A november szinte állandó esővel és szürkeséggel telepedett a kastélyra, amitől újra a Roxfortban éreztem magam. A hőmérséklet jó pár fokot visszaesett a nyári nagy meleghez képest, a diákok nagy része egyre vastagabb köpenyekbe burkolózott már a klubehelyiségben is, ahol állandóan égett a kandalló. Az őszi szünetben jóformán ki se mozdultunk a klubehelyiségből, Louval egész nap a fotelekben terpeszkedtünk, varázslósakkot játszottunk és sütőtökös pitét ettünk, míg Julie egy rakás tankönyv mellől figyelt minket irígykedve és a fejét csóválta.

- Végeztetek már a két tekercses házidolgozattal mágiatörténetre a középkori koboldfelkelésekről? - lapozott egyet az egyik megrepedezett gerincű kötetben és lefirkantott valami az előtte lévő pergamenre.

Lou elfintorodott. - Majd Josie segít, ugye? - vigyorgott a velünk szemben ülő szőke lányra, aki nagyban jegyzetelt valamit. Erre csak aprót biccentett, majd folytatta.

Juliette bosszúsan pillantott ránk. - És Artois vérfarkasos esszéje? Rég neki kellett volna már állnotok!

Pár pillanatig szótlanul szemléltem az előttem lévő sakktáblát, aztán emeltem csak fel a fejem. - Huszár a B4-re - szóltam, mire a fekete huszárom levonszolta Lou bástyáját a tábláról. - Még tegnap éjszaka fejeztem be, pár ujjnyival több is lett.

Lou felnevetett és elgondolkozva szemlélte a játékot, aztán ő is lépett egyet. - Majd add oda és szívesen átnézem.

- Nem szégyelled magad? - szólt közbe Julie és becsapta a könyvét. - Te pedig - mutatott rám - jó lenne, ha nem hagynád, hogy mindig rólad másoljon.

Megvontam a vállam. - Nem hagyom. Néha a te leckédet írja át.

Láttam, hogy nyitja a már a száját, hogy folytassa, de a klubehelyiség ajtaján berobogó Chloë megakadályozta ebben, aki egy újságot lóbált a kezében. Az arca piros volt és szaporán kapkodta a levegőt, úgy nézett ki mint aki most szaladt keresztül a kastélyon. - Sirius... Rox-fort... - lihegte, mire a helyiségben tartózkodó diákok mind elnémultak és a vörös hajú lányra néztek.

Aztán Julie elvette tőle az újságot, amiben felismertem a Reggeli próféta egy gyűrött példányát és elkerekedett szemmel olvasni kezdte a címlapot, amin a csimbókos hajó szökevény Halálfaló képe szerepelt. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte a fiatal boszorkányt, aki amikor a cikk végére ért aprót sikantott és ijedten nézett az újság eredeti tulajdonosára, aki krétafehér arccal állt mellette.

- Mi történt? - kelt fel Lou a kandalló elől, amiben a lángok enyhe kék színben pompáztak.

- Sirius Black Halloween-kor betört a Roxfortba és szabadon mászkált a kastélyban, aztán nyomtalanul felszívódott - mesélte Cholë. - A reggeli bagollyal jött az újság.

Mindenki egyszerre hőkölt hátra és kezdett el levegő után kapkodni. Halloween alig három napja volt, és ha még csak most hozták le a hírt a legnagyobb napilapok ott is, akkor komolyan titokban tarthatta a Mágiaügyi Minisztérium vagy éppen Dumbledore.

- Hogyhogy nem kapták el? - törte meg a csendet az egyik negyedéves, akinek ha jól emlékszem Violet volt a neve. - Hiszen egy csomó dementor őrzi a kastélyt.

- Black az Azkabanból is megszökött, neki nem jelentenek gondot a dementorok - vonta meg a vállát Lou. - Tudjukki jobbkezeként biztos ért a sötét varázslatokhoz.

Ez volt az utolsó szó, miután a legtöbben hitetlenkedve megcmegcsóválták a fejüket vagy vetettek még egy pillantást az újságra, visszafordultak a dolguk felé és újra kezdődött a nyüzsgés. Julie sápadtan vette újra a kezébe a könyvét, Josie és Chloë a sarokba vonult valamit halkan megvitatni, Lou pedig szótlanul meredt lángokba. A hír a nap további részére is rányomta a bélyeget, akárhová mentem a kastélyban mindenki Sirius Blackről diskurált és különféle napi vagy heti lapokat lobogtatott, amiken a szökevény rab képe díszelgett.

Fejlemények nem voltak az ügyben, a minisztérium semmivel sem haladt előbbre, ami nem sokat javított a kialakult helyzeten egy olyan helyen, ahol mindenki pletykára éhesen várta a híreket legyenek azok bármilyen légből kapottak is. Josie aki mindig egy kicsivel többet tudott a dolgokról az auror apja miatt, állandó középpontba került hiba bizonygatta, hogy nem tud újabb részleteket vagy titkokat.

A szünet végére szerencsére lecsengett az egész Black-szenzáció és nem került be újra az újságokba, kezdtek visszarázódni a dolgok a régibe. A kviddiccsapatok sötétedésig gyakoroltak, a tanárok egyre szigorúbbak lettek és még több leckét adtak fel, Margaret pedig felém se nézett valahányszor elmentem mellette a folyosón. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy feladom a nyomozást, amit információk hiányában felfüggesztettem egy időre, így még több régi családfát és kódexet kölcsönöztem ki a könyvtárból és néztem át, hátha rábukkanok valami fontosra.

A tananyag is nehezedett, a mágiatörténet még unalmasabbá és szárazabbá vált, ami nagy szó, bűbájtan és átváltoztatástan órák végére teljesen elfáradtunk az erőlködéstől, hogy a teáscsészénket ékszerteknőssé változtassuk, bájitaltanon pedig egy percre sem kalandozhatott el a figyelmem, mert egyre az bonyolultabb főzetek még több figyelmet követeltek. A sötét varázslatok kivédése órák is még nehezebbek lettek, a párbajszakkörről már nem is beszélve, ahol Margaret bejelentette, hogy januártól elkezdjük a Patrónus-bűbáj gyakorlását nem csak elméletben, amit mindenki lelkesen fogadott. Az órák már nem voltak ennyire izgalmasak, a tananyag java részt csak a könyvből állt, ezért is volt jó, amikor egyik nap Margaret bejelentette, hogy a mai órán csak a pálcankra lesz szükség, majd belebegtetett egy régi ládát terembe, amiben valami zörgött.

- A mai órán a mumusokkal fogunk dolgozni, ki tudja mik azok? - lépett elénk Margaret és emelte lejjebb a pálcáját.

Juliette, Josie és egy tucat másik diák keze lendült a magasba, de a tanárnő egy fiút szólított fel, aki majd kiesett az első padból, annyira jelentkezett.

- Alakváltó lények, amik mindig olyan alakban jelennek meg, amitől a hozzá legközelebb lévő személy fél - hadarta.

Margaret elégedetten bólintottott. - Így van, köszönöm Nicholas. Azt is meg tudja mondani, hogy milyen alakot ölt a mumus amikor egyedül van?

A sötétbarna hajú fiú tagadóan megrázta a fejét. Julie keze újra a magasba lendült, ezúttal ő kapott szót. - Ezt nem tudja senki.

- Helyes - nyugtázta a szöszi lány válaszát Artois, aztán újra felemelte a pálcáját. - A mumusokat csupán egyetlen varázslattal lehet hatástalanítani, igazán a nevetés pusztítja csak el őket. A varázslat egyszerű, csupán ki kell találnotok, hogy mi az amitől a legjobban féltek és hogyan lehetne azt nevetségessé tenni. Amikor megvan gondoljátok erre és mondjátok ki a Commikulussimus szót.

Margaret még pár percig a tovább ecsetelte a bűbájt aztán közösen elmondatta velünk a varázsszót és sorba állított bennünket.

- Háromra felnyitom a ládát, mindenki várja meg, amíg az előző végzett a mumussal, mert egyszerre csak egy dologgá tud változni - lépett a lábához. - Korábban már volt szerencsém látni, hogy egyszerre próbált megijeszteni valakit, aki az inferusoktól félt és más valakit, aki az kínai gömblángsárkányoktól. Az egészből egy hatalmas pikkelyes sárkány vizihullája lett, ami mondanom se kell, hogy minden volt csak nem nevetséges.

Gabriel, aki legelől állt eddig magabiztosan nézett szembe a továbbra is rászkódó ládával, aztán nyelt egyet és hátrapillantott. Bátorítóan mosolyogtam rá, pedig a többiekkel ellentétben nekem fogalmam se volt arról, hogy mi a legnagyobb félelmem, Gabriel pedig jól láthatóan nem akart szembe nézni vele. Margaret azonban állta a szavát, amint elszámolt háromig felnyitotta a ládát és hátrébb lépett.

Többen rémülten sikoltottak fel, amikor a ládából egy teljesen átváltozott vérfarkas mászott ki és vicsorogva nézett végig az osztályon. Borostyánszínű pupillája összeszűkült és hangosan felvonyított. Önkéntelenül megszorítottam a kezemben a pálcát, hiába mondogattan magamban, hogy nem igazi a szörny, túl valóságosnak tűnt.

Gabrielt azonban bénította meg a félelem, magasba emelt varázspálcával kiáltotta fel, mire a vérfarkas teste megrászkódótt és egyik pillanatról a másikra ment össze. Már alig ért fel a francia fiú térdéhez és korántsem volt már ijesztő. Artois elégedetten intett a következő diák felé és küldte hátra Gabet, aki enyhén remegő kézzel fogadta a gratulációkat a barátaitól. Jobban megviselte a farkas, mint a többiek gondolták, de igyekezett leplezni.

A vérfarkas után még jött pár vámpír, sikítószellem és múmia is, a legtöbben sikeresen végrehajtották a feladatot, de voltak olyanok is, akik ledermedtek a félelemtől, hiába volt rá bőven idejük felkészülni. Köztük volt Josie is, aki kis híján sírógörcsöt kapott az óriási akromantulától, ami a csáprágóját csattogtatva mászott felé és Gabriel barátja, Daniel aki levegő után kapkodott a baziliszkusztól, aminek szájából félméteres fogak álltak ki. Margaret az ilyen helyzetekben azonnal közbelépett és az új tanulóért kiáltott, azokat pedig, akik nem boldogultak a mumussal kezelésbe vette és elővarázsolt valamelyik szekrénye mélyéről egy doboz bonbont.

Miután Julie is elintézte a feléje közeledő ismeretlen férfit, mielőtt az szólásra nyitotta a száját és elugrott a mumus útjából rám került a sor. Elég furcsa volt ez tőle, mert soha nem láttam még rajta, hogy ennyire igyekezett túlesni egy iskolai feladaton, plána nem valami olyanon, ami mindig előfordul az év végi vizsgákon, de nem értem rá vele foglalkozni mert nekem kellett most szembe nézni a mumussal.

Még mindig tanácstalanul álltam a többiek mellett, ötletem se volt, hogy mi is a legnagyobb félelmem. Aztán egyik pillanatra ott találtam magam a mumus előtt, ami hangos csattnással öltött új alakot. És egyáltalán nem olyat, amire számítottam.

Hosszú, fehérruhás nőalak volt, aranyszőke derékig érő hajjal és koránt sem tűnt veszélyesnek. Aztán beugrott, hogy kicsoda is lehet.

Meluzina, a vizi istennő. Tavaly év végén álmodtam egyszer róla, de utána szinte azonnal elelejtettem, nem is nagyon jutott eszembe a legenda ami hozzá kötődött. Egészen mostanáig.

Meluzina éjfekete szempillákkal keretezett jegeskék szeme fenyegetően villant meg, ahogy rám pillantott. Sápadt fehér bőrét a ruhája még jobban kihangsúlyozta, egészen kísérteties látványt nyújott, de nem ijesztőt.

Többen sugdolózni kezdtek a hátam mögőtt, senki sem értette hogy miért félek a rejtélyes nőalaktól, aki elindult felém.

A magasba emeltem a pálcám, eddig észre se vettem, hogy remeg a kezem, majd elkiáltottam magam.

- Commikulissimus! - amint kimondtam, Meluzina lába belegabalyodott a földig érő ruhába és hatalmas csattanással esett hanyatt. Aztán megjelent mellettem Cholë és hátrébb siettem, most már ő következett. A szemem sarkából láttam, hogy a mumus egy fejnélküli fekete köpenyes férfi alakját ölti fel, aztán elfordultam. A szívem a torkomban kalapált, de nem azért mert megijedtem. Julie és Lou azonnal közrefogtak és értetlenül néztek rám.

- Mi a fene volt...

- Eliza, nem akarlak megrémíteni, de ez a nő, eléggé hasonlított rád - vágott Julie szavába Lou.

Nyeltem egyet és megvontam a vállam. Meluzina csakugyan hasonlított rám, de ezzel egyetemben az anyámra, a Nagyira és még Margaretre is egy kicsit, ha tudta hogy mit keressen az ember.

Margaret pár méterrel arrébb hullasápadt arccal nézett vissza rám. A szemében rémület és felismerés csillogott. Ezek szerint ő is tisztában volt azzal, hogy mivé változott imént a mumus, ez pedig megrémisztette. Erről ugrott be, hogy mi is ez az egész. A legjobban a titkoktól és az ismeretlentől féltem, aminek köze volt az édesanyám eltűnéséhez. Meg tudtam érteni, hogy a nénikém miért húzta így össze magát, hiszen az iménti jelenés után kutakodott ő és a féltestvére is, aminek nem lett jó vége.

Alig vártam már, hogy kicsöngessenek, nem bírtam volna meg egy kíváncsi tekintetet vagy Margaret pillantást elviselni, így az óra hátralévő részét Gabriel mellett tölöttem távol a többiektől. Ő egy szót se szólt a mumusomról én viszont már nem voltam ilyen tapintatos.

- Láttál már igazi vérfarkast?

Hitetlenkedve emelte fel a fejét. - Te is tudod, hogy ha láttam volna most nem lennék is.

- Miért tőlük félsz a legjobban?

Egy pillanatig azt hittem, hogy nem válaszol, aztán valami miatt megeredt a nyelve. - A bácsikámat pár éve megharapta az egyikük. Nem élte túl az átváltozást. Azóta nem tudom elfelejteni őket - hadarta.

Hezitálás nélkül szorítottam meg a kezét. - Sajnálom.

- Nem mindegy? - próbált lazán elvigyorodni, de a szeme bánatosan csillogott. - Ami történt az már megtörtént.

- Bölcs mondás, Merlin.

- És a te szellemhölgyed? Az se volt semmi.

Legyintettem. - Hosszú sztori, majd egyszer elmondom. Farkas éhes vagyok, vajon mi lesz ebédre? - folytattam.

Enyén oldalra billentett fejjel nézett rám. - Nem vagy vicces.

- Talán egy kicsit.

Közben Lou és Julie is csatlakozott hozzánk, az utóbbi már kiheverte az óriáspók látványa okozta megrázkódtatást és valamin éppen nagyon mosolygott, amihez gyanítottam, hogy köze volt Lounak .

***

Pár órával később az utolsó óránk után, a legtöbben visszavonultak a vacsoráig a klubehelyiségbe, én azonban a könyvtár felé vettem az irányt, hogy visszavigyek pár családfát, amiknek semmi hasznát se vettem, amikor egy kísértet lebegett be elém az egyik kihalt folyósószakaszon és állta el az utam. Mivel csak én voltam ott, gondoltam hogy engem keres, így megindultam felé. A Beauxbatonsban nem volt annyi kísértet és szellem, mint a Roxfortban, ezért valami fontos dologról lehetett szó. A kíváncsiságom pedig fokozódótt, amikor a Halloween-i kísértetkórus szólóját éneklő nőt ismertem fel a szellemalakban, aki akkor éjjel olyan különösen nézett rám.

Most is ugyanaz a régimódi ruha volt rajta és a nyakában a B-betűs gyöngynyaklánc, amit csak most ismertem fel. Most már tisztán emlékeztem rá, hogy hol láttam azt a képet róla, amin hollófekete haja és pirospozsgás arca volt. Az egyik mágiatörténettel foglalkozó könyvemben, ahol az elmúlt pár évszázad legnagyobb boszorkányait és varázslóit gyűjtötték össze.

- Te Anne Boleyn vagy, igaz? - inkább kijelentésként hangzott, mint kérdésként, pedig annak szántam. Régebben többször is olvastam róla, nem éppen tekintettem az életét követendő példának, mégha csak egyes részeit ismerjük is.

A kísértet szája elégedett félmosolyra húzódótt és aprót bólintott. Tényleg gyönyörű volt még áttetsző alakban is. - Te pedig a kis Elizabeth.

- Ne haragudj, de ismerjük egymást? - szinte hallottam, hogy milyen szaporán kalapál a szívem.

- Te nem, én viszont jól ismerem a családod. Sőt, ami azt illeti, én is a része vagyok.

Elkerekedett szemmel néztem rá. Ez elég hihetetlenül hangzott, de nem kérdőjeleztem meg a több száz éves kísértetet, aki éppen az imént állította, hogy az ősőm. - Ezt miért mondod el nekem?

- Ne kutakodj az apád után, majd eljön az ideje annak is. Bízz bennem, az nem most van.

- Elég nehéz megbízni valamiben akit nem is ismerek, ráadásul egy olyan dologban, ami fontos nekem.

Keresztbe tette a kezét és fenyegetően nézett rám. Korábban talán félelmetesnek találtam volna, most azonban miután SVK órán végig múmiákat, óráspókokat és sikítószellemeket néztem, nem tudott meghatni. - Megígérem, hogy a segítségedre leszek, ha eljön az idő, de most hagyj fel a nyomozással. Nem tetszene az amit találnál.

- Nem tudhatod, mert nem találtam semmi. Még - nem tudom, hogy honnan szedtem a bátorságot, hogy feleseljek egy olyan boszorkány szellemével, aki az iskola egyik alapítótagja volt, ráadásul az évszázada legerősebb boszorkánya, de mégis megtettem.

- Rendben van, én figyelmeztettelek - sóhajtott fel közönyösen, de láttam rajta, hogy felbosszantottam.

- Miért olyan fontos ez neked?

Ettől egy kicsit megenyhült. - Mert megígértem valakinek, aki közel áll hozzád, hogy vigyázok rád, ez a dolog, pedig ide tartozik.

- Kinek? - csillant fel a szemem. Egy kísértet őrangyalom van ezek szerint? Király.

- Azt nem mondhatom el - rázta meg a fejét. - Most mennem kell - pillantott hátra a válla felett és suhant el a folyosón.

- Várj! - kiáltottam utána, mire megállt. - Akkor megígérted, hogy segítesz majd?

Hosszú pillanatokig csak szótlanul bámult rám, végül bólintott. - Ígérem, Elizabeth - aztán már ott sem volt. Újra egyedül voltam a folyosón, ezúttal azonban egészen más dolgokon töprengtem. Nem szerettem volna kockáztatni a szellem segítségét, ezért elhatároztam, hogy egy ideig meg várhat a nyomozás, hiszen sokkal nagyobb dolgokra bukkantam mint az vártam. Például, hogy maga Boleyn Anna leszármazottja vagyok (avagy franciául Anna de Boullan), akár anyai akár apai ágról, ami majd jó kiindulópont lesz.

Azonban nem vettem ki újabb családfákat a könyvtárból, helyette a klubehelyiségbe visszaérve a másnapi átváltoztatástan leckét gyakoroltam Juliette-el, aki ennek láthatóan örült. Voltak most fontosabb dolgaim is mint pár titok felderítése.