Faldish felüvöltött, mikor Ulkei és az egyik ifjú katona rárakta az asztalra. A háta ívben meghajlott, arcának izmai megfeszültek az ispotály fáklyáinak fényében megcsillant a veríték a bőrén. Alara az ajtóból figyelte társának szenvedését.

Az egyik pillanatban a fiatal férfi az egyik gyereket látta el. Egy apró, sovány kölök volt. Göndör hajjal és keskeny szemekkel. Fájdalmakra panaszkodott, és hogy valami mászik a bőre alatt. Faldish persze lelkesen pördült oda a kisfiúhoz és vette kezébe a karját.

Ugyanilyen lelkesen fejlesztgette a telekinetikus képességeit Flammeling társaságában. A lány tekintetét már egész korán magára vonta a fiú mosolya és a magabiztossága, ahogy hullámokat keltve az éterben lökdöste le a tűzvarázsló által az asztalra rakott fadarabokat.

Örült annak, hogy nem kell mások szennyes és önző gondolataiban turkálnia, hanem valami tisztát és egyértelműt tehet. Ahogy akkor és ott az erőd ispotályában is boldog volt a mások megsegítésétől.

A lány vizes borogatást nyomott a férfi égő homlokához, az reménykedve nézett rá. A lány felsóhajtott, és halványan rámosolygott.

Ő nem érezte magát a helyén. Gyakorolni akart a mesterével, vagy Berengierrel. Újabb és újabb titkokat eltanulni, ami segített ennek a két férfinak túlélni azokat a csatákat, amiket eddig megtanultak.

Nem is. Nem a gyakorlótér kövezetét akart, hanem a csatatéren. Az ellenség ellen bizonyítani, legyen az a Határhegység sárkányszülöttjeit összefogó titokzatos drecyr, vagy ez a Zümmögő Zarkhon. Aztán a végén hazatérni apja kastélyába, végigvonulni pökhendi és kötekedő bátyjainak sorfala előtt, ezúttal a manifesztátorok köpenyét viselve.

És megnézni az arcukat.

Az álmodozásából hangos ordítás tépte ki. Alara ösztönösen Faldish irányába nézett. A fiú a padlón hevert és az alkarját tapogatta. Alara azonnal mellette termett, és feltűrte a fiú ingujját. Valami féregszerű futott végig a bőre alatt.

A fiú kérlelte, hogy szedje ki...

A lány előkapta a tőrét, de ekkora az eltűnt. Elhagyta Faldish karját, a fiú még fájdalmasabban ordított.

És a lány az ajtóban állt, és figyelte, ahogy a fiú rángatózik. A Florish erőd orvosa, egy ösztövér, összeaszottnak tűnő kiszolgált katona a sarokban állt, és a kezében egy tejszerű folyadékkal teli üvegcsét tartott.

A harmadik üvegcse fájdalomcsillapítót akarta leerőltetni Faldish torkán, de Alara tudta, hogy nem fog segíteni. A fiú arcán végigfutó ereket zölddel festette át a vérében folyó méreg.

Egy órával később a fiú erőtlenül feküdt és nyöszörgött. Az arcának színe mohazöldbe fordult. Testét fel-felbukkanó görcsök rántották össze. Az orvos nem tudta, hogy mi lehet a baja. És mikor reménykedve fordult Ulkeih felé, a sötétbőrű férfi megrázza a fejét.

Ő se tudja, milyen kórság kerítette hatalmába a fiút.

Alara kifordult az ajtón, vörös haját hátrasimította és homlokát a folyosó deszkafalához nyomta. Hallotta a víz csorgását, ahogy az orvos kicsavarta a rongyot. A lány nem akarta hallani ezt a hangot.

Talán ha Berengier itt lenne. A férfi egy hős volt, bárdok dalolták el tetteit. Ha itt lenne, akkor segítene. Megtalálná a gyógyírt Faldish bajára. Flammeling pedig csípős megjegyzéseivel venné el a helyzet méreggel átitatott élét. De egyik varázsló sem volt itt. Kint voltak, és azt a embert, vagy emberbőrű szörnyet keresték, akinek a hibája volt. Talán nem is tudtak volna segíteni...

Kifújta a levegőt, a háta mögött lépteket hallott. Ulkei lépett ki a folyosóra, és megállt a tanítványa háta mögött.

– Menj pihenni – parancsolt rá.

Alara megrázta a fejét, és elválasztotta a homlokát a faltól.

– Megyek vissza a sérültekhez – szegült ellen a mesterének.

– Ha így folytatod állva elalszol.

A lány csalódottan vállat vont, és összenézett a férfival.

– Mi a baja? – húzta ki magából a kérdést. Ulkeih felsóhajtott, és a falnak döntötte a hátát.

– Valami élősdi lehet, amit egy falusitól kaphatott el – felelte.

Valami mászott a gyermek bőre alatt.

– Ez a kolm vadon. Nem tudni, hogy mi él erre. Alara... megfog halni.

A lány felnézett, a shilluki manifesztátor arcára kiült a kétségbeesés.

– Nem igazság – suttogta. – Varázslók. Jobbak mindenkinél, legalábbis egy ilyen mocskos féregnél is. Zarkhon volt, igaz? – kérdezte. – Ő tudd mindenféle férget irányítani. Talán...

A lány érezte, ahogy a férfi a vállára rakja a kezét és megszorítja.

– A halál az óriás fekete sas – suttogta. – És mi apró majmok vagyunk a karmaiban. Berengier és Flammeling ők az utolsó reményünk. És most menjél pihenni, és tudom, hogy nehéz, de egyél pár falatot is. Minden erődre szükséged lesz.

Alora a legszélső asztalnál üldögélt, és letört egy darabot az előtte lévő kenyérből. Nem dobta be a szájába, hanem elgondolkodva forgatta a mutató és a hüvelykujja között, míg egy galacsinná nem gyúrta.

Az étkezde asztalainál csak néhány katona ült, és eszegette a szárított disznóhúsból és barna bélű kenyérből álló kései ebédjüket. A mozdulataik feszültek voltak, a fiatalabb légiósok arcára kiült a rémület. A lány végül bekapta a kenyérdarabkát és lassan elrágta.

A lába sajogva tiltakozott a széken ülés ellen, az izmai megfeszültek, mintha csak annak a tudatnak a súlya ellen akarnák felvenni a harcot, hogy nem tehet semmit... A kiképzése semmit sem ért, ahogy a tudása sem ebben a pillanatban. Amikor fény derült a tehetségére, és lecserélhette a díszes hálószobáját a Felhőtorony tanoncainak egyik szűk cellájára boldog volt. Úgy érezte, hogy a kezével megragadhatja a világot.

Mintha csak ezer évvel ezelőtt érezte volna ezt...

Lehunyta a szemét, és egy újabb falat szárított húst vett a szájába és rágta íztelenné. Ekkor kezdődött el...

Kintről a riadókúrt és ordítások hallatszott. A lány elsőkként ugrott fel a helyéről, és a katonákkal együtt kiözönlött az udvarra. A légiósok fegyvert rántottak, Alora kezében pedig megjelent a fényrúd. Azonban a dolog már megtörtént...

Ulkei lépett be a terembe, és odasietett Alorához. Közel hajolt hozzá, és kimondta azokat a szavakat, amivel mosolyt csalt a lány arcára.

– Faldish él – mondta.

A fiatal varázsló az asztal szélén ülve fogadta őket. Az arcán nem látszott, hogy fájdalmai lettek volna. A kezeit a combján nyugtatta. Az ajkán bizakodó mosoly ült. A lány még is látott valamit a fiúban, ami gyanús volt neki. A fiú bőrszíne talán sötétebb a kelleténél. A felcser odalépett hozzá, de Faldish elhúzódott tőle, és a két manifesztátora pillantott.

– Nincs szükségem segítségre – mondta. A hangjában semmi parancsolás, semmi sértettség. Mintha csak a legtermészetesebb dolog lett volna, hogy visszatért a halálból.

– Fájdalmaid voltak, csak ki kellene deríteni, hogy mitől – mondta Ulkei.

– De már nincsenek Ulkei. A lehető legjobban vagyok – fordította félre a fejét az ifjú varázsló. – Berengier, visszatért már?

– Még mindig kint van – mondta Alora, és a mestere mellé lépett. Igen, a fiú... megváltozott. – Talán estére ér vissza, ha visszatér...

Faldish lassan lekúszott az asztalról, és a homlokát ráncolva meredt a varázslóra és a tanoncára. Végül tett előre egy lépést, de Ulkei az útját állta.

– Hova készülsz?

– Engedj a dolgomra– suttogta az olvasó.

– Berengier azt mondta, hogy maradj az erődben – parancsolt rá a sötétbőrű manifesztátor. - Ha tiszteled őt...

Faldish hátralépett, és feltűrte az ingujját. Mikor felemelte a karját, a fáklyák fényében jól látszottak a bőre alatt végigtekergő zöld erek. A következő pillanatban egy dudor jelent meg a bőre alatt, aztán tőle jobbra egy újabb türemkedett elő...

– Faldish...

A felcser döbbenten kapott a kardja után, mikor a fiú bőre egy helyütt felhasadt és az így támadt résből egy kukac robbant elő, majd egy újabb és egy harmadik. Sorban suhantak ki az ajtón, ki a katonák és a varázslók lába mellett...

A fekete bőrű manifesztátor Faldish – vagy azon lény, ami a fiúból lett – felé ugrott, a kezében egy éterkard jelent meg. A fiú embernek követhetetlen gyorsasággal bukott le a feje felé suhanó penge elől. Hátraugrott, és felemelte jobb tenyerét.

– Faldish! – kiáltotta a lány, de elakadt a szava. A fiú csuklóján egy zöld száj nyílt, amiből egy ízelt csáp vágódott ki és csapott ostorként Ulkei feje felé. A shilluki varázsló hátraugrott, az ostor jobbra csapott lefejezve a felcsert, aki harcra készen indult meg a megtébolyodott fiú felé.

A lány kezében a semmiből megjelent az éterből kovácsolt harci lándzsája. A fiú combja felé döfött, de a csáp karmos vége az arca felé villant.

Ulkei hangos csatakiáltással vonta magára a bűnös varázslat által megrontott ifjú mágus figyelmét. A férfi elhajolt volna a csáp elől, de az a nyaka köré tekeredett és a föld felé emelte. Alora az egykor volt varázsló törzse felé csapott. A fiú háta közepén dudor jelent meg, amiből egy másik csáp pattant elő, és támadásra kész kobraként felágaskodott.

Alora előre ugrott, aztán jobbra perdült kikerülve a halálos táncot lejtő csáp támadását. A szeme sarkából látta Ulkeit, ahogy a szemei kiguvadnak, lábai pedig vitustáncot járnak a fulladástól.

– Már késő – szólalt meg Faldish. A lány már indult volna előre, mire a fiú hasából előcsapó harmadik csáp is előpattant.

A lány jobb lábát előretolta, míg a balt behajlította. Nem rakta le a fegyvert. Ellenfelének gyenge pontjait kutatta a szemével.

– Engedd el.

Faldish közelebb húzta magához Ulkeit, és kíváncsian szemügyre vette az arcvonásait.

– Nincs sok már neki hátra. Azonban megtámadott, így nem méltó arra, amit ő mutatott volna neki. – Alora nem tudta, hogy valóban felsikított, vagy csak képzelte. A Faldish hasából előkúszó csáp előrelendült és belemélyedt a manifesztátor mellkasába.

A lány térdre esett és úgy figyelte, ahogy Faldish, vagy az őt fogva tartó lény gyengéden a padlóra ereszti Ulkei halott testét. Aztán odalépett és lenézett a lányra. Gyengéden az állához nyúlt, és felemelte a fejét. Kényszerítette, hogy belenézzen a szemeibe, és rájöjjön a fájó igazságra.

Faldish tette, és nem az a teremtmény, ami birtokba vette a fiú testét.

– Ulkei jó ember volt – mondta. – Viszont fenyegette őt – az utolsó szót áhítattal ejtette ki. – Sajnáltam megölni őt, de a hajtásnak fel kell nőnie, fává cseperednie.

A fiú testéből egyre több és több féreg hullott és iszkolt végig a padlón az ajtó felé. A folyosóról fájdalmas kiáltások hallatszottak, amik aztán léptek nyikordulásának adták át a helyüket. Kicsapódott az ajtó...

– Próbáltam neki ellenállni – sajnálkozott Faldish. – De vak voltam. De ő megértette velem, hogy élni akar. Joguk van hozzá...

Az udvar felől csatazaj szűrődött be a deszkák közötti réseken. A kardok fához csapódtak, egy katona fájdalmasan felkiáltott. Aztán a csata véget ért... Az erődöt elfoglalták. Faldish levette a kezét a lány arcáról, hátralépett.

– Félsz, látom.

Alora kezei remegtek, a szíve hangosan dobogott. Nem pillantott a mestere holttestére, miközben feltápászkodott. Olyan könnyű lett volna ennek a gyilkosnak a szívébe mélyesztenie az éterből kovácsolt harci botot.

A testéből kinövő csápok fenyegetően tekeregtek körülötte.

– Rohanj csak Berengieért. Gyere vissza. Láttam hogy tekintesz rá. Na, hozzad csak a hős Berengiert. - A lány nem bírta tovább. Kiszaladt a szobából. Végig az ispotályon, ami tele volt lemészárolt katonákkal és a falain vér száradt.

Végig az udvaron. A lények, akik egykoron az erőd katonái voltak töprengőn fordultak felé. A lány nem látta őket. Nem akarta látni fakéregbőrüket és halálfej forma arcukat. Nem is kérdezte magától, hogy miért van nyitva a kapu.

Az erőd elmaradt a háta mögött, és ő bevettette magát a rengetegbe.

A félelme és a bosszúvágya uralta a testét, a tudata teljesen hátraszorult. A lány csak akkor lett újra önmaga, mikor Berengier a fa tövébe fektette. Elmondott mindent a manifesztátornak.

Az dühösen nézett rá, aztán lesütötte a szemét. Flammeling aggódva pillantott a cimborájára. A megkötözött kolm varázsló kárörvendően és büszkén hallgatta a történetet.

– Szégyent hoztam mindenkire – felelte.

A varázsló megrázta a fejét.

– Nem. Azt tetted, amit kell – mondta a manifesztátor. – Faldish még ön maga, így kért segítséget. Ha pedig így van, akkor talán meg tudom menteni. Visszamegyünk az erődbe.

A lány l úgy döntött, hogy a férfival tart. Berengier szavai kemények voltak, mint az acél. Lassan felállt és leporolta magát. Érezte valahol, hogy Berengier nem fogja meghozni a döntő lépést, ha arra kerül a sor.

Valaki ott az erődben megfog halni, mire eljön az éjszaka.