Másnap már hajnalban ébren voltam és arra vártam, hogy végre kiszabadulhassak a gyengélkedőről, egy átforgolódott éjszaka után. Az eső már elállt ugyan de még mindig csöpögött az ablakpárkanyról a víz, odakint sűrű köd lepte el a tájat, ha nem tudtam volna, hogy hol keressem nem is láttam volna meg a távolban lévő seprűtárolót vagy a vadőr házát.

Negyed óra múlva már szerencsére az Affaire nővérek úgy döntöttek, hogy mehetek is, mert közben betámojgott egy másodéves, aki feldühített egy baglyot, ami eléggé helyben hagyta. Így a két megszólalásig hasonló nővér azonnal az ő segítségére sietett, míg én elsurrantam. Előtte még a lelkemre kötötték, hogy ma még ne menjek be órákra, aminek nem álltam ellent. Holnap amúgy is szombat lesz már, így egy nappal sikerült meghosszabbítanom a hétvégém.

Az oldalam továbbra is érzékeny volt, egyáltalán nem hiányzott a dupla tánc és a Gyógynövénytan óra, helyette inkább besurrantam a Nyugati szárnyba és a vázlatfüzetemmel, egy pennával, egy vastag köpennyel, egy üres üveggel és pár könyvvel a kezemben vágtam a kihalt kastélyon egyenesen a Legmagasabb Torony felé, ahol el terveztem tölteni a délelőttöm.

Odafent hűvős volt még, a köd nem úgy nézett ki mintha a közeljövőben felszívódna, ezért miután a falhoz dőlve bebugyoláltam magam a köpenyembe egy hasznos kis varázslattal egy aprócska kék lángot varázsoltam az üres üvegbe, amit magam mellé tettem, hogy melegítsen. Még Hermione Granger fedezte fel ezt a bűbájt a Roxfortban elsős korunkban, és roppant praktikus megoldás volt.

Rég vettem magamhoz a füzetem, legelőször ezért a szemem elé táruló tájat kezdtem el felvázolni, majd amikor meguntam, belekezdtem egy arcképbe is. És ez így folytatódott még jó pár órán keresztül, amikor pedig elegem lett ebből is, elkezdtem újra azt az hasznos bűbájokkal és ártásokkal teli könyvet olvasni, amit még a nyáron találtam Margaret kastélyában.

- Invito! - szegeztem a pálcám a régi könyvre, miután már csak úgy zsongott a fejem a különböző varázslatoktól, ezért ideje volt folytatnom a begyűjtő-bűbáj gyakorlását is, amit az utóbbi időben elhanyagoltam.

A könyv megremegett, aztán lustán a levegőbe emelkedett, mire annyira megörültem, hogy majdnem kiesett a kezemből a pálca, amitől a könyv visszazuhant a földre. Másodszorra már jobban koncentráltam, most már el is indult a levegőben felém a kötet, aztán bukott csak le. Harmadszorra már mozdulatlanul néztem farkasszemet a bordó bőrkötéses könyvvel és ejtettem ki a varázsigét aminek a nyomán a könyv egyenesen a kezemben landolt. Fülig érő szájjal pattantam fel, hiszen nagy dolog volt egy ilyen bonyolult varázslat már mostani elsajátítása. Meg voltam elégedve magamnal.

Egészen ebédidőig gyakoroltam fent a toronyban, amikorra már nagyon megéheztem és fáztam is a hideg szél miatt, ezért cuccomat együtt vonultam le onnan. Azonban a klubehelyiségig már nem értem el, mert mielőtt befordulhattam volna az oda vezető folyosóra valaki a nevemet kezdte el kiáltozni a hátam mögött. Értetlenül fordultam meg és vártam be a fiút, akivel még sosem beszéltem, de pontosan tudtam, hogy ki ő. Illetve a bal szeme alatt lévő monokliból már messziről látni lehetett, hogy ő az a Finn Collins, aki tegnap lelökött a jól irányzott gurkójával a seprűről.

Szőke haja gondosan oldalra volt fésülve, sápadtkék szeme bűnbánón csillogott, ahogy megállt előttem. A nyakában pedig csakugyan egy jól megkötött sötétkék nyakkendő lógott, a tökéletes kisherceg benyomást, egyedül a lilás véraláfutás rontotta el az arcán. - Szia.

- Szia - néztem értetlenül rá, amikor megláttam, hogy mit szorongat a kezében.

- Ezt neked hoztam - nyújtotta át a fehér és kék számomra ismeretlen, kókadt virágokból álló csokrot magabiztosan. Tényleg úgy nézett ki, mint aki sosem venne fel gyűrött talárt és a Mágiaügyi Miniszter posztra pályázik, már most is. - A tegnapi miatt.

Zavartan vettem el tőle a csokrot a szabad kezemmel és szagoltam meg egyből. A bódító illat azonnal megtöltötte az orrom és elvarázsolt. Sosem kaptam még virágot senkitől, még arról sem tudtam, hogy létezik itt ilyen szokás, hogy ha valakit a gyengélkedőre juttatsz, akkor másnap mehetsz is a kertbe egy csokorért. Elég idétlenül hangzott, de nem csak, hogy figyelmes volt tőle, hanem szép gesztus is, úgy tűnt tényleg bántja a dolog, és nem ő volt az első a sorban. Ott voltak a lányok és még Gabriel is, pedig kutya bajom volt, mégis úgy kezeltek, mintha minimum egy rakás dementorral folytatott harc alatt sérültem meg, nem csupán leestem a seprűről egy tanóra alatt. - Köszönöm. Nagyon szép.

Finn mosolyogva nyugtázta a válaszom. - A klubehelyiségba mész?

- Igen.

- Elkísérlek.

- Azt hittem titok egy másik házba járó diák számára, hogy hol van a többi klubszoba - indultam el mellette az egyik kezemben a füzettel és a könyvekkel, a másikban pedig a csokorral.

- Akkor ez már a kettőnk titka lesz - kacsintott rám vigyorogva.

Kedvesnek tűnt és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amikor a barátai körében látom az órákon vagy az ebédlőben, úgy tűnt itt mindenkinek van egy másik arca is, amikor a többiek nem látják. - Sok hasonló titkod van?

- Akad - vonta meg a vállát. - És neked?

- Mindenki előbb tudja a titkaimat mint én - néztem rá menet közben, aztán elhallgattam. Ugyanis ez nem így volt. Igaz, hogy a legtöbben tudták rólam, hogy a tavalyi tanáv közepéig a Roxfortba jártam és a szüleim helyett a nagyanyám nevelt, viszont ennél többet csak a közeli barátaim tudták, vagy ők sem. Ott volt Artois és az anyám közti kapcsolat, az apám kiléte, Anne Bolyen szelleme ígérete valakinek, hogy őrködik felvettem, Gabriel és az én nyaralásom a Malfoy kúriában és persze ott volt még egy rakás kis titok kezdve Gabriel mágikus térképével, egészen addig, hogy hol is szoktunk elbújni a kíváncsi tekintetek elől. - Illetve, van pár.

- Melyikbe avatsz be? - hajolt közelebb bizalmaskodva, ami nem csak, hogy megdöbbentett, de taszított is. Talán a mosolya vagy a feltételezett hátsó szándék, ami mögötte lapult rémített meg, de nem éreztem úgy, hogy őszinte.

Úgy tettem, mint aki eltűnődik ezen, de közben már számoltam magamban, hogy mennyi idő múlva érünk a klubehelyiség folyosójahoz. - Ezt még átgondolom. Egyébként - mutattam az arcán díszelgő monoklira - sajnálom. Lou kicsit forrófejű.

Megvonta a vállát. - Nekem kéne megköszönni neki. Így mindenki azt hiszi, hogy valami verekedésbe kerültem.

Felkuncogtam, ezúttal őszintén, aztán megtorpantam amikor megláttam, hogy kik állnak a folyosó végén és figyelnek minket. Louiset a vörös hajáról egyből felismertem, de kellett egy kis idő ahhoz, hogy Gaberielt is, aki valami miatt az ő oldalán tartott felénk. - Akkor most lesz időd rá.

Finn megcsóválta a fejét, de nem lankadt akkor sem a mosolya, amikor a két évfolyamtársunk odaért hozzánk. Sőt, egyből Lou-hoz fordult, aki tágra nyílt szemmel nézett rám. Megvontam a vállam és megráztam a fejem, hogy én sem értem a helyzetet. Ellenben Gabe tekintete azonnal megakadt a kezemben lévő csokron és rosszallóan nézett hol rá, hol a fiúra, akitől kaptam.

- Leszedsz neki pár virágot, miután a gyengélkedőre juttattad? - szólalt meg, mire Lou és Finn azonnal felkapta a fejét én pedig hüledezve néztem rá. Nem értettem, hogy mire ez a nagy rosszindulat a részéről a másik fiú irányába.

Finn pislogott párat mielőtt válaszolt, láthatóan küzdött a szavakkal. - Véletlen baleset volt.

- Véletlenül pont oda küldted a gurkót, ahol ő volt? - vágott vissza Gabe.

- Ez a kviddics lényege! - Találtam meg végre én is a hangom. - Finn bocsánatot kért, Lou orrba vágta, nekem pedig semmi bajom. Nem zárhatnánk le a témát?

- Te őt véded? - fordult felém Gabriel hirtelen.

- Ebből elég! - Ráztam meg a fejem, mielőtt még Finn is megszólaltatott volna és a karjánál fogva elrángattam onnan Gabrielt. Futólag még intettem a döbbent Lounak és Finnek, aki zavartan csavargatta a nyakkendőjét, aztán befordultunk a fiúval a következő sarkon és eltűntek a szemünk elől. Addig nem eresztettem el a talárja ujját, amíg biztos nem voltam abban, hogy nem megy vissza és esik neki valami idióta hősies gesztusból a másik fiúnak.

Végül két emelettel később saját magát lépett arrébb és dőlt neki a falnak, de le se vette rólam a szemét. - Bájgúnár Collins máris elcsavarta a fejed?

Csípőre tett kézzel néztem rá. Mérgesebb volt mint azt elsőre hittem, ettől pedig én kaptam fel a vizet. Részemről a dolog túl volt tárgyalva, nem szorultam Gabriel segítségére és hogy az én ürügyem miatt kezdjen el piszkálni valaki mást. - Nem értem mi bajod van, de azonnal fejezd be.

- Elég volt leszednie egy csokor gazt és máris megbocsátottál neki?

- Nem volt mit megbocsátanom neki, mert nem is haragudtam rá. Felfújod a dolgot, a kviddics veszélyes sport.

Zöldesbarna szemében hitetlenkedés villant. - Akkor szerinted semmi alapja, hogy Collins direkt csinálta azért mert így akar bevágódni nálad?

Hüledezve néztem rá. - Hozzám vágott egy gurkót csak, hogy a barátom lehessen?!

- Hallottam őt és a barátait rólad beszélni. Szerintük te túl jó vagy ahhoz, hogy Juliette-tel és Louise-szal lógj és velük jobban járnál.

- Életemben nem beszéltem egyikükkel sem! Ez baromság.

- Te nem voltál ott.

- Ez igaz. Nekem nem szokásom mások után kémkedni.

- Collins egész bandája vele együtt aranyvérmániás és meg van győződve róla, hogy csak azokkal barátkozik, akikből utána nagy ember lesz. Te pedig tehetséges boszorkány vagy - nézett rám úgy, mintha egy ötéveshez beszélne. - Koronázatlan Bájitaltan-királynő vagy Boudett szerint, bekerültél a Párbajszakkörbe és minden esély megvan rá, hogy bevegyenek a kviddiccsapatba, amint valakit kirúgnak onnan. Az iskoláváltásról már nem is beszélve, amire vagy ötven éve nem volt példa. Fogadd el, hogy mindenki kíváncsi rád az évfolyamban, annyi mindent hallani rólad.

Nem jutottam szóhoz percekig, ami nagy dolog volt tőlem, annyira hihetetlen volt, amit Gabriel állított. Végül a legegyszerűbb dologot tettem, amit tudtam. - Őrült vagy! - Aztán hozzávágtam a virágokat és elsiettem. Olyan mérges és zaklatott voltam, hogy legszívesebben kiabálni támadt kedvem valakivel, leginkább a francia fiúval, aki képes volt egy rakás sületlenséget kitatalni ürügyek ahhoz, hogy kekeckedhessen egy évfolyamtársával.

***

A délután hátralévő részét a szobámban kuksolva töltöttem el zárt ajtók mögött. Senkit nem akartam már látni, még ebédelni sem mentem le, bármennyire megéheztem, ezért a titkos édességkészletemből nassoltam el pár szelet mogyoróvajas csokolódét és karamellás csokibékát. Nem értettem Gabriel hirtelen jött összeesküvés elméletét, sem azt, hogy miért gondoltam azóta szinte megállás nélkül két személyre, amióta a kezembe vettem délelőtt a vázlatfüzetemet.

Hiába nyitottam azóta új fejezetet az életemben, az apró vigyorgó alakjuk továbbra is ott volt az egyik oldalon és nem tudtam megállni, hogy ne lapozzam fel az őket ábrázoló képnél a füzetet. Bár nem volt igazán élethű a rajz, annak ellenére, hogy sikerült megragadnom a csalafinta mosolyt az arcukon, a képet, amin mindhárman rajta voltunk, még a nyáron kitettem a Nagyinál, ezért be kellett érnem ezzel.

Hónapok óta nem gondoltam a Weasley ikrekre, most mégsem tudtam kiverni őket a fejemből. Vajon mit csinálhattak most? Gondoltak rám egyáltalán?

Borzalmasan össze lehettem zavarodva, mert ki tudja mennyi idővel később azon kaptam magam, hogy egy tintafoltos pergamen fölé görnyedek és vadul körmölök egy levelet nekik, majd újra felidéztem magamban az elválásunk pillanatait. Fred szavait a King's Cross-on és azt, mennyi álmatlan éjszakát okoztak.  Ez bőven elég volt ahhoz, hogy egy laza mozdulattal húzzam át a félkész levelet, majd gyűrjem galacsinná.

Abban a pillanatban, hogy lángra lobbantottam, valaki ököllel kezdte el verni az ajtómat. Elég volt egyet suhintanom a pálcámmal, még csak ki sem kellett mondanom a szavakat, ami nagy dolog volt, és az ajtó feltárult. Louise a túloldalon a lendülettől kis híján beesett rajta, majd hamar összekapta magát és egy felbontott borítékot  a kezében lobogtatva telepedett mellém az ágyra. Nem tett egy árva megjegyzést sem a levegőben égő papírgombócra és a nyomorult ábrázatomra, ami csakis azt jelenthette, hogy valami nagy hírrel jött. 

- Találd ki, mi lesz Karácsonykor! - dőlt előre.

Megvontam a vállam. - Ünnep?

- Próbálkozz újra! - nézett tettetett bosszússággal rám, de a vidáman csillogó szeme elárulta, hogy nagyon is jó kedve van. Még a folyosón lezajlott incidenst sem hozza szóba.

- Madame Maxime nevetséges bálja? - könyököltem a térdemre és csúsztattam be feltűnésmentes mozdulattal a még mindig az ikrek képénél nyitva levő füzetet egy párna alá. 

Hevesen megrázta a fejét, majd az orrom alá nyomta a borítékból előhalászott levelet. - Olive első meccse!

Tátott szájjal néztem rá. Egyszer korábban mar említette, hogy a nővére jelentkezett az egyik nagyobb kviddiccsapathoz, de azt nem, hogy mi lett a vége, vagy melyikről lenne szó. Csupán annyit tudtam, hogy Olive hiába piszok jó kviddicsjátékos, azok után, hogy az egyik legnevesebb varázslóképzőből csapták ki, nem lehetett könnyű dolga. - Melyik csapat?

Louise füle erő szájjal vigyorgott rám. - A Tutshill-i Torndádók! - kiáltotta el magát.

Azelőtt a nyakába vetettem magam, hogy befejezte volna a sikítást. - Ez csodálatos! Az az egyik kedvenc csapatom! 

Csillogó szemmel nézett rám. - Tudom, nekem is. A napokban döntött úgy az edző, hogy szabad kezet kap és felállhat a kispadról. A karácsonyi lesz az első meccse.

Azonban egy valamit nem értettem. - De a Torndádók brit csapat. Akkor ő...

Nem hagyta, hogy végigmondjam, tudta mi jár a fejemben. - Már szeptember eleje óta Angliában van, de eddig titok volt, hogy egy amatőrt szerződtettek, aki ráadásul francia. Nagy port fog kavarni, de Olive megállja a helyét. Már alig várom, hogy lássam!

Egyet értsen bólintottam. A Tornádók nem volt valami nagy csapat, de az egyik legrégebb óta működő válogatott volt. 1250-ben alapították és annak ellenére, hogy kicsiben kezdték, hatalmas eredményeket értek el. Még arra is fogadtam volna, hogy a következő években ők nyerik meg majd a bajnokságot, de persze csak akkor, ha a bolgárok visszalépnek. Nekik ott volt az új csillaguk, valami Viktor Krum, aki elvileg őstehetség, mégsem szerepelt még annyit. - Azt elhiszem. 

Sok mindent megadtam volna azért, ha élőben láthattam volna egy rendes kviddicsmeccset és nem egy iskolai bajnokságot, de a Nagyi annyira nem szerette, hogy eddig még egyen sem voltam, hiába volt a varázslóképzőből sportja világszerte.

- És az a legjobb az egészben, hogy te is jöhetsz! - folytatta a lelkendezést Lou.

Beletelt pár pillanatba, mire felfogtam a szavai jelentését. - Hogy mi?

Jól szórakozott a döbbent képemen, mert felnevetett, aztán a kezembe nyomta a levelet. Végül nem bírta kivárni, hogy elolvassam és ő kezdett mesélni. - Olive el tudta intézni, hogy a családon kívül még valaki jöhessen nézőnek és én választhatom ki! Mit szólnál egy karácsonyi kviddicsmeccshez Párizsban?

- Komolyan engem akarsz elhívni? - még mindig nem tértem magamhoz a döbbenettől. 

Lou játékoson meglökte a vállam. - Ki mást? - Olyan őszintén hangzott, hogy majdnem elbőgtem magam, amiért így törődött velem. - Na, benne vagy?

Habozás nélkül válaszoltam. - Még szép!