Hogy lehet valaki ennyire béna? - motyogtam magam elé és lehajtottam a fejem, úgy téve , mintha a seprű nyelét vizsgálgatnám a jó ég tudja miért.

Ugyanis éppen azt néztem a levegőből, ahogy Gabriel nemhogy csak elejti a labdát, hanem lecsúszik a seprűjéről és kis híján múlik csak, hogy sikerül rá visszamásznia. Blaise és Draco pedig csak gúnyosan mosolyogva figyelik a jelenetet és sokadjára röhögik el magukat.

- Szedd össze magad! - sziszegtem oda a francia fiúnak, miközben mellé repültem és lepöcköltem a válláról egy falavelet, ami akkor kerülhetett rá amikor nekiütközött a Malfoy villát szegélyező fasor egyik képviselőjének, mert nem nézett maga elé. Magamban már a perceket számoltam a játék végéig, annyira elegem volt már az egészből.

Pedig egyáltalán nem volt bonyolult, csak négyen játszottuk az eredeti játékot a 12 fő helyett. De a labdák és a szabályok ugyanazok voltak, még az aranycikesz is itt volt valahol, de nem sikerült elkapnunk.

Amíg Draco a kvaffért repült az ütőmet meglóbálva néztem körbe. Az állás nem volt kiírva sehova, de Malfoyék vezettek vagy 100 ponttal, és ezt nem volt könnyű figyelmen kívül hagyni. Gabriel elfintorodott és lesütötte a szemét.

- Mit csináljak?

A Mardekárosok felé pillantottam. Esélyünk se volt ellenünk, de egy terv bontakozott ki elöttem őket figyelve. - Csináld azt, amit eddig.

- Hogy mi? - kapta fel a fejét.

- Jól hallottad. Amíg te játszol én szépen megkeresem a cikeszt. Ez az egyetlen esélyünk.

Elismerően biccentett. - Hajrá.

Így folytattuk. Gabe ugyanolyan ügyetlen volt, a másik két fiú pedig ugyanolyan lenézően ütötte össze az öklét, valahányszor az egyikünk sikerült átdobnia a barna labdát az egyik palánkunkon. Én viszont közben a cikesz után kutattam, ami nem akart előbújni legnagyobb bánatomra.

Aztán egyszercsak megcsillant a fák előtt valamin a fény, ami mindannyiunk tekintetét arra vonzotta. Az aranycikesz volt az. Malfoy előbb rám, majd a cikeszre pillantott. Mindkettőnk fejében hasonló gondolatok járhattak, mert egyszerre indúltunk meg szélsebesen érte. Mert hiába vezettek ők, ha én kapom el a cikesz, mégis mi nyernénk. Szinte fej - fej mellett haladtunk, amikor is, váratlan fordulatot vettek a dolgok. Egy alak, aki eddig nem messze lehetett onnan, villámgyorsan lefékezett a cikesz előtt és még mielőtt akármelyikünk is megszólalhatott volna, összezárta az ujjait a parányi, szárnyas, arany labda körül. Ez az alak pedig nem más, mint Gabriel St. Étienne volt. És éppen vigyorogva bámúlt ránk a pálya túloldaláról.

Odaintettem neki és Malfoy mellett landoltam a földön, aki olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna.

- Savanyú a szőlő? - vettem a vállamra a seprűmet, mire értetlenül bámúlt rám. - Ez csak egy mugli mondás. - magyarázkodtam.

Erre elfintorodott. Nyilván nem arathattam nála nagy sikert, de nem is ez volt a célom. Több se kellett neki, szó nélkül ott hagyott és a Mardekáros barátjához sietett, aki szintén utálkozva nézett hol Gabre, hol rám.

- Szép volt. - vártam be a francia fiút, aki szinte sugárzott az örömtől, hiába próbálta elfojtani a fültől fülig érő mosolyát.

- Igyekszem. - vonta meg szerényen a vállát és szórakozottan feldobta a cikeszt a levegőbe. Biztos voltam benne, hogy a nyár végéig ott lesz majd az éjjeliszekrényén a kis arany labda.

***

- Hé, azonnal gyertek vissza! - kiáltottam utánuk, de mire kiértem a folyosóra, már csak a lábdobogásukat hallottam, ahogy lerohannak a lépcsőn. Most már egészen megbántam, hogy Gabrielről valaha is jókat gondoltam. Ugyanis az utóbbi másfél hétben szépen lassan egyre jobban elkezdett Malfoyra hasonlítani, miután Blaise, a kviddicsmeccsünk után lelépett és újra hármasban maradtunk.

Utána azt vettem észre már másnap reggel, hogy egész jól összebarátkoztak, aminek persze örültem mert, Gabe sokkal tovább fog a Malfoy villában maradni, mint én, de akkor sem tartottam a legjobb ötletnek azt, hogy így egymásra találtak. Ezért ettől kezdve egyre jobban vártam, hogy Artois professzor, vagyis az anyám féltestvére végre visszatérjen a Madame Maxime-vel folytatott utazásáról és odaköltözhessek hozzá az iskola megkezdéséig. A Nagyi nem írt egy sort se amióta kitettem a lábam a házból, de nem is vártam mást, mégha esténként álmatlanul forgolódtan róla és az édesanyámról gondolkozva. Igyekeztem ezt nem mutatni, de napközben többször kalandozott el a figyelmem és hagytam félbe váratlanul a dolgokat, amin a két fiú előszeretettel élcelődött.

Most is éppen utánuk futottam, mert a ma délutánt csendben és nyugalomban akartam tölteni a könyvtárszobában, ahol a legjobban éreztem magam a házban, de egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a vaskos könyv mellett, ami előttem feküdt a nagy tölgyfaasztalon, földet ér valami és szikrázva robban fel. Felsikoltottam és annyira hátradőltem, hogy a székkel együtt hátraestem, így volt alkalmam látni, ahogy a két fiú a hasukat fogja a nevetéstől, úgy ront ki az eddig csöndes könyvtárból.

Ezért rohantam bosszankodva most éppen utánuk. Pillanatnyilag semmi ötletem se volt, hogy mivel viszonzom a kis meglepetésüket, de voltak elképzeléseim.

És pontosan ugyanígy telt el a hátralévő időm a Malfoy kúriában. A két fiú piszkálódásával és olvasással. Narcissa Malfoyjal ugyan párszor eltöltöttem egy- egy délutánt, aki az idő múlásával mintha elkezdett volna feloldodni a jelenlétemben, de egyetlenegy szót se tudtam belőle kihúzni az anyámmal kapcsolatban. Hallgatott, mint a sír.

Lucius Malfoy legnagyobb örömömre azonban a háztól távól töltötte az idejét, ezért csak néha vacsorázott együtt velünk. Még mindig kirázott a tekintetétől a hideg, soha nem kedveltem. Éppen ezért volt olyan furcsa, hogy amikor nem volt otthon, Narcissa egészen máshogy viselkedett, nem lökött el magától mindenkit. Draco Malfoy pedig erősen a szülei keveréke volt. Pontosan ugyanolyan arrogánsan és tenyérbemászóan bánt mindenkivel, mint az apja, de megvolt benne a Narcissa kecsessége, talán egy kicsi jószívűsége és tartózkodó jelleme is. Ezért volt olyan furcsa állandóan. Soha nem lehetett tudni, hogy most a viselkedésével az anyját vagy az apját utánozza. Mindenesetre nem szólt hozzám az ott töltött időm alatt egy barátságos szót sem, amire ne az anyja kérte volt, de nem bántam.

Gabriel amikor nem az új barátjával ment el valahová egész rendes volt, a varázslósakk partijaink minden este kifulladásig tartottak, élveztem, hogy ilyenkor nem olyan távolságtartó és mogorva, mint amikor Malfoy oldalán van. Ő is változásokon esett át, még ilyen rövid idő alatt is.

Most már lassan egyikükre se mondhattam azt, hogy ismerem őket, mert ha Malfoy goromba volt, Gabriel szó nélkül beült velem a könyvtárszobába olvasgatni, és ha a francia sértett meg, a Mardekáros fiú igyekezett nem belémkötni. Gyanítottam, hogy ő szólt egyszer az anyjának is, amikor Narcissával elmentünk neki beszerezni egy- két dolgot, mert nem sokkal előtte vesztem össze valami parányi dolgon Gabriellel.

És mire ezeket végiggondoltam, máris eljött az utolsó napom náluk, amire Narcissa feldíszíttette a házimanókkal az étkezőt és hatalmas pompával ünnepelte a távozásomat. A vacsora valami mennyei volt, még Lucius is mondott egy sort arról, hogy örült az ittlétemnek, Malfoy pedig kifejezéstelen arccal elismételte az apja szavait.

A vacsora elfogyasztása után egyesével elköszöntem mindenkitől és felmentem a szobámba összepakolni, mert Artois a két nappal korábbi levelében azt írta, hogy kora reggel jön értem, legyek útra kész. Így tettem is a dolgomat.

Aztán meghallottam, ahogy valaki halkan kopogtatni kezd az ajtómon. Egy pillanattal később kitárult a méregzöld ajtó, anélkül is tudtam, hogy ki jött, hogy odapillantottam volna.

- Szia, Gabe - zártam le a kis fém csattal a bőröndömet. - Elfelejtettem valamit?

- Nem. - azonban nem jött beljebb, ott állt a küszöbömöm. Mögött a folyosón már sötét volt.

- Akkor? - fordultam végre felé.

Kényszeredetten elmosolyodott és megrázta a fejét. - Találkozunk a Beauxbatonsban. - és már ott se volt. Még az ajtót is ugyanolyan halkan húzta be maga után, mint amikor jött.

Most aztán tényleg fogalmam se volt, hogy mit akarhatott, de nem is mentem utána. Juliette-el és Louise-al ellentétben, akikkel egyetlen rövid kis levélkét váltottam az előző héten, Gabriel már tudta, hogy kicsoda nekem Mademoiselle Artois. Egyszer úgyis meg tudta volna, ha máskor nem, belefut akkor amikor eljön,
értem. Azonban nem lepődött meg különösebben. Sőt, összesen annyit mondott, hogy Artois is ugyanúgy tud nézni, ha mérges, mint én.

Louéknak azt terveztem, hogy majd ősszel mondom el egyszer, nem levélben, mert a nyáron mindegyikük akkor lesz külföldön vagy messze onnan, amikor én Franciaországban, ezért esély se volt arra, hogy összefussunk, amitől napokig levert voltam. Most derült ki, hogy mennyivel jobban megkedveltem őket, mint azt korábban hittem. Hiányzott, ahogy Julie könyvekkel és pergamenekkel a kezében üldözi Louiset, vagy ahogy a vörös hajú lány tart kiselőadást a szőkének valami egészen nevetségel dologgal kapcsolatban. Néha még Fleurt és Gabriellet is hiányoltam, mondjuk inkább az utóbbit.

Az utolsó napokban már ugyanolyan fájó szívvel gondoltam vissza a Beauxbatonsra, ahogy annak idején a Roxfortra. Most már a francia varázslóképzőt tekintettem otthonomnak, és ezen meg is döbbentem, hiszen nem töltöttem ott sok időt.

A Roxfotról azonban kezdtek elhalványúlni az emlékeim, néha már nem tudtam felidézni Piton alagsori tantermét vagy Hagrid vadőrkunyhóját, és ez vagy kétségbeeséssel vagy bosszúsággal töltött el. Ugyan senkivel nem tartottam már onnan a kapcsolatot, akkor se tudtam egyszerűen nem gondolni rá, mert mintha minden egyes dolog a Malfoy házban rá emlékeztetett volna folyton folyvást. A könyvtárszoba. A folyosók. A régi festmények. A titkos konyha. Még a gondosan szorgoskodó házimanók is.

Egyszerűen kiborított, ha a Griffendél klubhelyiségére gondoldtam, mert már én sem tudtam megmondani, hogy hol is érzem jobban magam. A Beauxbatonsban a lányokkal és Gabriellel vagy a Roxfortban a Weasley ikrekkel és néha Neville-el. Igaza volt a Nagyinak azzal kapcsolatban, hogy jobb nekem Franciaországban, vagy nem?

És ezekhez hasonló kétségek közt merültem álomba, hogy aztán másnap kora reggel a karjaimba zárjam a meglepett és elvörösödött Artoist, aki szigorúan kijelentette, hogy a nyár végéig csak és kizárólag Maggie, vagy Margaret néninek hívhatom. Aztán már ott se voltunk.