És pontosan úgy teltek a napok a lányokkal, mint azt korábban elképzeltem. Rengeteg nevetéssel és vidámsággal, napsütéssel és fürdőzéssel. Egyszerűen tökéletes volt. Szinte már túl tökéletes, ahhoz hogy igaz legyen.

Aztán beállított Julie anyja, akivel volt egy elég furcsa találkozásunk és Louval hallottuk, ahogy összeveszik a lányával is. Szigorú, határozott kiállású angol nő volt, aki Narcissa Malfoyra és egy kicsit Margaretre emlékeztetett, de az utóbbival ellentétben nem volt benne egy csipetnyi jószándék és kedvesség sem. A férje volt csak francia, ebből jött, hogy Julie olyan jól tudott angolul és  mert apja sosem volt otthon, nem beszélt olyan jól franciául. Nem lehetett könnyű ilyen körülmények között felnőnie két olyan felnőtt között, akik közül az egyik az örökké hideg, kimért angol nőt játszotta, a másik pedig a csak akkor mosolygós francia férfit, ha éppen úgy tartotta kedve. A házban ugyan volt kint  pár családi kép róluk, de hasonlóan Malfoyékhoz, itt is csak dísznek. Látszólag tökéletes család voltak, de ha már egy percet is el kellett töltened az egyik felnőttel a hideg rázott ki attól, hogy továbbra is egy légtérben maradj vele. Louval szánakozva rángattuk ki Juliet a házból ezek után, hogy ne tegye tönkre az anyja ennél is jobban a hangulatot.

Éppen ezért megtudtam érteni, hogy miért pont aznap kellett bemennünk a városba megvenni az új könyveket és hiánycikkeket, hátrahagyva a ház visszatérő úrnőjét.

Az új könyveken, pennákon, pergameneken és bájitaltan alapanyagokon kívül vettem még egy jó vastag, halványkék gyapjúpulcsit, amiről két pompon lógott le és az iskola címere volt ráhímezve, meg egy új útiköpenyt. A lista alján azonban még egy tétel is díszelgett, amit értetlenül néztem. Dísztalár. Hát az mégis minek?

- Minek a dísztalár? - pillantottam fel a listából a lányokra az asztal túloldalán. Éppen egy, az Abszol úthoz hasonló, mágiával elrejtett utcácska egyik kávézója teraszán ültünk a sok vásárlástól holtfáradtan pihegve, miközben az iskolai listákat böngésztük a kimaradt tárgyak után kutatva.

Julie szeme felcsillant. - Idéntől már táncot is tanulunk, gondolom arra. Én már alig várom, régen a szüleim állandóam táncórákra vittek, remélem ahhoz hasonló lesz ez is. - lelkendezett.

- Tánc? Erről nem volt szó. Mégis minek? - akadtam ki. Soha életben nem táncoltam, és kb. annyira voltam kecses és jómozgású mint egy durrfarkú szurcsók. Csodás.

Lou felkuncogott, aztán látva a kétségbeesett arcomat komoly ábrázattal megvonta a vállát. - Rám ne nézz, nekem is Olive szólt egy pár hete. Ő szerette - töprengett el. - Szóval én biztos utálni fogom.

- Ne csináljátok, király lesz! - tette vissza a kiürült turmixos poharát az asztalra Julie, kicsit talán erősebben mint kellett volna. Két hitetlen tekintetet kapott válaszul, mire csak legyintett. - Mit kell még vennünk a dísztalárokon kívűl? - terelte el a témát profin.

- Én elelejtettem bezoárkövet venni az előbb. - kezdett el kotorászni a táskájában Louise. - Szóval ti menjetek előre, majd a talárosnál találkozunk. - pattant fel. Gyanítottam, hogy csak a dísztalár varratás alól akart még egy kis időt nyerni, vagy összeszedni a türelmét, hogy bejöjjön egyáltalán egy olyan üzletbe. Nem nagyon tudtam elképzelni Lout csillogó anyagok és selyemszalgok válogatása közben.

Lou azonban még mielőtt bármit is mondhattunk volna, felpattan és elrohant az ellenkező irányba, így Julievel kettesben indultunk el a sötétlilára pingált ablakkeretű bolt felé, amit helyenként kis csillagok és félholdak díszítettek. Odabent szerencsére nem sokan voltak rajtunk kívül, így a két eladó közül az egyik azonnal odapattant hozzánk és az arcunkba hajolva köszöntött vigyorogva.

- Mivel szolgálhatok, kedveskéim? - egy az ősz haját szoros kontyban hordó néni volt.

- Dísztalárt szeretnénk venni. - lépett előrébb csillogó szemmel Julie.

- Harmadésvesek lesztek? - mosolyodott el és intett, hogy kövessük a túlsó helyiségben ami válfákkal és anyagdarabokkal volt tele. - Van már valamilyen elképzelésetek?

Én nemlegesen megráztam a fejem, Julie viszont azonnal rákezdett és halványrózsaszín fodrokról és masnikról kezdett csacsogni a nőnek. A végeztével mindketten rám néztek.

Tanácstalanul pillantottam körbe. - Fogalmam sincs. Valami nem túl kirívót. - a körülöttünk lógó talárok azonban a kijelentésemnek mind ellentmondtak, az egyiket színes tollak és csillám fedte, egy másikat átlátszó lyukacsos anyaggal tekerték körbe, a harmadikat pedig szalagok burkolták be. Nem az én ízlésemet tükrözte az biztos. - Esetleg feketét? - fordultam feléjük újra.

A nő elkerekedett szemmel nézett rám. - Az én üzletemben? Aligha! - csípőre tette a kezét. - Majd keresünk neked valami visszafogottat, de előbb méretet veszek rólatok.

Julie felkuncogott a halálravált képemet látva, miközben egy tekercs centiméterszalag lebegett hozzánk és mért le mindent rajtunk. Időközben Lou is befutott és az én pártomta állva egy fekete talárt elképzelve, amire a nő csak szó nélkül elisetett pár szabásmintáért. Amilyen ártatlan nénikének nézett ki, olyan ijesztővé változott amikor belekezdett a mondókájába, hogy mit is képzelt el számunkra.

Két órával később mindhárman elégedetten távoztunk az üzletből a soha viszont nem látás reményében. Julie ugyan oda meg vissza volt a babarózsaszín és törtfehér csipkés talárszerűségtől, ami kiemelte a szeme és a hajszínét is és remekül illett hozzá, mi azonban fancsali képpel sétáltunk mellette. Louisenek sikerült kialkudoznia, hogy a dísztalára legalább félig fekete legyen, a másik fele pedig tűzpiros, ami ugyan illett a hajához, de biztos voltam benne, hogy az iskolához nem. Ezt meg is mondtuk neki, de nem törődött vele, nem volt kifejezetten az a szabálykövető típus.

Hogy az enyém milyen lett? A borzalmas és a meseszép szavak keveréke tudná leírni tökéletesen, mivel egyszerre utáltam és voltam tőle elragadtatva. A szabása ugyan nem volt olyan kivágott, mint Loué és nem ért fel a nyakamig, mint Juliesé, de nekem így tetszett. A finom acélkék selyem anyagot egy áttetsző arany réteg fedte le, és egy masni fogta össze a derekamnál. Nem feltétlenül volt visszafogott, de nem ismertem volna, hogy imádom.

Az új szerzeményeinkkel megpakolva tértünk vissza a Clémance rezidenciára és dőltünk le a karosszékekre a kertben. Nem sok időnk volt hátra az utazásig, ezért minden egyes pillanatot ki akartam élvezni itt. Odafent a szobákban már gondosan be volt pakolva mindegyikőnk bőröndje, nálam a legalján a dísztalárral, és egy levéllel amit előző éjszaka írtam a Nagyinak. Akkor akartam csak elküldeni neki, amikor már az iskolában vagyunk, nem volt semmi lényeges benne.

Amióta eljöttem Margarettől nem igen foglalkoztam a Meluzina legendával és az édesanyámmal sem, de biztos voltam benne, hogy a kettő valahogy összefügg. A kutatása az mágikus lény után, az eltűnése, aztán az álmom magáról Meluzináról. Hiába próbáltam bemagyárzni magamnak, hogy csak képzeltem az egészet, olyan valóságosnak tűnt, hogy kizárt dolog hogy nem csak egy szimpla álom volt. Mintha valamiféle látomászerűség lett volna. Éppen ezért sürgősen a dolog után kellett járnom, ebben pedig a segítségemre volt az a könyv, ami még a kis kastélyhoz közeli antikváriumban vettem, mielőtt találkoztam volna Hermionéval. A könyv elég vastag volt ezért még csak véletlenszerűen lapozgattam párszor benne, de éreztem hogy segíteni fog. Segítenie kellett. Amióta találkoztam Juliette anyjával, még ha kiábrándító jelenség volt is a nő, fontosabb lett hogy utánanézzek a dolgoknak. Minden egyes pillanatban amikor a könyvet lapozgattam vagy a vázlatfüzetembe firkálgattam sokkal közelebbinek éreztem magamhoz Anyát, mint máskor. És ez egyszerre volt jó és keserű érzés.

Aznap este Julie kisebb tömegnek való vacsorát rendelt, amit ugyan csak hárman fogyasztottunk el, mert az anyja megint elment valahová, de így jól éreztük magunkat. A vacsora után az egyik szalonba leheveredve beszélgettünk és néztük át a Clémance család kottagyűjteményét, amit egy nagy vitrinben őriztek. Ez azért is volt nevetséges mert attól eltekintve, hogy Julie kiskorában vett pár zongoraórát senki nem játszott semmilyen hangszeren sem a családjában. Sznob család volt, furcsa szokásokkal.

Késő éjszaka köszöntünk el egymástól és bújtunk csak be az ágyba, talán még egy kicsit szomorúan is, hogy véget ért a nyári szünet és a szabadság, helyette pedig vár ránk az iskola és egy kemény év.

***

Másnap reggel már hajnalban felkeltem, nem azért mert olyan üde és fitt lettem volna, hanem mert reggeli után rögtön indulnunk kellett, hogy hopp-porral a vasútállomásnál legyünk délben. Ez pedig azért volt olyan fontos, mert hiába volt az egyik leggyorsabb közlekedési módszer a hopp-por, a Clémance család kandallója nem volt közvetlenül rákötve a hálózatra, így előbb az egyik közeli varázsló lakta településhez utaztunk, és csak onnan tovább az állomásra, ahol minden bizonnyal már várt ránk a Beauxbatons pegazus vontatta hintója, François-val a bakon. 

Nem volt a legkényelmesebb utunk, az biztos mert kétszer is vissza kellett fordulunk Julie egyik kendője és egy pár csizma miatt, amit ott felejtett a házban, így holtfáradtan estünk be 11:57-kor az állomásra a hatalmas bőröndökkel megpakolva. Mind közül még talán az én cuccaim foglalhatták a legkevesebb helyet, hiszen egész nyáron ezekkel utazgattam, így csak a legszükségesebb holmijaim voltak nálam. Azonban már amikor azt hittem, hogy nincs Juliette-nél több táskával rendelkező diák az iskolában, nagyot tévedtem. Ugyanis Gabrielle és Fleurt csak ebben a pillanatban láttuk csak meg, nálunk sokkal de sokkal több cuccal. El se tudtam képzelni, hogy mit rejthetnek a halványkék bőröndök. 

Gabrielle jobban hasonlított a nővérére, mint amikor utoljára láttam, Fleur azonban a régi volt, ugyanolyan gyönyörű és hűvös. Többen irigykedve nézték a Delacour lányokat, akik kecsesen és mosolyogva tipegtek felénk. Sütött róluk, hogy véla-vér csörgedezik az ereikben. 

Gabrielle persze nem bírta ki és a nyakamba vetette magát, amit a nővére megbotránkozva figyelt, de rá se hederített. Nem lehettett könnyű egy ilyen karót nyelt testvérrel a nyár, mégha bejárták a fél világot is. Annak ellenére, hogy csak egy levelet váltottunk, a kislány egészen úgy nézett ki, mintha nagyon is hiányolt volna a szünetben. Fleur aprót biccentett, aztán lenéző pillantással illette Lou-t, aki haragosan elfordult és elment üdvözölni pár évfolyomatársunkat. Julie a Delacour testvérekkel távozott percekkel később, hogy kifaggassanak egy lányt, aki a nyáron találkozott valami híres francia boszorkánnyal, így egyedül maradtam.

Valóságos tömeg gyűlt össze az állomás melletti kis parkban, amit erre a napra jó pár boszorkány és varázsló tartott távol a mugliktól. De nem csak a diákok álldogáltak itt csapatokba verődve, hanem szülők, nagyszülők és barátok is kísérték a tanulókat. Minket kivéve persze. Azonban nem sokáig nézelődhettem, mert a szemem sarkából már korábban észrevettem egy mogyoróbarna hajkoronát, aminek a tulajdonosa felém tart, így nem ért váratlanul a fiú.

- Szia, Gabe - vigyorogtam a nagy barna szempárba, aki szórakozottan megállt előttem és ledobta az egyik táskájt a földre. A Delacour lányokkal egyetemben ő se változott sokat, csak a haja lógott rakoncátlan tincsekben a szemébe, de a csibész mosolya a régi volt.

- Bennet - biccentett elém hanyagul.

- Komolyan eltanultad Malfoytól ezt a béna megszólítást? - néztem kérdőn rá. - Nem vagy valami egyedi.

Felkuncogott. Ugyanolyan fesztelen volt mint pár héttel ezelőtt, amikor utoljára láttam, de örültem hogy a szöszi fiú nincs itt. Ilyenkor már biztosan a King's Crosson vannak. - futott át a fejemen a gondolat, de gyorsan elhessegettem. Nem számított. Én itt vagyok, ők nem. És ez így van rendben.

- Félsz?

- Mitől?

- Párbajszakkör, rémlik? - rántott vissza a valóságba Gabe.

Megvontam a vállam. - Nem nagy dolog - igazából év vége óta erre vártam. Most majd megmutathatom, hogy nem csak ő olyan jó valamiből. Aztán beugrott Lou egyik korábbi észrevétele, amikor az állomáshoz értünk. Harmadévtől több igazi kviddicsóránk is lesz, kötelező részvétellel és osztályozással, Gabe pedig rosszabb abból, mint Neville. - És te a kviddicstől?

A fiú elfintorodott.

- Figyelj, ha akarod akkor tudok segít... - kezdtem el beszélni, de félbeszakított.

- Nem kell, megoldom! Majd pont tőled kérek segítséget? - horkantott fel.

Értetlenül pillantottam rá. - Pont tőlem? Legutóbb nem ellenkeztél. - tettem csípőre a kezem. Kevés ember tudott ennyire felbőszíteni, Gabe máris rekordott döntött. Még öt perce sem álltunk szemben egymással, máris kedvem támadt faképnél hagyni. - De hagyjuk, nem számít! És te sem. - fordultam meg és siettem oda Juliehez, aki éppen két alsóbbéves közt bukkant fel. Látta rajtam, hogy morcos kedvemben vagyok, ezért nem kérdezett semmit. Hátra se pillantva hagytam ott a fiút, aki nem jött utánunk.

Egyszerűen nem jöttem rá arra, hogy mit akarhatott. Nyáron és még év végén is egész jól megvoltunk, aztán néha csak úgy átment bunkóba, ami kiakasztott. Főleg az, hogy nem értettem miért, de azt elhatároztam hogy ezentúl kerülni fogom a társaságát, mert nincs kedvem folyamatosan vitatkozni valakivel.

***

Az úton nem történt semmi említésre méltó, már kedves ismerősként üdvözöltem a francia férfit, aki ezt viszonozta és helyezkedtem el a lányokkal egy bőrkanapén a hintóban.  Lassan kezdtem hozzászokni, hogy a Beauxbatonsban nincs olyan dolog, ami ne lenne túldíszített és kényelmetlen.

Pár órával később farkaséhesen érkeztünk csak meg a kastélyhoz, amit amikor megpillantottam az egyik ablakból még gyönyörűbbnek láttam, mint legutóbb. Időközben besötétedett, de a látvány pazar volt. Mintha még a külső szemlélő számára csillogott is volna, ahogy a gyér holdfényt visszaverte. Abban a pillanatban, ott a zsúfolt hintóban, kimerülten az egész napi utazástól és egy kicsit mogorván, úgy éreztem hogy végre hazaértem. Ez pedig egyszerre volt szomorú és csodálatos érzés. Mert már nem a Nagyi háza vagy a Roxfort volt számomra az első, hanem a Beauxbatons.