összeálló golyó került, amivel már jobban látott.

De meg kell tennünk, és azt aki fenyeget minket, semlegesíteni. Mert ennek a világnak is az lesz a sorsa, mint a Földnek, a Terrának és sok más világnak, ahol az élet gyönyörű faóriását elpusztították az elszaporodott paraziták.. El kell ide hozni a harmóniát erre a világra – búgta a sarj. Hangja egy kedves és büszke apa szavaiként cirógatta Faldish lelkét. Mindent jól teszel, és ezután is jól fogsz.

Faldish elmosolyodott, de lelkének egy rejtett zugban, ahol a kisfiú még mindig a halott szülei előtt kuporgott, azért fohászkodott, hogy ne találkozzon Béleni Berengierrel. Ő nem méltó az életre és hogy tudja, mi a célja. Bármennyire is szomorú volt miatta, de a manifesztátornak megkellett halnia.

Kedves olvasó. Köszönöm, hogy Berengiert elkísérted idáig. És igen, nem ért még véget az ő története. Viszont van sok más is. Egy ideig a Külűr Krónikái című sztorimat tervezem frissíteni, de november végétől új Iwal novellákkal jövök. Bizonyos karaktereket jobban megismerhettek a finálé előtt. Köszönöm az eddigi figyelmet és találkozunk november végén.

A fejlécben látható kép Klori alkotása