A következő napokból csak pár fontos pillanat maradt meg, a többi összefolyt. Hetek? Napok? Ugyanaz, az idő elvesztette a jelentősségét. A Titkok kamrája feltárúlt és mindenki veszélyben volt. Támadások mentek végbe a diákok ellen. Az elkövető egyszerre volt sehol és mindenhol.

Colin, a kis Griffendéles gólya, Justin, az évfolyamtársunk, és Nick, a Griffendél ház szelleme is áldozattá vált. Most mindegyikük a gyengélkedőn volt, kővédermedve.

Mindeki csak suttogott. Olyan pletykák keltek szárnyra, amik olyan alaptalannak és légbőlkapottnak bizonyúltak, hogy a legtöbben el is hitték. Ezek közül a legnépszerűbb a Harry Potteres volt. Hogy ő a tettes. Egyesek váltig állították, hogy látták, ahogy előbb Colinnal majd Justinnal is kiabál és minő véletlen, mindketten áldozatokkál váltak. És ott volt még a Lockhart szervezte párbajszakkörös eset is. Amikor kiderűlt, hogy a kis túlélő tud párszaszájú, vagyis beszél a kígyók nyelvén. Ez persze meglepte a diákokat, hiszen mindenki tudta, hogy Mardekár Malazár is birtokában volt ennek az ijesztő képességnek. Sajnos én lemaradtam a kígyós bájcsevejről, mert két emelttel feljebb rakosgattam Lockhart dedikált posztereit borítékokba. De utána hallottam, több beszámolót is róla, nap mint nap. Ezt megelőzően egy mágiatörténet órán hangzott el a Titkok kamrája legendája Binns professzor jóvoltából. Ami arról szólt, hogy amikor a kastély építették a négy alapító összeveszett a diákok besorolásán, és köztük Mardekár Malazár volt az, aki mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy csak aranyvérűek jöhetnek az iskolába. Ezt a többiek ellenezték, így megépített egy titkos szobát a kastélyben, ahol elrejtett egy szörnyeteget, ami majd ha eljön az idő kiszabadul és megtisztítja az iskolát a mugliszületésűektől. Mint például Colin és Justin.

Így a diákok többsége, amikor meglátták Pottert összetömörűltek, mintha csak attól féltek volnan, hogy ott helyben megátkoz valakit. Pont úgy viselkedtek, mint Dean és Seamus az elején velem. Nem lettem volna a fiú helyében. De valakik egyenesen élvezték a felhajtást. Össze- vissza kísérgették Harryt a folyosókon és közben olyanokat kiáltoztak, hogy "Félre, utat Mardekár utódjának." Hogy kik voltak ezek? Az ikrek, hiszen ki másnak jutna eszébe ez, mint Fredéknek.

Ám hiába hatott ez nevetségesen, belül ők is rettegtek, ahogy mindenki más. A tanárok szigorú intézkedéseket vezettek be, ami annyit jelentett, hogy elkísértek mindenkit a következő órájára és egyedül már nem is mehettünk sehova. De ezek sem akadályozták meg a következő merényletet, Hermione Garngerét. A könyvtár előtt találtak rá kővédermedve. Na ezután már tényleg kitőrt a pánik. És a Nagyinak is elege lett. Hogy ez miben nyílvánúlt meg? Az két nappal később derűlt ki.

***

                            
Éppen a kakaómat kortyolgattam reggeli közben, és Nevillet próbáltam megnyugtatni újra és újra, aki még mindig a Hermionével történtek hatása alatt állt. Ő is rettegett. Hiába mondtam neki el az elmúlt percekben négyszer is, hogy neki nem eshet baja, mert az egyik legöregebb varázslócsaládból számazik, tehát aranyvérű, nem hatotta meg. Reszketve fogta a kezében a villáját, de nem nyúlt az ételéhez. Én befejeztem már és készültem volna menni, csak a postára vártam. Hátha Nagyi küldött valamit.

Percekkel később baglyok százai árasztották el a termet. Hangos huhogás és szárnycsattogtatás hangja keveredett el a diákok izgatott kiáltásaival. Előttem is leszállt egy. Éjfekete példány volt borostyán szemekkel, és nagyon találó névvel: Éjfél. A Nagyi kis kedvene.

Lefejtettem a vastak borítékot a lábáról, miközben ő jóízűen csipegetett a reggelim maradékából. Amikor végezett kedveskedve megcsípkedte az egyik ujjam és elrepűlt. Kibontottam a vastag levelet, amiből két boríték hullott ki. Az egyik sima fehér volt a Nagyi kacskaringós betűivel ellátva, míg a másik egy halványkék boríték számomra ismeretlen kézírással. A levél már fel volt bontva, biztosan a Nagyi továbbította nekem, mert a cím nem a Roxfort volt, hanem a házunk. Azt bontottam ki elősször. Vastag, hófehér pergamen kerűlt elő belőle, aminek az alján valamilyen pecsét foglalt helyet. El kezdtem olvasni.

Amikor végeztem kis híja volt, hogy elájuljak. Fekete pontok borították be a látóteremet és a hányinger kerűlgetett. Az ajkamba harapva nyúltam a Nagyi levele felé, hátha az majd megmagyarázza az előzőt. Hátha választást ígér benne.

A Nagyié tömör volt ugyan, de annál lényegretörőbb. Ő döntött helyettem. Újra átfutottam mindkét levelet kiskaput keresve, ami talán elkerűlte a figyelmemet a nagy kapkodásban, de nem volt semmi olyasmi.

Tisztelt Miss Bennet!

Örömmel értesítjük önt, hogy átjelentkezését mérlegeltük és a nyomós okok miatt, elfogadtuk. Tanulmámyait mostantból folytathatja a Beauxbatonban. Tájékoztatjuk arról, hogy a következő hónap kezdete előtt egy héttel el kell foglalnia a kijelölt lakhelyét az iskolában. - állt a levél első bekezdésében.

Tehát a Nagyi jelentkezett a nevemben egy francia varázslóképzőbe a Beauxbatonba. Eddig tiszta sor. Utána jön az elkeserítő tény: Az átjelentkezést elfogadták, és ha tényleg még a ebben a hónapban meg kell ott jelennem, akkor nem sok időt töltök már itt. Finoman szólva meg vannak számlálva a napjaim.

Dühösen vettem újra kézbe a Nagyiét. A levelében elősször beszámólt a másik levél fontosságáról és arról, hogy mennyire büszke most rám. A családból nem én vagyok az első, aki a Beauxbatonba megy. Majd komolyra fordítja a szót, a papíron is látszik, hogy itt jobban rányomta a pennát, ezért a szavak is jobban látszanak. Azt írja, hogy haladéktalanul keressem fel McGalagonyt és mutassam meg neki a levelet. Ő már tudatta vele a hírt, de az igazgatóhelyettesnek látnia kell, ezen kívűl vele kell megbeszélnem az elutazásom körülményeit és még egy csomó dolgot. Aztán szépen lassan pakoljak be a bőröndömbe és az előre megbeszélt időpontban, jöjjek haza. Onnan megyünk majd Franciaországba. Utóiratként hozzátette, hogy tudja, mi a véleményem most erről, de nincs választásom. Mennem kell. Ha pedig szép szóval nem megy, akkor értem jön. Az kéne még.

Reszkető kézzel raktam el a talárom zsebébe a leveleket és a tanári asztal felé néztem. Jóformán már véget ért a reggeli, ezért csak Bimba és Lockhart professzor ült már ott. Az utóbbi lelkesen gesztikulálva magyarázott valamiről, amit a másik kétkedő arccal hallgatott. - Biztosan ott hagyták a többiek és most nem tudja lerázni Lockhartot. - futott át az agyamon a gondolat és nevethetnékem támadt ettől. A legtöbb oktató egy beképzelt szájhősnek tartotta csak az új SVK tanárt, ezen a véleményen voltam én is.

Neville észre se vette a távozásomat, a tányérját figyelte rezzenéstelen arccal, így nem mondtam neki semmit. Csöndben hagytam el a Nagy termet és indultam a tanári felé.

Nem volt szerencsém most sem, a kopogtatásomra Piton nyitott ajtót. Enyhe grimaszt vágott, amikor meglátott. - Nem kell úgy dörömbölni, Ms Bennet. A fél iskola hallotta, hogy be akar jutni.

Erre már nem is válaszóltam, most a bájitaltanár volt a legkisebb rossz. - McGalagony professzor itt van?

Morgott valamit és bekiáltott a helyiségbe. - Minerva, látogatód van. - azzal újra hozzám fordúlt. - Azt javaslom ne találjak hibát a holnapi beadandóban.

- Nem fog. - mosolyogtam rá angyalian és a kis résen, ami közte és az ajtó közt volt, besurrantam a tanáriba.

Hátra se nézve indúltam el a házvezeteő tanárom felé. McGalagony hallhatta az előző párbeszédet, de nem fűzött hozzá semmit. Intett, hogy üljek le az asztala elött lévő egyik székre és miután meggyőződött róla, hogy senki más sem tartózkodik a helyiségbe, összeszorított ajkakkal fordult felém. - Már vártam magát.