Aznap este hatalmas lakoma várt ránk az ebédlőben, ami a tiszteletünkre tele volt aggatva kis kék szalagokkal, gyertyákkal és masnikkal. Az egész helyiség fel volt cicomázva, ennek ellenére nem éreztem soknak a parányi törtfehér és halványkék masnikat és csillogó gyertyákkal és szalagokkal megpakolt falakat, jó volt újra itt lenni.

Az iskola alig pár kísértete mind összegyűlt és az asztalok között suhant ide-oda, hogy üdvözöljeba diákokat. Átlátszó kékes derengésű testükkel csak még jobban növelték a holdfényes sétára emlékeztető összhatást a teremben, ahol a jelen lévők talárja adta meg a fő színvilágot. Ha jobban körbenézett az ember más színt nem igen talált ma este itt, mindenki tökéletesen beleolvadt a tömegbe.

A szokásos asztalunknál Louise-on és Julietten kívül még két másik évfolyamtársunk is mellénk csapódott. Josephine és Chloë, akikkel csak futólag ismertük egymást, véletlenszerűen dobták le magukat mellénk, nem emlékeztem, hogy valaha is szót váltottam egyikükkel is.

Josephine, azaz Josie aranyos, visszafogott, szemüveges lány volt, szív alakú arccal, búzaszőke hajjal és nagy barna szemmel. Nem sokszor szólalt meg a vacsora alatt, de amikor igen, mindenki figyelmét kivívta valamivel. Csendes és jó megfigyelő volt, az elmondása alapján sokszor fogunk együtt tanulni az biztos.

Vele ellentétben Cholë göndör fekete haja volt és örökösen vigyorgott, sötétzöld szeme pajkosan csillogott. A tekintetét látva, ahogy felmérte a terepet, egyből a Weasley ikrek jutottak az eszembe. Hozzájuk hasonlóan úgy nézett ki, mint aki örökösen valami csibészségen töri a fejét. Még öt perce sem kezdhettünk neki a vacsorának Chloë máris ledobta az evőeszközeit és a pálcájával a kezében kémlelt körbe. A szomszéd asztalnál ugyanis pár felsőbb éves lány ült, köztük Fleurrel, akik a Delacour lány kivételével mind eléggé beképzeltek voltak és pont olyanoknak néztek ki, akikkel soha nem tudnék egyetértésben elbeszélgetni. Vagy akármit csinálni közösen. Sütött róluk a megvetés mindenki irányába és a vágy, hogy túlszárnyalják egymást, legfökébb Fleurt. Cholë pedig éppen unatkozott. Louval pillanatok alatt megtalálta a közös hangot és máris vad sugdolózásba kezdtek valamilyen főzettel kapcsolatban, amit gyanítottam, hogy nem túl jó dolgokra akarnak felhasználni.

Az évkezdő beszédet még a vacsora elején letudta Madame Maxime, ami nem kavarta fel az állóvizet. Hosszú vörös, tollakkal díszített talárjában elég figyelemfelkeltő jelenség volt, még leghátul sem mert megszólalni senki sem. Margaret; vagyis Mademoiselle Artois a tanári asztal egyik szélénél ült és egész este a bájitaltan tanárnővel, Mademoiselle Boudettel beszélgetett, de láttam hogy jó párszor a mi asztalunk felé pillant. Biztosan szeretett volna váltani pár szót a nyárról, ezért elhatároztam, hogy vacsora után felkeresem.

A csomagok már mind a szobáinkban vártak minket, ezért miután mindenki befejezte és illedelmesen köszönetet mondott az igazgatónak, elindult a hálókörlete felé. Lou és Cholë észre sem vette, hogy lemaradtam, Josephine pedig csendesen baktatott az Juliette oldalán, és nem tették ezt szóvá. Így a következő elágazásnál egyszerűen a másik folyosón fordultam be. Kellett pár perc, hogy rendezzem a gondolataim és kitaláljam melyik a helyes irány, aztán elindultam arra.

Lopakodva siettem végig a puha bársonyszőnyeggel borított folyosókon és mentem fel még egy emeletet. Nem sokkal később pedig máris Artois szobája előtt álltam. Azonban még mielőtt kopogtatásra emelhettem volna a kezemet,  közeledő léptek és beszélgetés foszlány hangzott fel a folyosó végéről. Az egyikük Artois volt, a másik pedig Madame Maxime.

Szempillantásnyi idő alatt döntenem kellett. Vagy bevárom őket, ezzel kínos helyzetbe hozva nem csak magamat, hanem Artoist is, vagy elbújok valahova. A második lehetőség mellett döntöttem.

Megragadtam a kilincset, de a nénikém nem bízta a véletlenre. Zárva volt. Bosszúsan kaptam elő a pálcámat, közben folyamatosan a folyosó vége felé kémlelve.

- Alohomora! - suttogtam, mire a zár kinyílt és belöktem az ajtót. Amint beléptem a helyiségbe, gondosan visszazártam az ajtót és egyből a titkos folyosót rejtő falikárpit felé siettem. Elhúztam és pont abban a pillanatban ugrottam be mögé, amikor nyílt az ajtó és megjelent a két boszorkány. A szívem hevesen vert és csak úgy kapkodtam a levegőt annyira izgultam. A falnak támaszkodva próbáltam nagyokat szippantani a levegőből, mire kezdtem megnyugodni. A szövet túloldalán a két nő mit sem sejtve lépett be a szobába.

Elképzeltem, ahogy Madame Maxime az íróasztnak támaszkodik, Margaret pedig megáll vele szemben, esetleg helyet foglal az egyik karosszékben.

- 'ogy vanh á kislány? - kérdezte a már túljátszott francia akcentusával Mademe Maxime. Nem kellett megvárnom Margaret válaszát, ahhoz, hogy rájöjjek kiről van szó. Rólam.

A nénikém felsóhajtott. - Hiányzik neki a nagyanyja, a Roxfort és gondolom az ottani barátai is, de a helyzethez képest jól van.

Elképedve hallgattam Margaret közönyös felsorolását. Úgy ejtette ki a szavakat, mint akinek ez semmit sem jelent. Semmit sem jelentek. Nyeltem egyet, de nem mozdultam egy tapodtat sem.

Margaret folytatta. - A nyár végét a Clémance családnál töltötte, azóta nem hallottam felőle, de nem sokára fel fog keresni, az biztos.

Egyikük arcát sem láttam, de tudtam, hogy most feszülten figyelik egymást. Madame Maxime ebben a pillanatban akár ugyanolyan pengevékony ajkakat is produkálhatott, mint McGalagony professzor egy rosszabb napján. Kettőjük között azonban az volt a különbség, hogy McGalagonyt kedveltem, Madame Maxime viszont túl távol állt tőlem. Életben nem válottam vele pár szónál többet.

- 'elyes. Ne nagyhon foglalkozzon velhe a többi diáknál többet. Úgy lesz a legjobb, 'a nem kivételezik velhe. - csapta össze a kezét az igazgatónő. Ijesztő látvány lehetett, ahogy a félhomályos irodában Margaret felé magasodik. Nem értettem minek erőlteti az angolt, elvégre Franciaországban voltunk, de a pletykákból ítélve, elhittem, hogy csak fel akar vágni a nyelvtudásával.

- Szerintem is - helyeselt a nénikém. - Elizabeth pont ugyanolyan tehetséges, de ezzel együtt forrófejű és konok, mint az édesanyja, szerencse, hogy az apjára nem nagyon hasonlít.

Az utolsó mondatától majdnem hátraestem, ha nem támaszkodtam volna már eredetileg is a falnak. Nem volt elég, hogy Margaret ennyire kimérten és visszafogottan nyilatkozott rólam, még az édesapámról is tudott dolgokat. Legszívesebben kirontottam volna a faliszőnyeg mögül, hogy kérdőre vonjam ezzel kapcsolatban, nagy erőfeszítések árán maradtam csak a helyemen.

Mint minden normális gyereknek persze, hogy nekem is volt apám, csak akkor amikor még az édesanyámmal éltem ez soha nem került szóba köztünk. Illetve csak annyi, hogy még a születésem előtt nem sokkal elhagyott minket és ezzel vége is volt a történetnek. Aztán amikor a Nagyihoz költöztem még egy árva baglyot sem küldött, hiába vártam hónapokig. Nem maradt tőle más emlékem, csupán egy lánc, amit annak idején az anyámnak adott és most is a nyakamban lógott. Még a nevét sem tudtam, de már beletörődtem, hogy soha nem is fogom megismerni.

Régebben elfantáziáltam arról, hogy egy híres varázsló volt, ezért nem fedte fel a nyilvánosság előtt azt, hogy van egy lánya, de már kizártam ezt a lehetőséget. Meg azt is, hogy mugli lett volna. Vele kapcsolatban csak abban voltam biztos, hogy varázsló volt és ennyi.

Az pedig, hogy Margaret tudott róla dolgokat, esetleg még ismerhette is és ezeket elhallgatta előlem kiborított. Ha ebben nem mondott igazat, akkor miben másban tette azt? Mi van akkor, ha minden amit eddig elmesélt nekem hazugság volt én pedig könnyűszerrel elhittem neki?

Ezek után a két nő az iskola dolgairól és az idei változásokról beszéltek, amit teljesen hidegen hagyott. Ki kellett derítenem most már nem csak azt, hogy mi köze lehet a Meluzina legendának az édesanyámhoz, hanem hogy kicsoda és, hogy hol van édesapám.

Olyan halkan, ahogy csak tudtam indultam el a sötét folyosón a másik vége felé, ami a Sötét Varázslatok Kivédése teremben végződött. Nem mertem világítani a pálcámmal, ezért egészen addig, amig a folyosó kanyarogni nem kezdett csak a koromsötétben tapogatóztam. Nem bírtam volna még egy percet eltölteni a hallgatózással néma csendben a rejtekhelyemen tétlenül. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha most lelépek és ettől a pillanattól kezdve nem állok szóba Margarettel. Ha Ő annyira sem vette a fáradságot, hogy ne hazúdjon a szemembe, akkor miért kéne szóba állnom vele? Megtalálom majd egyedül is a válaszokat a kérdéseimre.

Az SVK terem ajtaja is zárva volt természtesen, de nem okozott gondot egy egyszerű varázslattal orvosolni ezt a problémát és máris szabad voltam. A folyosóra érve aztán egyenesen a hálókörletem felé vettem az irányt, ahová percekkel később meg is érkeztem. Alig több mint fél órával ezelőtt váltam el a többiektől a vacsora után, de máris úgy éreztem, mintha órákkal ezelőtt történt volna.

Miután átmenten a második ajtón is és megálltam a hosszú krémszínű folyosón, ahonnan a szobák nyíltak. A legtöbben már a szobájukban voltak, de páran még csoportokba verődve beszélgettek valamiről. Aztán egyszercsak felbukkant pár méterrel arébb egy vörös hajkorona és a tulajdonosa vigyorogva fékezett le előttem.

- Hol voltál? Julie már nagyon aggódott miattad. - mért végig Louise fürkésző tekintettel.

Megvontam a vállam. - Kiszellőztettem csak a fejem.

Lou megcsóválta a fejét. Nem hitt nekem, de szerencsére nem faggatott. - Julie már lefeküdt, de gondoltam megvárlak. Az órarendet úgyis csak reggel kapjuk meg, ma van az utolsó szabad esténk. - fekete szeme izgatottan csillogott.

Ellöktem magam a faltól és a szobám felé vettem az irányt. - Felveszek valami melegebbet és mehetünk is. Mit terveztél?

Lou elvigyorodott. - Nem lesz túl izgalmas program mert a láthatatlanná tévő köpenyemet még lenyúlta Olive a nyáron és azóta sem adta vissza, de majd kitalálunk valamit. - vonta meg a vállát.

Elképedve kaptam fel a fejem. - Neked van láthatatlanná tévő köpenyed? - Harry Potteré óta eggyel sem találkoztam, de messze az volt a legjobb darab, amit valaha láttam. Biztosan egy vagyonba kerülhetett.

- Volt. Amúgy se volt valami nagy szám, már megkopott a varázslat rajta, de majd beszerzek egy újat. - hadarta Louise. - Tíz perc múlva az előtérben?

A Roxfortban klubhelyiségnek hívtuk a nagy közös szobát, ahonnan a hálótermek és szobák nyíltak, itt csak előtérnek. - Oké - bólintottam és már ott sem voltam.

A szobába benyitva azonban kisebb sokkhatás alá kerültem. Nem csak a falak színe, hanem még a berendezés is megváltozott. Juliette ugyan figyelmeztetett erre, de nem gondoltam, hogy ekkora változásra gondol, a Beauxbatonsban ugyanis minden évben úgy változik meg a szoba kinézete is, ahogyan a tulajdonosa. Vagy legalábbis rá lehet ezt is fogni, meg azt, hogy egy olyan sznob iskolában, mint ez mindig változtatni akarnak valamit. Király.

Előző évben sokkal kislányosabbnak tűnt az egész a vajszínű falakkal, amik mostanra olyan halványkékké változtak, mint az itteni egyenruhánk és a régi  kacskaringós sötétkék minták helyett hófehér vonalak szelték át az üres falat. A földön két nagy, puha halványkék és fehér szőnyeg volt, amiken azonnal végigsimítottam, mert annyira selymesnek tűntek.

A nagy baldachinos ágy helyett most egy  franciaágy állt a szoba másik végében, rózsa mintás ágytakaróval és egy csomó kis párnával a végében, mellette pedig helyet kapott egy a tavalyihoz hasonló éjjeliszekrény, amiről eltünt az engem és a Weasley ikreket ábrázoló kép. Még a Nagyinál dobtam ki a táskámból, miután hazaértem az állomásról.

A fal mellett hosszú könyvespolc húzódott, rajta vastag kötetekkel és az idei tankönyveimmel, amik ezek szerint valahogy kimasztak a bőröndömből. A két ablakot egy-egy krémszínű függöny keretezte és közöttük még egy kisebb dívány is volt, rajta egy puhának tűnő takaróval. Azonban a legjobb dolog a szobában az egyik ablak előtt álló hatalmas festőállvány volt, amihez még egy kis asztal is társult rajta egy doboz egyettel, festékes tubusokkal és a fekete vázlatfüzetemmel. A földön mellette üres vászondarabok voltak felgöngyölve, amik csak még szebbé tették az összhatást. Szinte láttam magamat, hogy ott állok reggelente és a napfelkeltét festegetem vígan, mert a kilátás meseszép volt a parkra és a környező hegyekre.

Beljebb mentem és végighúztam az ujjam a könyvek gerincén, amik onnan voltak ismerősek számomra, mert az otthoni szobámból voltak. A kedvenc regényeim és történelmi könyveim, néhány olyan kötettel, ami még az édesanyámé volt. Ráadásul pont úgy voltak felrakva a polcra, mintha én válogattam volna szét őket. Egyszerűen tökéletes volt ez a szoba.

Mire feleszméltem a gyönyörködésből és megakadt a tekintetem az apró faliórán az ágyammal szembeni falon, máris késésben voltam. Villámgyorsan kikaptam egy fekete köpenyt a bőröndöm tetjéről és ellenőriztem hogy meg van e még a pálcám, aztán rohantam az annak idején Fleur által előszobának titulált helyiség felé, ahol Lou már várt rám.

Ketten vetettük bele magunkat az éjszakába, aminek annyi eredménye lett csak, hogy az Monsieur Antoine, az igazgatóhelyettes másfél óra mászkálás a folyosókon és a konyhában elkapott bennünket és megkaptuk az első itteni büntetőmunkánkat, amit majd szombat délutánonként mindig valamelyik tanárnál tölthetünk el. Abban a pillanatban azonban nem nagyon zavart ez minket, túl jól szórakoztunk ahhoz, hogy ez elrontsa az örömünket, még ha semmi izgalmasat sem csináltunk csak körbejártuk a kastélyt és két nagy adag melaszos tortát elnassolva beszélgessünk.

Furcsa volt ennyire természetesnek venni az egészet. Nem csak a folyosókat vagy a lányok jelenlétét, hanem azt hogy én is itt vagyok. Nagyobb nyomot hagyott bennem a Roxfort annak idején, mint hittem, mára azonban kezdtek megfakulni az emlékek. Tudtam, hogy hamarosan már olyan lesz számomra az a másfél év, amíg oda jártam, mintha csak álmodtam volna és soha nem történt volna meg.

Csak abban nem voltam biztos, hogy akarom-e én ezt. Mert egy részen hozzá tartozott, nem ide.