Mint az később kiderült, nem kellett volna annyit izgulnom a vizsgákon. Mindegyiken gond nélkül átmentem, sőt! A Bájitaltanon és a Sötét Varázslatok Kivédésén a legjobbak közt szerepeltem.

Julie és Lou is kiválóan teljesített, az előbbi a legtöbb tantárgyból a legmagsabb pontszámokat érte el, de a Bájitaltanból épphogy csak átcsúszott. Hiába, az volt a gyengéje. Louise hátra maradt mögöttünk, de nem zavarta. Addig amíg a számára fontos tantárgyakból jól teljesített, elégedett volt magával.

De a vizsgákkal együtt a tanítás is hamar véget ért és hipp-hopp ott találtam magam a szobámban készülőve az legutolsó éjszakámon a kastélyban. Pár percen belül találkozom majd a lányokkal és együtt megyünk le az ebédlőbe. Éppen elégedetten tűztem oldalra az egyik frissen mosott tincsemet, miután korábban megismeteltem előtte már négyszer mozdulatot, ugyanis úgy tűnt a hajam éppen lázad ellenem, és nem kér a csatból. Végül bosszankodva a fülem mögé tűrtem és belebújtam a világoskék topánkába, amihez mar teljesen hozzászoktam. 

Kint a folyosón szokás szerint mindenki össze-vissza rohangált kezében fésűkkel, csatokkal, parfümös üvegcsékkel és selyemsálakkal. Ilyen lehetett egy olyan mugli intézményben is hátul, azoknak akik este fellépnek azon a pódiumon és a többiek nézik őket. A neve nem jutott eszembe most eszembe, pedig egyszer régebben olvastam már róla.

- Furcsa érzés, ugye? - szólalt meg mellettem egy hang, amitől nagyot ugrottam ijedtemben. - Legközelebb szeptemberben láthatod újra a Beauxbatonst.

Kérdőn néztem Fleurre. Régen beszéltünk már, egészen pontosan azóta nem tartottam igényt a tanácsára, hogy kiderült, ő intézte el Louise nővére, Olive kirúgatását. Úgy látszik most valamiért lerázta a követőit, akik folyamatosan a nyomában voltak. - Az. De az még furcsább, hogy lehet hiányozni is fog.

- Ó, nekem annyi dolgom lesz a nyáron, hogy eszembe se fog jutni, de majd beszámolok mindenről - nézett ő is a többiekre és tette a kezét a vállamra. Nem értettem minek mondta ezt, mert én ugyan nem kérdeztem.

- Jó. - körbenéztem hátha valahogy ki tudom húzni magam a társalgás további része alól, de sehol se láttam a lányokat.

- Örülök, hogy te foglaltad el a szobát. - nézett a hátam mögé. - Az előző lakója...

- Olive - szakítottam félbe. - Nevezzük nevén, az ő nevétől tudtommal nem rettegnek. - Ettől eszembe jutott az összes pillanat, amikor Louise a nővéréről mesélt. Nem volt sok, de mindig kihallatszott a hangjából a keserűség.

- Igen...Olive... - úgy ejetette ki a nevet a száján, mintha mérgező lett volna. - Ehm - köszörülte meg a torkát - csak azt akartam mondani, hogy ő értett ahhoz, hogy kihozza az embereket a béketűrésből, egyébként szóra sem érdemes, felejthető teremtés volt. Más volt, mint mi.

Felvontam a szemöldököm a szavai hallatán. Most engem vagy inkább saját magát győzködte, hogy Olive nem volt idevaló? Talán bűntudata volt, amiért Lou szerint az előttem álló szőke haját gondosan befont hajú lány rúgatta ki a nővérét?

- Abban biztos vagyok, hogy sokan nem fogják elfelejteni - vettem át a szót és távolodtam el tőle. A tekintetemet már a felém közeledő Juliere és Loura szegeztem, miközben kimondtam a szavakat.

Fleur vette a célzást és még mielőtt odaértek volna a lányok arrébb állt. Nyilván ő is hallott a múltkori incidensről, amikor Daniel, Gabriel egyik barátja mondott valamilyen csúnyát a Olive-ra. Ha jól tudtam a fiú is az egyik idősebb testvére szavait mondta csak vissza, de Louisenek ennyi is elég volt. A pálcáját eldobva ugrott neki a fiúnak és csúnyán orrbavágta. Szerencsére egy tanár se volt tanúja a jelentnek, így nem kapott büntetőmunkát. A diákok előtt azonban nem maradt titok.

- Mit akart a szöszi liba? - nézett szúrósan a vöröshajú lány Fleur távolodó alakja után. Fekete szemében harag égett.

- Csak megkérdezte, hogy milyen volt ez első évem itt. - vontam meg a vállam és belekaroltam Juliebe. Ő az első perctől fogva tudta, ha nem mondom el az igazat, de nem firtatta. Egy régebbi történeten kacarászva ballagtunk le az ebédlőbe, ahol a szokott asztalunkhoz ültünk.

Megjátszott lelkesedéssel szúrtam a villámra az utolsó profiteloreomat, ami hiába volt édes keserű utóízt hagyott maga után. Végre először boldog voltam valahol és vártam a másnapot. Vártam, hogy láthassam milyen őrültséggel rukkol elő Lou, vagy Julie mire próbál rábeszélni minket. Vártam, hogy mikor kapom el Artois professzor pillantását és ismerek benne az anyámra. Vagy, hogy mikor sikerül úgy meglepnem Mademoiselle Boudet-et valamivel bájitaltanon. Még talán azokat a pillanatokat is vártam, amikor néha összefutottam Gabriellel a toronyban. Pár perces kis csevegéseket folytattunk le, de normális volt. Akkor azonban, amikor a többiek is ott voltak, ugyanolyan beképzelt alaknak mutatta magát, mint addig amíg rám nem talált azon az a napon a torony tetején. Az elején próbáltam ezt elmondani Julie-éknek, de kinevettek, így nem erőltettem. Volt még vagy másik ezer dolog amiről beszélhettünk.

És a felsoroltak közül mindegyik hiányozni fog. Felsóhajtottam és inkább ott hagytam a tányéromon a fánkot. Ugyan megbeszéltük a lányokkal, hogy feltétlenül találkozunk majd és levelezében maradunk, nem is értem, miért nem volt ez elég. Elvégre csak nemrég lettünk jóban, nem?

A vacsora végeztével Madame Maxime könnyes szemmel búcsúbeszédet tartott és mindenki elhagyta a termet. Illetve hagytam volna, mert amikor felálltam elkaptam Artois pillantását, amivel mintha azt üzente volna, hogy beszélni akar velem. Előre küldtem a lányokat és észrevétlenül kanyarodtam be az irodájához vezető folyosóra.

Kopogtam, majd válaszra sem várva benyitottam. Ő ott ült a kanapén és egy régi, megtört gerincű könyvet szorongatott a kezében.

- Örülök, hogy most az ajtót használtad. - siklott a tekintete a falikárpitra, ami mögött a titkos folyosó vezetett a tantermébe.

- Ez volt a rövidebbik út. - vigyorodtam el és leültem a kanapéra. Közben szemügyre vettem a kezében lévő könyvecskét, ami inkább hasonlíott egy bőrkötéses naplóra, sem mint könyvre.

Észrevette, hogy mit nézek. - Á, igen ezt neked készítettem elő - nyújtotta át. - Gondoltam neked nagyobb szükséged van rá. - harapott az ajkába.

Amint kinyitottam megértettem, hogy mire gondolt. Ugyanis egy fényképalbum volt az. Tele róla és az édesanyámról készült mozgó fotókkal. - Köszömöm. - szorult össze a torkom. Nem volt sok fotóm, amin ő volt. És néha minden igyekezetem ellenére néha már nem tudtam felidézni az arcát. Ilyenkor kétségbeesve próbálkoztam, amit csak néha koronázott siker.

- De nem csak ezért akartam találkozni. El szeretnék búcsúzni és egyúttal meg szeretnélek hívni a nyáron, hogy tölts nálam egy kis időt. - felkaptam a fejem a kijelentésére, amit tévesen értelmezhetett, mert hevesen gesztikulálni kezdett. - Megértem, hogy sok dolgod lesz, a nagyanyád és a barátaid fontosabbak, ez csak egy kósza ötlet volt. Gondoltam bejárhatnák a helyeket, ahol Evelynnel voltam és megmutatnék ezt, azt. De nem...

- Örömmel. - terült szét az arcomon egy akkora mosoly, hogy kivillant az összes fogam. - Nagyon jó lenne. Akármikor.

Egész eddig bele se gondoltam, hogy a könnyes szemmel rámnéző nőnek is van élete a Beauxbatonson kívül. Vajon a házában is minden kék és fehér? És tele van Meluzinás képekkel a szobája?  Úgy tűnt meglepte a lelkes válaszom és ettől zavarba esve kezdete el babrálni a sötétkék és fehér dísztalárja ujját. Kék szeme a szemüveg mögött megkönnyebbülten csillogott. 

Pár percig még beszélgettünk, majd kijelentette, hogy jobb lesz nekem, ha most megyek, mert holnap korán kell kelnem. Elköszöntem és szófogadóan egyenesen a hálókörlet felé vettem az irányt, de félúton meggondoltam magam. Ez volt az utolsó napom, ki akartam élveni minden percét, így inkább a torony felé indúultam. Ugyan most mentem fel sokadszorra, de még mindig pihegve kellett a térdemre támaszkodnom, amikor átléptem a küszöböt.

Odafent koranyári estéhez képest hűvös volt, de lehet csak a talárom volt túl vékony viselet. A gondolataimba mélyedve bámúltam hosszú percekig a csillagokat. Annyi dolog történ velem, olyam kevés idő alatt itt. Szórakozottan doboltam az ujjaimmal a korláton, amikor hallottam, hogy nyikorogva kinyílik az ajtó mögöttem. Hátra sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam ki az.

- Te se tudsz aludni? - törte meg Gabriel a csendet. Hátrapillantottam a vállam felett, de csak a körvonalait tudtam kivenni, időközben annyira besötétedett.

- Nem, annyi dolog jár az fejemben. Egyszerűen nem tudok kikapcsolni - a szavaim közben mellém állt és hasonló testtartást vett fel.

- Hiányozni fog?

- A Beauxbatons? - néztem a szemébe. Máskor mogyoróbarna írisze most egészen feketének látszott. - Azt hiszem igen. Szeretem ha folyton van valami. Így olyan nyugodt lesz a nyaram.

- Valld be, hogy állandóan rám fogsz gondolni - húzta gúnyos mosolyra a száját. Furcsa volt. Most egyszerre volt a pimasz, de a figyelmes énje keveréke.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak. Még ha semmi dolgom sem lesz, akkor is fontosabb lesz a semmi, mint hogy rád gondoljak.

- Ha akarod...

- Nem, nem akarom. - emeltem fel a kezem, hogy ne folytathassa. - Kérlek. Ez az utolsó estém itt nem tudnánk...

Most azonban engem is félbe szakított valami. Egy bagoly huhogása pontosan mellőlem, ami ebben a pillanatban ereszkedett le a korlátra mellénk. Mindketten kíváncsian néztünk a jövevényre, ami félrebillentette a fejét és halkan ránkhuhogott. Sárga szemei vidáman csillogtak.

Soha nem láttam még ezt a baglyot, de biztos voltam benne, hogy nem a Beauxbatons tulajdona. Ahhoz túl szedett- vedett volt a külseje, már ha lehet ilyet mondani egy bagolyra. És egy levél volt a lábára kötve. Mivel a posta mindig reggel jött, ha most ért ide a madár, akkor nem a közelben kelt útra vagy éppen a feladóját nem érdekelte az előírás.

Leszedtem róla, mire automatikusan megcsipkedte a kezemet. Aranyos kis madár volt, meg kell hagyni. De nem repült el, hanem még jobban oldalradöntötte a fejét.

- Sajnálom, de nincs nálam semmi amivel megkínálhatlak most. - tapogattam a talárom zsebeit. A madár azonban továbbra is mozdulatlan maradt.

- Te gyakran beszélsz az állatokhoz? - hallottam egy hangot mellőlem. Ki is ment a fejemből a fiú. - Mert azt tudom, hogy az unikornisokban jó beszélgetőtársa leltél, de hogy a postabaglyokban is? Az újdonság.

Válaszra se méltattam, hanem helyette a levelet vettem szemügyre. Azt hittem a Nagyitól jött, mert már rég írt, habár nem is válaszoltam volna neki, de meglepetésként vettem észre, hogy nem az ő írása. Hanem az egyik Weasley ikeré. Meg nem mondtam volna, hogy melyiküké, mert még az írásuk is ugyanúgy nézett ki.

Belegyűrtem a zsebembe és újra végigsimítottam a bagoly csőrén.

- Ki se nyitod?

- Majd a szobámban - nem akartam Gabriel előtt elolvasni. Már a puszta gondolattól is, hogy ők írtak ezernyi új érzés kezdett el bennem kavarogni kezdve azzal, hogy mennyire haragudtam rájuk. Rosszul estek Fred utolsó szavai, még ha a hetek alatt sikerült elfelejtenem.

- Titok mi? - kacsintott rám. - Szeretem a titkokat. Igazság szerint rengeteget tudok. De az enyémeket nem tudja senki.

- Nem az. Egy barátom írt a Roxfortból, csak ez nem tartozik rád. És tartsd meg őket magadnak.

- Hú, de rossz kedved lett hirtelen!

Már éppen visszekérdeztem volna, hogy ezt a feltevést mire alapozza, amikot észrevettem, hogy remeg a kezem. Ökölbe szorítottam, majd a hátam mögé raktam.  - Semmi közöd hozzá.

- Valami baj van? - enyhült meg a hangja, amin még én is meglepődtem.

- Csak nem számítottam levélre, ennyi. - majd gondoltam egyet és elővettem. Felidéztem azt, hogy milyen mérges voltam akkor amikor megkaptam az utolsó levelüket. Átjárt a tehetetlen düh érzése és ettől vezérelve kettétéptem a levelet. Gondoltam, hogy később bánni fogom, de abban a pillanatban ez tűnt a helyes lépésnek. Hiszen ők nem kértek belőlem, számukra vége volt és eddig tartott nekem is, hogy rájöjjek. A Roxfort a múlté volt minden dologgal együtt, ami odakötött.

Gabriel összeráncolta a szemöldökét, amikor szétnyitottam a tenyerem és a fecnik alászálltak a sötét éjszakába.

- És ha fontos volt?

- Nem volt az - jelentettem ki teljes meggyőződéssel. A bagolyra néztem, ami még mindig a korláton ücsörgött. Úgy éreztem most már tényleg vége van.

Egy láthatatlan tehertől megkönnyebbülve baktattam le a lépcsőfokokon. Útközben hallottam, ahogy Gabriel azt motyogja, hogy biztos megőrültem, de nem fordultam vissza. Lehet, hogy igaza is volt, de csak mentem tovább.