Meghoztam a részt. 

Hát akkor még egyszer Boldog Karácsonyt :) 

James szemszöge

A bevásárló központban bóklásztam. A telített polcok mellett elhaladva, fáradtan hunytam le a szemeimet. Megálltam egy pillanatra. Mikor újból kinyitottam a szemeimet, a velem szemeben elhelyezkedő tükörbe pillantottam.

Már rég nem az a fiú voltam aki négy hónappal ezelőtt. Egyszerűen nem voltam már önmagam.

- Segíthetek? Egy körülbelül harminc éves nő állt meg mellettem mosolyogva.

- Nem köszönöm, azt hiszem megoldom egyedül is. Csak bólintott majd tovább állt. A papírra néztem ami a kezemben hevert gyűrötten.

~ tej

~ vaj

~ margarin

~ mosószer

Haza költöztem.

Az a legszebb az egészben hogy a szüleim mai napig nem tudják hogy ki volt az a személy aki tönkretett.

Nem keresett, nem hívott nem reagált az üzeneteimre. Ha hívtam nem vette fel. Egy idő után feladtam, gondoltam kezdjünk mindent elölről. De sajnos a múlt nem hagy nyugodni.

Miután fizettem a pénztárnál, a szatyorral a kezemben elindultam haza. Csúszósak voltak az utak, még havazott is.

Semmi kedvem nem volt kimozdulni a házból, de azért eljöttem, ennyit azért megtehetek nekik.

A talpam alatt ropogott a friss hó, a kezem majd lefagyott, hisz a kesztyűt én idióta otthon felejtettem.

Éppen csak egy pillanatra néztem hátra, mikor is neki mentem valakinek.

Az illető káromkodva próbált feltápászkodni a csúszós havas földről, ami nem igazán ment neki. A szatyrot a földre tettem majd a kezemet nyújtottam hogy felsegítsen. Ahogy felnézett rám, elképedve kémlelte arcomat.

- James?

- Lisa? Úgy dobogott a szívem, hogy majd kiakart ugrani a helyéről. Még mindig, mikor a szemeiben néztem eltudott varázsolni.

- Mit keresel itt? Hangja tele volt kétségbeeséssel, keze remegett, szája szélét beharapta.

- Én csak vásároltam. Mutattam a földre lerakott szatyorra. – Te mit csinálsz itt? Felsegítettem a földről. Kikapta a kezét a szorításomból majd hátrébb lépett.

- Semmi közöd hozzá. Rideggé vált egy szempillantás alatt.

- Miért teszed ezt? Újra a keze után kaptam majd összekulcsoltam az ujjainkat.

- Hagyj engem békén. elakart lökni magától, de ez nem jött össze neki.

- Nem, nem hagylak békén. – A fenébe is, vedd már észre hogy hiányzol, szükségem van rád.

Hangom megremegett, a közelségére volt szükségem, arra hogy mellettem legyen.

- Nem lehet.

- Mit nem lehet? Közelebb húztam magamhoz a lányt majd arcomat a nyakhajlatába temettem.

- Ezt nem lehet, amit most teszel. – Tönkre teszlek, csak bántanálak, én ezt nem szeretném.

- Nem igaz! – Te azzal teszel tönkre, hogy messze kerülsz tőlem, hogy nem vagy velem, mikor arra lenne szükségem. Belepusziltam a nyakába.

- Ne tedd ezt kérlek. Hangja még mindig remegett.

- De ezt teszem, mert nekem rád van szükségem.

Végül csak egy megadó sóhajjal nyugtázta mondatomat.

- Nincs hova mennem. Eltolt kicsit magától majd szemeivel az arcomat kezdte fürkészni.

- Hogy hogy nincs hova menned?

- A rendőrség...

- Mit csináltál? Már nem féltem tőle, inkább attól féltem hogy baja esik.

- Megöltem egy lányt.

- Igen ezt valahogy sejtettem.

- Még mielőtt megölhettem volna, a lánynak sikerült kiszabadulnia, mikor nem figyeltem felhívta a szüleit majd lediktálta a címet.

- Miért kell ezt tenned? Valahogy már nem vártam választ inkább csak magamnak tettem fel a kérdést. Felkaptam a szatyrot a földről majd össze kulcsoltam a kezeinket. – Jössz hozzánk. Jelentettem ki, talán túl határozottan.

- Persze, még mit nem. Megállt majd lehajtotta a fejét. – Egyszer úgy is rám találnak.

- Egy próbát azért megér, nem igaz?!