A kastélyba visszaérve erős sütőtök és karamell illat fogadott minket, ami folyosókon felállított faragott dísztökökből áradt. Alsóbbévesek tucattjai tömörültek csoportokba a bejáratnál és sutyorogtak izgatottan. A lelkesedésük rám is átragadt, tisztán élt az emlékezetben ez előző két évi halloweeni-vacsora a Roxfortból, és egyik sem volt valami szép. Elsős koromban a Sötét Varázslatok Kivédése tanár rontott be a terembe és szakította félbe a lakomát, azt dadogva, hogy a pincében van egy troll, másodikban ugyan csak az este végén lett balhé, de az még ijesztőbb is volt. Akkor a hálókörlet felé tartva fogadott minket a gondnok kővé vállt macskája felakasztva egy gyertyatartóra és egy vérrel írt üzenet a falon a Titkok kamrájáról. Egyik estére sem gondoltam vissza mosolyogva, de Louiset viszont roppantul szórakoztatta, miközben elmeséltem neki őket a klubhelyiség felé tartva.

- Egy igazi troll? - csillant fel a szeme. - Bezzeg itt soha nem történik semmi érdekes!

A plafonra emeltem a tekintetem. - Nem volt valami vicces - ráztam meg a fejem. - Aztán persze ott volt az az incidens a kővédermesztett macskával és az üzenettel - fordultunk be a Nyugati szárny klubhelyiségét rejtő folyosóra.

Lou megvonta a vállát. - Idáig itt az volt a legérdekesebb ünnepség, amikor a Kísértetkórus egyik tagja elrontotta a szólamát és tömegverekedés lett a vége.

- Kísértetkórus és verekedő szellemek? - vigyorodtam el. Pont úgy hangzott mint ami bármikor előfordulhat a Roxfortban, de nem itt a Beauxbatonsban. Hóborc, a roxforti kopogószellem minden alkalmat megragadott régen, hogy káoszt és zűrt keltsen, mind a diákok és mind a szellemek között. Több ízben volt alkalmam látni, hogy három emeleten keresztül kergette Hisztis Myrtlet, az egyik lánymosdó szellemét és penészes mogyoróval dobálta közben. Ha más nem is, de Hóborc nem hiányzott.

A klubhelyiségen átvágva mindenki azonnal a szobájába rohant lerakni a frissen vásárolt kacatokat és rendbe rakni a frizuráját (legalábbis Julie így fogalmazott). Így én is ledobtam az édességeket és a tükörbe nézve bosszúsan megállapítottam, hogy a nyirkos időjárástól a karamellszínű hullámos tincseim még jobban begöndörödtek és lehetetlenség volt őket lelapítani fésűvel. Egy elkeseredett próbálkozás után, a köpenyemet ledobva siettem a klubhelyiségbe a többiekhez, ahol Julie kivételével már mindenki ott volt a csapatunkból.

Miután a sápadt, de az ajándékoktól nyomban felvidult Cholë és a haját rendezgető Juliette is csatlakozott hozzánk, megindultunk a Nagy Terem felé. Útközben egyre több diák csapódott mellénk, de a legtöbben már a teremben gyülekeztek, ami ezúttal teljesen máshogy festett. A falak mentén hatalmas méretű töklámpások sorakoztak kék szalagokkal kidekorálva, a mennyezetről lógó kristálycsilláron a halványkék gyertyák mellett élő denevérek is ültek, de nem kellettek koránt sem akkora riadalmat, mint a több tucatnyi átlátszó szellemalak, ami a falakon át lebegett be a terembe velünk egy időben. Az asztalokon fekete és sötétkék terítő volt, még a falak is ilyen színt öltöttek, a legtöbb tanár, pedig elénk színű talárokba bújt és vidáman csevegett a mellette ülővel. Artois a mai estére okker sárga talárt húzott és rendszerint szoros kontyba rendezett haja most hullámokban lógott a vállára. A fémkeretes szemüveget leszámítva akár az édesanyám idősebb és hosszabb arcú mása is lehetett volna. A haja csak egy árnyalatt volt sötétebb az övénél, azonnal elkaptam a pillantásom róla és a Bájitaltant tanító Boudetről, akinek a halványrózsaszín talárján és ezzel színben egyező csúcsos süvegén apró kék csillagok voltak elszórtan. Lou elkapta a pillantásom és bátorítóan rám mosolygott, aztán helyet foglaltunk a szokott asztalunknál.

Ő, Julie és Gabriel csak annyit tudtak, hogy Margaret és az édesanyám féltestvérek voltak, innen a rokonság a Sötét Varázslatok Kivédése professzorral, az év eleji lakoma utáni párbeszédet nem osztottam meg velük, noha az apámról szóló rész minden nap eszembe jutott. Mert Margaret tisztában volt a kilétével a Nagyival együtt, mégis elhallgatta előlem.

Miután Madame Maxime is elfoglalta a helyét a tanári asztal közepénél és Mágiatörténetet tanító Monsieur Bettencourt is abbahagyta a méregzöld dísztalárja gallérjának hajtogatását, a teremben lebegő kísértetek a pódiumhoz lebegtek és egy hölgy szellem vezetésével belekezdtek a maguk komponálta dalba. Hosszú és szomorú kórus volt, a melankólikus hangzástól, mindenkinek lehervadt a mosoly az arcáról. A karmester szellem intésére egy halovány nőalak, hosszú áttetsző haját átdobva a vállán kezdett bele a szólóba, ami ugyan kristálytisztán, de hátborzongatóan csengett. Régies hangzással és hűvös eleganciával ejtette ki a szavakat a száján, aztán egyik pillanatról a másikra bekapcsolódott a többi szellem is, akik között elvéte akadt férfi. A legtöbben hosszú szoknyás, csillogó fejékes női szellemalakok voltak egy mára már elfelejtett korról. Az egésznek pedig mintha pont az lett volna a célja, hogy ezt felidézzék és a jelenlévők tudatába véssék, hogy dacára a háluknak a múlt itt kísért a kastélyban.

Amint véget ért, gyér taps hangzott fel a tanári asztal felől, ahol többen a szemüket törölgették, utána tértek csak észhez a diákok és kezdtek el tapsolni. Julie megbabonázva meredt a kísértetekre, akik szorosan összekapaszkodtak úgy hajoltak meg minden irányba.

- Ez csodaszép volt! - súgta oda nekünk.

Lou megvonta a vállát, de láttam rajta, hogy neki is tetszett. Az előadás alatt még csak nem is pislogott. - A szóló nem volt rossz.

Mindhármunk tekintete a hosszúhajú, különleges fejfedőt viselő nő felé tévedt, aki szélesen mosolyogva fogadta a társai gratulációit. Hosszú ruhája bő szabású volt, a karján már- már buggyos, de a derekánál szorosabbra vett. Azonban a nyakában lógó gyöngylánc és a "B" betűt formázó medálja halvány ismerősek tűnt. Aztán a mi asztalunk felé pillantott és bármiben lefogadtam volna, hogy amikor találkozott a pillantásunk felismerés suhant át az arcán. Enyhén mandulavágású szemével és finom, nőies vonásaival biztos a maga kora szépsége lehetett.

Julienek is feltünt az gyöngyházfényű szellem arckifejezése az irányomba és kérdőn nézett rám. A szellem már vissza is fordult a társai felé. - Mi volt ez?

- Azt én is szeretném tudni - csóváltam meg a fejem. - Halványan ismerős, de fogalmam sincs hogy honnan.

Julie homloka ráncba szaladt. - Én még soha nem láttam. Az biztos, hogy tavaly meg előtte is Heves Helena énekelt szólót, de most ő is a kórusban volt - bökött egy rövidebb és göndör hajú kísértetre, aki a szoknyáját illegetve csevegett a mellette álló férfi szellemével.

Még egyszer az igazgyöngy nyakláncos hölgyre néztem, aztán feladtam. Nem úgy éreztem ismerősenk, hogy láttam már korábban, inkább úgy mintha már láttam volna egy képen valamelyik könyvemben. Csak azon a képen még sötétbarna haja, hosszú éjfekete szempillákkal keretezett sötét szeme és hófehér az arccsontjan birospozsgás bőre volt. A képen még élt. Egy újabb rejtéllyel több vagy kevesebb, már nem számít.

A műsor és a gratulációkat követően a szellemek többsége pillanatok alatt kilebegett a teremből, akik pedig maradtak a falakhoz húzódtak és folytott hangon sutyorogni kezdtek az előadás színvononaláról és az idei dekorációról. A gyöngynyakláncos hölgy azonban nem volt köztük, de a vele kapcsolatos gondolataim szinte azonnal elillantak, amikor Madame Maxime intett egyet a pálcájával és mindengyik asztalon megjelent az ünnepi lakoma. A szokásos ételeken kívűl az asztalok tele voltak pakolva sütőtökös krémlevesekkel, italokkal és valamiért virágalakú tökmaggal a levesekben. Julie fintorogva húzta maga elé a tejszínes kagylólevest én azonban az egyik új levest néztem ki magamnak. Jól tettem, hogy nem ettem tele magam vele, mert a főételek még mennyeibben néztek ki. Szinte nem is hallattszott az evőeszközők csörömpölésén és a poharak koppanásán kívűl semmi.

Lou hozzám hasonlóan minden újdonságból megpróbált a tányérjára szedni egy adagot, egy szót sem szólt addig amíg el nem tüntette az utolsó falat tejszínes-tökös sültcsirkét a tányérjáról és elégedetten dőlt hátra.

- Imádom az ünnepeket - nézett elismerően szét. - De várd ki, hogy mi lesz Karácsonykor! Akkor tele van minden jégszobrokkal és csokoládészökőkutakkal, amibe Archie Féle Robbanós Cukorkát szoktunk mártogatni.

Elvigyorodtam és szedtem egy adag sült karamellapudingot a tányéromra az angol citromos puding mellé, amit utoljára a Roxfortban ettem. Jól esett, hogy végre nem csak a szokásos macaron tornyok és cukormázas sütemények sorakoznak előttünk a melaszos tortával karöltve.

- A Roxfortban milyen volt a Halloween? - fordult felénk a kezében egy áfonyás kosárkával Julie. - Mármint a trollt és a kövé dermeszetett macskát leszámítva.

- Hát... - töprengtem el. - Ehhez képest hátborzongató, de csak a kastély miatt - azt nem tettem hozzá, hogy a hideg falak ellenére ott sokkal melegebb és barátságosabb volt a legkör minden egyes pillanatban. Itt titkokba ütköztem ott meg pimasz Mardekárosokba ha rossz felé indultam. Egy pillanatra még a Weasley ikrek is az eszembe jutottak, akikkel a pontosan egy éve kipróbáltak egy olyan bűbájt pár Mardekároson, akik rosszkor voltak rossz helyen, és amin még napokig nevettünk. Még mindig emlékeztem az igézetre, amit Fred és George talált ki és amit szándékomban állt kipróbálni valakin, akinek a személye azonnal meglett, amikor Gabriel átült a mi asztalunkhoz a lakoma végénél.

Szinte azonnal kiszúrta, hogy Lou és én készülünk valamire és gyanúsan méregetett minket a szeme sarkából, miközben Julie valami bájitalról magyarázott neki, amit a hét végéig kell elkészíteni Boudet órájára párokban.

Lou oda meg vissza volt az ötlettől, amit felvázoltam neki és egyből rábólintott. - Csináljuk! - súgta vissza lelkesen.

Ezért amikor a lakoma végeztével mindenki felállt az asztaloktól a csoportokba verődve elindult a kijárat felé, mi Louval pontosan Gabriel és Julie mögé keveredtünk, akik továbbra is valami iskolai dologról csevegtek gyanútlanul. Amikor kiértünk a folyosóra és már csak pár diák maradt a közelben előkaptam a pálcám és a fiúra szegeztem, kerülve a feltűnést. - Egyszer azt mondtad félsz a pókoktól, Gabe.

A barna hajú fiú villámgyorsan fordult meg és rántotta elő a pálcáját, de már elkésett ezzel. Alighogy kiejtettem a számon az igét a pálcámból apró fekete pókok tucatjai röppentek a fiú irányába, aki ledermedve figyelte az kis fekete lények tucatjait amik egyenesen az arcán landoltak. Juliette a szája elé kapta a kezét és rémülten nézett a nevetéstől kétrét görnyedő Loura és rám, aki a fiú arcát látva hangosan kacagott.

Gabriel azonban nem adta meg magát, miközben a pókókkal hadakozott egyszerre átkozott meg engem és a vörös hajú lányt, amitől mindketten újra kezdtük a nevetést, úgy hogy nem tudtuk abbahagyni. A Rictusempra hatásos varázslat volt, de most tapasztalhattam első kézből is, hogy mennyire. Louval egymásra támaszkodva próbáltuk visszafogni a vihogást, amivel magunkra vonzottuk a körülöttünk állók figyelmét. Eredetileg úgy terveztük az egészet, hogy amíg vissza adom Gabenek a sok bosszúságot, amit az elmúlt hetek alatt okozott a párbajszakkörök során, ahol amint egymás mellé lettünk beosztva azon volt, hogy minél jobban megkeserítse a közös perceket. Persze most már minden rendben volt közöttük, éppen ezért azt a pillanatot választottam arra, hogy visszaadjam neki azokat a napokat.

A probléma csak az volt, hogy nem a legjobb helyen és időben voltunk ehhez a jelenethez, mert a tucatnyi diákon kívül még Monsieur Antoine igazgatóhelyettes is a tanúja volt az eseményeknek és most pipacspiros arccal az öklét rázva közeledett felénk, elég mérgesnek látszott.

Julie ettől még jobban pánikba esett, soha nem keveredett bajba, néha még attól is kiborult, ha nem tudta teljesen elkészíteni a házifeladatát vagy pár percet késett az egyik óráról. Vele ellentétben Lou még mindig nevetett, és rám kellett támaszkodnia, hogy meg bírjon állni a lábán. Gabe, aki éppen egy pókot próbált lepöckölni a válláról falfehér arccal bosszúsan nézett a közeledő igazgató helyettesre.

Nagy nehézségek árán újra felemeltem a pálcám és intettem vele egyet, mire eltűnt az összes fekete teremtmény a fiúról aki erre csak megcsóválta a fejét. Az ő átka nem volt annyira erős, ugyan Lou még mindig vihogott, nekem már sikerült legyőzni, így már lehervadt mosollyal nézhettem szembe a tanárral, aki ebben a pillanatban kísérteties mása lehetett volna Perselus Pitonnak.

- Ti hárman, az irodámba most! - mutatott Gabre, Loura és rám. Julie megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán bűntudatos arccal nézett felénk.

Megvontam a vállam és elindultam Louise és Gabriel oldalán Antoine után. Nem szerepelt a terveink között az, hogy így legyen vége az egésznek, de látva a két barátom csillogó szemét tudtam, hogy egyikük sem bánta meg.

- Meg kell tanítanod erre a varázslatra - súgta oda nekem halkan Gabe.

Ártatlanul néztem fel rá. - Milyen varázslatról beszélsz? Halloween-kor tele van pókokkal a kastély.

- Ezt mondd Antoinenak is és egy életre büntetőmunkára küld - vonta meg a vállát látszólag közömbösen, de a szeme boldogan csillogott.

Azonban nem értünk messzire, mert pár folyosóval arrébb Margaret állta el az utunkat karba tett kézzel. Ugyan még mindig az ünnepi talárja volt rajta, most már nem úgy nézett ki mint az anyukám, mert ő soha nem tudott volna ilyen villámló tekintetet produkálni.

A még mindig bosszús Antoine odalépett hozzá és halkan sugdolózni kezdtek valamiről, amiből mi persze egy szót se hallottunk, de az arckifejezésük így is elárult mindent. Margaret nagyon el akart érni nála valamint, ami úgy tűnt, hogy sikerült is mert Antoine hátrébb lépett és végigsimított a makulátlan fekete talárján, amiben úgy nézett ki, mint egy nagy denevér.

- Innentől átveszem, köszönöm, Keith. - bólintott határozottan Margaret, mire az igazgatóhelyettes egy utolsó mérges pillantást küldött felénk, aztán elindult a irodája felé. Margaret megvárta, amíg a férfi eltűnik a folyosón, utána fordult csak felénk. A szeme még mindig villámokat szórt. - El sem hiszem, hogy mit műveltetek! - lépett közelebb hozzánk.

Mindhárman bűntudatos arccal néztünk rá, gyanítottam, hogy ebből, csak Loué volt igazi. Gabriel túlságosan is hasonlított rám, hogy tudjam nem bánta meg az egészet. Meg igazán mit is csináltunk? Rávarázsoltam pár pókot, mire csiklandozó bűbájt küldött ránk, ami nem valami nagy dolog, Monsieur Antoine mégis úgy értelmezte az egészet, mintha valóságos párbaj tört volt ki a folyosó kellős közepén.

- Ne tervezzetek semmi péntek délutánra, mert bűntetőmunkán lesztek nálam - folytatta. Lou fintorogva nézett fel, még mindig tisztán élt az emlékezetében az, amikor év elején egy kis kihágás miatt szintén több hétig tartó büntetés volt a jutalmunk. Legalább most csak egy alkalomról volt szó.

- És ha még egyszer kihágáson kaplak benneteket, beleértve St. Étienne úrfit is, nem leszek ilyen elnéző - emelte fel a mutatóujját. - Megértettétek?

Egyszerre bólintottunk, mire Margaret, vagy Mademoiselle Artois elégedetten mért végig minket. - Ti ketten - mutatott Loura és Gabrielre - menjetek vissza a hálókörleteitekbe, Bennet kisasszonnyal még szeretnék pár szót váltani.

Elsápadtam, most nem tudtam megúszni az elkövetkező beszélgetést. Lou és Gabriel egymásra pillantott a szemük sarkából, mindketten tudták, hogy kicsoda is nekem a tanárnő és, hogy eszem ágában sincs vele beszélni, viszont nem tudtak semmit tenni ez ellen, szótlanul hagytak magunkra minket. Margaret csak intett, hogy kövessem.

Amint becsukódott mögöttem a szobája ajtaja eltűnt az arcáról a kimért és dühös kifejezés és csalódottság vette át a helyét. - Nem ezt vártam tőled.

Ettől engem is elkapott a hév és elöntött az indulat. Utáltam, hogy megbíztam benne és mindezek - az együtt töltött hetek a nyáron, a sok beszélgetés és közös pillanat - ellenére ugyanúgy eltitkolt előlem dolgokat, mint a Nagyi. Hogy valahányszor előhoztam az édesapám témáját a szemembe nézett és hazudott róla. Ráadásul szemrebbenés nélkül. - Én se tőled.

Kék szemében fájdalom villant fel aztán felváltotta a harag. - Attól meg, hogy az unokahúgom vagy nem fogom tételnül nézni, hogy bajba keveredsz állandóan és magaddal rántod a társaid!

- Talán ez azért van mert túlságosan is hasonlítok az apámra! - kiáltottam fel. Döbbenten kapkodott levegő után, de nem hagytam abba. - Egyáltalán nem keveredek bajba állandóan és senkit sem rántok magammal! És ha továbbra is folytatni akarod a titkolózást, akkor legyen, ezzel viszont elveszítesz engem. - vettem vissza a hangerőből és válaszra sem várva nyitottam ki az ajtót. - De akár akarod, akár nem én meg fogom tudni, hogy mi az, amit nem akarsz elmondani az apámról - szóltam vissza az ajtóból. - Elmondod amit hallani szeretnék, vagy elkezdek nyomozni, te döntessz!

Margaret válaszra nyitotta a száját, de  nem jött ki hang a torkán. Helyette remegő kézzel ült le az egyik karosszékébe. A szívem szaporán dobogott, még mindig a küszöbön álltam a kilincset szorongatva. Reménykedtem benne, hogy most jött el az a pillanat, amikor Margaret majd int, hogy üljek le mellé és elmond mindent amit hallani akarok. Azonban ez nem történt meg, helyette csak némán nézett rám, aztán megrázta a fejét. - Nem tehetem - suttogta.

Mérgesen bevágtam magam mögött az ajtót és tehetetlenül néztem vissza a bezárt ajtóra, ami mögött minden titkok tudója volt és épp most döntött úgy, hogy mindet megtartja magának. Annyira bíztam benne, hogy most majd elmond valamit, hogy még nagyobbat koppantam a padlón, amikor nem tette.

A kastély időközben kiürült már, nem találkoztam senkivel sem a folyosókon, amikor a Legmagasabb Toronyhoz vezető szakszra fordultam be. Nem volt még kedvem visszamenni a klubehelyiségbe és elmesélni a történteket a lányoknak, akik biztos izgultak már, hogy mi tart ennyi ideig.

- Semmi? - szólalt meg mögöttem Gabriel, mire ijedten rezzentem össze. Már a lezárt ajtónál voltam, ami a toronyba vezetett fel.

Megráztam a fejem. Jól tudtam, hogy mire gondol. - Semmi.

Előre engedtem és csendben vártam, amíg feltöri a zárat és elindul felfelé a csigalépcsőn. Mire felértünk a torony tetejére, minden haragom nyomtalanul felszívódott és a helyét a csalódottság vette át. Értettük egymást szavak nélkül is, nem kellett mondania semmit. Örültem, hogy minden újra a régi közöttünk, tudtam hogy rá mindig lehet számítani, amitől boldogság töltött el.

Órákig néztük csendben a tájat, egyedül a telihold adott némi fényt, kísérteties derengéssel világítva meg a környező fákat és a parkot. Csak akkor mentünk vissza a kastélyba, amikor már nagyon hűvössé változott a levegő, ezúttal se szóltunk egymáshoz egy szót sem, de megfogadtam, hogy legközelebb ha egyedül leszünk megtanítom Gabenek a Weasley ikrek pókidéző bűbáját. Többel tartoztam neki mint azt korábban gondoltam, még ha csak olyan parányi dolgokról is volt szó, mint az, hogy nem szerettem volna egyedül maradni ma este. Ő pedig szavak nélkül is megértette, hogy min megyek keresztül és ott volt mellettem. Kezdtem egyre jobban megkedvelni Gabriel St. Étiennet.

Azonban Margaretnek egy dologban igaza volt. Nem ránthattam magammal a többieket akármiről is legyen szó, így elhatároztam, hogy az apám valódi kiléte utáni nyomozást egyedül fogom folytatni. Nem szerettem volna, ha miattam kerül újra bajba Lou, Julie vagy akár Gabriel.