A táncórak egyre elviselhetetlenebbé válltak, néha már nem is tudtam, hogy Lou próbál engem vagy én próbálom őt megakadályozni abban, hogy valami meggondolatlant csináljon mint például azt, hogy kirohan óra közben a teremből. Valami miatt a tanárnő kezdett megharagudni ránk és egyre igazságtalanabb lett, néha már Julie is felkapta a fejét egy- egy megjegyzése hallatán. Az oka pedig pofonegyszerű volt. Azokat, akik elég lelkesek és vidámak voltak az óráin megszerette, a többieket, vagyis Lout, Chloët és engem pedig rendszerint kritizált.

A rengeteg tanulás, a tanárok piszkálása és az álom miatt, amit majdnem minden éjszaka láttam, kezdtem nyűgössé és morcossá válni, egyedül a kviddics és úgy általában a repülés okozott már csak örömet és feledtette el a gondjaim. Az álmok pedig amíg gyötörtek szinte nem is voltak annak mondhatók, mert az egészből csak képekre emlékeztem reggelre, ami még ráadásul bosszantott is. Azt biztosan tudtam, hogy Meluzinát láttam bennük, de a többi kész rejtély volt, még egy árva szóra sem emlékeztem.

Julie napról napra jobban repült, mostanra jutott el arra a szintre, hogy élvezze is amit csinál, Lou pedig kedvére ugrathatta a levegőben, mert állandó társunkká vált a titkos órákon. A tanórák ennél kötöttebben teltek, rendszerint két csapatra oszlottunk és egymás ellen játszottunk. Gabriel, aki nagyon úgy festett, hogy menet közben majdnem teljesen legyőzte a tériszonyát elég jó játékos lett és elégedetten próbált keresztbe tenni nekem, valahányszor egymás ellen játszottunk.

Mostanra jutottam csak el arra a szintre, hogy a többi évfolyamtársukkal is jobban megismerkedjek, egyre többet lógtam Kelet-es lánnyal Camille-al, Daphné-val és az mindig nyomukban lévő Thierryvel, aki állandóan valamilyen varázsnövényről regélt vagy arról, hogy melyik virágnak, milyen mágikus ereje van. Még az egyik gyógynövénytan órán kerültünk egy csoportba, amikor az
abesszíniai aszúfüge termését kellett megszereznünk, kisebb-nagyobb sikerrel. A dolog jó része a két boszorkány és egy varázslótanonc megismerése, a rossz pedig az, hogy az a közelben lévő, éppen kamaszodó Indacus toxicus lesből támadva mélyesztette a sötétvörös tüskés indáját a kezembe, aminek a nyoma még a gyógynövénytant tanító, Madame Marche bűbája sem tüntetett el.

Thierry persze oda meg vissza volt az örömtől, hogy végre élőben is találkozhatott az agresszív növénnyel, ami minden közelébe lévőt megtámadott, ami nagyon imponáló volt a tanárnőnek. Hiszen ki nem szeretné azokat a nővényeket, ami szúr, csíp és harap egyszerre? Nagyon reméltem, hogy a jövő évi órákon nem fogunk ennél extrémebb dolgokkal találkozni, nem szerettem volna még pár égési sérülést is beszerezni és fognyomok mellé.

A gondolataimból egy mellettem elsuhanó gurkó ragadott ki és tértem vissza a jelenbe, ami ez esetben több méter magasan volt a birtok felett éppen a kviddicstanóra vége felé. A csapatom csúnyán vesztésre állt, az eredményjelző tábla szerint legalább 100 ponttal maradtunk le a másik csapat mögött, amiben az észak és a dél diákjai voltak. A mai felállás szerint én voltam a fogó, bár eddig még nem sikerült meglelnem az aranycikeszt, így csak körbe körbe repkedtem a levegőben a kis aranylabda után kutatva.

Mellettem Lou és Cholë száguldott el az egyik kvaffot passzolgatva, amit a pálya másik végére érve sikeresen be is dobtak az ellenfél palánkján, amit Daniel őrzött sikertelenül. Mostanában gyakran csatlakozott ő is hozzánk Gabriel mellett, Lou pedig szemmel láthatóan kezdte megkedvelni. Eleinte féltem, hogy Gabriel jelenléte nem tetszik majd a lányoknak, de szerencsére ez alaptalannak bizonyult, mert hamar elfelejtették neki a korábbi beképzelt viselkedését. Azért persze nem lett egyik napról a másikra a világ legkedvesebb embere, sőt igazából ugyanolyan flegma és gunyoros maradt, csak velünk lett egy kicsivel visszafogottabb, ami éppen elég volt. Ha pedig kettesben voltunk megint új arcát mutatta, ami a figyelmes és vicces Gabriel volt, akit őszintén kedveltem.

Ekkora végre megpillantottam az aranycikeszt, ami az egyik lelátó mellett lebegett, apró szárnyaival lustán verdesve. Szinte ezzel egy időben füttyszó harsant fel tőlem jobbra, aminek a tulajdonosa Gabriel volt.

- Az ebédlőben megvárlak, Bennet - indult el a cikesz felé, mert ma ő volt a másik fogó. Nem hagyhattam, hogy megszerezze előlem a labdát, mert akkor egy hétig hallgathattam volna ezt tőle.

Előredőltem a seprűmön és elindultam a nyomában. A menetszél pillantok alatt szétszedte a gondosan összekötött hajam, a talárom csak úgy lobogott utánam. A borús idővel a látási viszonyok is romlottak, az ég mostanra szinte teljesen beborult, nagy vihar készülődött. Azonban nem értem rá az időjárás miatt aggódni, előbb meg kellett szereznem az aranycikeszt, ami mintha csak ránk várt volna a pálya másik végében. Gabriellel fej-fej mellett haladva száguldottunk a parányi labda irányába a többi levegőben levő játékost kerülgetve, a szemem előtt már csak az apró arany labda lebegett, ezért csak másodpercekkel később vettem csak észre, ahogy a francia fiú megrántja a seprűjét és lefékez. Abban a pillanatban mérhetetlen öröm töltött el, tudtam hogy így én szerzem meg a labdát, aztán hallani véltem, ahogy Gabrielen kívül még valaki felkiált, de a szavakat nem tudtam kivenni a szél zúgásától időben. A szemem sarkából még láttam, ahogy valami élesen felém süvít, aztán elsötétült minden.

***

- Artois professzor meg fogja nyúzni a gurkós srácot - suttogta valaki a távolból.

- Szerintem bezárja az egyik alagsori börtönbe.

- Az csak mese - vágta rá egy másik hang csalódottan. - A Beauxbatons történetében nem írnak ilyesmiről.

- Maradjatok már csendben. Kezd magához térni! - pirított rájuk egy harmadik személy, mire elhallgattak. A távoli hangok ekkora már egyre élesebbek lettek, a tompa feketeség ami eddig körülvett lassan szertefoszlott.

Hunyorogva nyitottam ki a szemem, túl világos és éles volt minden első pillantásra. Az arcomba hajoló három lányról már nem is beszélve. A fejem sajgott és éles fájdalom hasított az oldalamba valahányszor levegőt vettem. - Mi történt?

Lou vigyorogva megcsóválta a fejét és hátrébb lépett. Most már a környezetet is felismertem, a kastély gyengélkedőjében voltam, ahol egyszer jártam még csak, tavaly egy SVK óra után. - Túl komolyan veszed a dolgokat, az történt.

Julie aggódva pillantott le rám. Még mindig a kviddicsezéshez való talárjuk volt rajtuk és csurom vizesek voltak. Josie pár lépéssel arrébb, Cholë mellett ácsorgott és bátorítóan rám mosolygott. - Eltalált egy gurkó és jó pár métert zuhantál, Mademoiselle Affaire szerint elég csúnyán megütötted magad, ezért itt kell maradnod éjszakára.

Julie látva a tiltakozást az arcomon ellentmondást nem tűrően rázta meg a fejét. - Majdnem egy óráig eszméletlen voltál, nagyon aggódtunk érted.

- Jól vagyok - erősködtem és csakugyan így is éreztem. Jól tudtam, hogy nem csak móka és kacagás volt a kviddics, hanem egy veszélyes sport, ahol gyakran történtek balesetek. Én pedig pont most futottam bele egybe, szerencsére nem lett komolyabb bajom annál, hogy a büszkeségen sérült. A négy lány pedig tényleg úgy nézett ki, mint aki azóta itt áll, hogy behoztak ide, emiatt pedig azonnal lelkiismeret furdalásom lett, hiszen ők se voltak valami jó állapotban a meccs után. Cholë haja csupa sár volt és a talárja ujja el is szakadt, Lou kézfején pedig be volt kötve. Amikor meglátta, hogy azt nézem, gyorsan a háta mögé rejtette a kötést, de már késő volt. - Mi történt a kezeddel?

A vörös hajú lány rá nem jellemző módon szégyenlősen húzta össze magát, mire Julie felkuncogott. - Miután mindenki leszállt és téged behoztak ide, Louise a többiek előtt húzott be egyet Finn-nek - kis szünet után folytatta. - Eszméletlen volt.

Nagy nehezen álltam csak meg, hogy ne nevessek fel a többiek arcát látva. A szokásos felállás helyett úgy tűnt, mintha Julie örülne a legjobban annak, hogy az egyik legjobb barátnője kezet emelt egy évfolyamtársunkra a másik miatt. - Milyen Finn?

- Collins - világosított fel Julie. - Szőke göndör hajú, mindig nyakkendőt hord és azt hallottam, hogy Mágiaügyi Miniszter akar lenni.

- Most pedig már egy monoklival is gazdagabb - tette hozzá Cholë vigyorogva. - Egész jól áll neki.

Meg egy szót sem váltottam a fiúval, aki ha jól emlékeztem a Déli szárny tagja volt és mindig körülvette egy csapat rajongója, akik egy tapodtat sem mozdultak el mellőle. Nem haragudtam rá, nem hittem hogy direkt küldött felém egy makacs gurkót abban a tudatban, hogy biztosan nem veszem észre, nem tudtam hogy milyen jó játékos, könnyen lehet, hogy véletlen volt az egész. Azonban nem tudtam nem elmosolyodni valahányszor elképzeltem, ahogy Lou orrba vágja. Annyit tudtam, hogy fordított helyzetben én a pálcámért nyúltam volna és nem puszta kézzel esek neki.

- Ideje mennetek, Elizának pihenésre van szüksége - sétált a lányok mellé ekkor az egyik nővér. Fogalmam se volt, hogy Elissa vagy Aleyna Affaire az, mert teljesen ugyanúgy néztek ki.

Juliette búcsúzólag megölelt és Josie meg Cholë nyomában elhagyta a gyengélkedőt, Lou azonban még egy percet maradt. Látta rajtam, hogy akarok valamit kérdezni, csak nem a többiek előtt. - Gabriel? - nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a fiú nincs itt, még ha nem is nagy dologról van szó.

Elfintorodott. - Azt hiszi, hogy az ő hibája az egész, visszamentem megkeresni, de eltűnt.

- Miért lenne az ő hibája?

- Veled versenyzett, ő még időben lefékezett, te viszont nem. Gondolom bűntudata van.

- Majd holnap beszélek vele. - A plafonra emeltem a tekintetem, ami halványkék és törtfehér színben pompázott és felsóhajtottam. - Köszönöm.

Nem volt rá szükség, hogy kifejtsem mit, Lou értette. Még megveregette a vállam, aztán már ott sem volt.

Az egyik Affaire nővér ekkor rám borított meg egy takarót és a kezembe nyomott egy pohár gőzölgő folyadékot, ami fehér volt. - Idd meg, ettől jobban leszel.

Kérdés nélkül ittam ki a pohár tartalmát az utolsó cseppig, mire melegség áradt szét a testemben. A nővér még ellenőrzött valamit, aztán ő is eltűnt a bejárati ajtó melletti kis szobában. A többi ágy mind üres volt, úgy tűnt ma csak én szorultam orvosi ellátásra, ami megnyugtató volt. Az oldalam még mindig sajgott, de már korántsem annyira, mint amikor magamhoz tértem, kezdtem egyre jobban lenni ilyen kis idő elteltével is.

A gyertyák még égtek, vacsora idő lehetett, ezért néma csönd borult a helyiségre, csupán az odakint tomboló vihar hangja szűrődött be. Nem törődve azzal, hogy a  védőnő szigorú fekvést írt elő kimásztam az ágyból és az egy takarót magam köré csavarva meg sem álltam az egyik szófáig, ami az ablak elé volt állítva a látogatók számára. Odakint teljes feketeség borította már a tájat, ez igazi vihar volt és nem holmi kósza zápor. Áthatolhatatlan esőfüggöny ereszkedett a tájra, villámok cikáztak az égen és erős szél tépázta meg a kastély körül lévő fákat, amik már több 100 évesek is lehettek. 

Bentről nézve megnyugtatott a látvány, már csak egy bögre forrócsoki vagy tea hiányzott a tökéletes estéhez, de a puha takaróval is megelégedtem. Az esőcseppek halk kopogása az ablaküvegen és a szél süvítése lassan álomba ringatott, amikor meghallottam a felém közeledő lépéseket és felkaptam a fejem. Időközben már a gyertyák fele elaludt és félhomály borult a helyiségre, a nővéreknek nyoma sem volt, teljesen egyedül voltam leszámítva az alakot, aki felém igyekezett. Aztán amikor elhaladt az egyik világoskék paraván előtt már az arcát is ki tudtam venni a sötétben. - Gabe?

- A házimanók valamiért nagyon kedvelnek, ezt mind neked küldték - ült le mellém a kezében egy tálcával amire egy csomó sütemény, csokoládé és két pohár tejszínhabos forrócsokoládé volt felpakolva. Régebben többször voltunk lent náluk a konyhán a fiúval vagy Louval, de nem gondoltam volna, ha megjegyzik a nevünk egy ilyen nagy létszámú iskolában.

- Azt hittem bezárják éjszakára az ajtót.

Megvonta a vállát és elsüllyesztette a talárja zsebébe a pálcáját. - Én meg, hogy ki se tudsz kelni az ágyból.

- Estem már máskor is le, túlélem.

- Csak nem miattam - hallgatott el. Most vettem csak észre, hogy milyen komoly az arca, mogyoróbarna szemében fájdalom csillant fel egy pillanatra.

- Nem a te hibád volt! - emeltem fel a hangom. - És ne játszd a drámakirálynőt, mert nem áll jól neked az a szerep. 

- Ha nem állok meg, akkor nem talált volna el a gurkó!

- Igen és akkor most te ülnél itt - forgattam meg a szemem. - Hagyd abba a szenvedést, nem kell, hogy bűntudatod legyen. 

Kétkedve nézett rám, sosem láttam még ilyennek. Ez a nap tele volt már így is meglepetésekkel. Először Lou szégyelli el magát azért mert azt tette, amit szeretett volna, utána kiderül, hogy Julie ennek mennyire is örült, majd Gabriel veszi a lelkére azt, amihez semmi köze sincs. - Akkor nem haragszol?

- Egy cseppet sem.

- Jó, mert nem az erősségem a bocsánatkérés - vett el egy szelet pitét és harapott bele. - Mikor fésülködtél utoljára? Rémesen nézel ki.

- Te viszont elég sok időt fordítottál rá - böktem a haja felé, ami ugyanolyan tökéletesen belőtt tincsekben meredezett az ég felé, mint máskor. - Bajba kerülsz, ha elkapnak a nővérek vagy egy felügyelő tanár.

- Higgy nekem, elég jól ismerem a kastélyt, nem fognak elkapni. Meg aztán nálam van Nicholas Flamel térképe, ami megmutatja a kastélyban tartózkodók pontos helyét a nap minden percében.

Hüledezve néztem rá. - Itteni Tekergők Térképe?

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

- A Roxfortban is volt egy hasonló - legyintettem. - Hogy érted, hogy Nicholas Flamelé?

- Ő csinálta - húzott elő egy sárgás pergamentekercset a talárjából és terítette szét a szófán. A pergamen azonban majdnem üres volt egyetlen apró tintafoltot leszámítva, ami közelebbről megnézve pár kusza vonal volt csupán. Gabriel megkocogtatta a vonalakat a pálcájával, mire a vékony indák életre keltek és egyetlen apró B-betű alakba tekeredtek. Aztán a kacskaringós betű után pedig foltról-foltra rajzolódott ki a kastély alaprajza, pont úgy, ahogy egy másik térképen, ami a Weasley ikrek tulajdonában volt. - Az apám adta oda még tavaly karácsonyra, ő is az apjától kapta. Családi ereklye.

Alaposabban szemügyre vettem a térképet, amin az összes kastélyban lakó rajta volt Francois-tól a vadőrtől kezdve, Madame Maximéig, aki éppen a Csillagvizsgáló toronyban ügyködött valamin. A következő személy akit megkerestem rajta Artois volt és éppen fel és alá járkált a szobájában, míg a legtöbb diák a nagy teremben vacsorázott. - Miért nem mutattad meg eddig?

- Mondtam már, családi ereklye - vonta meg a vállát. - Egyedül Daniel tud még róla.

- Akkor mi is a családod része vagyunk? - húztam fel az egyik szemöldököm. - Mindig szerettem volna egy kistestvért. 

Válaszra se méltatva koppintott rá újra a pálcája hegyével a B-betűre, ami hamarosan újra pár kusza vonal volt már csak a térkép pedig nyomtalanul eltűnt. - Jövő héten lemész Belcastle-be?

Aprót bólintottam, de nem szóltam egy szót sem, nem is sejtettem, hogy mire akarhat kilyukadni. 

- Akkor adj nekem majd egy órát, mert mutatni szeretnék valamit. 

- Mit?

- Jövő héten meglátod - kelt fel és rakta el az összegöngyölt pergament. - Vissza kell érnem a klubhelyiségbe még a többiek előtt és csiripelték a madarak, hogy Mademoiselle Artois be akar nézni hozzád még az este.

- Milyen madarak? - néztem rá értetlenül. A jövő heti kis találkozóról lent a varázslók lakta faluban már nem is tudtam, hogy mit is jelenthet. 

Mosolyogva csóválta meg a fejét. - Ez egy kifejezés, Bennet.

- Pontosan tudom, hogy mi - néztem rá sértődötten. - De Artois előbb még a szobájában volt.

- De nem sokára itt lesz - indult el kifelé, majd az ajtóhoz érve megtorpant és búcsúzóan intett még egyet mielőtt eltűnt.

Hittem neki és nem akartam megvárni a nénikémet, amíg ideér, ezért visszamásztam az ágyba és magamra húztam mindkettő paplant. A vihar még mindig tombolt odakint, de annak ellenére, hogy még mindig fáztam melegség öntöttel el a szívemet. A lányok és Gabriel is igaz barátok voltak, már el sem tudtam volna nélkülük képzelni az életem. 

Azonban amikor Margaret csakugyan betoppant meglátogatni, a fal felé fordulva kuksoltam a takarók alatt, úgy mint aki alszik. Nem volt se kedvem se erőm most beszélgetni vele, ezért nagy kő esett le a szívemről miután pár perccel később elment. A hazugságok ellenére ő is fontos volt még mindig nekem, de nem álltam készen szembenézni azzal a ténnyel, hogy miket titkolt el előlem. A megbocsátásnak még nem jött el az ideje.