Az álom utóhatásának és Seamus Finnigannek köszönhetően nagy sikerrel borúlt le az összes cuccom az asztalomról.

- Aha. Szóval ez a csattanás vetett véget az álmomnak! - néztem a padlón egyre nagyobb tócsában szétterülő tintapacára, ami teljesen átáztatta a mellette heverő füzeteimet és könyveimet. - Már békésen szunyókálni se lehet.

- Bo-bocsánat. Ne haragudj! - emelte fel a kezét Seamus védekezően. - Nem volt szándékos!

Felvont szemöldökkel néztem vissza rá. Ő riadt tekintettel bámult, szemei a taláromat és a kezemet pásztázták. Az arcomba nem nézett.

- Nem átkozlak meg, nyugi - megnyugtatásra szánt mondatommal pont az ellenkezőjét értem el. Szemei kistányér nagyságúra kerekedtek, jobb kezével lassan a talárja zsebéhez közelített. - Seamus! - emeltem fel a hangom. - Mi a fene bajod van?

- Semmi... mi lenne? - a mondat végén elvékonyodott a hangja. Nem mondott igazat és még mindig nem pillantott a szemembe. A másik kezén összeérintette két ujját, ami egy a hiedelem szerint megvéd a rontásoktól. Legalábbis a mugli történetekben, de itt hatástalan. Ez kezd egyre jobb és jobb lenni!

- Seamus! Gyere már! Képzeld... - jött vissza a terembe Dean Thomas a velem szemben álló, még mindig riadt tekintetű fiú, legjobb barátja. De amint egy pillantást vetett a földön lévő káoszra, az idegesen toporgó Seamusre, aki gyanúsan a pálcája felé kacsingat és rám, aki hulla nyugodtan áll megtorpant. Na ennyi nekem elég volt.

- Dean Thomas, lennél szíves elmagyarázni, hogy mégis mi a fenéért akarja a barátod - Seamus felé böktem az arcommal - az Ördögűzőt hívni hozzám?

Seamus gyorsan hátra tette a kezét, így eltüntetve a jelet, amit épp mutatott. Farkasszemet nézett Deannel és mintha némán üzenni akart volna neki a szemeivel. Nem volt nehéz kitalálni. Segítséget kért tőle.

Dean hamar kapcsolt, de nem mutatta jelét annak, hogy Ő is pálcát akarna rántani. Felsóhajtottam. - Na?

- Semmi.

- Ezt már volt szerencsém hallani Seamus jóvoltából - az említett megborzongott a nevét hallva. - Mesélj inkább.

Inkább hangzott parancsnak, sem mint kérésnek vagy kijelentésnek, de bevált. Dean nyelve megeredt.

Elmondta, hogy Semaus meg ő kivették a Roxfort Történetét a könyvtárból, hogy megtudják mi az a Titkok kamrája és fényt derítsenek Mardekár utodjának kilétére. Egy darabig kétkedve hallgattam, majd amikor már annyira nevetségesen hatott az egész, hogy alig bírtam ki nevetés nélkül az ajkamba kellett harapnom, hogy ne kacagjak fel.

- És? Mire jutottatok, szerintetek ki Mardekár Malazár rejtélyes leszármazottja? - fordítottam komolyra a szót.

Seamus még mindig szótlanúl ácsorgott, de legalább leengedte mindkét kezét, Dean hezitált. Lesöpört egy nemlétező porszemet a talárjáról, majd az ajtó felé nézett. Húzta az idő, nem nagyon szeretett volna válaszolni. A Nagyitól eltanúlt, 'akármit is csináltál, jobb ha kibököd' pillantást vetettem rá. Rajta nem hatott, ezért Seamusra néztem, aki nem volt erre immunis, mint utólag kiderűlt.

- Te. Te dermesztetted kővé Mrs Norrist! - nem nagyon lepett meg a válasza. Ez megmagyarázza azt, hogy miért viselkedtek úgy korábban. Sehol semmi meglepetés!

- Jól figyeljetek ide, fiúk. Most elárulok egy nagy titkot - szólaltam meg. - Ami nem más mint, hogy nem én vagyok a macskadermesztő. Sajnos ez a cím még nincs a birtokomban.

Nem hittek nekem. Miért is hittek volna? Ha én lettem volna a tettes, akkor is ezt mondtam volna, nem nagy dolog, mindenki tud tagadni. És mindenki ezt is teszi. De valahogy sokkal szórakoztatóbb társaságnak bizonyultak, mint Bimba professzor a következő órámról, ami percek múlva kezdődött. Ez nekünk is eszükbe jutott ezért Seamus se szó, se beszéd odalépett a barátjához, gondosan kikerülve engem és várakozóan nézett rá. Már most le is akartak rázni. A gyógynövénytan számukra jobbnak ígérkezett, mint velem ácsorogni egy üres tanteremben.

- Tudjátok mit? Este lesz egy kis időm, ha nem féltek bebizonyítom, hogy nincs igazatok - fogalmam sincs miért mondtam ezt, de nem akartam, hogy tévképzeteik legyenek velem kapcsolatban. És, hogy fogom bebionyítani? Na az már a jövő zenéje, egyszóval majd rögtönzök.

Dean, a bátrabb ezek szerint, bólintott gyorsan és kisiettek a teremből ott hagyva engem a csupa tintás cuccaimmal. Nem vártak meg, hogy együtt menjünk, nem is segítettek a földön lévő kupaccal kapcsolatban, hiába Seamus lökte le. Unottan vettem elő a pálcámat és elmormolva a megfelelő szavakat meglengettem és néztem ahogy a sötét foltok elpárolognak a pergamentekercsekről. Hasznos kis háztartási bűbáj volt, a Nagyi egy csomó ehhez hasonóval együtt megtanított rá a nyáron. Persze csak elméletben, tilos volt a Roxforton kívül varázsolnom, de nem okozott gondot bemagolni az igéket ott, itt meg használni. Ha másban nem, a tanulásban jó voltam. A francia nem számít, annak semmi értelme.

Visszaszórtam a cuccokat a táskámba és elindúltam az üvegházak felé. Már elkezdődtt az óra, üresek voltak a folyosók. Elsétáltam egy festmény előtt amiről tudam, hogy a mögötte lévő titkos alagút a könyvtár közelében ér véget, ha végigmennék rajta, szemügyre vehetném a falikárpitot, amiről álmodtam. Elhúztam a számat a gondolatra, és továbbmentem. Nem akartam, hogy még több pontot vonjanak le miattam a Griffendéltől, hiába is szerettem volna minél gyorsabban végigsietni a magam mögött hagyott alagúton. Már így is késésben voltam, ezért megszaporáztam a lépteimet.

***

Vacsoránál a szokott helyemen ültem a Griffendél asztalánál, egyik oldalamon az ikrekkel a másikon Neville-el. Ám amikor a desszertek tüntek fel az asztalon elment az étvágyam. Ez azért volt szokatlan, mert az étkezéseknél mindig ezt a részt részesítettem előnyben a többi fogással szemben. Hiába édesszájú vagyok, de ma bizalmatlanul szemléltem az előttem lévő zselé kupacot. (Esetleg pudingot?) Csészényi nagyságú, barnás színű volt, kidekorálva gyümölcsdarabokkal és a tetején zöld- marcipán levelekkel. Ünnepi zselé? Nem tudtam róla, hogy ma valami különleges nap lenne, bizonyára a házimanók újítottak be. Megpiszkáltam a villámmal, és akkor rájöttem, hogy mire emlékeztet. Egy mandragórára! Igen, pontosan. Egy szép, kicsi, aranyos mandragóra bébire. Ó, hogy én mennyire utálom őket! A mai gyógynövénytan óra mély nyomot hagyott bennem. Csoda, ha nem lesznek rémálmaim ezek után! Bimba professzor ugyanis nem pontokat vont le a késésem miatt, nem. Különmunkára fogott, ami elsőre nem is hangzik olyan borzalmasan... elsőre! A dolgom annyiból állt, hogy amíg a többieknek feljegyzéseket készítettek egy erősen csapkodó piros levelű növény ébredés utáni hisztiéről, nekem segíteni kellett Bimba professzornak a virgonc mandragórákkal. Volt egy pár különösen utálatos példány, Bimba professzor azokat próbálta visszavarázsolni a cserepükbe, én meg hol a növényt hol a földdel teli csuprokat fogtam. Az elején, annyira kapálóztak a kis undok, csecsemőre hasonlító mandragórák, hogy többször rámborították az összes földet. Az óra végére a talárom, a hajam és az arcom is barnás színt öltött. A karomon vöröses vonalak húzódtak, ahol a növénykék indái rátekeredtek. Bimba professzor a végén ugyan megdícsért az egész órás kitartásomért és adott pár plusz pontot is a házamnak, attól még ugyanolyan keserű szájízzel gondoltam vissza az órára.

Szóval undorodra arrébb toltam a tányéromat rajta a mandragóra utánzat pudinggal és kíváncsian néztem az ikrek felé.

- Na mi lett a pókos tervvel?

- Pók?

- Tudod rivalló, Ron, pókok... - soroltam Fred értetlen képét látva. Ilyen hamar ki is mentek a fejéből? Akkor mi lesz majd a vizsgáknál?

- Ja, hogy az! - csapott a homlokára. - Elvetettük, nem volt valami nagy durranás.

- Aha - tehát nem fog jobban belemenni. Megint kirekesztettek. Ezek után nem szólt többet, visszafordúlt George-hoz és Lee-hez. Neville a másik oldalamon a mellette ülő Hermione szavait hallgatta, azt hiszem a bűbájtan leckével kapcsolatban. Hiába ültem szorosan közöttük mégis magányos voltam. Végigpásztáztam a termet ismerős arcok után kutatva, de foglalkozott velem senki. A Hugrabuggosok vidám egy társaság voltak, mindegyikük izgett- mozgott. A Hollóhátasok közül a legtöbben elmélyűlten társalogtak valamiről, míg a Mardekárosok gonoszan méregették a többi asztalnál ülőket. Talán elfogúlt voltam, amiért ilyen képet vázoltam fel a kezdetekkor magamban a házak lakóiról, de máig ezen a véleményem voltam.

Vacsora után egyenesen a klubhelyiségbe mentem, ahol lefoglaltam egy magányos karosszéket a sarokban és elővettem a holnapi napra beadandó átváltoztatástan leckémet. McGalagonynál vigyázni kell, soha nem felejti el beszedni őket. Felcsaptam egy vaskos könyvet és olvasni kezdtem. Már a pergamen alján jártam a fogalmazásomban, amikor feltünt Dean és Seamus. Odahúztak mellém egy- egy fotelt és varkozóan néztek rám. Éppen belefogtam volna a beszédbe, de Dean megelőzött.

- Nézd, Lisa - meglepődtem az újfajta becenevet hallva. - Mi- mi úgy döntöttünk, hogy tényleg igazad lehet. De Malfoy annyira meggyőzően mondta, hogy...

- Malfoy? Mi köze van neki ehhez?

Dean megvakarta a feje búbját. - Ő mondta, hogy rád gyanakszik és...

- Ő? Ti komolyan szóba álltatok azzal a kis mocsokkal? És én még azt hittem, hogy nem is vagytok annyira ostobák.

- Hé! Ma bájitaltan után hallottuk, ahogy a többi Mardekárosnak azt ecseteli, hogy biztosan te vagy az utód. - most Seamus szólalt meg.

Nevethetnékem támadt ettől. - Malfoy azért mondta ezt, mert tudta, hogy figyelitek. Azért akart gyanúba keverni mert Piton órája után megátkoztam, annyira bosszantott. - Elképedve néztek rám. - Jó, nem lett baja. - A lényeg az, de erre szerencsére magatokról is rájöttetek, hogy nem én vagyok.

Láthatóan mindketten felengedtek, és felváltva kezdték szídni a szőke hajú Mardekáros fiút. Jól esett végre velem egykorúakkal azonos véleményen lenni. A bűbájtan lecke már nem számított többet. Egész este velük voltam és jól éreztem magam. Másfajta társoság voltak, mint az ikrek és Neville, de néha jó a változatosság.

Azok után, ami pár nappal később következett a legszívesebben visszasírtam volna még azokat a pillanatokat is, amikor Deanék az utódnak hittek, vagy, amikor Fredék nem figyeltek rám. De azok elmúltak, minden mással együtt...