A borongós és hűvös idő december elejével sem változott, egyedül a hó kezdett el napközben többször is hullani. Évek óta nem volt rá itt példa, ezért mindneki a hideg ellenére, minden szünetet kint töltött, hogy a finom porhóból megpróbáljon golyókat vagy éppen hóembert gyúrni, ami csakis egy tucat varázslat miatt nem esett szét.

Azonban nem csupán az idő tehetett arról, hogy milyen hűvös lett a hangulat némelyik délután a klubhelyiségében, hanem a barátnőim is. Jobban mondva én is. Mivel Julie hiába várta nagyon a karácsonyi bált és az ünnepeket, amikor egyszer eljárt Louise szája arról, hogy hova megyünk ketten, teljesen magába roskadt. Egy árva rossz szót sem szólt, de láttam rajta, hogy rosszul esik neki a dolog. Azonban hiába próbáltam valahogy oldani a légkört, minden próbálkozásaom hiábavaló volt.

Még a belcastle-i kiránduláson is szótlanul baktatott mellettünk, hófehér szőrös sapkáját olyan mélyen a szemébe húzta, hogy csoda ha kilátott. Ropogott a lábunk alatt a reggel frissen esett hó, ahogy átvágtunk egy földúton egy csoport másik iskolatársunkkal együtt, hogy lerövidítsük az utat a városba, ahol úgy tűnt a hangulat miatt, nem alkalmaztak most semmilyen időjárás bűbájt és szintén tiszta fehér volt.

- Nem iszunk meg egy forró csokit a Kirké Varázsüstjében? - húzta össze magán dideregve Lou a fehér és kék bolyhos köpenyét, amit csak azért volt hajlandó felvenni, mert különben jéggé fagyott volna.

Julie látszólag unottan megvonta a vállát. Minden vágyam lett volna most egy jó forró ital a melegben, de eszembe jutott, hogy nekem más dolgom van, amikor elhaladt mellettünk pár évfolyamtársunk köztük Finn-el, aki menet közben rámvillantott egy ezerwattos mosolyt.

- Ti menjetek előre, majd én is csatlakozom hozzátok - fordultam körbe beszéd közben, hátha meglátom valahol a mogyoróbarna hajkoronát, aminek a tulajdonosa annyira mutatni szeretett volna nekem ma valamit. Előző este óta nem láttam, de biztos voltam benne, hogy itt lesz valahol a közelben.

Erre már Julie is felkapta a fejét. Elég volt egy pillantást vetnie rám, rögtön tudta, miféle dolgom lehet. - Gabriel?

Aprót biccentettem. - Mutatni szeretett volna valamit.

Úgy tűnt a közöttük lévő fagyos hangulat, ettől az egy mondatomtól feloldódott. Cinkos mosolyt váltottak, majd sokat tudóan néztek rám. Valahogy rossz érzésem támadt az arcuk láttán, ami nem sok jót ígért.

- Csak kettesben? - húzta ördögi mosolyra a száját Louise.

Kelletlenül bólintottam. - Miért? Egy csomószor vagyunk kettesben, akkor mitől lenne a mostani más?

Juliette megforgatta a szemét, mintha valami nagy butaságot mondtam volna. - Igen, de ez itt Belcastle. Itt kettesben azok andalognak, akik...

Befejezni azonban már nem tudta, mert egy hógolyó csapódott be közvetlenül mellettünk egy épület oldalába, mire mindhárman ugrottunk egyet ijedtünkben. A kezemben már ott is volt a pálca, minden eshetőségre készen, ami jól is jött, ugyanis nem sokkal később egy újabb lövedék repült felénk, mire lazán suhintottam egyet és az előttünk felhúzódott láthatatlan falon szétolvadt, mielőtt eltalált volna minket. Aztán még további három követte a társait, de egyik sem ért célt.

- Mondtam már, hogy mennyire idegesít néha St. Étienne? - húzta ki magát Julie és porolta le a kabátját, amire jutott pár hópehely az első támadás következtében.

- Vagy ezerszer - sóhajtott fel Lou. Olyan arcot vágott, mintha nehezére esne, hogy nem kezdhet el ő is azonnal a hóval játszani, majd visszavágni.

Gabriel, aki persze a hógolyókat dobta, vigyorogva közeledett felénk egy Juliéhez hasonló kék sapkában, ami meglepő módon, jól állt neki. Sosem gondoltam még ilyet korábban, ezért megrendültem és azon voltam, hogy villámgyorsan elhessegessem az ehhez hasonló gondolataimat.

- Mehetünk, Bennet? - nézett rám várakozóan.

Hátra sem nézve a lányokra indultam el mellette az egyik kihalt utcán. Nem akartam meghallani, hogy végződhetett volna Julie mondata, ha nem ér közben minket pár találat. Így könnyebb volt, hogy nem voltak nevükön nevezve a dolgok, de még így sem hittem volna, hogy bármi olyasmiről lenne szó. Elvégre Gabriel mégiscsak Gabriel volt, annak ellenére, hogy az utóbbi időben olyan furcsán kezdett el viselkedni.

- Mit fogunk csinálni? - csúsztattam vissza a pálcámat a vállamon lévő táskába, amiben egy erszényben egy marék galleon várt arra, hogy ma elköltsen őket.

Nem hoztam szóba Gabriellel együtt a folyosón történteket, amikor meggyanúsította Finnt valami őrültséggel, ez pedig jó is volt így. Többé- kevésbé minden a régi volt, ez pedig tökéletesen megfelelt. Meg persze ott volt a kedd délutáni Párbajszakkör is, amikről Margaret minket osztott be párba, hogy a kábító átkot gyakoroljuk. Gabriel azt hitte nem merem rajta bemutatni a varázslatot vagy egyáltalán nem is megy, ezért öröm volt erre rácáfolni. Pont annyi idő múlva tért csak magához, hogy jól ki tudjuk nevetni.

- Mutatni szeretnék valamit.

- Mit?

Bosszúsan nézett rám a szeme sarkából. - Majd ha odaértünk meglátod.

- Mire ez a nagy titokzatosság?

Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdésem, csupán haladt tovább egyenesen a kis utcácskában. Itt egy boltot vagy kávézót sem láttam, minden kihalt és csendes volt, az ablakokon benézve csupán elhúzott függönyöket és fehér lepedőkkel leterített bútorokat láttam.

Percekig mentünk egymás mellett szó nélkül, mire Gabriel lefékezett egy az utca végében lévő kétszintes családi ház előtt, ami hajdanán igazi főnyeremény lehetett a tulajdonosai számára hatalmas ablakaival, fa burkolatával és egy verandával, ami elfoglalta a kert nagy részét. Azonban most viszont teljesen lakatlannak látszott, a postaláda fel volt dőlve, a függönyök össze voltak húzva és még pár cserép is hiányzott a tetőről.

- Ki lakik itt? - álltam meg Gabriel mellett zsebre tett kézzel.

- A kérdés az, hogy ki lakott - mutatott a felborult postaládára, amit szinte elnyelt a buja növényzet, még így télen is. Hunyorognom kellett, de nagy nehezen ki tudtam venni a "Flamel" feliratot rajta, ami csakis egy dolgot jelenthetett.

- Nicholas Flamel és a felesége Perenelle - vágtam rá egyből. Nem volt újdonság, hogy egykor itt élt a Bölcsek kövének feltalálója, hiszen valaha a Beauxbatonsban tanultak. - Ezt miért akartad megmutatni?

- A szüleim örökölték a házat, miután... - magyarázta, de nem tudta végig mondani. Azt már eddig is tudtam, hogy a birtokában van egy mágikus térkép az iskoláról, amit Flamel készített és a családban maradt, de ezek szerint valóban rokonok lehettek. - Ezt a levelet pár hónapja találták a szüleim az egyik dobozban, köze lehet hozzád - húzott elő ekkor egy gyűrött borítékot a talárja zsebéből, amit remegő kézzel vettem át tőle.

Elég volt egy pillantást vetnem a kézírásra, úgy éreztem, mintha megbillent volna körülöttem a világ. Ugyanis anyám írása volt.

Majdnem elejtettem a borítékot, miközben előkotortam belőle a levelet, aminek a felét leönthette valaki vízzel, mert teljesen elmosódtak a felső sorai. Meg kellett támaszkodnom a kerítésben, miközben olvasni kezdtem.

"Jó helyen van nála, de nem adhatom fel a harcot, amit az apja kezdett el. Felfedte a titkot ezért Elizabeth veszélyben lenne, ha kiderülne, hogy van egy lánya. Hiszem, hogy csak úgy tudom megvédeni, ha távol maradok tőle és tovább kutatok."

Könnyes szemmel olvastam tovább, de át kellett ugranom egy pár sort megint, mert a tinta teljesen elmosódott.

"Ma láttam a távolból Maggie-t, már ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam, van értelme annak amit csinálok. Egy nap újra igazi család leszünk.

Köszönöm a támogatást és a tekercseket, jelentkezek újra, ha megtudtam valamit.

Evelyn"

Amikor a végére értem, hosszú ideig csak szótlanul bámultam a sorokat, mintha ettől újak tűntek volna fel vagy megértettem volna a mögöttük lévő jelentést. A dátum szerint több, mint két éve adták fel, de a feladó neve és címe nem látszott, mégsem hittem, hogy a még a közelben van. Ezek szerint alig három éve az anyám itt járt, meglátogatta, még ha csak a távolból is Artoist és tovább kutakodott nagy eséllyel Meluzina után. Én pedig eközben a Roxfortban voltam és még csak egy sort sem írt arról, hogy vissza akarna menni értem.

Számtalan elméletem volt arról, hogy hová ment és mi történt vele, mégsem volt egyikükben sem szó arról, hogy nem csupán életben volt, de nem akart vissza jönne hozzám. Margaretnek igaza volt, a vízi istennőről szóló legenda tönkre tette a családunkat.

Arrol a részről már nem is beszélve, hogy az anyám előbb osztotta meg Nicholas Flamellel az apám kilétét és valami titkot, amit felfedezett, mint velem. Kezdtem azt hinni, hogy a róla szóló emlékeim megcsúfoltak és ugyanolyan nagy játékos volt, mint a Nagyi, csupán régen túl naiv voltam, hogy ezt észrevegyem.

- Sajnálom - törte meg Gabriel a csendet. Mogyoróbarna szemével bocsánatkérően nézett rám. - Azt hittem örülni fogsz neki.

Megráztam a fejem és letöröltem pár könnycseppet az arcomról. - Örülük. Legalább tudom, hogy életben van.

Olyan arcot vágott, mint egy kiskutya, amit éppen most hagytak magára,  kis híján odaléptem hozzá és megöleltem. Mintha fájt volna neki, hogy így lát engem és bűntudata lett volna amiatt, hogy odaadta a levelet. - Nem tudtam, hogy ennyire fel fog zaklatni.

- Semmiség.

- Talán segíthet valamit a nyomozásban - terelte el gyorsan a témát, ami nem lehetett kedvére.

Megráztam a fejem, amivel sikerült magamat is meglepnem, de csak azért mert nem feledkeztem meg egy ígéretről, amit Halloween után pár nappal tettem egy szellemnek. - Megígértem valakinek, hogy nem kutakodok egy ideig.

- Kinek?

Eltűnődtem egy pillanatra, hogy beavassam e a dologba, végül elmondtam mindent arról, hogy Boleyn Anna szelleme mit mondott nekem akkor. Eddig is tudott már rólam szinte mindent, nem volt okom, hogy miért ne mondjam el pont ezt most neki. - Szóval, nem tehetem. Még nem.

Meglepte a történet, szórakozottan söpört le pár hópelyhet a köpenyéről, amit elől egy apró Beauxbatonsos címeres csatt fogott össze. - Miért van az, hogy neked mindig sikerült belekeveredni valamibe? Valami brit szokás, hogy nem bírod megállni, hogy ne leplezz le hetente egy összeesküvést vagy titkot?

Megvontam a vállam és válasz nélkül hagyva elindultam visszafelé. A levelet azért gondosan zsebre tettem, de nem bírtam tovább a házat nézni, aminek a korábbi tulajdonosaival, ezek szerint az anyám szorosabb kapcsolatot ápolt mint velem.

Gabriel nem hozta fel többször a témát, helyette meghívott egy melaszos macaronos forrócsokira Kirké Varázsüstjében, aztán csatlakoztunk a lányokhoz, akik éppen pár kertitörpe méretű csokoládé Mikulást próbáltak befogni maguknak Merlinnél, de az apró elvarázsolt édességek csak nem hagyták magukat, ezért végül az egyik eladó segítségét kellett kérnünk. Amint meghallotta, hogy mit szeretnénk, elsápadt egy egy hosszú bottal tért vissza, aminek háló volt a végén.

- Mindig megszöknek - magyarázta és vetette magát az egyik Mikulás után.

Bármennyire is próbáltam kiverni a fejemből az anyám levelét, nem sikerült, túlságosan nagy dolog volt, ahhoz hogy ne foglalkozzak vele. Mégis most először éreztem hálát Boleyn Anna szellemének, amiért felmentett az alól, hogy tovább nyomozzak. Belefáradtam már, szabadságra szerettem volna menni.