Tanácstalanul róttam a folyosókat. Fél órával ezelőtt hagytam el a házvezető tanárom irodáját, akkor még dühösen. Azóta beláttam, hogy értelmetlen volt szegény McGalagony orrára vetni azt, hogy ő miétt is csinál semmit, pláne ezt kiabálva. Nem ő tehetett róla. Még csak nem is a Nagyi. Hanem az a Mardekár Utódja, aki kővé dermesztette azokat a szerencsétleneket. Na, az ő hibája volt. Ő miatta kellett elmennem a Roxfortból, pontosan egy hét múlva! Ő miatta kellett itt hagynom a barátaimat. - De sorolhatnánk azt, hogy mit mi miatt, akkor is csak megtörtént, én meg egyedül maradtam. Megint. - Nyeltem vissza a könnyeimet keserűen és belépett a klubhelyiségbe.

Odabent senki se volt még, az első óra még tartott, én viszont kaptam egy felmentést a mai nap alól, az igazgatóhelyettes szavait idézve azért, "hogy kiszellőztethesse a fejem". Bőven rám fért, hogy valahogy összeszedjem magam.

Felsiettem a szobámba és eldőltem az ágyon. Csak feküdtem ott tehetetlenül és a mai nap eseményeit pörgettem le újra és újra a fejemben. Fogalmam sem volt arról, hogy most mit kellene csinálnom. Pakoljak be? Vagy még ne? Írjak búcsúleveleket? Esetleg valahogy hasznosabban is eltöltetném a maradék időmet itt?

Órák telhettek el, így de fel sem tűnt, hogy már véget is ért a tanítás, csupán az árnyékok nyúltak meg és szűrődött fel zsivaj a klubhelyiségből. Ez idő alatt felidéztem magamban minden szép emlékemet, ami a Roxforthoz között. Ott voltak a Weasley ikrek és Lee, a bájitaltan (persze csak Piton nélkül), a magolás a Griffendél klubhelyiségében a kandalló előtt, varázslósakk és robbantós snapszli, Neville és növényimádata, a csinnyek és tilosbanjárás, meg persze a kviddicsmeccsek. Olyan érzés volt, hogy itt kellett hagynom ezt az egészet, mintha saját magamból veszne el egy darab. A Roxfort az otthonom volt. Könnybe lábad a szemem, ha belegondoltam, hogy soha többé nem ülhetek a Nagyteremben az ikrek oldalán, mászhatok fel a bagolyházba, ölelhetem magamhoz esténként a piros baldachinos ágyban Minát és várhatom az összes olyan ünnepségeket, amikor különleges lakoma van. Szégyen szemre ott ültem egyedül a többi lánnyal közös szobában és csak folytak a könnyeim megállás nélkül. Bármennyire is szerettem volna valami jót keresni a helyzetben, ebben nem volt semmi az.

Majd ekkor egy őrült terv körvonalazódott ki bennem. Ha már muszáj mennem, akkor hát megédesítem a távozást! Nem fogok ellenállni, de nem is könnyítem meg a Nagyi dolgát! Azt akarta, hogy pakoljak be és tanuljam a franciát? Igen. Viszont azt nem kérte, hogy a továbbiakban is viselkedjek jól.

Lent a klubhelyiségben még csak páran lézengtek, de az egyik keresett személy pont ott volt. Lee éppen pár lenyűgözött harmadéves társaságában ácsorgott és mesélt nekik valamit, a lányok arcából ítélve, éppen még próbálta őket lenyűgözni valamivel. Gyanítottam, hogy nem azzal, mennyire jól sakkozik, mert még Neville is leverte volna, csukott szemmel.

- Hol vannak az ikrek? - siettem oda hozzá, mentek közben félrelökve egy lányt, aki dühösen meredt rám ezek után. Ötletem sem volt, hogy milyen órájuk lehetett az utolsó, de reméltem, hogy nem gyógynövénytan, mert nem volt kedvem kimenni az üvegházakhoz ilyen időben.

- Neked is szia, Eliza. - vigyorodott el a fiú. - Mondd csak...

- A lényeget!

- Jó, jó - rakta fel védekezően a kezét. - Talán még a konyhában utóléred őket.

- Köszi. Imádlak! - kiáltottam neki búcsúzólag és már másztam is kifelé a portrélyukon.

                                
***

- Most akkor mit csináljak a körtével? - tanakodtam magamban, pár pillanattal azután, hogy odaértem volna a festményhez, ami mögött a Roxfort konyhája foglalt helyet. Rémlett, hogy egyszer már elmondták az ikrek a trükköt, hogyan lehet bejutni a konyhába, de nem tudtam felidézni. Mindig ők hozták fel a nassolni valót, én meg nem voltam odabent.

Végül végighúztam a kezem a gyümölcsöm és felbátorodva attól, hogy az nem próbált megharapni, megcsiklandoztam. Egy próbát megért. Ez úgy tűnik elég volt, mert a kép oldalra csúszott és feltárult mögötte a keresett helyiség.

A konyhában, kora este lévén, nagy volt a nyüzsgés. Házimanók szaladgáltak össze- vissza kezükben tálakkal és evőeszközökkel. A rézüstökben különféle levesek főttek, a nagy serpenyőben húsok és köretek sültek és nem egy sütemény részeit láttam a púltokon. A levegőben az összes fogás illata összekeveredett, amitől azonnal megéheztem. Végül az egyik házimanó észrevette, hogy ott ácsorgok tanácstalanul és felém sietett a kezében egy hatalmas könnyvvel, amit több helyen zsírfoltok borítottak.

- Miben segíthetünk a kisasszonynak? -  nézett közönyösen manó és ölelte magához még jobban a receptkönyvet, hogy elbírja. Nagy barna szeme vidáman csillogott, hatalmas fülei ellenkező irányba álltak szét.

Szó nélkül elvettem a manótól a könyvet, bele se gondolva, hogy akár egy egyszerű pálcamozdulattal megoldhattam volna a problémát, vagy éppen ez sérti őt. Mivel nekünk otthon nem volt házimanónk, nem nagyon ismertem őket, csupán annyit tudtam, hogy szorgalmas, vidám népség, de nem tűrik, ha valaki más végzi el helyettük a munkát vagy éppen segít nekik. - Hova... hova rakjam?

Az előttem álló kis lény, hunyorogva méricskélt. - Oda - mutatott végül egy a sarokban álló székre. - És köszönjük szépen, de nem kérünk a segítségéből. Mondja el, hogy miért van itt és...

- Nyugi, nincs semmi baj! Csak segíteni akart. - lépett közbe Fred az egyik állvány mögül, és veregette meg a házimanó vállát. Ő persze azonnal ellépett a fiútól és odaállt pár társához, aki szintén gyanakodva méregettek minket. Úgy tűnt sikerült jól elszúrnom a dolgokat.

George, aki eddig a háttérben állt átvett egy másik manótól, egy tálat, gondolom azért voltak itt és kijárat felé terelt minket. - Ezek megszállottak. Menjünk - suttogta és intett, hogy minél előbb lépjünk le. Nem értettem, mire ez a sietség, de nem akartam megtudni, hogy milyen lehet, ha több tucat házimanó gondolja azt, hogy te azért jöttél, hogy segíts neki.

Fred átvett a testvérétől két tökleves üveget és kiléptett a folyosóra. Úgy egy óra múlva lehetett a vacsora, de ezek szerint a fiúk úgy döntöttek külön esznek.

- És mit kerestél a manók között? Csak azt ne mondd, hogy le akartad nyúlni azt a könyvet, mert nincs elég olvasnivalód. - bökte meg a vállam Fred.

- Történetesen titeket. - néztem fel rájuk. - Tudunk valahol nyugodtan beszélgetni?

- Épp oda igyekeztünk, Hóborc ma éjjelre lefoglalja Fircset és a macskáját, így a Csillagvizsgáló toronyban biztonságban lehetnénk.

- A Csillagvizsgálóban? - kaptam fel érte a fejem. - Már megint nincs kész az asztronómia beadandótok?

- Mikor volt? - fintorodott el George.

Már nyitottam volna a számat, hogy ezt megcáfoljam, de Fred megelőzött. 

- Ne beszélj mellé. - torpant meg a vöröshajú iker. - Miért jöttél utánunk?

Kelletlenül felsóhajtottam és kilöktem a toronyba vezető csigalépcsőhöz tartozó ajtót. - Vegyetek be a terveitekbe. Benne vagyok, bármiben. - nézett mélyen a fiúk szemébe. - Bármiben.

                               
***

Fél órával később egymás vállára dőlve kacagtunk a képtelenebbnél képtelenebb ötleteiken. Mellettümk üres tökleves üvegek és sütimorzsák terültek el pár lépcsőfokkal arrébb, maguk alá temetve az el sem kezdett beadandókat a Jupiter holdajiról. Nem mentünk fel a toronyba, hanem letáboroztunk félúton, és egy centit se mozdultunk azóta. Rég voltunk így együtt, boldogan, veszekedés nélkül, ezért kihasználtuk. Minden olyan volt ebben a kis időben, mint régen.

Egy idő után persze nekik is feltűnt, hogy valami megváltozott. Nem volt túl nehéz észrevenni ugyan, hogy vörösek voltak a szemeim vagy, hogy mennyire vágyom most a társaságukra és benne lennék még azokban a terveikben is, amiket eddig elítéltem. Többször azon kaptam őket, hogy jelentőségteljes pillanatást váltanak, de nem szóltam a Nagyi leveléről, mert azzal tönkre tettem volna az túlsó boldog pillanatokat, amikor még nem tudnak a dolgokról. Ezek után minden más lesz, csak pár órát szerettem volna nem azzal tölteni, hogy a kilátástalan jövőn töprengek.

- És ennyi? Pitont bele se veszitek? - húztam fel és karoltam át a térdem, majd hajtottam a fejem Fred vállára, aki a szűk csigalépcső miatt, szorosan mellettem ült. Fáradt voltam, de nem akartam visszamenni még a klubhelyiségébe. Ki tudja mennyi időt tölthetek még velük?

Aztán George nem sokkal később rákérdezett, hogy nem akarok e elmondani valamit. Úgy tűnt a maga módján aggódik értem, amitől csak még jobban elszorult a torkom. Már a búcsú balhé gondolata sem tölött el elégedettséggel, hiszen látni azt, hogy mind a ketten így törődnek velem, csak még nehezebbé tette az egészet.

Nemet mondtam.

- Pitont? Nem hiszem, hogy most ki kéne szúrnunk Pitonnal. - tért vissza a témához végül George, mitha nem kérdezett volna semmit sem. - Hacsak nem ismersz valakit, aki le tudná foglalni egy kis időre, hogy ne gyanakodjon.

- Még szép, Weasley! - ráztam komoly arccal vele kezet. - A vén denevért nem hagyhatjuk ki.

***
                              

Három nappal később rombolta le az ikrek és én boldogságom McGalagony, amikor reggeli közben átnyújtott egy köetg papírt és a fülük hallatára közölte, hogy a tanácskozott a Beauxbatons igazgatónőjével, aki tárt karral fogadja és üdvözletét küldi.

- Mint mondtam, Madam Maxima segítőkész lesz az első heteiben - lépett hátrébb a házvezető tanárunk. - Jó reggelt, Mr Weasley - köszöntötte Fredet is. - Merem remélni, hogy megcsinálták a mai órájukra a kéttekercses házi dolgozatukat.

- Természetesen, professzor asszony. Mint mindig. - vigyorgott angyalian George, de ez az átváltoztatástan tanárnőt nem hatotta meg. Összepréselt ajkakkal hagyta ott a Griffendél asztalát.

Fred közben eltüntette az asztal alatt a trágyagránátok megrendeléséről szóló listát és csalódottan nézett rám, George is hasonló arcot vágott.

- Mikor akartad elmondani nekünk, hogy elmész?

Lesütöttem a szemem, már bántam, hogy eddig nem szóltam egy szót sem. Azt hittem így majd könnyebb lesz, de csak rontottam a helyzeten.