Az októberből hátralévő napok egy-kettőre elröppentek, aztán máris ott találtuk magunkat Halloween reggelén, ami egy szombatra esett, mikorra ki volt tűzve az első Belcastle-i kirándulás.

Az őszi szünet közeledtével a tanárok egyre több házifeladatot adtak fel, nem is beszélve a nehezedő tananyagról, a párbajszakkörről, ahol Artois elkezdte tanítani a Patrónus-bűbáj használatát, persze csak még elméletben és megkezdődtek a kviddiccsválogatások is mindegyik ház számára. Mindig reménykedve néztem a nyugati szárny kviddiccsapatának tagjait, akik hetente háromszor is késő este bukkantak csak fel a klubhelyiségben és az aznapi edzésről beszélgettek. A ház csapatkapitányával, Philippával ugyan együtt jártam párbajszakkörre, de soha nem mertem még megszólítani, hogy száméthat-e üresedésre a csapat. A nyugati ház ugyanis azok közé tartozott, ahol a kviddiccsapatában nem volt létszámhiány, ezért válogatást sem tűztek ki a helyre. Nem csak én, Lou is szívesen bekerült volna a csapatba, a nővéréhez hasonlóam remekül repült, ezért volt, hogy csatlakozott hozzánk Julie különóráin, aki egyre magabiztosabban ült a seprűn.
Gabriellel a omniózus este óta nem beszéltem, még Artois-val is ez volt a helyzet, aki bár reménykedve nézett rám, valahányszor egymásba botlottunk a folyosón, soha nem szólított meg. Még a Nagyi sem válaszolt a levelemre, amitől csak még rosszabb kedvem támadt, ezért elhatároztam, hogy annyi édességet veszek Belcastle-ben, amennyit csak vissza tudok cipelni a kastélyba.

Ezzel nem volt semmi probléma, Lou-nak is hasonló tervei voltak, Julie pedig ugyan nem szólt egy szót sem, de látszott rajta, hogy izgatott. Belcastle-be még azok sem voltak, akik az iskola elejétől fogva ideje jártak, mert túl messze volt minden muglitelepüléstől. Itt csakis varázslók és boszorkányok laktak, nem is beszélve a megannyi koboldról, kísértetről és egyéb lényről, ami az évszázadok során letelepedett itt. Utána olvastam a helynek jó pár könyben, amitől csak még jobban vártam a kirándulást, mert az egyikben azt írták, hogy a híres Nicholas Flamel és a felesége Perenelle is itt lakott egy ideig pár évtizede. Azt mindenki tudta, hogy a Beauxbatonsban ismerkedtek meg, mert még szobruk is volt az egyik körfolyosón meg az udvaron, mint a Bölcsek köve megalkotóinak, de ez annyira régen volt már, hogy senki sem járt velük egy évfolyamba a tanárok közül.

Belcastle a Beauxbatonshoz hasonlóan a hegyekben volt, ezért bizony jól meg kellett fontolnia az ide tartó illetőnek az utat. A hopponálláson és a hopp-hálózaton kívűl, zsupszkulcsok csak ritkán indultak, a kis piros gőzmozdony, pedig aminek a végállomása a hegyoldalban volt, jó messze volt a falutól. Az ezzel utazó boszorkányok és varázslók éppen ezért számíthattak egy hosszú túrára is felfelé, de ha egyszer megérkeztek, nem bánták meg. Velük szemben az iskolából érkezőknek annyi előnye volt, hogy mi hintóval mentünk, amibe csak be és ki kellett szállnunk, megspórolva ezzel az órákig tartó kutyagolást.

A hintóban szorosan az ablakhoz nyomtuk az arcunkat, hogy a sűrű ködben hátha megpillanathatjuk a falu egy részét, amiből csak pár házikó és fasor kandikált ki. Hűvös októberi reggelhez híven reggel hatalmas köd és csontig hatoló hideg fogadott minket odakint, a felkelő nap bágyadt sugarai ellenére is, ami csak arra volt elég, hogy ne fagyjunk oda a díszköves úthoz, amíg reggeli után átvágtunk a parkon a hintóig. A mi évfolyamunkból jöttek a legtöbben, a felsőbb évesek közül sokan a kastélyban maradtak tanulni, de akadt egy- két vállalkozó szellemű másodéves is, aki reménykedve figyelte a pegazusvontatta hintóhoz tartó tömeget.

A vékony selyemtalárra mindegyikünk rávette a vele színben megegyző köpenyét, páran még nyúlszőrkesztyűt is húztak, amit már tényleg túlzásnak tartottam a pár perces út miatt. Louise-en, Juliette-en és Josie-en kívűl a velünk egykorúak közül csak Gabrielt és a barátja Daniel ült a közelünkben, Cholë reggel ugyanis magas lázzal és fájó torokkal ébredt, hiába ment el a gyengélkedőre azonnal egy Kalapkúra-bájitalért, ma még ágyban kellett maradnia, legnagyobb bánatára.

A hintó kevesebb mint tíz perc alatt földet is ért a ködbe burkolt falu határában, amiről már lassan kezdtem gyanítani, hogy nem is igazi köd volt, inkább varázslattal kelltett, mert csak akkor láttunk meg az faluból valamit, amikor átléptünk valamilyen határvonalat. Attól kezdve minden más lett. A hűvös levegő nyomtalanul eltűnt, a helyét kellemes meleg, nyári idő váltotta fel. Innen már az összes épület és utcácska kivehető volt, még a nap is fényesebben tűzött.

Louise csillogó szemmel nézett körbe, Josie és Juliette mögöttünk haladva beszélgettek a falu gazdag és sok száz évre visszanyúló történelméről, én pedig szinte ittam magamba a látványt. A macskaköves út minkét oldalán különböző színű és nagysagú épületekről egyszerű fa táblák és kacskaringós kovácsoltvas indák lógtak, az üzletek nevét és kínálatat hirdetve. Mellettünk ismeretlen boszorkányok és varázslók siettek el a kezükben hatalmas, megpakolt szatyrokkal és élő állatokat tartalmazó kalitkákkal vagy szivárványszínű fagylaltos tölcserekkel a kezükben. Csúcsos süvegüket a legkülönfélébb díszekkel rakták ki, minden volt kezdve az egyszerű selyemmasnitól, a sárga, kitömött kakadúig, aminek a tulajdonosa büszkén dicsekedett egy köteg egyszarvúszőrrel a mellette álló boszorkánnynak.

- Hova menjünk először? - pillantottam körbe. Legszívesebb azonnal beszaladtam volna az iskolában legendássá vált Mágikus Macaron-ba, ami első számú édességbolt volt a francia varázslótársadalom számára, vagy Hecate's-ba, ahol a legkülönlegesebb dolgokat és mindennapi használati cikkeket lehetett kapni, a Merlin Bűbájbazárról és a Kirké Varázsüstjéről már nem is beszélve. Az előbbi hasonló lehetett a roxmorts-i társához, a Zonkó Csodabazárjához, az utóbbit leginkább a Három Seprűhöz tudtam rakni, annak ellenére, hogy mindkettőt csak a Weasley ikrek beszámolóiból ismertem. Lou is az enyémhez hasonló arccal nézte az üzleteket és kapkodta ide-oda a fejét.

Végül külső tényezők, jelen esetben Gabriel, hozta meg számunka a döntést, azzal, hogy pont előttünk sétáltak be Kirké Varázsüstjébe ezért automatikusan haladtam tovább Merlinhez. Lou fejcsóválva követett.

- Még mindig nem beszéltek?

A fejünk felett csengő szólalt meg, amikor benyitottunk a boltba. Odabent jó páran nézelődtek, de nem volt akkora tömeg, mint egy bolttal arrébb a Mágikus Macaronban.

Alaposabban szemügyre vettem egy Extra hosszú cukorpennát ("tovább tartó élvezet, mint valaha") és csak utána fordultam Lou felé. Korábban már részletesen elmeséltem neki az egész dolgot, kezdve a Legmagasabb Toronnyal és a nyári szünettel, amikor pedig a végére értem csak annyit kérdezett, hogy neki miért nem mutattam meg a tornyot. Azóta nem hozta fel ezt a témát, amiért hálás is voltam. Kölcsönösen levegőnek néztük egymást Gabriellel, néha azonban a szemem sarkából észrevettem a párbajszakkörön, hogy engem néz, amit igyekeztem figyelmen kívűl hagyni. Még mindig mérges voltam rá, de az utóbbi napokban kezdtek eszembe jutni a legváratlanabb helyzetekben azok a közös pillanatok, amikor csak nem játszhatta meg magát.

Az amikor megtanítottam kviddicsezni a Malfoy kúriában és elkapta a cikeszt. Vagy az amikor a vonaton London felé varázslósakkot játszottunk és mugli édességekkel tömtük tele a hasunkat miközben jót beszélgettünk. Vagy éppen az, amikor kiborított egy üveg tintát Malfoyéknál és csak kis híja volt, hogy megakadályoztam, az hogy varázslattal tüntesse el. Ezután vallotta be, hogy szörnyű tériszonya van.

Hittem abban, hogy ezek igazi pillanatok voltak. Azonban valahányszor eszembe jutottak, mindig gyorsan el is hessegettem őket, nem akartam hogy még lelkiismeretfurdalásom is legyen a fiú miatt. Ő hazúdott én pedig tartottam magamat ahhoz, hogy nem beszélek vele. Pont. - Persze, hogy nem - válaszoltam meg Lou ezer éve feltett kérdését.

Megvonta a vállát és kivett egy pár Sütőtök ízű Cukorpennát ("halloween-i specialitás") az elöttünk lévő narancssárga színekben pompázó polcról. - Szerintem beszélni akar veled - úgy mondta, mintha nem is lenne fontos. Közben két nugáttal töltött műpókot emelt egymás mellé a levegőbe, láthatóan nem tudta eldönteni, hogy a lilát, vagy a fektét vegye meg.

- Honnan veszed? - kaptam fel a fejem. Elborzadva néztem a kezében lévő izgő- mozgó csokoládérovarokra, amik nagyon is igazinak tüntek. Amikor lila már éppen készült volna fejest ugrani a bolt padlójára, Lou visszadobta a dobozba amiből kivette és szorosan a markába zárta a fekete színű darabot, ami csak kapálózni tudott ugyan, de fenyegetően csattogtatta apró csapragóit.

- Véletlenül hallottam, hogy annak a Danielnek ezt mondja. Pontosan ezekkel a szavakkal.

- Louise! - ragadtam meg a vállát.

- Jó, lehet, hogy nem is véletlenül! - emelte a kezét védekezően a magasba. Látva a morcos pillantásomat folytatta. - Talán kihallgattam őket tegnap Átváltoztatástan után, de nem szándékosan!

Felsóhajtottam és arrébb léptem. Körülöttünk nem állt senki, tiszta volt a levegő. Juliette és Josie éppen a bolt másik felében nézegettek pár rózsaszín törpe gólymókot, amik egy átlátszó ketrecben ugrándoztak. - Mit mondott pontosan?

Megköszörülte a torkát. - Beszélni szeretnék Elizával - próbálta utánozni Gabrielt. - Valahogy így mondta.

- És te ezt véletlenül meghallottad? - kétkedve néztem rá a polc túloldaláról.

- Nem tehetek róla, hogy a folyosó közepén álltak le beszélgetni. Vigyázhattak volna jobban is. - vonta meg a vállát és vett még két Lidércfény Nyalókát is a kezébe csillogó szemmel. - Ez Olive kedvence, küldök neki bagollyal.

Megértettem, hogy ezzel le is zárta a témát, nem faggattam tovább. Helyette én is levettem egy kékes derengésű nyalókát a polcról és tovább haladtam a sorok között.

Merlintől egy csomó új cuccal megpakolva jöttünk ki, de nem bántuk, hogy ennyi mindent vettünk. A hosszú és az ízesített cukorpennák és a nyalóka mellé még vettem egy doboz Morgana Felé Ezerízű Pralinét a Nagyinak Karácsonyra, két doboz Örök Láng Cukorbonbont ("garantáltan tüzes lehellet") és a Csokibéka itteni másából pár darabot, ami ugyanolyan volt mint az otthoni, csak ezeken a kártyákon francia boszorkányok és varázslók voltak. Lou rögtön közölte, hogy ha Anne Boleyn lenne az egyik kártyán azonnal adjam neki, mert már évek óta az az egy hiányzik neki, amibe bele is mentem. Otthon nekem is lapult az íróasztalom valamelyik fiókja mélyén egy kisebb rakás csokibékás kártya, amiket régebben gyűjtöttem.

Azonban az üzletből kilépve nem jutottunk el el a szomszédban lévő Varázsüstbe, ahol hasonló vajsört lehetett kapni, mint Roxmortsban és messze földön híres volt a melaszos-macaronos forrócsokijáról, amit már két hete terveztünk elfogyasztani a lányokkal, mert az utca túloldaláról valaki egyenesen elindult felénk. Gabriel volt az és elég határozottnak látszott.

Egyből megfordultam, hogy elinduljak az ellenkező irányba, de Lou elkapta a karomat és nem engedett. - Megmondtam, hogy beszélni akar veled.

- Én viszont nem! - tiltakoztam, de a fiú egyre közelebb ért.

Lou szorosan tartotta a karomat, Julie és Josie valószínűleg semmit nem vettek észre a jelenetből, egyből bementek az üzelthelyiségbe. - Ne légy nyuszi!

Elrántottam a karom és a pálcámért tapogatóztam a talárom zsebében. - Gabriel hónapokig hazúdott nekem és eljátszotta, hogy a barátom! - csattantam fel. - És semmi kedvem beszélni vele!

- Csak öt percet adj - ért hallótávolságon belülre Gabriel. A haja az ég felé meredezett több tincsben is, mogyoróbarna szeme őszintén csillogott.

Lou rámkacsintott, aztán eltünt a tömegben. Kelletlenül néztem az előttem álló fiúra és visszatettem a pálcám a helyére. Hiába viszketett utána a kezem, tegnap óta még jobban, amikor minden figyelmeztetés nélkül dobott felém egy kvaffot a délutáni próbameccsen, ezzel majdnem lelökött a seprűről. A többiek közül persze csak Julie látta, aki a gyér tudása ellenére meglóbálta az ütőjét és egyenesen ráküldött a fiúra egy gurkót megspórolva ugyenezt nekem. Még véletlen sem lehetett az egész, mert nem egy csapatban játszottunk, vagyis nem dobhatta nekem a kvaffot, amit a mi csapatunk karikáján könnyűszerrel bedobhatott volna, mégis azt az utat választotta, hogy engem bosszant.

- Legyen, de egy perccel se több - fontam össze a karom a mellkasom előtt. Mérges voltam rá, még ha ezt kezdtem elfelejteni is, ha ránéztem.

Gabriel láthatóan megkönnyebbült. Halványan elmosolyodott és belekezdett. - Sajnálom, jó? Nézd, lehet hogy Artois mondta, hogy legyek jóban veled, természetes, hogy utána nem szórtam rád rontást a folyosó közepén - emelte fel a kezét. - De jusson eszedbe az is, hogy soha nem voltam viselkedtem veled máshogy, mint azokkal, akikkel jóban vagyok. Nem vagy különleges - bocsánatkérően pillantott rám. - Már kimondani is nehéz ezeket, úgyhogy nagyon figyelj, mert több ilyet nem hallasz! Tényleg a barátod voltam, segítettél nekem én pedig úgy viszonoztam ezt, hogy nem mondtam el mit is mondott a tanárnő. Ennyi.

Nagyokat pislogva néztem Gabrielre aztán megcsóváltam a fejem. - Ne izgulj megjegyeztem. Soha nem mondtak nekem még ilyen szépeket - eltűnődtem egy pillanatra. Egész eddig alig volt olyan ember, aki a színtiszta igazat mondta nekem a kezdetektől fogva, azóta, hogy otthagytam a Roxfortot. - Nem iszunk meg valamit a Varázsüstben?

Gabriel elvigyorodott. - De csak akkor, ha megígéred, hogy a szöszinél nincs ütő.

Felkuncogtam. - Ne izgulj, nem fért be a táskájába.

Ezek után egymás mellett indultunk el a főutcán, néha meg-meg állva, amikor vagy Gabriel meglökte a vállam játékosan miközben kétrét görnyedtünk a nevetéstől, miközben belekezdett egy újabb történetbe, amiről lemaradtam. Nekem nem sok mesélni valóm volt, de megbeszéltük, hogy a szünetben feltétlenül kimegyünk repülni egyszer és küldünk Draco Malfoynak egy doboz izgő- mozgó töltött pókot.

Valahogy ezekben a pillanatokban megint minden olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt. Nem foglalkoztatott sem Margaret, a Nagyi vagy éppen Sirius Black, aki egyre közelebb került a Roxforthoz. Minden olyan volt a halloween-i vacsora kezdetéig mint régen.